Fővárosi Lapok 1882. június (124-147. szám)

1882-06-01 / 124. szám

Csütörtök, 1882. jmiius 1. 124. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok-tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre.............................8 frt. Kegyedévre ...................4 frt. M egjelenik u ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Nincs menekvés! (Elbeszélés.) Báró Horváth Miklóstól. (Folytatás.) Dalnoki megszokta volt, hogy nejét mindig igy felpiperézve lássa. Bájoló csipke pongyolában olykor már a kora reggeli órákban künn járt, valahányszor a szomszéd birtokos, a deli Romlaki Tivadar vadászott a közel lévő erdőségekben. Olykor illatos bokrétát tűzött keblére, vagy ró­zsát ében hajfürtéi közé, mely azonban csak ideig- óráig pihent ott, addig, mig kedves Andorja csintalan nyájaskodással elsikkasztá s elszaladt vele. S Amália neheztelés nélkül nézte, a harmatos rózsa leveleit mint szórja szét a pajkos gyerek. De megválhat-e a kacér nő legkisebbke boszan- kodás nélkül jelvényeitől, melyek díszül szolgáltak szépségének ? Amália batártalanúl szerette fiát, jobban, mint leányát Rózát, a szelíd nefelejts szemű gyermeket, ki­nek csak könyje és mosolya volt, de kedélye egyhangú, minden pajzánság nélküli. A kastély látogatói közül Romlaki Tivadar leg­gyakoribb volt. Sokszor lovagolt a szomszéd helység­ből az ernyedi várba, kiugratva útközben minden nyu- lat a bokorból; mert*szenvedélyes vadász volt, s ne­mesi büszkeségét kétségkívül abba helyezte, hogy csak agarászni tanult, de ezt aztán tökéletességre vitte. Tivadar szép férfi, tagbaszakadt jól megtermett alak, szabályos szép vonásokkal. De az ember hiába kereste volna ez arcon azt a vonást, a mi megkülön­bözteti a szellemes férfit ama viaszk báboktól, melye­ket fodrászok boltkirakataiban szemlélhetünk. Az ilyen férfiak igaz, hogy nem minden nőnek tetszenek, de mondjuk ki az udvariatlan szót: tetszenek a leg­többnek. Andor nem igen társalgóit Romlaki úrral, de csak módjával szerette, mintha nem bizott volna eléggé benne. Gyermekeknél az ösztön az, mi költőknél az ihlet, nem közvetlen tapasztalat eredménye egyik sem, s megmagyarázhatatlan mind a kettő. Amália bizalmas barátnői közé tartozott Kendi Leona, ki ugyan ama helységben, s a várkastély tő- szomszédságában lakott, Lidi leányával. A szülék semmi veszélyt nem láttak volt benne, hogy egy gyer­mekleány, s egy kis fiú, Andor, együtt futkossanak a réten, százszor meg-megnebeztelve egymásra és száz­szor kibékülve, tört játékszerek romjai fölött. Lidinek változatos múltja volt: előbb délceg hámos lovat helyettesített a pajzán Andor kivánatára, ki holmi madzagokkal zabolázta föl piros kis eper- szájacskáját, s árkon bokron kergette, mig végre meg­szánva, valamely lombos fa árnyékába telepité pihen­ni. Aztán kedves kis baba lett belőle, kivel fiú létére játszadozott, a nélkül hogy megbotránykoznának a szokatlan látványon a madarak, melyek tanúi ártat­lan mulatságaiknak. Utóbb apró férj és feleség lett a párból s e cí­men folytatták hadviselt dolgaikat, mig a szülék végre elérkezettnek hitték azt az időpontot, bogy a pajzán gyermekjátékokat beszüntessék. E perctől kezdve Lidire nézve ellentétes napok következtek. Anyja nevelőnőt fogadott melléje, s a neve­lőnő megkövetelte, hogy mindig komoly és helyes legyen, mint ő a harminchat év terhével vállain. Az ötvenből csak ennyit vallott be. Vén leányok ingerültek és epések. Athenais kisasszony is az volt, miután harminchat éves múlt, de már rég, mint Andor csípős gúnynyal szokta volt mondani, valahányszor a vén kisasszony kiállhatatlan szeszélyét Lídiával érezteté. Andor mindig bizonyos részvéttel kisérte Lidia szenvedéseit. Sajátságos érdeklődés volt ez, mintha tört játékszerek romjain örök hűséget esküdtek volna egymásnak. A pajzán fiú, ki a kis babával annyit torzsalko- dott egykor, kinek dús bajára harmatot csöpögtetett a lebajló lombgalyakról, s könyörtelen hahotára fakadt, midőn a hideg csöppek gyöngyök gyanánt peregtek le hófehér keblére; a tizenhat éves subanc most csábos álmodozásokkal gondolt ugyanama kebelre... Lidia szép gyermek, s mintha előlegezte volna a nők szabadalmát, hogy kacér lehessen, meggondolat­lan cselekedeteinek és szavainak olykor sajátságos va­rázsuk volt. A kacérság legfőbb bája, ha öntudatlan, s gyermek-leánykák ezért gyakorolnak néha oly ellen­állhatatlan hatást. S ha elgondoljuk most, hogy Andor képzelődése még a múlt emlékeivel is táplálkozott, a pajtáskodó bizalmasság hangján, s a gyermek nyíltságával ejtett egy-egy szón, melynek értelme, ha már akkor is me­rész volt, az évek során mintha fontosabbá érlelődne, majdnem komoly jelentőségűvé vált, könnyen érthető az érdeklődés, melylyel Andor Lidia sorsa iránt vi­seltetik. Már akkor ismerte, midőn szabadon nyilatkoz­hattak egymásnak, ajkaikra véve azt a minek komoly értelméről jóformán fogalmuk sem volt, s játszva a sze­relmeseket kedélyes gyermekdedséggel. Andor tudta, hogy ugyanazon lányka most korlátozva van cseleke­deteiben, nyilatkozataiban, s tán érzelmeiben is, s a formaszerűségek békéi közt szenved. Elviselhetetlen és zsarnoki fegyelem jármába nyűgözve, tűrnie kell egy lelketlen nevelőnő minden szeszélyét, ki miután maga vén és rút, növendékét, a ki fiatal és szép, epés irigységgel örök gyermekségre kárhoztatta. Andor tudta, hogy Kendiné teljhatalommal ru­házta volt föl ezt a nevelőnőt, s hogy ez kíméletlen­séggel gyakorolja jogait. Lidiát csak térden alól érő ruhákban járatta, megtiltotta neki a vidor hahotát, s ezzel a gyermek­kedély s hangulat közvetlensége nyilatkozatát; nem volt szabad a virányos réteken szaladnia, picinké lá­bait rendkívül szűk marokin cipőkbe ékelte, s mezei virágok helyett fátyolt tűzött kalapjára. Kern volt sza­bad karjait fesztelenül mozgatnia s a nyelvtan száraz elméleteivel gyötörte napbosszant. III. Kendiékkertje határos volt akastélylyal,csak egy árok választja el, melyen át palló vezetett a szomszéd­ba. Andor egy nyári délután, mint egy sóvár vágytól ösztönözve, áthaladt a pallón, s a kis kertbe lépett, mely lombbokrétáival oly incselkedőn tekint az ősi várra. A lehajló jázmin ágakon nyiladozó virágok ölel­keznek a csermelylyel, mintha ezüstös tükörbe már­tott fejecskéikkel illatot osztogatnának. Oly bájoló volt a természet déli álmában, a forró napsugaraktól lankadozó növényzet, s a rigó füttye ál­tal olykor-olykor fölvert csönd a lombok közt. Andor mélázva haladt a kanyargós ösvényeken, midőn félig elfojtott zokogás hangzott a pavillonból. A gyermekifju ösztönszerűleg követte azt az irányt, merről a zokogás hangzott, midőn majdnem a kerti lakhoz érve, a nyitott ajtón át Lidiát látta a kü­szöbön térdelni. — Mi történt s mért térdelsz ? — kiálta föl az ifjú s egy ugrással Lidia előtt termett. — Hogy mi történt ? — mondá a leányka leírha­tatlan keservvel. — Hát csak az, a mi mindig ismét­lődik,'valahányszor Atbenais kisasszony epés hangu­latban van: két órai tsrdelésre vagyok kárhoztatva, mert a francia szabálytalan igéket hibásan mondtam el. Ugy-e zsarnokság, Andor ? — Oh, a legnagyobb! — mondá Andor szemre­hányással. Aztán folytatá — bocsánatot kérek, hogy tegezni bátorkodtam önt. Andor gúnyosan hangsúlyozta az önt, mire sze­gény gyermek szeme könybe lábadt. — Azt hiszem, mind ketten túlléptük ama kort, midőn a tegeződés helyes és illő volna... — Am legyen, Lidia, — viszonzá Andor biu önérzettel, — de ha férfiúvá avatott, fölmentem e jog­címen a lealázó térdelés alól. — Nem merek — rebegé a gyermek-leány. — Atbenais kisasszonynak az engedetlenség még csak fokozná haragját. — S meddig tart e lealacsonyító bánásmód, e lelketlen fegyelem ? Lidia kérdő tekintettel pillantott Andorra. — Nézetem szerint csak addig tarthat, mig önt férjhez adják! — S ha férjhez adnak, nem rabságot cserélnék-e békók s láncok helyett ? — De ha én tartanék számot kezére, én, leghí­vebb gyermekkori barátod ?.. ha én leszek kérőd egy­kor, s férjed, hogy megmentselek az embertelen bánás­módtól ? — Andor! — kiálta föl a leányka, átkulcsolván fehér karjaival az ifjú nyakát, mint a gyermekévek boldog korszakában ártatlanul gyakran tévé. De ezúttal a puha karok érintése, mely Andort egykor közönyösnek találta, igézetes hatást gyakorolt a serdülő ifjúra. Andort egy percre láz fogta el, s majdnem öntudatlan állapotban a bájos gyermek fölé hajolva, egy csókot lehelt piros ajkaira... Lidia elsápadt, aztán mintegy megrendülve egész valójában, bámészkodó elszégyenüléssel tekintett Andorra. Az első pirulás... Oh, e percnek kifej ezbetetlen varázsa van. A szemérem első föllobbanása a nőben, szakítás gyermeki múltjával, előérzete a vonzalom csábjainak s a csábok veszélyének. S Andort mintha férfiúvá érlelte volna ez a csók, ez az ölelés, melynek hatását ártatlan szíve még csak nem is gyanitá, alakot kezde ölteni mind az mi vajúdó eszmeként érthetetlennek s rejtélyesnek tűnt föl előtte. (Folyt, köv.) Az orvos bolondja. (Francia elbeszélés.) irta Paul Parfait. (Folytatás.) Az orvos eltűnni látva bolondját, kétségbeesve kiáltott föl. A szétfoszló édes ábránd szülte kínos föl- jajdulás volt ez, mi most az öreg ajkáról ellebbent. Dühösen rohant a bolond után, segítséget keresve mindenfelé. Kész lett volna, mint egykor III. Rikhard Bosworthban, imigy kiáltani föl: »Lovat, lovat! Kór­sat egy lóért!« És ime, mint valamely varázslatra, egy ló jelent meg előtte, egy derék állat, mely nyugodtam állt egy ä tövénél, melyhez kantára kötve volt. Az orvos nem habozott a kantárszárat eloldani s fölpattanni a ló hátára; azonban ő nem számított a paripa tulajdonosára, ki a fűben édesden beverészve, egyszerre oly nyávogásban tört ki, mint a fojtogatott macska, mihelyt észrevette, hogy lovától megfosz­tották. Rögtön két-bárom kiáltás válaszolt erre. Az orvos hallotta, a mint háta mögött kiál­tozták : »Fogják meg a tolvajt, fogják meg! Az öreg pedig, természetesen, annál gyorsabb vágtatásra ösztönzé a hatalmába került lovat. A mily sietséggel rohant előre, talán megmenekülhet vala, ha a ló tulajdonosa, mikor az állatot legelés végett megkötötte, a hevedert meg nem tágítja. így azonban épp abban a pillanatban, midőn az öreg legkevésbbé sem gyanitá, a nyereg félrefordult, ő pedig a szederbok­rok közé zuhant.

Next

/
Thumbnails
Contents