Fővárosi Lapok 1882. június (124-147. szám)

1882-06-01 / 124. szám

Üldözői utolérvén ekkép, ütlegelni kezdték. Az orvos fölvilágosításai éppen nem szültek semmiféle eredményt s taszigálva kisérték be a városba, hol két napig sötét börtönben elmélkedhetett a világ háládat­­lansága felől. Midőn az orvos néhány arany segélyével nehéz helyzetéből kiszabadult, a király már jó távol járt kí­séretével. IV. Már említettük egy izben, mennyire makacs ter­mészetű ember volt Berganza orvos. Azok közé tarto­zott ő, kik annál csökönyösebben ragaszkodnak fölté­teleikhez, mennél több nehézséggel vannak azok összekötve. Az akadályok csak ostorcsapás gyanánt szolgáltak buzgalmára. Most, midőn meggyőződött a felől, hogy az ő bolondja a király kíséretében van, sem­mi áron nem akart fölhagyni szándékával. Mihelyt megszabadult, nem gondolt többé egyéb­re, mint tovább folytatni útját s Talaverába utazott. Talaverából aztán, ha a szükség úgy kívánja, — gon­dolta — Manzanéresbe, Manzanéresből Cordovába, Cordovából Cadixba, Cadixból pedig, ha vágya kielé­gítve nem lesz, Tunisba, Tunisból Suezbe s Suezből Elinába is elmegy. Hol lovon, hol pedig kocsin utazott. Még jó egy mértföldnyire volt Talaverától s már is ki-kidugta fe­jét a kocsiajtón, kérdezősködve az útjába vetődött em­berektől : — Ott van-e a király az önök városában ? Midőn az első, a kivel találkozott, igennel vála­szolt, hevesen dobogott a szíve. De ez nem akadályozta őt abban, hogy kérdéseit ne ismételgesse mindazokhoz, a­kikkel szemközt talál­kozott, talán csak azért, hogy élvezze amaz örömet, melyet a többi hasonló felelet nyújt. Leszállva a kocsiból, megállt egy hirdetmény előtt, mely arról tanúskodott, hogy a király tegnap óta nem fecsérelte hiába az időt. »Mi, Pedro, sat. Értesülvén, hogy a fogyasztási adó helytelenül van kivetve, épp oly mértékben terhelvén az a sze­gényt, mint a gazdagot; értesülvén, hogy a legkellemesbb adók" azok, melyeket az emberek jószántokból fizetnek, elrendeljük: 1- szer: a fogyasztási adó eltörlendő; 2- szer, ez adónem a hiúsági adók különböző ne­meivel pótolandó, és pedig: a nemesi osztály fizet évenkint 1200 reált; a hercegi, őrgrófi, grófi, algrófi és bárói címek viselhetéséért, társulati elnökség és akadémiai tagsági címért évenkint 1800 real fizetendő; címernek ingó és ingatlan tárgyakra alkalmazá­sáért 2400 real. Érdemjelek viselhetéséért havonkint 40 real van megállapítva ; rend-csillag és szalag viselői ez összeg kétszeresét fizetik. Hogy pedig a képzelhető hiúságoknak nagy részben eleget tenni lehessen, három uj rend alapit­­tatik, u. m. a becsület-cipőé, a lábon viselve, ibolyaszín sza­lag, 1000 real évenkint; a dícsteljes nyakkendőé, a nyakon viselve, sár­ga szalag, 1500 real; a diadal-kalapé, a fejen hordva, fehér nemez, zöld bojtokkal 2000 real. Ama valószínű esetben, ha az adók jövedelme jóval meghaladná az előleges költségvetést, a mi jó népünket terhelő különféle pénzadók a szerint szállít­tatnak alább. Kelt Talaverában, sat.« A­mint az orvos ezt a hirdetményt olvasta, meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék. Elgondolta, mily fanyar arcot vág majd don Asinos, ha esetleg e rendeletet olvassa. — Na, most ám elérkezett az Ítélet napja, meg­jelent az antikrisztus! — kiált majd föl. Az orvos megtudakozta, hol van a király szállva. Nagyon ideje volt már, mert az elutazási előkészüle­tekre már kiadták a rendeletet. Az udvaron, hová az orvos a sürgő-forgó emberek közt belopózott, minden oda mutatott, hogy nem lehet sokáig késlekednie. Csupán egy körülmény miatt aggódott az orvos: ha esetleg találkoznék az ő bolondjával, mielőtt ő a királynál kérelmét előterjeszthetné. Szerencsére, a bo­lond nem mutatkozott. — Hová megy ön ? — kérdezte egyszerre az őr, ki a főajtónál állt. — A királyt akarom látni. — Lehetetlen. Mostantól fogva egy óráig ő fel­sége senkit sem fogad. — S egy óra múlva ? — Elutazik. — Ön tréfál, barátom. íme itt van tíz reál, csak bocsásson be engem. Az őr visszataszitá. — Kinek tart ön engem ? — Könyörüljön ! — csengett az orvos, kétség­beesve. — Hasztalan minden csengés. — Barátom, ön nem tudja, hogy az, a­mit én a királynak mondani akarok, a legnagyobb fontosságú dolog, hogy én Burgosból jöttem ide, miután már há­rom ízben szalasztottam el az alkalmat, a királylyal beszélhetni: Segoviában, Szalamankában és Szalva­­sierrában, ha ez tovább is igy lesz . . . — Szánalmat érzek ön iránt, — szólt az őr. — Siessen át gyorsan, mig én hátat fordítok. Menjen föl az emeletre. A király szobája balfelől esik, a sarokban. — Oh, barátom! — szólt az orvos elérzéke­­nyülve. Azzal eltávozott. — Hát az a tíz reál ? — kérdezte az őr. — Hiszen nem kellett önnek . . . — No, mert akkor látott valaki, — viszonza a derék fickó, zsebre téve a pénzt. Az orvos fölment a lépcsőkön. Balra fordult, át­haladt egy előszobán, aztán egy másikon, melynek vé­gén félig föltárt ajtót látott. Ez a király szobája két­ségkívül. Az orvos ez ajtó felé közeledett, midőn egy csizmasarok koppanása megállította. E zajt oly valaki okozta, ki lábát az ablakpárkányról, hová azt kefélés végett helyezte, levette. Az orvos arca kiderült. — Nos? — Om! E két fölkiáltás gyorsan történt egymás után. Az orvos és bolondja szemközt álltak. A bolond ledobta a kefét s a kijárat felé pil­lantott. — Még megszökhetik! — töprengett magában az orvos.­ — Hatalmába akar keríteni! — gondolta a bolond. S miután látta, hogy az ajtó el van előle zárva a menekülésre, egyenesen az ablakhoz sietett s ki­ugrott. Az orvos látta eltűnni zsákmányát az ablakon át, de ez legkevésbbé sem hozta őt zavarba. Fölugrott a párkányra s karjai segélyével leereszkedve, pillanat alatt lent termett az első emeletről. A kertbe zu­hant alá. A bolond az evetke könnyedségével futott el. Az orvos föl akart kelni, hogy üldözze a szökevényt. Lehetetlenség volt! Leugrás közben kificamo­dott a lába. A fiatal­ember néhány pillanat alatt el­tűnt az orvos szeme elől. Az öreg fuldokolt a düh miatt. Csupán négy­­kéz­láb csúszhatott odább, jajgatva, mint a páva. Oda futottak, fölemelték s ágyba fektették, melyet hat hétig kellett őriznie. Mondanunk is felesleges, hogy a mikor ő újra lábra kaphatott, a király már távol járt tőle. (Folyt, köv.) Gyulai Pál meséi. Mesének tudvalevőleg azt a költött tárgyú ki­sebb elbeszélést szokták nevezni, mely tanulságot tar­talmaz. Eredeti célja tehát tanítás, valami erkölcsi igazságnak a megérzékitése. Kétségtelen, hogy e meg­határozásra alkalmat a Phaedrus aesopusi meséi ad­tak; maga mondja: Két haszna van e könyvnek, hogy nevetésre indít s hogy bölcs tanácsokat ad az életre; ha azonban valakinek nem tetszenek, ne feledje, hogy Csak tréfálok s költött történetekkel van dolga. S valóban Phaedrus verseinek kettős célja van: enye­­legve akar oktatni; a hibákat, tévedéseket s főkép a feslett erkölcsöket ostorozza az állatokra ruházott tör­­ténetecskékben, melyekre a Tiberius, Caligula, Clau­dius és Nero korának igen nagy szüksége is volt. Jel­lemző rovása ennélfogva e meséknek a célzatosság is, miért az aesopusi mese meghatározása körülbelül igy hangzik: költött történet enyelgő elbeszélése erkölcsi célzatossággal. Mióta a Perottus-féle (leghitelesebbnek látszó) gyűjtemény a művelt világ kezébe került(a tizen­ötödik századtól), iskolában és irodalomban e definí­cióját hirdetik a mesének. Ezt tartva szem előtt, írták Lessing és Gleim, La Fontaine Heltai Gáspár és Pesti Gábor, később Fáy András és Czuczor, Gre­­guss és Névy meséiket. A Gyulai Páléi nem tartoznak e kategóriába. Nincs morális céljuk olyan értelemben, mint általán az aesopusi meséknek. S nagyon valószínűnek látszik, hogy éppen e jelenség okozta azt a kevés figyelmet, melyben eddig az irodalomban részesítették; holott, bár egyáltalán nem aesopusi mesék is, annak a célnak, melyre a költő írta, kiválóan megfelelnek, sőt a maguk nemében páratlanok. Az Aesopus-Phaedrus-féle me­séktől más újabb és jelesebb meseirók művei is eltér­nek. Ki fedez föl az angol Cox görög meséiben erköl­csi célzatosságot ? S várjon azért, mert ezek nem egye­bek a görög mythosznak egyszerű, népies naiv törté­­netecskéinél, nem éppen oly kedvesek és szépek-e, mint­­ a Phaedrus elbeszélései ? S hát a Lamb Károly Shaks­­peare-meséi s a Cantu Cézár »Letture giovanili«-jei nem-e szintén mások ? A meseiró érdemének mérlegelésénél nem az jó figyelembe: várjon tartalmaznak-e ama mesék erkölcsi tanulságot, hanem megfelelnek-e a célnak, melyért írattak ? Ha az író derekasan megfelelt a maga szem­pontjának, elismerésre méltó munkát végzett. Össze­vetve mindenféle mesét, közöttük általában kétféle kategóriát lehet megállapítani: az egyikbe a kivált­kép gyönyörködtetésre szánt mesék, másikba a gyö­­­­nyörködtetésre és oktatásra szánt mesék sorozhatók. ] Ez utóbbiak közé vehetők az aesopusi mesék is. A két­­ kategóriát összehasonlítva, kétségtelen, hogy az első könnyebb menetű, enyelgőbb és vidámabb, mint a má­sodik, melyet az erkölcsi tartalom és tanulság komo­lyabbá, nehézkesebbé tesz. Amaz inkább a fantáziá­nak ad kellemes időtöltést, a másik inkább az érte­lemnek. A mesék (eltekintve most az irodalmi me­séktől) rendszerint gyermekeknek vannak írva, hogy ezek segítségével könnyebben juthassanak az élet maximáihoz s mintegy észrevétlenül csepegjen lelkük­be a jónak, igaznak és szépnek szeretete s megvetése a bűnnek és tévedéseknek. A Lamb Shakspeare-meséi már serdültebb s kép­zettebb ifjaknak valók; a Cox regéi kevésbbé képzet­teknek is; a Cantu Cézár apró elbeszélései, e kitűnő paedagogiai tapintattal irt mesék, kötetenkint más és már korra vannak számítva. Szóval, miden mesének megvan a maga olvasója, s minden olvasónak megvan a maga meséje. A didak­tikai és paedagogiai szempont is erősen megkívánja e megkülönböztetést, más természetű a gyermekeknek s más az ifjaknak irt mese, s nem csak anyagra nézve, hanem előadásra, stilra nézve is. A gyermekeknek szánt mulattató történetecske a mellett, hogy nem nagy terjedelmű s különösen a szemléletnek birodal­mából van véve, egyszerűségét és igénytelenségét for­májában is föltünteti; gondolatai egyszerűek, naivok; szófüzése mesterkéletlen a gyermek eszejárásához, kép­zeteihez és fogalmaihoz alkalmazott, hozzá sajátsá­gos, gyermekded kedélyességnek kell bearanyoznia, távol az élet és morál komolykodó problémáitól. Az ifjúságnak szánt mesék követelései egészen mások. A működésben forrongó értelem más anyagra vágyik, melyet kezdetleges kombinációi szerint feldolgozhas­son ; a lélek már benézett az élet titkaiba; nem elég­szik meg a tények egyszerű szemléletével; okok után kutat, előzményeket keres, s következményeket vár; követeli, hogy meséi tartalmasak legyenek s örvend, ha ilyet mindenikben talál. Azért az ily mesék for­mája is gondosabb s ha a naiv kedélyességnek himpo­­rát nem is óhajtja, kedveli a mulattató enyelgést, de belemerül a komolyabb hangulatba is. Tartalom és forma ily egybeolvadása hozza ma­gával e két mese­nemnek éles különbségeit kompizició tekintetében is. Gyer­mekmesében a történet lényege a fődolog, ezért itt nincs is hosszas bevezetés, előkészítés s morálos befejezés, melyet aesthetikusok rendesen az elbeszélés moráljának neveznek. A történet rövid, átlátszó, keresetlen, inkább a képzelet birodalmából való s arra céloz, hogy a gyermek lelkét megragadja; szövevénye inkább enyelgő játék, mint öntudatos cse­­lekvény-kombináció; jellemzés, a bonyodalom szálai­nak erős logikája, a valószínűség érvényre emelése itt csak annyiban jöhet figyelembe, a­mennyiben ilyeneket a gyermeki zsenge ész észrevétlenül megbir. Nyelve a lehető legegyszerűbb, kifejezései tiszták, gondolatfü­­zése naivos, gyermeteg. Mindezek oly követelmények, melyek a meseirót nagy próbára teszik, sokkal na­gyobbra mint az ifjúsági vagy irodalmi meseirásnál, hol a kompozíció és műfaji törvényeket ismerve az iró saját érzelem- és gondolatvilágában maradhat, nem kell leszállnia a gyermek értelmi világához. Ez az oka hogy tulajdonképeni gyermekmese-iró alig is van. Gyulai Pál meséi a szó szoros értelmében gyer­mekmesék, kivéve az egyetlen »Szél és nap« címűt, Folytatás a mellékleten. 782

Next