Fővárosi Lapok 1882. augusztus (174-199. szám)

1882-08-01 / 174. szám

Kedd, 1882. augusztus 1. 174. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok-tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre .....................4 frt. M egjelenik ac ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Egy rejtélyes bűntett. (Elbeszélés.) Ina Murai Károly. (Folytatás.) IV. A vizsgálóbíró megjelenése s Károly vallomásá­nak felvétele után a törvényszék sietve rendelte el az elfogatási, minek következtében Károlyt a bíróság fog­házába vitték. Gyógyulása gyorsan haladt s már ült ágyában, mikor egy napon kinyílt börtönének ajtaja s egy nyílt tekintetű fiatal ember lépett be. Az ismeretlen sietett bemutatni magát. — Kövecs Imre ügyvéd vagyok, az ön hivatal­ból kinevezett védője. Károly kezét nyujtá s ágya szélén kínálta meg belylyel, miközben mosolyogva mondá: — Ugy-e megbocsát, hogy jobb belylyel nem szolgálhatok ? — Nekem elég kényelmes, de önnek ? — Keveset törődöm vele, igyekezem "megszokni. — Ha nem csalódom, ön teljesen lemondott a fölmentés reményéről ? — Ez eszembe sem jutott soha. — Csodálatos. Hiszen az igazi bűnösnek is van reménye; csak önnek, ki semmiféle bűntényt nem kö­vetett el, nincs ? — Én gyilkoltam. — Csak akart. — Nem értem önt. — Rögtön kimagyarázom magam. Kegyed meg akarta ölni a grófot, oda ment és tőrével megszúrta. Igaz? — Teljesen. — De már ekkor a gróf meg volt fojtva. — Ki mondta ezt önnek ? — A jegyzőkönyvek. Az orvosi vélemény és az ön vallomása. — És hiszi ezt ? — Lelkemből. Azért kértem a bíróságot, hogy engem nevezzenek ki védőjéül. — Köszönöm. Én nem akartam magam védeni. — Engem érdekelt ez ügy s elhatároztam, hogy földerítem a homályt. — És mily alapon akarjon engem fölmentetni ? — Azon a büntető jogi elméleten, hogy nem lé­tező személy, vagyis holttest ellenében gyilkosságot elkövetni lehetetlen. — De uram, én nem óhajtóm a fölmentést. — Engedje meg, hogy erre ne válaszoljak s hogy teljesítsem védői kötelességem. — Tegye. — Mindenek előtt néhány kérdésemre kérek fe­leletet. Mikor belépett a grófhoz, hogy találta öt ? — Alva. — Okozott ön zörejt? — Úgy gondolom. — Ez természetes is. Akkor sem adott a gróf életjelt, midőn megszurta ? — Nem. — Érintette kezével ? — Nem. — Csak szúrt ? — Igen. — A tett merénylet elkövetése után mindjárt távozott ? — Azonnal. — Nem vett észre valami különöst ? — Semmit. — Nem is nézett szét a szobában ? — Nem. — Pedig ha ön akkor figyelmesen szétnézett volna, alkalmasint ott lelte volna valahol meglapulva a gyilkost. — A gyilkost ? — A gyilkost, a ki azelőtt pár perccel hajtotta után barátnéjától elbúcsúzott, az éjjeli vonattal távo­végre tettét s a kivel küzdött is a gróf. — Miből gondolja ön, hogy akkor még ott volt ez állítólagos gyilkos ? — Abból, hogy az látta önt. — És ezt honnan tudja ? — A kósza hírből, mely önt már akkor vádolta a gyilkosság elkövetésével, mikor még a bíróság telje­sen tájékozatlanul állott; különben e hir vezette a vizsgálatot. — Ah! — A kétszerkettő bizonyosságával merem állí­tani, hogy e hírt maga a gyilkos terjesztette. — Ez csodálatos. — Csak természetes. Ki akarta kerülni azt, hogy föltevések után keressenek, útját akarta állani esetleg fölfedeztetésének és sietett megadni a rendőrség szá­mára a biztos irányt, mely ő róla elvonta a figyelmet. — De hát ki az az ember ? / — En már gyanítom, de csak gyanítom. — Honnan ? — Megmondom. Mikor meggyőződtem arról, hogy ön már későn járt, elkezdtem kutatni az után, í ki e hírt először bocsátotta útnak. r — Es hova jutott ? — Egy olyan egyénig, a kinek előnyére vált i gróf halála. — Ki ez ? — Nem mondhatom meg. A feladat, a melybe fogtam, igen nehéz. A közvélemény, a bíróság megin- gathatatlanul hiszi, hogy ön a tettes és e vakságában meg is marad a végletekig. Azután az ön vallomása olyan, mely majdnem kizárja az igazi gyilkos megta­lálását. Ön mindent magára vallott s vallomásával szemben teljesen kielégítve érzik magukat a bíró­ságnál. — Igaza van. — Majdnem lehetetlennek látszik az igazi gyil­kos fölfedezése azért is, mert tanuk bizonyára nem lesznek a bizonyításnál, s mert a sikerhez valószínű­leg csak az ő beismerése után juthatunk. Ezzel pedig bizonyára nem fog sietni. — Természetes. Talán jobb is lenne, ha abba hagyná ön a kutatást. — Azt nem teszem. Nekem eszméim vannak és meg vagyok győződve, hogy tervem sikerülni fog. Ha most nem, de később bizonyosan. — Mit szándékozik most tenni ? — Kutatok. — Elég a nyom erre P — Elég. — Akkor még csak egy kis szerencse kell hozzá. — Meg kell lenni. Az igaz ügyet sohasem hagy­ja el végleg a szerencse. Még egy kérdést. Ön min­iig tagadta az okot, a miért a grófot meg akarta ölni. Megmondhatná-e nekem ? — Nem. — De boszu volt ? — Az. — Köszönöm. Pár perc múlva Kövecs távozott, sajátságos be­nyomások hatása alatt hagyva Károlyt. Kövecs gazdag családból származott s a legjobb nevelésben részesült. Beszélte a miveit népek nyelveit is ismerte szokásaikat. Természetében meg volt az íszinteség, a becsületes gondolkozásmód; s birt az smberismeret gazdag kincsével. Vagyonából mágnás nódra, gond nélkül élhetett volna, de unta a henyesé- ;et, szeretett dolgozni. Pályáját maga választotta, ilőszeretettel csüngött tanulmányain és szenvedéllyel 'égezte ügyeit. Különösen szerette a bűnügyeket és 'édence érdekében elkövetett minden lehetőt; az ut elén nem állt meg soha. Midőn Károlytól távozott, akására tért s inasának megparancsolta, hogy mál­tait hozza rendbe. Ügyeire nézve intézkedett s mi­zott a fővárosból. Mikor Ostendebe kiszállt s a szállodában elhe­lyezkedett : a fürdővendégek névsorát kérte. — Ohó! — kiáltott fel, átfutva a névsort — mily véletlen. Az özvegy grófné, a szép asszony is itt tartózkodik. Ej, az ördögbe is, igaza van : itt nem ki­sérik úgy figyelemmel a gyászát. Ugyan ki vigasz­talja ? És figyelemmel böngészett a névsorban tovább. — Ah! Jó barát! Mily nemes férfi. Eljött a szomorú özvegy után s vigasztalja — dünyöge Kövecs és gúnyosan mosolygott, midőn Nyárádi Leó báró nevét olvasá. Azután kinyitá a kertre nyíló ablakot és kíván­csian nézte a sétálókat. Úgy látszott, hogy valami ér­dekes dolgot láthatott, mert kihajolt és csettentett nyelvével. — Milyen jól áll neki a gyászruha, — beszél­getett magában Kövecs; — sokkal szebb, mint az­előtt ; arca egy kissé halavány, de jól áll a fekete ru­hához. Szemei lángolnak, égnek, karcsú termete, kis lábai páratlanok. Ej! Hiszen elragadó szép ez az asszony. Ekkor lépett a szép asszony mellé a báró. — Lovagja is van — mormogá az ügyvéd. — Az ördögbe! ez a báró nagyon is jól illik ahhoz az asszoyyhoz. Szép pár, igazán szép pár. Szeretném tudni, vájjon tetszenek-e egymásnak? A báró látszó­lag szerelmes, a grófné pedig nem látszik annak. Ej, az asszony mindig ügyesebb. Különben ő most gyá­szol is. Gyászolja a szegény meggyilkolt férjet, a kit bizonynyal nem tud felejteni. A grófné és a báró irányt változtattak és a ten­gerpart felé vették utjokat. (Folyt, köv.) Egy legyezőcsapás. (Francia elbeszélés.) irta Louis Dépret. (Folytatás.) — Ö volna érzéketlen ? Oh, ön nem ismeri őt. Ellenkezőleg, ő maga a megtestesült érzékenység. Csakhogy, (azt hiszem, már volt szerencsém említeni,) hibás eszméi vannak nemének méltósága felől, azon­kívül önző is! Bevallotta nekem egyszer, ama boldog időben mikor még vallomásokat tett, midőn azt hitte, szíve szakad meg, akár azért, mert azt képzelte, hogy nem szeretem többé, akár azért, mert hűtelennek vélt s azt hitte, elhagyom őt.. megannyi bohó képzelgés... — Kivéve az utóbbit — jegyeztem meg. — Meglehet — viszonzá helybenhagyólag; — de íz sem az én hibám volt. — íme ebben az egyben igazat adok önnek, ki ninden hibát a saját fejére akar hárítani. — Ismétlem, — miután ön beszédembe vágott, — nőm bevallotta nekem, hogy hasonló körülmények iözt akkor, midőn ő maga is érzi, hogy majdnem meg- úlad a zokogásban, a világ előtt mosolyogni fog. Kitű- íő szíve van, csakhogy rosszul van nevelve. Beleoltot- ák azt a nevetséges és balga fogalmat, hogy a nőnek zégyenletes dolog busongani egy férfi miatt, hogy né­nink, csúnyább nemnek, nyájas arcot kell öltenünk (lég akkor is, mikor ezek az angyalok rossz kedély- Langulatban vannak. Vannak emberek, kik bolondu- ásig szerelmesek az ily természetekbe; de én, mit kar ön ? Én szenvedélyes, bizalmatlan, érzékeny va- ;yok, mint a hogy mások megéheznek, alusznak vagy ílegzetet vesznek. Természetesen az én felindulásom, irrongó s kitörő és nem tudom azt rejtegetni. Nos, liután az én szeretetreméltó házastársam tökéletesen, isszavonhatatlanúl elhatározta magát a távozásra, én zt hittem, nem árt neki egy kis lecke. Jól emlékez­em vissza, hogy az a fiatal tengerésztiszt, hajdani is-

Next

/
Thumbnails
Contents