Fővárosi Lapok 1882. augusztus (174-199. szám)
1882-08-01 / 174. szám
Kedd, 1882. augusztus 1. 174. szám Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Egy rejtélyes bűntett. (Elbeszélés.) Ina Murai Károly. (Folytatás.) IV. A vizsgálóbíró megjelenése s Károly vallomásának felvétele után a törvényszék sietve rendelte el az elfogatást, minek következtében Károlyt a bíróság fogházába vitték. Gyógyulása gyorsan haladt s már ült ágyában, mikor egy napon kinyílt börtönének ajtaja s egy nyílt tekintetű fiatal ember lépett be. Az ismeretlen sietett bemutatni magát. — Kövecs Imre ügyvéd vagyok, az ön hivatalból kinevezett védője. Károly kezét nyujtás ágya szélén kínálta meg belylyel, miközben mosolyogva mondá: — Ugye megbocsát, hogy jobb helylyel nem szolgálhatok ? — Nekem elég kényelmes, de önnek ? — Keveset törődöm vele, igyekezemmegszokni. — Ha nem csalódom, ön teljesen lemondott a fölmentés reményéről ? — Ez eszembe sem jutott soha. — Csodálatos. Hiszen az igazi bűnösnek is van reménye, csak önnek, ki semmiféle bűntényt nem követett el, nincs ? — Én gyilkoltam. — Csak akart. — Nem értem önt. — Rögtön kimagyarázom magam. Kegyed meg akarta ölni a grófot, oda ment és tőrével megszúrta. Igaz? — Teljesen. — De már ekkor a gróf meg volt fojtva. — Ki mondta ezt önnek ? — A jegyzőkönyvek. Az orvosi vélemény és az ön vallomása. — És hiszi ezt ? — Lelkemből. Azért kértem a bíróságot, hogy engem nevezzenek ki védőjéül. — Köszönöm. Én nem akartam magam védeni. — Engem érdekelt ez ügy s elhatároztam, hogy földerítem a homályt. — És mily alapon akarjon engem fölmentetni ? — Azon a büntetőjogi elméleten, hogy nem létező személy, vagyis holttest ellenében gyilkosságot elkövetni lehetetlen. — De uram, én nem óhajtom a fölmentést. — Engedje meg, hogy erre ne válaszoljak s hogy teljesítsem védői kötelességem. — Tegye. — Mindenek előtt néhány kérdésemre kérek feleletet. Mikor belépett a grófhoz, hogy találta őt ? — Alva. — Okozott ön zörejt? — Úgy gondolom. — Ez természetes is. Akkor sem adott a gróf életjelt, midőn megszúrta ? — Nem. — Érintette kezével ? — Nem. — Csak szúrt ? — Igen. — A tett merénylet elkövetése után mindjárt távozott ? — Azonnal. — Nem vett észre valami különöst ? — Semmit. — Nem is nézett szét a szobában ? — Nem. — Pedig ha ön akkor figyelmesen szétnézett volna, alkalmasint ott lelte volna valahol meglapulva a gyilkost. — A gyilkost ? — A gyilkost, a ki azelőtt pár perccel hajtotta után barátnéjától elbúcsúzott, az éjjeli vonattal távovégre tettét s a kivel küzdött is a gróf. — Miből gondolja ön, hogy akkor még ott volt ez állítólagos gyilkos ? — Abból, hogy az látta önt. — És ezt honnan tudja ? — A kósza hírből, mely önt már akkor vádolta a gyilkosság elkövetésével, mikor még a bíróság teljesen tájékozatlanul állott; különben e hír vezette a vizsgálatot. — Ah! — A kétszerkettő bizonyosságával merem állítani, hogy e hírt maga a gyilkos terjesztette. — Ez csodálatos. — Csak természetes. Ki akarta kerülni azt, hogy föltevések után keressenek, útját akarta állani esetleg fölfedeztetésének és sietett megadni a rendőrség számára a biztos irányt, mely ő róla elvonta a figyelmet. — De hát ki az az ember ? — Én már gyanítom, de csak gyanítom. — Honnan ? — Megmondom. Mikor meggyőződtem arról, hogy ön már későn járt, elkezdtem kutatni az után, aki e hírt először bocsátotta útnak. — És hova jutott ? — Egy olyan egyénig, a kinek előnyére vált gróf halála. — Ki ez ? — Nem mondhatom meg. A feladat, a melybe fogtam, igen nehéz. A közvélemény, a bíróság megingathatatlanul hiszi, hogy ön a tettes és e vakságában meg is marad a végletekig. Azután az ön vallomása olyan, mely majdnem kizárja az igazi gyilkos megtalálását. Ön mindent magára vallott s vallomásával szemben teljesen kielégítve érzik magukat a bíróságnál. — Igaza van. — Majdnem lehetetlennek látszik az igazi gyilkos fölfedezése azért is, mert tanuk bizonyára nem lesznek a bizonyításnál, s mert a sikerhez valószínűleg csak az ő beismerése után juthatunk. Ezzel pedig bizonyára nem fog sietni. — Természetes. Talán jobb is lenne, ha abba hagyná ön a kutatást. — Azt nem teszem. Nekem eszméim vannak és meg vagyok győződve, hogy tervem sikerülni fog. Ha most nem, de később bizonyosan. — Mit szándékozik most tenni ? — Kutatok. — Elég a nyom erre . — Elég. — Akkor még csak egy kis szerencse kell hozzá. — Meg kell tenni. Az igaz ügyet sohasem hagyja el végleg a szerencse. Még egy kérdést. Ön mindig tagadta az okot, amiért a grófot meg akarta ölni. Megmondhatná-e nekem ? — Nem. — De boszu volt ? — Az. — Köszönöm. Pár perc múlva Kövecs távozott, sajátságos benyomások hatása alatt hagyva Károlyt. Kövecs gazdag családból származott s a legjobb nevelésben részesült. Beszélte a mivelt népek nyelveit is ismerte szokásaikat. Természetében meg volt az őszinteség, a becsületes gondolkozásmód, s bírt az emberismeret gazdag kincsével. Vagyonából mágnás nódra, gond nélkül élhetett volna, de unta a henyeséget, szeretett dolgozni. Pályáját maga választotta, előszeretettel csüngött tanulmányain és szenvedéllyel végezte ügyeit. Különösen szerette a bűnügyeket és védence érdekében elkövetett minden lehetőt; az út élén nem állt meg soha. Midőn Károlytól távozott, a kására tért s inasának megparancsolta, hogy máltait hozza rendbe. Ügyeire nézve intézkedett s mizott a fővárosból. Mikor Ostendebe kiszállt s a szállodában elhelyezkedett , a fürdővendégek névsorát kérte. — Ohó! — kiáltott fel, átfutva a névsort — mily véletlen. Az özvegy grófné, a szép asszony is itt tartózkodik. Ej, az ördögbe is, igaza van : itt nem kisérik úgy figyelemmel a gyászát. Ugyan ki vigasztalja ? És figyelemmel böngészett a névsorban tovább. — Ah! Jó barát! Mily nemes férfi. Eljött a szomorú özvegy után s vigasztalja — dünyöge Kövecs és gúnyosan mosolygott, midőn Nyárádi Leó báró nevét olvasá. Azután kinyitá a kertre nyíló ablakot és kíváncsian nézte a sétálókat. Úgy látszott, hogy valami érdekes dolgot láthatott, mert kihajolt és csettentett nyelvével. — Milyen jól áll neki a gyászruha, — beszélgetett magában Kövecs, — sokkal szebb, mint azelőtt ; arca egy kissé halavány, de jól áll a fekete ruhához. Szemei lángolnak, égnek, karcsú termete, kis lábai páratlanok. Ej! Hiszen elragadó szép ez az asszony. Ekkor lépett a szép asszony mellé a báró. — Lovagja is van — mormoga az ügyvéd. — Az ördögbe! ez a báró nagyon is jól illik ahhoz az asszonyhoz. Szép pár, igazán szép pár. Szeretném tudni, vájjon tetszenek-e egymásnak? A báró látszólag szerelmes, a grófné pedig nem látszik annak. Ej, az asszony mindig ügyesebb. Különben ő most gyászol is. Gyászolja a szegény meggyilkolt férjet, akit bizonynyal nem tud felejteni. A grófné és a báró irányt változtattak és a tengerpart felé vették utjukat. (Folyt, köv.) Egy legyezőcsapás. (Francia elbeszélés.) Írta Louis Dépret. (Folytatás.) — Ő volna érzéketlen ? Oh, ön nem ismeri őt. Ellenkezőleg, ő maga a megtestesült érzékenység. Csakhogy, (azt hiszem, már volt szerencsém említeni,) hibás eszméi vannak nemének méltósága felől, azonkívül önző is! Bevallotta nekem egyszer, ama boldog időben mikor még vallomásokat tett, midőn azt hitte, szíve szakad meg, akár azért, mert azt képzelte, hogy nem szeretem többé, akár azért, mert hűtelennek vélt s azt hitte, elhagyom őt.. megannyi bohó képzelgés... — Kivéve az utóbbit — jegyeztem meg. — Meglehet — viszont— helybenhagyólag; — de ez sem az én hibám volt. — Íme ebben az egyben igazat adok önnek, ki minden hibát a saját fejére akar hárítani. — Ismétlem, — miután ön beszédembe vágott, — nem bevallotta nekem, hogy hasonló körülmények közt akkor, midőn ő maga is érzi, hogy majdnem megalad a zokogásban, a világ előtt mosolyogni fog. Kitűnő szíve van, csakhogy rosszul van nevelve. Beleoltoták azt a nevetséges és balga fogalmat, hogy a nőnek zégyenletes dolog busongani egy férfi miatt, hogy nénink, csúnyább nemnek, nyájas arcot kell öltenünk elég akkor is, mikor ezek az angyalok rossz kedély- hangulatban vannak. Vannak emberek, kik bolonduásig szerelmesek az ily természetekbe, de én, mit kar ön ? Én szenvedélyes, bizalmatlan, érzékeny vagyok, mint ahogy mások megéheznek, alusznak vagy ílegzetet vesznek. Természetesen az én felindulásom, brongó s kitörő és nem tudom azt rejtegetni. Nos, miután az én szeretetreméltó házastársam tökéletesen visszavonhatatlanul elhatározta magát a távozásra, énzt hittem, nem árt neki egy kis lecke. Jól emlékezem vissza, hogy az a fiatal tengerésztiszt, hajdani is-