Fővárosi Lapok 1882. augusztus (174-199. szám)
1882-08-01 / 174. szám
kolatársam s aznap reggel asztalszomszédom egy keleti utazásnak minden báját visszatükrözteté a szemem előtt. Egykor szerelmem gátolt volna abban, hogy én hasonló képek előtt vesztegeljek, csak mosolyogtam volna azok fölött. Mai napság, szerelmem ugyan nem csökkent, de hát szükséges volt a lecke,melyet különben úgy iparkodtam adni, hogy az ne váljék szerfölött kellemetlenné rám nézve. Az alkalom kedvezőnek látszott s hogy önnek az igazat bevalljam, én mindjárt örömmel ragadtam azt meg. Ön inkább megértene engem, kedves barátom, a tévé utána Mercier Róbert a lehető legbizalmasabb hangon — ha ön a különben oly irigylendő címet, a nőtelen címet nem viselné. Ha majd két-három év óta a nős emberek közé számíthatja magát, akkor és csupán akkor fogja tudni, mily hasonlíthatatlan édesség rejlik az ily kis megfutamodásokban. — Higgye meg ön, soha sem kétkedtem e fölött. — Most pedig a lelkiismeretes kibonyolítás határa felé közeledem. Kinyilatkoztattam a nőmnek, hogy ha ő fegyvereit rögtön le nem teszi, én három nap alatt elhagyom Franciaországot. Pokoli, keserű gúnykacaj volt csak a válasz ... aztán eltávozott. Három levelet intéztem hozzá egymásután, még pedig nagyon hosszú, sürgető leveleket, melyekre három sornyi méltóságteljes választ írt, melyben ultimátum gyanánt jelenti ki, hogy mehetek, vagy pedig minden előtt kérjek tőle egész alázattal bocsánatot, föntartva egyébiránt magának akkor is a jogot, hogy a bocsánatkérésnek engedjen-e, avagy elutasítsa-e azt ? . . . ő nem kötelezi magát semmire. Ez nagyon sok volt. Bútoraimat és könyvtáramat egyik nagy lakással biró barátomhoz szállíttattam, aztán rendbe hozván minden dolgomat s aztán nőmnek a számlájára (ismerem a napamasszonyt s nagy tisztelettel viseltetem iránta), Egyptomba utaztam. Gyönyörű utazás! De hiába, nem az az élet volt az, a minőt én szeretek. Jártam egy ideig a Nílus partjain s ime most itt vagyok. Mindama három vagy négy hiba mellett is, a melyben a nőm lélekzik, minden vágyam az, hogy őt visszanyerhessem. Ez az oka hirtelen való visszatérésemnek. Ez az én végcélom. Most nézzük meg, mily eszközökkel rendelkezem; vizsgáljuk meg a tervemet, mert van ám tervem is. Legyen szíves, kérem, folyvást figyelemmel kísérni. 1-szer: e lakosztályban, hol mi most beszélgetünk, mint egy pár régi pajtás, harmadfél hóval ezelőtt folyt le az a különös történet, s épp ezért szeretném azt öntől visszafoglalni. 2-szor: föltéve, hogy én a válásról mit sem akarok tudni, teljes jogomban áll követelni visszatérését a házi tűzhelyhez, mely az ő számára ott van, ahol én vagyok. De én nem akarom önösségét ingerelni, különben is ellensége lévén mindenféle kényszer-rendszabálynak. Ha én valamely más lakásból intézném követelésemet, ez nem egy nehézségbe ütköznék s okvetetlenül ilyen kifakadásokra adna alkalmat: »Ön volt a hibás!« — »Nem, ön volt!« S az ily viták, megvallom önnek, már kifárasztottak. Ellenben, ha innen intézek egy kérőlevelet nemhöz, ebben a boszantási szándéknak még árnyéka sem látszik; én pedig részemről semmiféle megalázó engedményt vagy hibabeismerést nem követelek. Nem szép alkalmazkodás ez, kivált ha teljesen fátyolt vetek a múltakra? Még azt sem bánom, ha ez úgy tűnik is föl, mint az én helytelen magam viseletének beismerése. Tudja-e most már, miért örültem én annak, midőn tudomásomra jutott, hogy ön nőtelen ? Mert annál inkább remélhettem tervemnek sikerét. Nos, hát tetszik önnek ez az én kis tervem ? És elősegíti-e annak végrehajtását, mely egyedül csak az ön szívességétől függ ? — Merciez úr, — viszonzom e derék embernek, ki bennem nyílt őszinteségével meglehetős rokonszenvet ébresztett, — éljen az ön terve! Csakhogy, köztünk mondva, megengedi nekem azt a megjegyzést, hogy az én szerény hajlékom, mely a házas élet viharainak színhelye volt, talán mégsem alkalmas a kibékülés színhelyéül. E megjegyzésemet koránt sem a rosszakarat sugalja, sőt megvallom, nagyon örvendenék, ha boldogságukat előmozdíthatnám, de nem oly föltétel mellett, melyet ön nekem ajánl, mert e tekintetben nem akarom önt illúziókba ringatni. — Ugyan kérem, minő okai vannak ? — Nos, én már a harmincas években vagyok s megvannak a saját gyöngeségim; ezekhez tartozik az is, hogy én nagyon nagyra becsülöm ezt a lakást. — De hiszen ez nem is vidám lakás; már délután mindjárt világot kell benne gyújtani. — Szeretem a gyertyavilágot. — Van-e még más oka is ? — Én azt hiszem, hogy az első is elégséges, — viszonzám meglehetős hidegen, e különcnek. — Egyébiránt is hallja a másik okot is. Bármennyire elfogult legyek is szerény lakásom iránt, tegyük föl, hogy ezt megunnám, vagy pedig jó indulatból meghoznám az áldozatot s elhatároznám magamat a kiköltözködésre, ön azért bizonyára mit sem nyerhetne azzal, mert nekem kötelezettségeim vannak. Említett esetben másnak ígértem már ezt oda. Különben sem képzelem, hogy ön valaha jóízűen ebédelhetne e teremben, melyet, ha ennek ellenére nincs, legyezős teremnek nevezhetünk. Ami azt a bizonyos egyént illeti, akinek, mint mondtam, lakásomat lekötöttem, még makacsabbnak mutatná magát, mint én, mert neki az a sajátságos szeszélye támadt, hogy itt élje le napjait. — Ez baj, nagy baj volna! — válaszolta Mercier Róbert lehangoltan. — Azonban én nem vesztem el reményemet ... A tagadó válasz engem annyira megszomorítana, hogy önnek fogalma sem lehet arról. Valóban, sajátságos szeszélyű egyén lehet az! Sőt én kissé szerénytelenségnek is tartom ama szeszélyt.. . Ön mosolyog, ön azt gondolja, hogy ilyesmit felőlem is joggal el lehetne mondani. Oh, becsületemre, nem ! Mi, én és ő, nem egy hajóban evezünk... Hadd mondhassam el én egyébiránt azt, hogy önnek lekötelezettje vagyok, az által, hogy egy utolsó kegyet nem tagad meg tőlem s szives meghívásomat ma este, ebédre, elfogadja. — A legnagyobb sajnálkozásomranem fogadhatom azt el; először, mert nem rendelkezhetem időmmel, másodszor pedig: ki tudná azt megmondani, vájjon ma este nem fog-e nejével együtt ebédelni ? Lássa, ön kedélyes és őszinte ember s megérdemli a jó tanácsot. Önnek újabban tanúsított jó érzelmei mindenesetre kellőméltánylásra találnak. Mit gondol ön, vájjon Merciczné asszonyság nem sejti-e, nincs-e előérzete ama lépést illetőleg, a melyet ön az ő érdekében e pillanatban nálam tett ? — Hogy sejthetné ő azt ? Lehetne-e neki e tekintetben előérzete ? — Hám! . . Hogy sejthetné! Az efféle dolgok a légben lebegnek s a lég mai napság a tintás üvegben van, a mi pedig az előérzetet illeti, ez legközvetlenebbül öntől függ, főleg pedig attól a gondolattól, a melyet ön képes lelkében fölébreszteni jelleme és szilárdsága felől. (Folyt. köv.) „Greguss Ágost versei.“ ( . (Az »Athenaeum« kiadása. Budapest, 1882.) Greguss Ágost kiadván verseit, ezzel irodalmi működésének megítéléséhez szükséges, de eddig nélkülözött adalék birtokába juttatott. Ez állításunk bebizonyításával talán egyúttal sikerülni fog felelni bizonyos kritikák dörgedelmeire s ama támadásokra, melyeknek a szerző ki volt téve, műve megjelenése alkalmával. Mert a támadók nem törődtek eddigi működésével, nem szellemével; örültek, hogy kezökbe kaptak oly művet, melyről kedvek szerint mondhattak rosszat. Ismeretes lévén, hogy Greguss Ágost összegyűjti verseit, a bírálók elképzelték a magok véralkata szerint, hogy milyen lesz a megjelenendő kötet, mily tárgyakkal fog foglalkozni. Azután hogy elolvasták, csalódás érte őket; felháborodtak a könyv ellen, mely nem aztudta, a mit ők vártak s neki estek a szerzőnek, ki szerintük nem költő, mert nem azt látta a világban, amit ők követeltek, hanem azt merte látni, amit ők nem követeltek tőle. Ez alkalommal is kitűnt, hogy a kritika eljárása sokszor mily igazságtalan. Igaza van Taine-nek, hogy »a kritika a művek megfigyelésén, történelmén, pontos elemzésén és a tények egyszerű megállapításán kívűl semmi egyébbel nem foglalkozhatik; ami ezen kívűl van benne, az a jóakarat, vakdüh vagy közöny kifolyása. A kritikusnak nem szabad bizonyos irodalmi dogmát vallania; minden mű önálló és megkívánhatja, hogy magában ítéljük meg. A dogmának alapja valamely föltétlen igazság, ez pedig nem lehet más, mint a múlt igazságainak összesége. De az irodalomban ezek csak relatív igazságot alkothatnak, melyet meg fog hazudtolni a jövő igazsága. Ez azt jelenti, hogy alkotásaiban az emberi szellem végtelen és nem szabályozható; bizonyos, hogy halad és már a haladásának egy-egy fokán keletkezett művek közt is nagy a hasonlatlanság. A teremtés, mely bennünk folytatódik, minden percben megváltoztatja az emberiséget ; a társadalmak mások lesznek, az írók különbözőkép látnak és gondolkoznak, így halad az irodalom a századokon át, mindig uj emberekben működve, mindig új kifejezéseket teremtve az uj társadalmak közepett. Ez örökös haladás tudatában, e számtalan mű láttára, melyek egyazon műfaj keretében is oly különbözők, kérdjük: nem gyermekes-e, komoly képpel hirdetni a konzervatizmust. Gondoltak-e a kritikusok arra, hogy mily nevetségesek, ha felkiáltanak: »Ezt nem kellett volna így írni! Ez nem az óda, a dal hangja... Egészen mást vártunk.« — Hát az óda, a dal mindig egy fokon maradjon és ne haladjon? És mit bánjuk, hogy mit vártak a kritikusok. Senki sem kéri tőlük számon benyomásaikat; mindegyikünknek megvannak a magunkéi , melyek érnek annyit, mint az övék s van annyi súlyuk, mint az övéknek. A kritikusok emberek s nem ítélő bírák; csak az az egy hivatásuk van, hogy tanulmányozzák egy műben az emberi szellem bizonyos nyilvánulását, el kell fogadniok bármely művet azzal a szeretettel, melylyel az orvos elfogadja az összes betegségeket, mivel minden egyes esetben tárgyat lelnek elemzésre, éllettani s lélektani tanulmányra. Ami érdekes, nem ez meg ez a mű, vagy az és az az ízó, hanem mindenek előtt az emberi igazságot keressük; be kell hatolnunk a mű szellemébe, hogy belőle a maga valójában vonhassuk le az embert, összes tehetségeivel. A kritikusoknak meg kell elégedniük a boncoló egyszerű hivatásával s ne gondolják azt, hogy minden embernek tökéletesnek kell lennie.« Mielőtt hozzá kezdenénk Greguss Ágost könyve ismertetéséhez, jónak láttuk Taine szavait idézni, mert az a véleményünk, hogy a bírálat kevésbbé tévedhet, ha az ő elveit követi. A magunk részéről sem bámulni, sem szörnyüködni nem fogunk; megelégszünk az elemzéssel, meghatározással, a mű és az író boncolásával és végül annak megmondásával, mit láttunk. Csak ártatlan érdekeltséggel veszszük a könyvet kezünkbe, mert szeretnők látni, miként működik az író és alkotja műveit. Mindenki, aki Greguss egyéniségét tanulmányozta, művei módszerét figyelemmel kísérte, nem lehetett meglepetve, ha elolvasta verseit. Greguss a költészet mesgyéjén haladva, azzal a határozottsággal lépkedett azon végig, mely elméleti műveit jellemzi. Az írásmű bizonyos véralkatnak, logikai, megmásíthatatlan terméke. Nem magasztaljuk könyvét előre, nem tulajdonítunk neki mindjárt abszolút becset, de meg fogjuk magyarázni keletkezését, miért és főleg hogyan keletkezett. Greguss irodalmi pályáját széptani és kritikai dolgozatokkal kezdte és csak ritkán lépett föl versekkel. Előbb hallgatott szellemének, mint szívének sugallatára. Első költői műveiben úgy mutatta be magát, mint a szószaporítás ellensége, mint ügyes verselő, ki nem szónoki képekkel igyekszik hatást kelteni. Már jelentkeztek nála a rendszeresség szeretete, a szép formáinak folytonos keresése, volt epigrammáiban valami meglepő kíméletlenség a kinövések ostorozásában. Ez első művei óta az íróban megizmosodott az a szellem, mely akkor jelentkezett, úgy fogjuk fel őt, hogy láthatárát mind inkább szélesbíteni igyekezett, a szépre szögezte szemét, észleletei lassankint vérébe mentek; tárgyai bizonyos körön nem léptek túl, megfinomultak s lassankint szép arcot öltöttek, milyet I szelleme megkívánt. Meg lehet figyelni műveiben az utat, melyet követett, hogy a »Villankák« bizonyos I darabjaitól a »Versek« lapjaihoz érjen. Nem tehetjük meg itt ugyanazt a tanulságos utat, meg kell elégednünk annak megállapításával, hogy a költő és az aesthetikus ma, egyenes következménye a tegnapi kritikusnak és verselőnek. Nem tett nagy ugrásokat, szelleme lépésenként fejlődött és megfutotta az utat, melyet maga elé szabott. Használnunk kell e szót: »aesthetikus«, melyet ez alkalommal az egyedül találónak hiszünk Greguss jellemzésére. Ő kevésbbé használt műfajokat művel, minden ötletébe általános emberi vonásokat vegyít, költészetének hajlama van a reflektáláshoz; műfordításai hívek, nem áldozzák fel a jó hangzásért az eredeti szellemét. Nem távozik el közülünk, nem foglal el nagyon magas álláspontot, nem használ zavart, idegenszerű, magyarázatra szoruló szavakat, nem tetszeleg a homályosságokban, az ihletet nem hagyja magára. Nem tudjuk, jól jeleztük-e az álláspontot, melyet elfoglal, még pedig kétségkívül öntudatosan; de megváltjuk, hogy csak ez alapon vagyunk képesek megmagyarázni, mi módon születtek »Versei.« Képzeljük el a költőt magányában és az emberek közt. Mindenütt eszméi támadtak, emlékébe vésődtek s azután költeménynyé alakultak. Tudja, mire képes, magányában elmélkedik s nyílt szemmel vizsgálja. Folytatás a mellékleten, 1088