Fővárosi Lapok 1882. augusztus (174-199. szám)

1882-08-01 / 174. szám

kolatársam s aznap reggel asztalszomszédom egy ke­leti utazásnak minden báját visszatükrözteté a szemem előtt. Egykor szerelmem gátolt volna abban, hogy én hasonló képek előtt vesztegeljek, csak mosolyogtam volna azok fölött. Mai napság, szerelmem ugyan nem csökkent, de hát szükséges volt a lecke,melyet különben úgy iparkodtam adni, hogy az ne váljék szerfölött kelle­metlenné rám nézve. Az alkalom kedvezőnek látszott s hogy önnek az igazat bevalljam, én mindjárt örömmel ragadtam azt meg. Ön inkább megértene engem, kedves barátom, a tévé utána Mercier Róbert a lehető legbi­zalmasabb hangon — ha ön a különben oly irigylendő címet, a nőtelen címet nem viselné. Ha majd két-há­­rom év óta a nős emberek közé számíthatja magát, akkor és csupán akkor fogja tudni, mily hasonlítha­­tatlan édesség rejlik az ily kis megfutamodásokban. — Higgye meg ön, soha sem kétkedtem e fölött. — Most pedig a lelkiismeretes kibonyolítás ha­tára felé közeledem. Kinyilatkoztattam a nőmnek, hogy ha ő fegyvereit rögtön le nem teszi, én három nap alatt elhagyom Franciaországot. Pokoli, keserű gúnykacaj volt csak a válasz ... aztán eltávozott. Há­rom levelet intéztem hozzá egymásután, még pedig nagyon hosszú, sürgető leveleket, melyekre három sor­nyi méltóságteljes választ írt, melyben ultimátum gya­nánt jelenti ki, hogy mehetek, vagy pedig minden előtt kérjek tőle egész alázattal bocsánatot, föntartva egyéb­iránt magának akkor is a jogot, hogy a bocsánatké­résnek engedjen-e, avagy elutasítsa-e azt ? . . . ő nem kötelezi magát semmire. Ez nagyon sok volt. Bútorai­mat és könyvtáramat egyik nagy lakással biró barátom­hoz szállíttattam, aztán rendbe hozván minden dol­gomat s aztán nőmnek a számlájára (ismerem a na­­pamasszonyt s nagy tisztelettel viseltetem iránta), Egyptomba utaztam. Gyönyörű utazás! De hiába, nem az az élet volt az, a minőt én szeretek. Jártam egy ideig a Nílus partjain s ime most itt vagyok. Mindama három vagy négy hiba mellett is, a melyben a nőm lélekzik, minden vágyam az, hogy őt vissza­nyerhessem. Ez az oka hirtelen való visszatérésemnek. Ez az én végcélom. Most nézzük meg, mily eszközök­kel rendelkezem; vizsgáljuk meg a tervemet, mert van ám tervem is. Legyen szíves, kérem, folyvást figye­lemmel kísérni. 1-szer: e lakosztályban, hol mi most beszélge­tünk, mint egy pár régi pajtás, harmadfél hóval ez­előtt folyt le az a különös történet, s épp ezért szeret­ném azt öntől visszafoglalni. 2-szor: föltéve, hogy én a válásról mit sem aka­­rok tudni, teljes jogomban áll követelni visszatérését a házi tűzhelyhez, mely az ő számára ott van, a­hol én vagyok. De én nem akarom önösségét ingerelni, kü­lönben is ellensége lévén mindenféle kényszer-rendsza­bálynak. Ha én valamely más lakásból intézném kö­vetelésemet, ez nem egy nehézségbe ütköznék s okvetet­­lenül ilyen kifakadásokra adna alkalmat: »Ön volt a hibás!« — »Nem, ön volt!« S az ily viták, megvallom önnek, már kifárasztottak. Ellenben, ha innen intézek egy kérőlevelet nemhöz, ebben a boszantási szándék­nak még árnyéka sem látszik; én pedig részemről sem­miféle megalázó engedményt vagy hiba­beismerést nem követelek. Nem szép alkalmazkodás ez, kivált ha teljesen fátyolt vetek a múltakra? Még azt sem bá­nom, ha ez úgy tűnik is föl, mint az én helytelen ma­­gam viseletének beismerése. Tudja-e most már, miért örültem én annak, midőn tudomásomra jutott, hogy ön nőtelen ? Mert annál inkább remélhettem tervem­nek sikerét. Nos, hát tetszik önnek ez az én kis ter­vem ? És elősegíti-e annak végrehajtását, mely egye­dül csak az ön szívességétől függ ? — Merciez úr, — viszonzom e derék embernek, ki bennem nyílt őszinteségével meglehetős rokonszen­­vet ébresztett, — éljen az ön terve! Csakhogy, köz­tünk mondva, megengedi nekem azt a megjegyzést, hogy az én szerény hajlékom, mely a házas élet viha­rainak színhelye volt, talán még­sem alkalmas a kibé­külés színhelyéül. E megjegyzésemet koránt sem a rosszakarat sugalja, sőt megvallom, nagyon örvendenék, ha boldogságukat előmozdíthatnám, de nem oly fölté­tel mellett, melyet ön nekem ajánl, mert e tekintetben nem akarom önt illúziókba ringatni. — Ugyan kérem, minő okai vannak ? — Nos, én már a harmincas években vagyok s­­ megvannak a saját gyöngeségim; ezekhez tartozik az is, hogy én nagyon nagyra becsülöm ezt a lakást. — De hiszen ez nem is vidám lakás; már dél­után mindjárt világot kell benne gyújtani. — Szeretem a gyertyavilágot. — Van-e még más oka is ? — Én azt hiszem, hogy az első is elégséges, — viszonzám meglehetős hidegen, e különcnek. — Egyéb­iránt is hallja a másik okot is. Bármennyire elfogult legyek is szerény lakásom iránt, tegyük föl, hogy ezt megunnám, vagy pedig jó indulatból meghoznám az áldozatot s elhatároznám magamat a kiköltözködésre, ön azért bizonyára mit sem nyerhetne azzal, mert ne­kem kötelezettségeim vannak. Említett esetben más­nak ígértem már ezt oda. Különben sem képzelem, hogy ön valaha jóízűen ebédelhetne e teremben, me­lyet, ha ennek ellenére nincs, legyezős teremnek ne­vezhetünk. A­mi azt a bizonyos egyént illeti, a­kinek, mint mondtam, lakásomat­ lekötöttem, még makacsa­­bbnak mutatná magát, mint én, mert neki az a sa­játságos szeszélye támadt, hogy itt élje le napjait. — Ez baj, nagy baj volna! — válaszolta Mer­cier Róbert lehangoltan. — Azonban én nem vesztem el reményemet ... A tagadó válasz engem annyira megszomorítana, hogy önnek fogalma sem lehet arról. Valóban, sajátságos szeszélyű egyén lehet az! Sőt én kissé szerénytelenségnek is tartom ama szeszélyt.. . Ön mosolyog, ön azt gondolja, hogy ilyesmit felőlem is joggal el lehetne mondani. Oh, becsületemre, nem ! Mi, én és ő, nem egy hajóban evezünk... Hadd mond­hassam el én egyébiránt azt, hogy önnek lekötelezettje vagyok, az által, hogy egy utolsó kegyet nem tagad meg tőlem s szives meghívásomat ma este, ebédre, elfogadja. — A legnagyobb sajnálkozásomra­­nem fogad­hatom azt el; először, mert nem rendelkezhetem időm­mel, másodszor pedig: ki tudná azt megmondani, váj­jon ma este nem fog-e nejével együtt ebédelni ? Lássa, ön kedélyes és őszinte ember s megérdemli a jó taná­csot. Önnek újabban tanúsított jó érzelmei minden­esetre kellő­­méltánylásra találnak. Mit gondol ön, vájjon Merciczné asszonyság nem sejti-e, nincs-e előér­­zete ama lépést illetőleg, a melyet ön az ő érdekében e pillanatban nálam tett ? — Hogy sejthetné ő azt ? Lehetne-e neki e te­kintetben előérzete ? — Hám! . . Hogy sejthetné! Az efféle dolgok­­ a légben lebegnek s a lég mai napság a tintás üveg­ben van, a mi pedig az előérzetet illeti, ez legközvet­lenebbül öntől függ, főleg pedig attól a gondolattól, a melyet ön képes lelkében fölébreszteni jelleme és szilárdsága felől. (Folyt. köv.) „Greguss Ágost versei.“ (­ . (Az »Athenaeum« kiadása. Budapest, 1882.) Greguss Ágost kiadván verseit, ezzel irodalmi működésének megítéléséhez szükséges, de eddig nél­külözött adalék birtokába juttatott. Ez állításunk bebizonyításával talán egyúttal si­kerülni fog felelni bizonyos kritikák dörgedelmeire s ama támadásokra, melyeknek a szerző ki volt téve, műve megjelenése alkalmával. Mert a támadók nem törődtek eddigi működésével, nem szellemével; örül­tek, hogy kezökbe kaptak oly művet, melyről kedvek szerint mondhattak rosszat. Ismeretes lévén, hogy Greguss Ágost összegyűjti verseit, a bírálók elképzel­ték a magok véralkata szerint, hogy milyen lesz a megjelenendő kötet, mily tárgyakkal fog foglalkozni. Azután hogy elolvasták, csalódás érte őket; felhábo­rodtak a könyv ellen, mely nem azt­­udta, a mit ők vártak s neki estek a szerzőnek, ki szerintük nem köl­tő, mert nem azt látta a világban, a­mit ők követel­tek, hanem azt merte látni, a­mit ők nem követel­tek tőle. Ez alkalommal is kitűnt, hogy a kritika eljárá­sa sokszor mily igazságtalan. Igaza van Taine-nek, hogy »a kritika a művek megfigyelésén, történelmén, pontos elemzésén és a tények egyszerű megállapítá­sán kívűl semmi egyébbel nem foglalkozhatik; a­mi ezen kívűl van benne, az a jóakarat, vakdüh vagy kö­zöny kifolyása. A kritikusnak nem szabad bizonyos irodalmi dogmát vallania; minden mű önálló és meg­kívánhatja, hogy magában ítéljük meg. A dogmának alapja valamely föltétlen igazság, ez pedig nem lehet más, mint a múlt igazságainak összesége. De az iro­dalomban ezek csak relatív igazságot alkothatnak, melyet meg fog hazudtolni a jövő igazsága. Ez azt jelenti, hogy alkotásaiban az emberi szellem végtelen és nem szabályozható; bizonyos, hogy halad és már a haladásának egy-egy fokán keletkezett művek közt is nagy a hasonlatlanság. A teremtés, mely bennünk folytatódik, minden percben megváltoztatja az embe­riséget ; a társadalmak mások lesznek, az írók külön­bözőkép látnak és gondolkoznak, így halad az iroda­lom a századokon át, mindig uj emberekben működve, mindig új kifejezéseket teremtve az uj társadalmak közepett. Ez örökös haladás tudatában, e számtalan mű láttára, melyek egyazon műfaj keretében is oly különbözők, kérdjük: nem gyermekes-e, komoly kép­pel hirdetni a konzervatizmust. Gondoltak-e a kriti­kusok arra, hogy mily nevetségesek, ha felkiáltanak: »Ezt nem kellett volna így írni! Ez nem az óda, a dal hangja... Egészen mást vártunk.« — Hát az óda, a dal mindig egy fokon maradjon és ne haladjon? És mit bánjuk, hogy mit vártak a kritikusok. Senki sem kéri tőlük számon be­nyomásaikat; mindegyikünknek megvannak a ma­gunkéi , melyek érnek annyit, mint az övék s van annyi súlyuk, mint az övéknek. A kritiku­sok emberek s nem ítélő bírák; csak az az egy hiva­tásuk van, hogy tanulmányozzák egy műben az em­beri szellem bizonyos nyilvánulását, el kell fogad­­niok bármely művet azzal a szeretettel, melylyel az orvos elfogadja az összes betegségeket, mivel minden egyes esetben tárgyat lelnek elemzésre, éllettani s lé­lektani tanulmányra. A­mi érdekes, nem ez meg ez a mű, vagy az és az az ízó, hanem mindenek előtt az em­beri igazságot keressük; be kell hatolnunk a mű szel­lemébe, hogy belőle a maga valójában vonhassuk le az embert, összes tehetségeivel. A kritikusoknak meg kell elégedniük a boncoló egyszerű hivatásával s ne gondolják azt, hogy minden embernek tökéletesnek kell lennie.« Mielőtt hozzá kezdenénk Greguss Ágost könyve ismertetéséhez, jónak láttuk Taine szavait idézni, mert az a véleményünk, hogy a bírálat kevésbbé té­vedhet, ha az ő elveit követi. A magunk részéről sem bámulni, sem szörnyüködni nem fogunk; megelégszünk az elemzéssel, meghatározással, a mű és az író bonco­lásával és végül annak megmondásával, mit láttunk. Csak ártatlan érdekeltséggel veszszük a könyvet ke­zünkbe, mert szeretnők látni, miként működik az író és alkotja műveit. Mindenki, a­ki Greguss egyéniségét tanulmá­nyozta, művei módszerét figyelemmel kísérte, nem le­hetett meglepetve, ha elolvasta verseit. Greguss a köl­tészet mesgyéjén haladva, azzal a határozottsággal lépkedett azon végig, mely elméleti műveit jellemzi. Az írásmű bizonyos véralkatnak, logikai, megmásítha­tatlan terméke. Nem magasztaljuk könyvét előre, nem tulajdonítunk neki mindjárt abszolút becset, de meg­­ fogjuk magyarázni keletkezését, miért és főleg hogyan keletkezett. Greguss irodalmi pályáját széptani és kritikai­­ dolgozatokkal kezdte és csak ritkán lépett föl versek­­­­kel. Előbb hallgatott szellemének, mint szívének su­­­­gallatára. Első költői műveiben úgy mutatta be magát,­­ mint a szószaporítás ellensége, mint ügyes verselő, ki nem szónoki képekkel igyekszik hatást kelteni. Már­­ jelentkeztek nála a rendszeresség szeretete, a szép for­máinak folytonos keresése, volt epigrammáiban va­­­­lami meglepő kíméletlenség a kinövések ostorozásá­ban. Ez első művei óta az íróban megizmosodott az a szellem, mely akkor jelentkezett, úgy fogjuk fel őt, hogy láthatárát mind inkább szélesbíteni igyekezett, a szépre szögezte szemét, észleletei lassankint vérébe mentek; tárgyai bizonyos körön nem léptek túl, meg­­­­finomultak s lassankint szép arcot öltöttek, milyet I szelleme megkívánt. Meg lehet figyelni műveiben az­­ utat, melyet követett, hogy a »Villankák« bizonyos I darabjaitól a »Versek« lapjaihoz érjen. Nem tehetjük­­ meg itt ugyanazt a tanulságos utat, meg kell eléged­nünk annak megállapításával, hogy a költő és az aes­­thetikus ma, egyenes következménye a tegnapi kriti­kusnak és verselőnek. Nem tett nagy ugrásokat, szel­leme lépésenként fejlődött és megfutotta az utat, me­lyet maga elé szabott. Használnunk kell e szót: »aesthetikus«, melyet ez alkalommal az egyedül találónak hiszünk Greguss jellemzésére. Ő kevésbbé használt műfajokat művel, minden ötletébe általános emberi vonásokat vegyít, költészetének hajlama van a reflektáláshoz; műfordí­tásai hívek, nem áldozzák fel a jó hangzásért az ere­deti szellemét. Nem távozik el közülünk, nem foglal el nagyon magas álláspontot, nem használ zavart, ide­genszerű, magyarázatra szoruló szavakat, nem tetsze­leg a homályosságokban, az ihletet nem hagyja ma­gára. Nem tudjuk, jól jeleztük-e az álláspontot, melyet elfoglal, még pedig kétségkívül öntudatosan; de meg­váltjuk, hogy csak ez alapon vagyunk képesek megma­gyarázni, mi módon születtek »Versei.« Képzeljük el a költőt magányában és az embe­rek közt. Mindenütt eszméi támadtak, emlékébe vésőd­tek s azután költeménynyé alakultak. Tudja, mire ké­pes, magányában elmélkedik s nyílt szemmel vizsgálja. Folytatás a mellékleten, 1088

Next