Fővárosi Lapok 1882. szeptember (200-224. szám)

1882-09-01 / 200. szám

Rögtön derékon öleltem Evans kisasszonyt, föl­emeltem s a szekér saraglyájára ültettem, mely csak alig néhány hüvelyknyire nyúlt ki; aztán egyik ke­zemmel megkapaszkodva a szekéroldalban, a másik­kal Evans kisasszonyt biztositottam a leesés ellen s igy kocogtam a fogat után. A hátul ült két utas eléggé félénk külsejű fiatal­ember volt, kik mit sem látszottak észre venni. Külön­ben, föltettem magamban, hogy nem könnyen fogom e hirtelenében és szerencsésen hódított helyet átengedni. Nem mintha e hely valami pompás lett volna; isten tudja, mennyit szenvedett az én szerencsétlen útitárs­­nőm a szekérnek gyakori zökkenése miatt, az átko­zott rossz után. Igaz, hogy a többi utas szintén ki volt téve hasonló kellemetlenségnek. Ily sok viszontagság után is végre, jól-rosszul, megérkeztünk Sarcellesi­e, itt azonban újabb baj ke­letkezett. A kocsis megállította lovát, leszállásra kért föl mindenkit, kinyilatkoztatva, hogy tovább már nem mehet, ha Saint-Denisbe, a kapuk bezárása előtt visz­­sza akar érkezni. Erőltetés, könyörgés, sőt még pénz­­igéret sem tarthatta őt vissza, lerakta a málhákat s megfordítva gebéjét, megcsapkodta azt az ostorral s ügetve hagyta oda az útfélen maradt szerencsétlen utasokat. Pedig Sarcellestől Villiers-le-Belig jó két-három kilométernyi távolságot számíthatni s Villiers-le-Beltől a vasúti állomásig újra vagy másfél kilométernyit. Mig az utasok vigasztalanul tekintgettek szerte, Evans kisasszony gyorsan karon ragadt, magával vonva a villiers-le-beli után. Ama félórai nyugalom, — fájdalom, csak viszonylagos nyugalom, — melyet a szekérsaroglyán élvezett, elég volt arra nézve, hogy erélyét visszanyerhesse. A két jámbor képű fiatal­ember, majd a többi utas is, követte példánkat s utánunk siettek. Húsz perc múlva Villiers-le-Belhez értünk, két porosz őr elállta utunkat, mondván: — Sechs Uhr! — Nicht sechs Uhr ! Noch nicht! — viszonzom merészen, előmutatva órámat az őrök egyikének. Egy negyed múlt ugyan hat óra után, de már bealkonyod­­ván, nem lehetett tisztán látni, mennyire jogosult az én vakmerő követelésem. A poroszok nem igen látszottak arról meggyő­ződve , azonban én nem engedtem nekik időt a meg­gondolásra s előre siettem Evans kisasszonynyal, mig­­ a hátunk mögött maradt karaván ugyancsak iparko­dott utánunk. Mint csaknem valamennyi falut Páris környé­kén, úgy Villiers-le-Belt is egész hosszában, egyetlen­egy, többé-kevésbbé rendes utca metszi át. Ez az utca nagyon gyarlóan vagyis éppen nem volt világítva. Ama nagy tüzek vörhenyes világa nélkül, melyeket a poroszok raktak az illető hajlékok tűzhelyein, azt sem tudtuk volna, hová lépjünk. Különben is, mindenféle törmelék kő, cserép borttá a talajt, úgy hogy minden lépten-nyomon megbotlottunk, nem is szólva a gyalog­járók és lovas katonákról, kik untalan szembe talál­koztak. Hogy bátran, fönnakadás nélkül haladhassunk, közvetlen a házak tövében kellett járnunk. Minden baj nélkül elértük a falu végét, a­hon­nan megláthattuk a sötétben, a távolból a vasúti állo­más két vörös lámpáját. Ez utóbbi út mivel sem ígérke­zett kellemesebbnek. Az éj tökéletesen beállt s oly sűrű sötétség lett, hogy csak alig láthattuk egymás­nak a körvonalait. Csak úgy vaktában haladtunk előre a sárban és vízben, szemünket folyvást az állomás lámpáira szögezve, midőn hátunk mögött egyszerre kocsizörgést hallottunk, mely gyorsan közeledett. Alig volt időnk az út szélére menekülni, mikor a ko­csi közvetlen közelünkben robogott el, úgy hogy csak­nem elgázolt minket. Gépileg ragadtam Evans kis­asszonyt karon s elébe álltam, hogy fedezzem őt. Egy vaskos asszonyság, ki a hat utas csoportjában volt, oly ijedten sikoltott föl, mikor a kocsi hozzánk érke­zett, hogy azok, a­kik azon ültek, kétségkívül nem látván minket a sötétben, ösztönszerűleg megálljták a lovakat. — Jobb lenne bizony, ha helyet szorítanának ott fönn nekünk, semmint agyon gázolnának, — hiábta oda boldogtalan útitársaink egyike boszosan. — Zivei Personen nur, (csak két személyre) — kiáltott vissza egy hang. Ezek poroszok voltak! Becsületemre, a kisértés nagy volt. Feledve félelmet és haragot, siettünk felül­tetni a kocsiba Evans kisasszonyt, meg a vaskos asz­­­­­zonyságot. Afféle málhás- vagy lőszer­kocsi volt ez. Mindenki földobta még rá a podgyászát vagy táskáját ! s mindjárt könnyebben ballagtunk a kátyus, pocsolyás­­ után előre. Végre, ime az állomásnál vagyunk! Derék! Vaj­­­ jon mit kívánhatunk még egyebet? Nem akarnak mind­­­két tovább ereszteni, újra amaz ürügy alatt, hogy már elmúlt hat óra. Szerencsére, kocsisaink pártunkat fog­ták s végtelen hosszúnak tetsző párbeszéd után mind­annyiukat szabadon engedtek menni. Annyi bizonyos, hogy e málhás kocsi nélkül, mely csaknem elgázolt minket, mielőtt megmentett volna, még a paradicsom ajtaján is betörhetjük vala orrunkat, ha ugyan e nyo­morult állomást, melyre eljutni oly nehéz, annak ne­vezhetjük. Segítettük a nőket a leszállásban s a váróterem felé siettünk, mely úgy látszott, légmentesen el van zárva. — Will quo glass Mer, please V — szólt a sze­kerészekhez egyik utitársunk, ki őket az után meg­szólította. A jó apostolok valószínűleg mit sem tudtak an­golul, azonban ily körülmények közt van egy nemzet­közi nyelv s mi láttuk, a mint ők, utitársunkkal az ivószoba felé haladtak. A mi minket illet, mind ama szívesség mellett, melyet a porosz katonák irántunk tanúsítottak, tartózkodtunk összekoccantani poharain­kat az övékkel. Ehhez nem bírtunk elég önmegta­gadással. A váróterem ajtaja be van zárva, de némi szem­lélődés után sikerül egy kis ajtót fölfedeznem, mely nincs bezárva s én ama folyosóra jutok Evans kisasz- I­szonynyal, a melyben reggel voltunk, mielőtt ama ka­landos útra indultunk, melyet már ismernek olvasóink. Több oly utast ismertem itt föl, a kiknek reggel szabályszerűleg kiállított útlevelét megirigyeltem. Az igaz, hogy nem sok hasznát vették eddig, mert még folyvást itt vesztegeltek. Mindamellett is, úgy látszott, rendbe hozták dolgaikat, mert nyugodtan helyezkedtek el a padokon, sőt a padolaton is, mintha ott szándékoztak volna éjen át maradni. Némelyek dohányoztak, némelyek pedig falatoztak egy-egy pislogó gyertyafénynél, me­lyet a szél minden négy-öt percben eloltott. Néme­lyek meg már nyugalomra is hajtották a fejeket, uta­­zó-kendőrökbe burkolózva s istennek ajánlva lelküket. És mi, a­kik azt hittük, hogy az állomásra ér­kezve, csak át kell mennünk egy ajtón, hogy jegyet váltsunk s az első vonattal tovább utazzunk, szörnyen csalódtunk. Nem csak hogy vonatot nem vettünk észre az állomáson, de még a vasúti szolgálat sem volt tökéletesen szervezve, vagyis még sehogy sem volt, és senki sem tudott a felől fölvilágosítást adni, mikor utazhatunk tovább. (Folyt. köv.) A nemzeti színház átalakítása. — Felolvasás. — I. Valamely eszme vagy ügy körül legtöbb esetben csak feltűnő s életbe vágó események okozta nyomás alatt lehetséges gyökeres reformokat életbe léptetni. A közvélemény csakis ily pressziónak engedve helyesli azt, mitől különben mint fölöslegestől, túlzottól s szer­fölött költségestől idegenkedett volna. Az ez éppen úgy a legnagyobb nemzeteket s államokat irányzó esz­mékre, mint a körülöttünk mindennap előforduló ese­ményekre. Míg néhány ember el nem gázoltatik, senki sem gondol arra, hogy a kocsisok hajtására nézve is cél­szerű lenne rendszabályokat alkotni, míg valamely zsarnok, vagy valamely kormány nem él vissza a ke­zébe adott hatalommal, senki sem áhítozza a szabad­ságot. Pedig mennyi elhamarkodásnak s ballépésnek lehetne elejét venni, ha mindazt, a­mi célszerű és üd­vös, fokonként léptetnék életbe. De hiábavaló ilyen­kor a feljajdulás, olybá kell venni a társadalmat s az embereket, a­milyenek valóban s a szerint kell legjobb belátásunk szerint cselekedni. A színházak ügye, pedig felfogásom szerint a színházaknak mind inkább közművelődési intézetekké kell válniok, sokáig parlagon hevert. Azok szellemi s műszaki fejlődése és haladása, legtöbbnyire az üzér­kedésnek volt odavetve, mintha oly intézmény volna a színház, mely minden erkölcsi alapot nélkülözve, tisz­tán mulattatásnak s az érzékek ingerének volna szen­telve. A legutóbbi évek alatt a nizzai színház borzasz­tó következményű leégése volt az első esemény, mely a közfigyelmet a színházak felé kezdette némileg te­relni. De miután a nizzai katasztrófa a gázcső gon­datlan kezeléséből származott s e gondatlan kezelés­hez a külföldön hozzá vagyunk szokva, a gyászhír csak futólagos benyomást tett és semminemű fonto­sabb, a színházak ügyét előmozdító, maradandóbb következményeket nem idézett elő. A bécsi Ring-színház leégésének tavaly decem­ber 8-án történt iszonyú jelenetei voltak szükségesek arra, hogy a szimnazaa korai ereme léptetendp refor­­mok közül a hatóságok végre állandóbb s kihatóbb rendszabályokhoz nyúljanak. Én részemről reménye­imben ezúttal is csalódtam, mert a­mily üdvösnek tar­tom e rendszabályokat a színházak kezelésére, bizton­ságára s kényelmére nézve, éppen oly kevéssé teljesült eddigelé abbeli reményem, hogy ez esemény valódi okai oda fogják érlelni a színházak kérdését, hogy azo­kat illetőleg szerves reform lépne életbe. E szerves reform nézetem szerint abból állott volna, hogy egy részről követeljük ugyan meg mind­ama költséges javításokat, melyeket biztonság kedvé­ért kénytelenek színházaink végrehajtani, de másrész­ről nyújtsunk nekik biztosítékot az iránt, hogy vala­mely üzérkedő a verseny által ez úgyis költséges be­fektetések árán felül, végkép tönkre ne tehesse őket. Most nincs biztosítva egy színház sem az ellen, hogy ha majd meg van téve mindaz, a­mit tőle követeltek, másvalaki népszerű jelige alatt a szomszédságában ne építsen egy másik színházat, a­mely már csak az új­donság divatos ingerénél fogva is a régibb színházat hosszú időre megfosztja fáradozásai és költségei gyü­mölcsétől. Mi az a népszerű jelige? ezt fogják önök talán kérdezni. Uraim, erre válaszom az, hogy a jelen pillanatban is, Budapesten négy színház és egy cir­kusz van nyitva és ez öt nyilvános mulatóhely közül, nem egészen kilenc hónappal a bécsi katasztrófa után, két színház és a cirkusz fából van építve. Az egyiket azért engedélyezték, »mert magyar«, a másikat azért tűrik, »mert német«, a harmad­­át meg azért engedé­lyezték, kivételesen, mert »nincsen nemzetisége.« Mennyire nem ismerik az emberek még most sem a színházak igazi baját, azt legjobban bizonyít­ják a mondottak; különösen mutatja ezt az a kö­rülmény is, hogy a Ring-színház égése óta már Bu­dán a fazekas­ téren is új színházról álmodoztak, még mielőtt a régieket kellően helyre bírták volna állítani. Pedig a Ring-színház égése óta nem pihent ám a fátum, azóta vagy nyolc színház égett le, magában Szentpétervárott kettő olyan, a­milyen nálunk létezik szintén kettő. A »szabad verseny«, uraim, igen népszerű je­lige ugyan, de kevés jót, annál több rosszat hozott ; a porték­a talán olcsodd, de minden esetre rosz­­szabb, mint volt azelőtt. Ez áll mindenre nézve, és sok tekintetben színházakra, illetőleg a művészetre is alkalmazható. A »verseny« spekulációra kényszerít, a speku­láció pedig mindazt, a­mi művészettel határos, tönkre teszi. A Ring-színház katasztrófájának oka a speku­láció és üzérkedés volt; a kiadások apasztása okozta a hiányos felügyeletet; a bevételek fokozása kedvéért tömték pedig tele azt a színházat éppen úgy, mint a többit, mintha nem is emberek, hanem birkák volná­nak azok a fizető nézők; rendeztek egy napon egy elő­adás helyett kettőt, s ha be nem következik a decem­ber 8-ka, talán megéljük, hogy találkozott volna igaz­gató, a­ki három előadást is rendezett volna egy napon. Szinte látom, hogy irigyelték volna mások s hogy di­csérték volna bizonyos lapok ez »életrevalóságot«, a­mint a terminus technicus hangzik. Ez általánosságok után legyen szabad áttérnem kitűzött tárgyamhoz, a nemzeti színházhoz s az ott történtekhez. Mindig ellensége voltam s vagyok most is a nagy nézőtereknek. A művészet mindenkor kis haj­lékban lett nagygyá, s a nagyban rendesen törpülés­­nek indult. A színházban mindenek előtt a rendnek és csend­nek kell meghonosodni, ha haladni akarunk; a rend vonatkozik a színpadra, a csend a nézőtérre. Mert ott hol pártokra szakadt, nyughatatlan, fészkelődő közön­séggel szemben kell előadásokat rendeznünk, alig lehetséges a művészetnek nagy lendületet adni. A színpadi rendre nézve érvényesítettekről itt nem szólok, mert az ott történtek a gépésznek, tűző­­reinknek, Szigeti bácsinak s a rendezőségnek róható fel érdemül, a­mennyiben Dorogi gondoskodik arról, hogy változásaink gyorsan és fennakadás nélkül menjenek végbe; tüzéreink folyton éber szemmel őrködnek már évek óta; Szigeti bácsi mint teljhatalmú biztos gon­doskodott arról, hogy légvonat, a színészek, ez ősi el­lensége, ne lehessen a színpadon; a rendezőség pedig folyton ügyel arra, hogy rendben és csendben teljesít­­tessenek mindezek. Folytatás a mellékletek: 1246

Next