Fővárosi Lapok 1882. október (225-250. szám)

1882-10-01 / 225. szám

Vasárnap, 1882. október 1. 225. szám. Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda:­­Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre...............................8 frt. Negyedévre.....................4 firt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október­decemberi évnegyedre ajánljuk a szépirodalmat kedvelő közönség figyelmébe. A lap ára, évnegyedre négy, fél­évre nyolc, egész évre tizenhat forint. A postautalvá­nyok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapesten.« Óránkint egy csöpp. (Elbeszélés.) Ifj. Ábrányi Kornéltól. Bolond egy nyár volt. Már július közepén bebo­rult egész nyugati Európa, s mintha egy óriási felhő­­részvény-társaság alakult volna az égben, hullott az osztalék, mint a zápor­eső. Szél hiába fújt, ha a legna­gyobb orkán is. Mert a­mennyi felhőt elvitt, hozott is legalább ugyanannyit. A csillagászok kétségbe voltak esve, mert minden bolygó­változás és minden napfolt a nélkül múlt el, hogy még csak a színét is megsejt­hették volna. És ha egyszer csak visszafelé kezdett volna pályázni a nap s a göncölszekérre fölült volna a Kis medve, a Kannába fűlt volna a Bák és Bakot lőtt volna a menybéli Nyilas,­­ még arról is többet tudhatott volna az utolsó juhász, mint a legelső csilla­gász. Fürdőre menni, azon az egész nyáron bizo­nyos betegség volt. Utazni, folytonos alvás. Gazdák, a­kiknek a termésük még nem volt betakarítva, minden nap a gutával küzdöttek. A lóheréből trágya lett, az árpa kicsirázott. Ősz felé meg a szöllő lehullott, vagy a­mi le nem hullt, szárán rothadt. A­ki ideges nem lett, az pénzért mutogathatta magát. Tolt is lárma, szidás, veszekedés egész áldott nap a Cserényi udvarban Regina nagyasszonynak kora reggeltől késő estig el nem állt a nyelve. »Már öt óra elmúlt, és mégis hevertek ? Ti semmire való, lusta cselédek ! Mire nézitek a napot ? Ezért eszitek a drága kenyeret? Micsoda dolog, hogy a konyha még most is rendetlen ? Mit keres itt ez a seprő ? ennek nem itt van a helye. Már megint esik az eső! Micsoda istente­len szamár lehet az, a­ki ezt a sok esőt csinálja! Ki hagyta nyitva a disznóól ajtaját? Talán már ki is szöktek a hízók ? szedte vedte bitang népsége! Rögtön a képetekre mászok mind a két tenyeremmel. Hát az az üres szekér mit ácsorog ott ? — még most sem hordtátok be a bükkönyt ? azt akarjátok, hogy abból is trágya legyen ? Még most sem raktátok meg a tü­zet ? hát délben reggelizzünk?« Aztán piff paff! — Marcsa szolgálat, mivel az akadt leközelebb a nagy­asszony keze ügyébe, derekasan fölképelte. Ez volt a hajnali kezdet. E közben Cserényi Ádám uram is jónak látta lassan kint kikászolódni az ágyból, nehogy a nagyasz­­szony uralkodó keze rántsa le róla a paplant. Valami még megmaradt fejében a régi klasszikusokból, s a­mint kora hajnalban Regina nagyasszony csörömpölő hangját meghallotta, rögtön elimádkozta magában: »Infandtum regina jubes.« Ezt vagy ötször-hatszor el­­dörmögte, mind­annyiszor nagyokat nyújtózott, s nem adta volna tíz pengő forintért, ha valamelyik béres­asszony még a hajnali beverés alatt végig kenegetné, kinyomogatná hátából a csömört, vállából a csúzt. Mert Ádám urban minden fölkeléskor bénító csúz és halálos csömör lakozott. De a béres asszonyok látottak-futot­­tak, s száz kéz is kevés lett volna nekik, hogy a nagy­asszony parancsait teljesíthessék. Így hát Ádám úr nagy nyögések közt csak az ágy sarkához dörgölhette a hátát, meg a két vállát, mire nagy nehezen ké­pessé vált, hogy megtömhesse a pipát és hajnali pipa­szó mellett fölhúzhassa a sárga komót csizmát. Még csak az hiányzott, hogy ablakot is nyisson, de erre már nem maradt ideje, mert Regina nagyasszony betoppant, és a­mint betoppant, rögtön ájuldozni­­ kezdett. — Phü! phü! micsoda borszag és hagymabűz van itt ? Hogy nem fújtál meg ebben a pestises levegő­ben ? Ezért szöktél hát el tegnap este, a­mint a vacso­rát bekaptad! Ugy­e, megint reggelig korhelyked­t­­etek? — Mondom, hogy már éjfél előtt itthon voltam.­­ Megmondhatja a kocsis, a­ki látott. A dragonyos ka­pitánynak volt nevenapja. — Hát ugy­e, névnapot szoktak tartani lőrével és foghagymás kolbászszal ? Tágulj innen, hadd nyis­sam ki az ablakokat. Jaj, hogy szédül a fejem. Ezért­­ kellettek hát ide a dragonyosok, hogy mindennap ne­­­­venapja legyen valakinek. Részeges korhely! így pusz-­­ tul el minden. Más becsületes ember már rég a mező­kön járna és dolgoztatná a drága napszámosokat. — De hiszen most is szakad az eső. — Szakad hát! egész nap szakad. Ti meg egész éjjel isztok és kártyáztok. Bárcsak ezt a sok esőt in­nátok meg, de bezzeg a vízben még mosdani sem sze­rettek. De ide be ne tegye a lábát nekem az a drago­nyos kapitány, mert isten Jézus ücscse oda állítom a csurgó alá. Legyen már egyszer a víztől is elázva. — Nincs az elázva soha. Borzasztóan győzi. — Jobb volna, ha az ellenséget győzné így, de attól, fogadom, megretirál. — Nem retirál az soha. Még akkor sem, ha négy színe van. Tegnap is elkergette a hadnagyot, pedig annak 21-gye volt. — Ne perorálj nekem, hanem engedd ide a cselédet, hadd tisztogassa ki ezt a kénbarlangot. Csu­da, hogy a levegő meg nem gyűlt és föl nem vetett. A hadnagy az egész kompániában az egyedüli jóra való ember. — Az ám! mert folyvást csak szépeket mond neked! aztán ha elfordul, maga is nevet rajta. — Micsoda ? no hát majd szembesítem veled! — mondd neki szemébe, ha igaz. — Jó, jó! hát hiszen tréfálni is csak sza­bad tán. — Éppen jó idő van a tréfára. — Van hát! — A búza meg a repce beütött Annak az eső nem árthat már. —• Ugy­e nem ? de hát a drágalátos vöd mit vétett ? Nem sokára licitálni fogják, ha ugyan már ed­dig is el nem licitálták. Most nézheti majd a 1200 hold földjét, mikor a másé lesz. — Nem az én vöm az, hanem a tiéd. Te adtad neki a lányunkat, nem én. — Hallgass! Te is éppen úgy odaadtad. Én csak nem járhattam a zsidókhoz kifürkészni, kinél van vál­tója. Te voltál a férfi, neked lett volna kutya köteles­séged kitudni, kihez adod a leányodat. — Tudtam is. Tudtam, hogy egy garast sem vett soha kölcsön. Meg tudott az élni a magáéból. Még maradt is. — Hát miért licitálják el mégis ? — Miért ? Hát azért, mert másokért állt jót. Azok pedig csaló gazemberek voltak. Nem fizettek. Most ő iszsza meg a levét. — Hisz éppen ez az a mi vérlázító. Mert, ha ő maga prédálta volna el, hát jó, legalább megitta, meg­ette. Nem bocsátanám meg neki ezt sem, de érteném. De, hogy azért legyen koldussá, mert a mije volt, más herdálta el, ez már az igazi gyalázat. — Csak szerencsétlenség. Másokon is meg­esett már. — Éppen azért tanulhatott volna belőle. De mit perorálsz már! Mondom, eredj ki ebből a kénbar­langból. Marcsa! Terka! hát siketek vagytok? — Még egyszer fölképeljelek ? Ádám úr, fölhasználva a jó alkalmat, hogy né­hány pillanatra elfordult róla a figyelem, kisompoly­­gott a szobából. S mentében ismételve, bár alig hall­hatón dörmögte: „Infandum regina jubes.“ Eköz­ben az ebédlőbe érkezett, a­hol már rend uralkodott. Föl is volt terítve a reggelihez. Az asztal mellett Adám úr kisebbik leánya Ágnes szorgoskodott. Szép és kifejlett 17 éves leányka volt Ágnes.. Nemes tekintetéből jóság és kedély sugárzott. Kecses mozdulatai élénkségre mutattak, de mégis félősnek látszott és a magába zárkózottságnak méla vonásai ül­tek rajta. Bizonyosan az a nagy korda okozta ezt, melyben az édes­anyja tartotta, így tartotta Regina nagyasszony az idősebb lányát is, Antóniát, a­kit nem régen Kovásznaki Gyurkához adtak feleségül. A leányoknak — épp úgy, mint apjuknak is, — soha egyetlen szavuk nem lehetett a háznál. Gépek voltak, a kik a gépmester akarata szerint beszéltek s mo­zogtak. (Folyt, köv.) Szomorít fűz ... Szomorú fűz, mint úrnőd lelke oly szép, S oly bús, a testesült bánat maga! Kényesepp-e az, mi lombjaidon foly szét ? Vagy csak a gyászoló éj harmata ? Lehajló ágaid miről susognak ? Elszállt öröm óráiról talán ? Oh, rég nem adsz már árnyat boldogoknak, Átszűrve a fényt lombod fátyolán ! Alattad egykor kik vígan csevegtek, Hol vannak, ah! — Jobb részek sírba’ már! S az örök árnyban, mely borúi felettek, Hajh, nem vidítja többé napsugár. Velők borúit el a ház déli napja, Jólléte, büszkesége, öröme . . . S a szív, mely őket, önmagát siratja . . . Számára uj virág ha terem-e ? Tavasz kinyílik, fű, virág kihajt még, Dús illatot hint rózsa, ibolya. De bútól roskadoz az ősi hajlék, S kisírt szemekkel jár­ két asszonya. Szép s ifjú volna még, sötét hajába Virág, d­ajkára mosoly illenék; De nem vegyül ő a világ zajába, S ha le-lejő is dús kertjébe még: Sírkoszorúknak tépi csak virágit; Könyvje rájok lassú permeteg ; Mosolyuk szíve bánatán nem tágít, Fásult agya illatjoktól beteg. Szép színeikben nem találja kedvét, Lelkén, felhők gyanánt, gond gondot űz ; Mindannyi közt csak tégedet szeret még, Hozzád, alád vágy, szép szomoru­ fűz ! Szász Károly: Az életcél. (Francia beszély.) irta Charles Narrey. I. Junius hó utolsó napján a champs-élyséesi hang­versenyen voltam, az egyetlen helyen, ahol a párisi ember, kinek úti órája késik, kellemesen töltheti az estét a tropikus melegben s a hol először nyerjük amaz üdvnek, melyet Satan urnái föltalálunk. Hallgattam a zenét. Valóban jó zene ez! —­modám hangosan. Amúgy lopva, szemügyre vettem a szép asszo­nyokat és szinte sajnálkoztam, hogy mind­eme nőknek már a zsebekben van házassági szerződésök. Ezt azon­ban nem hangosan, csak úgy magamban gondoltam. Körülbelül egy óra óta élveztem már a zenekar játékát, midőn azt vettem észre, hogy közvetlen előt­tem egyik barátom áll, a­kit én Fontenay Lysisnek fogok nevezni, mert voltaképen másnak hívják és mert ez összeillesztett két név nekem széphangzásúnak tetszik.

Next