Fővárosi Lapok 1882. október (225-250. szám)

1882-10-01 / 225. szám

— Hihetek­ a szememnek ? — kiáltok föl. . — Nézzen, érintsen és higgjen, kedves szent ! Tamásom, — mondá, kezét nyújtva. — Ön Parisban, harmincöt foknyi hőségben, holott még tegnap valamennyi hírlap amaz előkelő idegenek névsorában közölte önnek a nevét, a kik a Rajna partjain időznek! — Kivételképen valamenyi hírlapnak igaza volt. Még egy nappal ezelőtt Emsben mulattam. A végzet üldözött el a »Kurhaus«-ban levő lakásomból. — Talán valamely orosz herceg vitt önnek egy kis fekete­ himlőből mutatványt, köpenyének a redői közt? — Hát mi az a fekete himlő ? Oly járvány, mely megbarnitja önnek a bőrét s nehány óra múlva kira­gadja önt az élők sorából. Ily csekélységet figyelembe sem vettem volna. Menekültem, értsen meg ön, mene­kültem legkedvesebb illúzióim romjaitól, e világi bol­dogságom kárpótolhatatlan veszte elől. — Tudom, vannak emberek, kik bölcs egyked­vűséggel veszik tudomásul barátaiknak a szerencsét­lenségét. De én nem tartozom az olyanok közé. Be­­­­szélje el tehát nekem hevenyében siralmas történetét s rendelkezzék velem, ha valamiben javára lehetek. — A legszívesebb indulatot tanúsítja ön irán­tam, a­minőt csak remélhet oly ember, a­kinek törté­nete szívén és ajkán van; ha önnel esetleg nem talál­kozom, bizonyára elmondom azt az esti szellőnek, vagy ama potrohos úriembernek, kivel éppen az imént ismerkedtem meg. — Eltávozzunk innen ? — Nem. Ugyan, hol találhatnánk alkalmasabb helyet, mint e kies kert? Ha untaton önt, legalább hallgatja a zenét. Én azt fogom képzelni, hogy ön figyel rám s mi­­mind a ketten meg leszünk elégedve. Leültünk, kissé oldalt, a viz partjánál egy, már virágzásban levő bércse-bokorral szemben s Lysis kö­vetkezőleg kezdte meg boldogtalanságának a történetét. II. Bayoneban születtem, régi tengerész­családból, mint ön is tudja. De az, a­mit ön nem tud, hogy őseim birtokának nagy része oda lett, amerikai gyarmataik elvesztése által. Nagyapám megesküdött, hogy meg­­boszulja magát az angolokon, a kik őt tönkre jut­­taták. Fölszerelt egy kalózhajót s a Fok tengervidékén hajózgatott, Surcouf társaságában, ki neki jobb keze volt. Kevés idő alatt egyre aratta a dicsőséget s meg­alapította szerencséjét. Bekövetkezett a restauratio. Ő odahagyta a tengerészetet s a saját szülőföl­dén hajószerelő lett. Két fia volt. Midőn meghalt, idősebbik fiának, Benedeknek hagyta örökségül kereskedőházát, s nehány százezer frankot apámnak, ki folytatni akarta őseim foglal­kozását. Mikor az 1830-i­ri forradalom kitört, atyám, ki tőkéit a gondtalan tengerész módja szerint, rosszul helyezte el, csaknem mindenét elvesztette. Hogy e csapást helyre hozhassa, bátyja, Bene­dek előnyös házasságra ösztönözte, vagyis egy több­szörös milliomos szörnynyel akarta összeházasítani. Apám azt felelte neki, ha ő megházasodnék, ez azért történnék, hogy boldog legyen, nem pedig hogy minden áron meggazdagodjék. Nagybátyám azonban egyre unszolta őt. Atyám azzal némította el a nagybátyámat, hogy tudatta vele egybekelését egy fiatal leánynyal, kinek száz jeles tulajdonsága volt, de egyszersmind egy hibája is, mely mind ama jó tulajdonságokat hát­térbe szorította a Benedek bátyám szeme előtt. Szegény leány volt. Egy évvel később napvilágot láttam. Az ég éppen nem homályosodott el, a nap sem változtatott semmit megszokott forgásán, a föld sem rázkódott meg, de még a szellő sem fagyott el; azonban még ha mind e szerencsétlenségek megtörténnek vala is, szüleim észre sem veszik talán, annyira megörültek létrejövetelemnek. III. Első emlékem 1838-ról keletkezik, a mikor én körülbelől tíz éves voltam. Anyám egész éjjel föntvir­­rasztott, hogy nekem egy szép kis öltözéket állíthas­son össze. Anyám azt óhajtotta, hogy díszesen öltöztessen föl, mert nem kevesebbről volt a szó, mint Laura unokahúgom meglátogatásáról, kit én még nem is­mertem. A dolog megérthetése végett jó lesz megjegyez­nem, hogy születésem előtt komoly események fordul­tak elő családomban. Nagybátyám, Benedek, ki dühös volt a miatt, hogy házassági terve nem sikerülhetett, hidegen fogadta ányját. Innen származott a meghasonlás, melyet az idő még inkább fokozott s bár nagybátyámnak nem volt igaza, atyámnak soha sem bocsátott meg. Két évi házassága után atyám meghalt egy tűz­vésznél, midőn néhány szerencsétlen ember megmen­tésén buzgólkodott, éppen akkor, midőn reményteljes jövő állt előtte; épp azelőtt kevéssel a hadtengerészet­­hez kapitánynak nevezték ki. Benedek nagybátyámnak a haragja ennyi szerencsétlenség után egyszerre el­múlt. Meglátogatta anyámat, vigasztalta, a­hogy tőle telt, sőt erszényét is fölajánlta, melyet azonban anyám visszautasított. — Ön nagyon büszke, — mondta bátyám. — Kár el nem fogadnia, mikor én oly jó szívvel nyújtom a segélyt. Egyébiránt, kibékülésünk jeléül látogasson meg ön minket holnap s hozza magával a fiát is. Hadd ismerkedjék meg unokatestvérével, Laurával ... Ki tudja, — tévé utána nagybátyám nyájas mosolylyal, — talán még valamikor össze is házasíthatjuk ezeket a kedves gyermekeket. Ez a látszólag oly egyszerű mondat, mely a családokban gyakran fölhangzik, a­nélkül hogy annak a legcsekélyebb fontosságot tulajdonítanák, határozó befolyást gyakorolt életemre! IV. A nagyjelentőségű látogatás napjára, mennél szebb színben iparkodott engem anyám bemutatni. Hasonló esetben valamely anyának a hiúsága megbocsátható. A mi engem illet: nem valami nagy örömmel mentem. De, bezzeg megjött a kedvem, mikor a nagy­bátyámnál voltunk. Házának kényelme egészen megzavarta gyermeki fejemet s nagy tekintélyt kezdtem érezni ennyi sok szép tárgy tulajdonosa iránt. Ebédközben örömem egész a lelkesültségig foko­zódott. Minden újabb tálnál, minden újabb nyalánk­ságnál, melyet behoztak s asztalra helyeztek, öröm­­rivalgásba törtem ki s tenyerembe tapsolgattam. Tágra nyílt a szemem a gyönyörtől, de ajkam nem elégedett meg a puszta szemlélődéssel, minek elég bizonysága volt az, hogy akkor éjjel egészen oda voltam gyomrom túlterheltsége miatt. Unokatestvérem, Laura megmutatta valamennyi ajándékát, melyeket születésnapjára kapott s mintegy érzésemre látszott adni önérzetes arca, hogy én nem rendelkezhetem ennyi sok szép holmi fölött, mert szegény vagyok, mig ő untig el van árasztva minden­féle csecse-becsével, mert hát gazdag. (Folyt, köv.) Napló-karcolatok. (Külföldről.) 1. Semmi sem természetesebb, mint az, hogy az ember, ha valami új és meglepő történik vele, szereti élményeit, benyomásait közleni másokkal. Engemet is ez a természetes ösztön készt, hogy külföldi utamból, melyhez kormány­segélyből kaptam »szárnyat«, egyet mást elbeszéljek, egy kis változatosságot engedve tol­lamnak, mely sokszor belefárad a hangjegyek írásába s szinte örülhet, ha egyszer már betűket áraszthat ma­gából. Nyugatnak indulva, utam természetesen legelő­ször is Bécsbe vitt. Mint zenész, siettem az operába. Boito művét, »Mefistofeles«-t adták. A kiállítás káp­ráztató és minden várakozást fölülmúló volt, kivált a két menyország a prológus- és epilógusban, az előbbi kevés, de rendkívül hatásosan elhelyezett alakkal, az utóbbi ellenkezőleg számos csoportozattal. A Faust holttesténél megjelenő s e célra kiszemelt gyermekek — angyalok — kerekded kedves arcocskái bátran szol­gálhattak volna Rubensnek is mintául. Sokat vártam a külföldi énekesektől, de mindjárt itt Bécsben, hol másodszerepeket éneklő tenoristának is ötezer­ért fize­tése van, nagy csalódás várt rám. A többiről nem is szólva, lássuk a primadonnát Kupfer-Berger asszonyt. Megjelenése szép, de hangja bágyadt, intonálása nem tiszta, játéka affektált. Margit különben meghatóan írt börtönáriájánál annyi fioritúrát használt, hogy midőn egy kelleténél magasabb — azaz hamis — felső­­ után, melyet hiába keresnénk a partitúrában, felhangzott a taps, önkénytelenül Rossinira gondol­tam. A mester előtt egy énekesnő az »Una voce poco fa« áriát jól, de nagyon kicifrázva énekelte. A mester megdicsérte az énekesnőt, de egyszersmind kérdé: »Ugyan kérem, kitől van az az ária, melyet a kisasz­­szony énekelt?« Mennyivel jobb benyomást gyakorolt Margit áriája rám Bartolucci kisasszony egyszerű, de átérzett előadásában. Bécsből Prágába szándékozván menni, elhatá­roztam útközben Brünnel is megismerkedni. Amint az utazó Brünn felé közeledik, az első benyomás, melyet nyer, komor. A messziről látható fellegvár: Spielberg okozza ezt, hol a kényuralom annyi nemes szívet szenvedtetett. Az egykori állam­fogház jelenleg laktanyául szolgál. Ajánlataim s a szolgálattevő tiszt közbenjárása következtében nem csak a régi börtönöket nézhettem meg, hanem még a szerfölött érdekes törzskönyvekbe (Stammbücher) is bepillanthattam. Találtam benne több magyar nevét, köztök a Szirmay Istvánét, Kazinczy Ferencét és Ver­seghy Ferencét. Szirmayt I. Lipót alatt tartották itt fogva, mint olyat, a­kit a Tököly párthíveivel folytatott üzelmekről vádoltak. Később bebizonyulván ártatlan­sága, szabadon bocsátották, sőt Lipót király a kiál­lott szenvedések kárpótlásául grófi címmel is megaján­dékozta. Kazinczy és Verseghy, mint a Martinovics­­féle összeesküvés részesei, szintén itt sanyarogtak. Az olasz karbonarik, a költő Silvio Pellico, Maroncelli, Oroboni és Filangheli grófnő földalatti börtönei most is az illetők arcképeivel vannak jelölve. A legsúlyo­sabb börtönöket már II. József eltörölte, miután mint mondják, egy egész órára láncoltatta magát ily gonosz­tevő helyére, hogy fogalmat szerezhessen magának a borzasztó kínokról, melyeket az ily szerencsétlenek évekig szenvedtek. Végre 1853-ban szűnt meg Spiel­berg mint fogház szerepelni. A magyar történet lapjain régebben is ismétel­ten találkozunk Spielberggel. Mátyás király a cseh háborúkban több hóig ostromolta, de sikertelenül. A harminc éves háborúban Rákóczy György, szintén egy magyar haddal, ostrom alá fogta szövetségesével, a svéd Torstensonnal. De ez az ostrom nem vezetett sikerre. Prágában alkalmam volt a Szent­ János ünne­pen jelen lehetni, épp úgy mint később Párizsban a Hotel de Villé fölavatásán és a köztársaság ünnepén, Triesztben pedig a kiállítás megnyitásán. A prágai Szent­ János ünnepe sokban hasonlít a mi Szent­ István ünnepünkhöz: a vidékiek e napon özönlenek Prágába, a szentnek ereklyéit e napon hordozzák körül. Csakhogy a Moldva folyó május közepén este oly képet nyújt, hogy még a párisi »Szajna féte venetienne«-je is hoz­zá képest csak gyönge utánzásnak mondható. A német operában ottlétem alatt »Trovatore«-t, »Mefistofeles«-t, »Lohengrin«-t és »Paust«­-ot ad­ták. Mindannyiszor a pesti születésű Stoll Ágoston lépett fel. A prágaiak rajonganak értte s nem hiszem, hogy énekes bírna valahol oly népszerűséggel, mint ő itt. A »Lohengrin« fárasztó szerepét a legnagyobb sza­batossággal éneklé, s a harmadik felvonás elbeszélési jelenetében, midőn más énekes már rendesen belefá­rad, ének és játék tekintetében oly kitűnő volt, hogy az egész ház viharos tapsban tört ki. Hogy mily nép­szerű, arról meggyőződtem, midőn »Lohengrin« elő­adása után a grábeni német kaszinóban vacsoráltam. A jelenlevők többnyire főrangú tisztek voltak nejeik­kel és gyermekeikkel, egyszerre csak kinyílik az ajtó s az egész közönség fölkel és üdvözli a belépőket, Stoll volt nejével. Idegeneknek rendkívül érdekes város Prága. Szép fekvése, mely kivált a Hradschinból élvezhető és nagy múltjának számos emléke teszi ezt, melyekkel lépten nyomon találkozunk. A székesegyház műkin­cseivel ritkítja párját s a Salamon templomának egy kargyertya tar­tója; a királysírok vaskerítése oly mű­kincsek, melyekért az angolok már mesés összegeket ígértek. A Hradschin legérdekesebb része a régi vár, a tanácsszobával (Rathsstube), melynek két ablakából vetették ki a protestánsok Slawata és Martinitz taná­csosokat. Komor, barátságtalan szoba, óriási asztallal a közepén, falait II. Rudolf, Mátyás és Ferdinánd császárok képei díszítik. Lipcse felé utazván, a véletlen egy kivándorló családdal hozott össze. Ők Amerikába utazván, Ham­burg felé tartottak. Mívelt, jóindulatú emberek voltak, de úgy láttam, hogy a hazaszeretet nem erős oldaluk. Örökre távoztak hazájukból s hozzátartozóiktól Prá­gában közönyösen vettek búcsút. A határon vissza sem pillantottak szülőföldjükre. 1390

Next