Fővárosi Lapok 1882. november (251-275. szám)

1882-11-01 / 251. szám

Szerda, 1882. november 1. 251. szám. Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok-tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre ............................8 frt. N egyedévre...................4 frt. M egjelenik u ünnep utáni napokat kivéve mindennap. F0VAE0SI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Ath snneuin-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Csen d. Az ég királya, a vérlángu nap, Mint Sardanapal, fenyes csarnokában, Magára gyújtja azúrkék lakát S elhamvad. Este lesz. Magam vagyok. Magam ? Ki zörget lelkem ajtaján ? Emlékezet ? remény ? ábrándozás ? A szellemek november elsejét Ünnepük. Mécset kérnek s koszorút, Jó; hát legyen. Emlékezés világa, Tiéd vagyok. Hol Aezdjem ? szenvedésen ? Hisz életemnek ez nagyobb fele . . . Szegény apám korán a sírba tért — Bölcsöm ott állott koporsója mellett. Találkozók a révbe tért hajó S a tengerutra induló ladik. »Isten veled . . . nyugodjál, jó apám . . .« Ezt sírtam én. »Isten veled, fiam, Egyetlen és szerette gyermekem, Legyen szerencsésb útad, mint nekem volt . . .« Ezt súgta a halottnak sápadt ajka — És mentünk. 0 leszállt a hant alá, Durva göröngyök verték koporsóját Én fönt maradtam a rögök felett, Hogy elbotoljak rajtok, s összetörve, Vérezve jó korán kövessem öt. S hová jutottam ? Mit tudék elérni ? Korábban révbe érek, vagy soká Késendik még a vész s hajótörés ? Pedig féltem törékeny csolnakom . . . Féltem, mert nagybecsű, szent terhe van. Beléhelyezvék a tapasztalás E büszkén viselt Kolumbus-bilincse, Keményeim, egész szeretetem, S hajóm szilárd, vashorgonya: a hit. Ezt meg nem tudta törni habcsapás, Szél meg nem tépte, szét nem zúzza szírt, S ha elmerülök, fönntart, vagy velem Korallok néma erdejébe száll, De tőlem el sohsem, sohsem szakad. De mégsem. Majd ha a nagy óra üt S fölváltja a bitet: teljesülés, Mely szárnyra vesz s elérnem adja azt, A mit költői álmom fest elém : Szeretteimre hagyom örökül, Hogy éljenek — bár küzdelem között, Bár törve, bántva a föld zord rögétül, De csüggedetlen, békén, boldogan ! Yáradi Antal. —— Elzasziana. (Úti emlékek.) Dr. Rodiczky Jenőtől. I. Straszburg nevezetességei. Dalos szobalányok azt tartják, hogy Straszburg csodaszép város, mert hát a hires nóta azt mondja róla: »Zu Strasburg, ne’ wunderschöne Stadt.« De a ki nyarantszaka szűk sikátorain (s van ilyen vagy háromszáz) kénytelen járni-kelni, az bízvást a király- és háromdobutca közt elterülő valamelyik szűk utcá­ban képzelheti magát. A csalódás még az által is növekszik, hogy a mocsáron épült »Stratisburgum« szükebb utcáin meg­nevezhetetlen illatár terjeng; pénteki napon párját rit­kító zsibvására van, melyen kivált ócska francia fegy­vereket és garmadaszámra — fényképeket árulnak; szombaton számos boltja van zárva, vasárnap ellenben minden boltja nyitva áll. Mikor a kehli vasúti hídon, mely még III. Na­poleon fénykorában épült, átrobogtunk a »Vater- Rhein«-on; szinte megkönnyebült a lelkem. Francia- országban vagyunk, asszonyom! — mondám, a látha­táron feltűnt straszburgi münsterre mutatva, szom­szédomhoz fordulva, ki fiát Bukarestből a roueni is­kolába kisérte. Igen, mert Ervin von Steinbach és családja tag­jainak e műremeke, melynek tornyáról ismételve te- kinték szét az áldott Elzász téréin, sohasem juttatá eszembe a germán dicsőséget, ellenben lelki szemeim előtt mindegyre föltűnik a gyászkoszorúkkal díszített Straszburg szobra ott a »Place de la Concorde«-on, megindító emlékeztetőül az élet zajában és feledékeny- ségében. S fülembe cseng most is Ratisbonne Lajos szava: Sainte Alsace aujourdhui meurtrie On dit que l’on entend lá-bas Des Yoix encore granter tout bas Allons, enfants de la patrie ! A »Maison rouge«-ba szálltam s mint régi ked­ves ismerősöket üdvözöltem a kandallót, a tekercsre elhelyezett ágypárnákat, az ódon ablakreteszeket, s az ablakközt elfoglaló rácsozatra támaszkodva, kéjtelve szemléltem a nagy párádé tért melynek közepén ott sötétlett Klebernek, Straszburg hires fiának emlék­szobra, mig a körűlte levő díszes ültetvények uj varázst kölcsönöznek az elébb bizony rideg térnek. — íme, az átkos prussienek egy műve! — monda szobámba lépve, egy német ismerősöm. — Hát most effélékkel hódítanak ? — kérdém tőle méltatlankodva. — Ezzel is, — felelte nyugodtan, — de van egy még hatalmasabb fegyverünk, melylyel bámulatos si­kert értünk immár. Egy újabb vendég megérkezése végét szakitá a kontroversiának, de én meg nem állhatám, hogy az olvasó-termen áthaladva, ujjal ne mutassak a kandal­lón helyet foglaló sajátságos garnitúrára. Közepén egy roppant nagy hegyes üveg, melybe egy óra-mű illesztetett, mig az oldalt álló két kisebb lövegek karos gyertyatartóknak állványul szolgálnak. — Tudom, — mondá németem, — a fémlapon ott az áll, hogy »Sraszburg, le 23 Aút 1870.« Ön a bombáztatásra emlékeztet, de a népek abban különböz­nek a Bourbonoktól, hogy bármi keveset tanuljanak is, könnyen felednek. Beléptünk az étterembe, mely csak úgy tarkáit a katonai egyenruháktól, mert Elzászban minden né­met államból található regiment. Boszusan tördeltem szét cipómat a sok német szó hallatára, a német pin­cérek láttára, kik áz egykori garqonokat helyettesiték és elsobajtám magamat: »Uram! hajlékodba pogá- nyok jöttének.« De a francia bor, melyet? méregdrága áron mérnek az uzorpátorok s a straszburgi pástétom hamar feledtették velem a kelletlen benyomást, melyet a sok német katona keltett bennem, kinek valóságos idiosynkrasiája van a »jardé lieutenant«-ok iránt. A szeretetreméltó Horác, ki föntartotta nekünk annak emlékét, miként lelkesültek a rómaik a fügével hizlalt ludmájért, vájjon mit mondott volna a ludmáj- pástétómról, Straszburg e világra szóló nevezetes­ségéről ? Straszburg, a hol Rouget de l’Isle költötte a »Marseilles«-t, szülőhazája ezen kulináris dythiramb- nak is, mely a pezsgő nedvének gyöngyöző harmatával Brillat-Savarin minden hívét, bármely nyelvet beszél­jen is, édes elragadtatásba ejt. . . Táléban, a sorsnak némelykor igazságos voltát mi sem illusztrálja jobban, mint az a körülmény, hogy a Champagne hazájának szülötte fedezte föl a libamájpástétomot. Mutzig híres ludakat tenyészt ugyan, de ki tudna róluk a távolban, ha nem szolgál­tatnák ama terjedelmes májakat, melyekből mai nap a straszburgi libamájpástétomok legtöbbje készül. Régen, 1762 ben történt, hogy de Constade tábor­nagy kíséretében Close szakács Straszburgba jött. Talán a Münster nagyszabású arányai ihlették meg, mikor a libamájat borjúhússal ékítette s a szarvas- gombával lelket lehelt kulináris építményébe, mely egyideig csak a tábornagy vendégeit ragadtatta el; de midőn de Constade 1788-ban odabagyta Strassburgot, Close-t gyöngéd kötelékek, egy pástétomsütő özve­gyének izmos karjai tartották vissza a városban s e pillanattól fogva a libamájpástétom közkincscsé vált. De valamint a székesegyház homlokzatát és tor­nyát Steinbachi Ervin ugyan megkezdte, de csak a fia és annak nővére: Sabina folytatta (1318—1365-ben) s az északi torony bevégzése kölni Hültz János ér­deme (1439-ben), úgy a libamájpástétom készítésének is Close csak megalapítója volt, mig tökéletesítésén többen működtek közre, kivált Doyen, kit a nagy for­radalom a párisi konyhából elűzvén, Straszburgban telepedett meg, s Close találmányát annyira tökélete­sítette, hogy az még mai nap is, a demokratikusok korszakában, évenkint másfélszázezer libamájpástétom példányban kerül kivitelre. * Másnap megtudtam, hogy mi hát az a varázsesz­köz, melylyel oly sikeresen germanizálják Elzászt a poroszok. Az egyetem egy pár kitűnőségét kívántam meg­látogatni. — Az egyptológiát legbiztosabban a »dicke Anná«-nál találhatja, — mondá ciceroném. Valóban ott is találtam habzó árpalével töltött kancsó előtt. Könnyű neki, hallgatója nincsen s ha a kormány utazni nem küldi, bizvást megihatja a »Morgenschop­pen «-jét teljes lelki nyugalomban. De nem csak őt, hanem számos straszburgi kitűnőséget találtam itt, kik egy kancsóra betérnek, ba kettő lesz is belőle. Este egy másik csapszékben találkozik a strasz­burgi politikai és tudományos világ — az »Esperance«- nál, mi aztán rendszerint hosszabb vitákra nyújt alkal­mat ama fontos tárgy fölött, hogy melyikében csapol­ják a jobb bajor sört ?! Szinte elérzékenyedtem, midőn a »scientia amabilis« bárom kitűnő német képviselő­jét oly harmóniában láttam itt együtt, hajtogatva a kancsókat. Eszembe jutott egy szeretetreméltó emberbarát mondása, ki a munkás sorsa javításának egyik főesz­közét a kényelmes tulajdon-lakásban keresi, . . qui, entoure’ de sa famille, habite sa propre maison, triomp- hera plus aisément de la funesle attraction du cabaret*) — mondá nékem. Lám, emitt ez a professor nem C3ak Heidelbergában villatuíajdonos, de gyönyörű házat is építtetett magának az uj egyetem tőszomszédságában s ez itt csak úgy, mint a harmadik, negyedik, »insti- tut«-je mrllett oly naturális lakást bir, hogy akárme­lyik mágnásunk megirigyelheti tőle s mégis elgyalo­gol sötétben, sárban, hogy »frisch vom Zapfen« élvez­hesse az árpa levét. S a példa vonz. Pitonnál ember-ember hátán ül az undok »steinkrügli« előtt s az elzásziak legkon- zervativebb része legalább azt a koncessziót tette a korszellemnek, hogy egy világos színű édeskés sörfélét az u. n. rizs-sört fogyasztják egy elektromos világitású sörcsarnokban. A mint Münchenben az ember ingyen juthat színházba, ha az ajtón állónak elárulja, hogy hol csa­poltak közelébb, a germánizátió a sör utján halad be Elzászba. Mintha csak a Lethe vize volna az a »bay­risch bier«, e város népének magatartása egészen meg­változott nehány rövid év alatt. Igaz, hogy a porosz másként is jár el, mint a hogy az osztrák járt el nálunk a »Rechtsverwirkung« korszakában. Ha a közúti mozdonyvasuton Kehi felé indu­lunk, utunkban esik Desaix emlékszobra, mely a fran­cia kormány alatt teljesen el volt hanyagolva. Ma gon­dosan kitatarozva és csinos liget által körítve tűnik szemünkbe. A még Vauban által épült citadella bejáratánál az olvasható ugyan, hogy a közönség nem használhatja átjárásúl, de minthogy a közönség e tilalommal nem törődik, hagyják járni-kelni kedve szerint. Az »Eden- garde«-ban, hol a francia utszéli múzsa tanyát ütött, kedvök szerint tapsolhatnak minden vonatkozásnak a »belle France«-ra. Nincs itt rendőrnek nyoma, ki be­tömné a cbansonette-énekesnő száját, bűvösre tenné a rögtönzőt valamely oktondi megjegyzésért, mint nálunk akadt minden lépten-nyomon. A mellett szellemi érdekek előmozdítására óriási mérvben költ a kormány. Az egyetem nagy áldoza­tokkal európai mintaintézetté emeltetik, melynek belső berendezései valóban bámulatra ragadnak, mert ily bőkezűséget, mint ott minden lépten-nyomon tapasz­talunk, arról nálunk még csak álmodni sem szabad, a nélkül hogy az őrültek házába ne zárassunk. Az anyagi érdekek szintoly hathatós támoga­tásban részesülnek tartományszerte. Még azt is terve­zik, hogy az Ilit kikötővé bővítik a helyi kereskedés hathatós emelése céljából. A vagyonos családok gon­dolkozása, szokásai bármily franciák legyenek is, még ők sem tagadhatják, hogy az uj kormány alatt gya­rapodnak. Nem kerül még csak költő sem, ki elmond­hatná : »pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve szét­hull nemzetünk«, hanem egy telivér francia ismerő­söm is kénytelen volt bevallani, hogy áruinak legjobb piaca — Berlin. Ily viszonyok közt megértem nehány év alatt, a mit soha lehetőnek nem véltem, hogy Elzász kibékült az állapotokkal. Ellenszenvvel lépett nagy Németor­szággal kényszerű házasságra, de, úgy látszik, bele­törődött immár. Titkon, meglehet, nem egy fájó só­haja kél az egykori imádó után, de a hites társ iránti kötelességet annál készségesebben teljesiti, mert hát a kötelességek éppen nem terhelők reá nézve. Gonosz adomának, a prussienek gyöngédtelen- sége szülöttének vettem az elbeszélést, hogy a gyá­*) Ki családjától környezve, saját házában lakik,, könnyebben diadalmaskodik a kocsma vonzó erejún.

Next

/
Thumbnails
Contents