Fővárosi Lapok 1882. november (251-275. szám)
1882-11-01 / 251. szám
Szerda, 1882. november 1. 251. szám. Tizenkilencedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok-tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre ............................8 frt. N egyedévre...................4 frt. M egjelenik u ünnep utáni napokat kivéve mindennap. F0VAE0SI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Ath snneuin-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Csen d. Az ég királya, a vérlángu nap, Mint Sardanapal, fenyes csarnokában, Magára gyújtja azúrkék lakát S elhamvad. Este lesz. Magam vagyok. Magam ? Ki zörget lelkem ajtaján ? Emlékezet ? remény ? ábrándozás ? A szellemek november elsejét Ünnepük. Mécset kérnek s koszorút, Jó; hát legyen. Emlékezés világa, Tiéd vagyok. Hol Aezdjem ? szenvedésen ? Hisz életemnek ez nagyobb fele . . . Szegény apám korán a sírba tért — Bölcsöm ott állott koporsója mellett. Találkozók a révbe tért hajó S a tengerutra induló ladik. »Isten veled . . . nyugodjál, jó apám . . .« Ezt sírtam én. »Isten veled, fiam, Egyetlen és szerette gyermekem, Legyen szerencsésb útad, mint nekem volt . . .« Ezt súgta a halottnak sápadt ajka — És mentünk. 0 leszállt a hant alá, Durva göröngyök verték koporsóját Én fönt maradtam a rögök felett, Hogy elbotoljak rajtok, s összetörve, Vérezve jó korán kövessem öt. S hová jutottam ? Mit tudék elérni ? Korábban révbe érek, vagy soká Késendik még a vész s hajótörés ? Pedig féltem törékeny csolnakom . . . Féltem, mert nagybecsű, szent terhe van. Beléhelyezvék a tapasztalás E büszkén viselt Kolumbus-bilincse, Keményeim, egész szeretetem, S hajóm szilárd, vashorgonya: a hit. Ezt meg nem tudta törni habcsapás, Szél meg nem tépte, szét nem zúzza szírt, S ha elmerülök, fönntart, vagy velem Korallok néma erdejébe száll, De tőlem el sohsem, sohsem szakad. De mégsem. Majd ha a nagy óra üt S fölváltja a bitet: teljesülés, Mely szárnyra vesz s elérnem adja azt, A mit költői álmom fest elém : Szeretteimre hagyom örökül, Hogy éljenek — bár küzdelem között, Bár törve, bántva a föld zord rögétül, De csüggedetlen, békén, boldogan ! Yáradi Antal. —— Elzasziana. (Úti emlékek.) Dr. Rodiczky Jenőtől. I. Straszburg nevezetességei. Dalos szobalányok azt tartják, hogy Straszburg csodaszép város, mert hát a hires nóta azt mondja róla: »Zu Strasburg, ne’ wunderschöne Stadt.« De a ki nyarantszaka szűk sikátorain (s van ilyen vagy háromszáz) kénytelen járni-kelni, az bízvást a király- és háromdobutca közt elterülő valamelyik szűk utcában képzelheti magát. A csalódás még az által is növekszik, hogy a mocsáron épült »Stratisburgum« szükebb utcáin megnevezhetetlen illatár terjeng; pénteki napon párját ritkító zsibvására van, melyen kivált ócska francia fegyvereket és garmadaszámra — fényképeket árulnak; szombaton számos boltja van zárva, vasárnap ellenben minden boltja nyitva áll. Mikor a kehli vasúti hídon, mely még III. Napoleon fénykorában épült, átrobogtunk a »Vater- Rhein«-on; szinte megkönnyebült a lelkem. Francia- országban vagyunk, asszonyom! — mondám, a láthatáron feltűnt straszburgi münsterre mutatva, szomszédomhoz fordulva, ki fiát Bukarestből a roueni iskolába kisérte. Igen, mert Ervin von Steinbach és családja tagjainak e műremeke, melynek tornyáról ismételve te- kinték szét az áldott Elzász téréin, sohasem juttatá eszembe a germán dicsőséget, ellenben lelki szemeim előtt mindegyre föltűnik a gyászkoszorúkkal díszített Straszburg szobra ott a »Place de la Concorde«-on, megindító emlékeztetőül az élet zajában és feledékeny- ségében. S fülembe cseng most is Ratisbonne Lajos szava: Sainte Alsace aujourdhui meurtrie On dit que l’on entend lá-bas Des Yoix encore granter tout bas Allons, enfants de la patrie ! A »Maison rouge«-ba szálltam s mint régi kedves ismerősöket üdvözöltem a kandallót, a tekercsre elhelyezett ágypárnákat, az ódon ablakreteszeket, s az ablakközt elfoglaló rácsozatra támaszkodva, kéjtelve szemléltem a nagy párádé tért melynek közepén ott sötétlett Klebernek, Straszburg hires fiának emlékszobra, mig a körűlte levő díszes ültetvények uj varázst kölcsönöznek az elébb bizony rideg térnek. — íme, az átkos prussienek egy műve! — monda szobámba lépve, egy német ismerősöm. — Hát most effélékkel hódítanak ? — kérdém tőle méltatlankodva. — Ezzel is, — felelte nyugodtan, — de van egy még hatalmasabb fegyverünk, melylyel bámulatos sikert értünk immár. Egy újabb vendég megérkezése végét szakitá a kontroversiának, de én meg nem állhatám, hogy az olvasó-termen áthaladva, ujjal ne mutassak a kandallón helyet foglaló sajátságos garnitúrára. Közepén egy roppant nagy hegyes üveg, melybe egy óra-mű illesztetett, mig az oldalt álló két kisebb lövegek karos gyertyatartóknak állványul szolgálnak. — Tudom, — mondá németem, — a fémlapon ott az áll, hogy »Sraszburg, le 23 Aút 1870.« Ön a bombáztatásra emlékeztet, de a népek abban különböznek a Bourbonoktól, hogy bármi keveset tanuljanak is, könnyen felednek. Beléptünk az étterembe, mely csak úgy tarkáit a katonai egyenruháktól, mert Elzászban minden német államból található regiment. Boszusan tördeltem szét cipómat a sok német szó hallatára, a német pincérek láttára, kik áz egykori garqonokat helyettesiték és elsobajtám magamat: »Uram! hajlékodba pogá- nyok jöttének.« De a francia bor, melyet? méregdrága áron mérnek az uzorpátorok s a straszburgi pástétom hamar feledtették velem a kelletlen benyomást, melyet a sok német katona keltett bennem, kinek valóságos idiosynkrasiája van a »jardé lieutenant«-ok iránt. A szeretetreméltó Horác, ki föntartotta nekünk annak emlékét, miként lelkesültek a rómaik a fügével hizlalt ludmájért, vájjon mit mondott volna a ludmáj- pástétómról, Straszburg e világra szóló nevezetességéről ? Straszburg, a hol Rouget de l’Isle költötte a »Marseilles«-t, szülőhazája ezen kulináris dythiramb- nak is, mely a pezsgő nedvének gyöngyöző harmatával Brillat-Savarin minden hívét, bármely nyelvet beszéljen is, édes elragadtatásba ejt. . . Táléban, a sorsnak némelykor igazságos voltát mi sem illusztrálja jobban, mint az a körülmény, hogy a Champagne hazájának szülötte fedezte föl a libamájpástétomot. Mutzig híres ludakat tenyészt ugyan, de ki tudna róluk a távolban, ha nem szolgáltatnák ama terjedelmes májakat, melyekből mai nap a straszburgi libamájpástétomok legtöbbje készül. Régen, 1762 ben történt, hogy de Constade tábornagy kíséretében Close szakács Straszburgba jött. Talán a Münster nagyszabású arányai ihlették meg, mikor a libamájat borjúhússal ékítette s a szarvas- gombával lelket lehelt kulináris építményébe, mely egyideig csak a tábornagy vendégeit ragadtatta el; de midőn de Constade 1788-ban odabagyta Strassburgot, Close-t gyöngéd kötelékek, egy pástétomsütő özvegyének izmos karjai tartották vissza a városban s e pillanattól fogva a libamájpástétom közkincscsé vált. De valamint a székesegyház homlokzatát és tornyát Steinbachi Ervin ugyan megkezdte, de csak a fia és annak nővére: Sabina folytatta (1318—1365-ben) s az északi torony bevégzése kölni Hültz János érdeme (1439-ben), úgy a libamájpástétom készítésének is Close csak megalapítója volt, mig tökéletesítésén többen működtek közre, kivált Doyen, kit a nagy forradalom a párisi konyhából elűzvén, Straszburgban telepedett meg, s Close találmányát annyira tökéletesítette, hogy az még mai nap is, a demokratikusok korszakában, évenkint másfélszázezer libamájpástétom példányban kerül kivitelre. * Másnap megtudtam, hogy mi hát az a varázseszköz, melylyel oly sikeresen germanizálják Elzászt a poroszok. Az egyetem egy pár kitűnőségét kívántam meglátogatni. — Az egyptológiát legbiztosabban a »dicke Anná«-nál találhatja, — mondá ciceroném. Valóban ott is találtam habzó árpalével töltött kancsó előtt. Könnyű neki, hallgatója nincsen s ha a kormány utazni nem küldi, bizvást megihatja a »Morgenschoppen «-jét teljes lelki nyugalomban. De nem csak őt, hanem számos straszburgi kitűnőséget találtam itt, kik egy kancsóra betérnek, ba kettő lesz is belőle. Este egy másik csapszékben találkozik a straszburgi politikai és tudományos világ — az »Esperance«- nál, mi aztán rendszerint hosszabb vitákra nyújt alkalmat ama fontos tárgy fölött, hogy melyikében csapolják a jobb bajor sört ?! Szinte elérzékenyedtem, midőn a »scientia amabilis« bárom kitűnő német képviselőjét oly harmóniában láttam itt együtt, hajtogatva a kancsókat. Eszembe jutott egy szeretetreméltó emberbarát mondása, ki a munkás sorsa javításának egyik főeszközét a kényelmes tulajdon-lakásban keresi, . . qui, entoure’ de sa famille, habite sa propre maison, triomp- hera plus aisément de la funesle attraction du cabaret*) — mondá nékem. Lám, emitt ez a professor nem C3ak Heidelbergában villatuíajdonos, de gyönyörű házat is építtetett magának az uj egyetem tőszomszédságában s ez itt csak úgy, mint a harmadik, negyedik, »insti- tut«-je mrllett oly naturális lakást bir, hogy akármelyik mágnásunk megirigyelheti tőle s mégis elgyalogol sötétben, sárban, hogy »frisch vom Zapfen« élvezhesse az árpa levét. S a példa vonz. Pitonnál ember-ember hátán ül az undok »steinkrügli« előtt s az elzásziak legkon- zervativebb része legalább azt a koncessziót tette a korszellemnek, hogy egy világos színű édeskés sörfélét az u. n. rizs-sört fogyasztják egy elektromos világitású sörcsarnokban. A mint Münchenben az ember ingyen juthat színházba, ha az ajtón állónak elárulja, hogy hol csapoltak közelébb, a germánizátió a sör utján halad be Elzászba. Mintha csak a Lethe vize volna az a »bayrisch bier«, e város népének magatartása egészen megváltozott nehány rövid év alatt. Igaz, hogy a porosz másként is jár el, mint a hogy az osztrák járt el nálunk a »Rechtsverwirkung« korszakában. Ha a közúti mozdonyvasuton Kehi felé indulunk, utunkban esik Desaix emlékszobra, mely a francia kormány alatt teljesen el volt hanyagolva. Ma gondosan kitatarozva és csinos liget által körítve tűnik szemünkbe. A még Vauban által épült citadella bejáratánál az olvasható ugyan, hogy a közönség nem használhatja átjárásúl, de minthogy a közönség e tilalommal nem törődik, hagyják járni-kelni kedve szerint. Az »Eden- garde«-ban, hol a francia utszéli múzsa tanyát ütött, kedvök szerint tapsolhatnak minden vonatkozásnak a »belle France«-ra. Nincs itt rendőrnek nyoma, ki betömné a cbansonette-énekesnő száját, bűvösre tenné a rögtönzőt valamely oktondi megjegyzésért, mint nálunk akadt minden lépten-nyomon. A mellett szellemi érdekek előmozdítására óriási mérvben költ a kormány. Az egyetem nagy áldozatokkal európai mintaintézetté emeltetik, melynek belső berendezései valóban bámulatra ragadnak, mert ily bőkezűséget, mint ott minden lépten-nyomon tapasztalunk, arról nálunk még csak álmodni sem szabad, a nélkül hogy az őrültek házába ne zárassunk. Az anyagi érdekek szintoly hathatós támogatásban részesülnek tartományszerte. Még azt is tervezik, hogy az Ilit kikötővé bővítik a helyi kereskedés hathatós emelése céljából. A vagyonos családok gondolkozása, szokásai bármily franciák legyenek is, még ők sem tagadhatják, hogy az uj kormány alatt gyarapodnak. Nem kerül még csak költő sem, ki elmondhatná : »pusztulunk, veszünk, mint oldott kéve széthull nemzetünk«, hanem egy telivér francia ismerősöm is kénytelen volt bevallani, hogy áruinak legjobb piaca — Berlin. Ily viszonyok közt megértem nehány év alatt, a mit soha lehetőnek nem véltem, hogy Elzász kibékült az állapotokkal. Ellenszenvvel lépett nagy Németországgal kényszerű házasságra, de, úgy látszik, beletörődött immár. Titkon, meglehet, nem egy fájó sóhaja kél az egykori imádó után, de a hites társ iránti kötelességet annál készségesebben teljesiti, mert hát a kötelességek éppen nem terhelők reá nézve. Gonosz adomának, a prussienek gyöngédtelen- sége szülöttének vettem az elbeszélést, hogy a gyá*) Ki családjától környezve, saját házában lakik,, könnyebben diadalmaskodik a kocsma vonzó erejún.