Fővárosi Lapok 1882. november (251-275. szám)

1882-11-01 / 251. szám

szoló Alsace-t ábrázoló lányt egy porosz altiszt vette volna feleségül s hogy a »Lorraine« egy német ka­tonatiszt szeretője lett. De elvégre is, bármily lesújtó legyen is a gondolat, hogy annak a lénynek, kiben Elzász gyászát megtestesítve szemléljük, egy káplár­ral viszonya legyen, éppen nincs lehetetlenség benne, mert Straszburgban gyászoló Elzásziakkal és lothrin­­giakkal úton-útfélen találkozunk. 1878-ban­ szivart árult a legszebb Elzász, valamelyik tőzsdében, az idén egy papírkereskedésben találtam föl egy másik pél­dányt, melynek képmásai azonban oly rosszul kélnek, mint az ott közszemlére kitett ostrom­lövegeké, mert míg tetszelegve figyelmeztetett, hogy ez itt az ő kép­mása, egy illuminált példányát kilencven pfenigért kínálta. Istenem, ha az ember mindent előre láthatna, én valamikor öt frankot örömest adtam egy »gyá­szoló Elzász « -ért. Temetés-járó­k. (S. D.) A pap elmondja az utolsó imát a beszen­telt halott felett, a hozzátartozók zokogása azokra is átragad, kik végtisztességére siettek s a menet meg­indul. Élén a kántor, kezében énekes könyvet tartva, hangoztatja az ismeretes éneket: Elmegyünk már az halálba, Elmegyünk már az örömbe ! Utána sorakoznak a céhbeliek, zászlójuk alatt, egypár lámpavivő,azután a koszorúkkal ékített koporsó, melyet fehéröves jó barátok emelnek s végül a család­tagok, rokonok, résztvevő jóbarátok. A hosszú úton megnő a kísérők száma; az egyszerű kisvárosiaknál nem csak szomorú, de nagy esemény is egy-egy temetés. Mintha egy közös, szűkebb család tagjai volnának, számon tartják, megszólják, szidják egymást; de ha meghal valamelyikük, őszinte részvét kíséri sírjába, a sajnálkozás hangjai vegyülnek a halotti szertartás ri­deg komolyságába. Együtt éltek, együtt halnak s az a boldogba ki legtöbbet kikisér. És vannak, kik ezt a boldogságot mindenáron el akarják érni s nem maradnának el világért sem egy temetésről is. A halott hírére elsők, a kik látására siet­nek, szentelt vízzel megfecskendik, fennen dicsérik ér­demeit, jó tulajdonait, mialatt a virrasztó asszonyokat vagy azokat, akik »elsiratják,« nem mulasztják el ki­kérdezni utolsó perceiről, végéről és különösen a gyá­szoló család magaviseletéről. Ebből magyaráznak ki mindent, ebből vonják le az ítéletet, mely néha hízelgő, de többnyire elitélő s aztán hihetetlen gyorsasággal terjesztik, fejüket rázva hozzá, vagy saját nézeteiket cserélve ki felette. Ezeket nevezem én temetésjáróknak, ezeket bá­mulom, mikor a halotti kiséret tartalékseregében meg­jelennek, nem kimélve szót, könyet és kendőt. Ó­ di­­vatú fekete ruháik ismeretesek, s a cafrangos kendők, melyek őszülni kezdő hajukat takarják, fontoskodva bújnak össze, élénken mozognak, ha váratlan az, amit hallanak és idegesen rázkódnak, ha nincsenek megelé­gedve. Természetesen öreg asszonyok, kiknek a köté­sen kivűl alig van egyébb dolguk, alig egyébb mulat­ságuk. Mintha csak hallanék, a mint suttognak : — Oh szegény szomszéd, hát ő is csak megha­­lálosodott! Heves integetés, mely a mondást helybenhagyja. — Nézze csak, nem is igen siratja az özvegye. A részvét után a kritikus boncolgatás követ­kezik. — Nem csoda, lelkem, hogy az isten nyugosz­talja, azt mondják, szörnyű kegyetlen volt a boldogult — mentegeti az egyik. — Szóbeszéd, én bej­árás voltam hozzájuk, úgy éltek, mint egy pár galamb, hanem azt mondják, semmi nélkül maradt. A fordulónál, hol az út a temetőbe kanyarodik, felhangzik újra a kántor nótája: »Keresztény atyámfi­a Jaj ne sírjatok Azért hogy megesett E kis baj rajtatok ! Nem egyébb az ember Mint egy ürge madár, Kibúvik a lyukból, Elkapja az agár!« Az öregek elhallgatnak, csak szemök jár körül fürkészve. A kápolna lélek-harangja megkondul s a me­net eltűnik a fekete-fehér kapun, mely a halottak vi­lágát zárja el. A nyitott sírnál leteszik a koporsót, az egykedvű sírásók ásóikon nyugtatják kezöket, a pap még egy imát mond, elzengik az éneket .Porból lettünk, porrá leszünk!« s aztán kopog a göröngy a koporsó tetején, csak még egy-egy elfojtott nyöszörgés, a fáj­dalomnak, bánatnak ki-kitörő felkiáltása hallatszik lassanként eltűnnek a részvevők, eltávoznak a gyászo­lók, csak a sírásók végzik munkájukat és a hollók maradnak ott . Látta kelmed azt az erőltetést, a­mivel a lány apját siratta? Mindig mondtam, hogy nem állhatják egymást. És most kezdődik még csak igazán a lamentáció, a megszólás, most tör ki mindnyájukból a látottak és hallottak fölötti csodálkozás. Az elhunytról, kísére­tére, erről meg az egyesekre térnek. — Lám, a Vargáné hogy kiöltözködött, nem hiá­ba akar még most is fiatalnak látszani. — Már pedig temetésre csakugyan nem illik a cifrálkodás, magam is csak ezt az avitt ruhát szoktam felvenni. Az anyóka megemelteti fekete ruháját s kész az ajánlattal. — Ne menjünk még vissza, komámasszony. — Az ám, járjunk ekörül a régi ismerősök között, és a fekete kendők lassú mozgással távoznak az uta­kat kerítő akácok és szomorú tűzek között, meg-meg állva egy-egy kereszt előtt, mialatt magukhoz szorít­ják a kopott imakönyvet és kendőiket időnként sze­meikhez emelik. A kisvárosi temető rendetlen összevisszaságában­ kusza fűvel benőtt sírhantjaival egészen más benyo­mást tesz, mint a nagyvárosok rendszeres temetői, hol stylszerű emlékkövek, impozáns mauzóleumok alatt nagy emberek pihennek. Az egyszerű szeretet egyszerű emlékekben nyilvánul azok iránt, kik egykor a hely­ség életének mozgatói voltak s a sírfeliratok szép, di­csérő és megindító mondásokkal ékeskednek. Az öreg asszonyok jól ismerik ezt a helyet, hisz annyiszor bejárják újra meg újra, emlékükbe idézve a porladókat, kiknek sírjáról a könyekkel lassan kint a koszorúk is eltűnnek. Csak kevés halott él még évek múltán is annyira az övéi szívében hogy ezek a min­dennapi élet örömei és gondjai közt ,mohos kövének folytonos szépítésére gondoljanak. És a szavak nem maradnak el e miatt. íme ott ama beroskadt kereszten az eltemetett maga esedez: latot, melyet a tenger hullámai játszanak! Sötét-zöld tömegéből szennyes barna hegy emelkedik föl s mig toronymagas öblös kanyarulatokban a partig ér, tíz­szer változtatja színét, mig utoljára fehér foszlányokba szakad s a sirokkó por gyanánt röpíti a távoli nézők szeme közé. Amott új hullám torlódás közeledik tompa mozgással, majd beleüvölt a szélvész és síró hangok­ban törik meg a hullám hátán. Az árboc-erdők kopa­szon állanak a kikötőben, behúzva a legkisebb vászon­darab is; arra most nincs szükség, veszedelem volna egy kifeszített kendő, még így is megtáncoltatja a szél a büszke hajókat, csak úgy hajlonganak üvöltő hang­jára. Jaj annak a szegény gályának, mely Veglia-szi­­gete körül a sötét háttérből lassan-lassan kibontako­zik. Egyik pillanatban feltűnik, a másikban már el­tűnt szemünk elől; ott bujkál valahol a hullám­he­gyek között. A láthatár sötét ködbe van burkolva; a Quarnero szép félkör alakú öble egészen eltakarva; mindenütt csak a borzasztó víztömeg köti le figyel­münket. Nagy fehér foszlányok mutatkoznak itt-ott, mintha hóval borított mezők volnának, a kavargó hul­lámok adják ezt a színárnyalatot. Aztán egy másod­percre csend van, hogy később annál impozánsabb lát­vány ragadjon meg. Megindul a nagy hullám­torlódás. Párhuzamosan haladnak a hullámhegyek száz, kétszáz méter mély völgyekkel választva el egymástól. Mint valami óriás kígyó gyűrűi, úgy fonódnak amott egy­másba a hullámok; már közelednek a part felé. Jaj annak, a­ki dacolva a vészszel, ott állna a magas kő­parton , lesepri a feneketlen mélységbe. A tömeg hát­rál, és okosan. Egy pillanattal később már lábainknál leheli ki mérgét a megtört hullám, fölcsapva még egy­ Tengeri vihar. (Fiume, okt. 28.) »Thalassza, thalassza!« kiáltották örömmel a görögök, a­mint a tengert megpillantották. Ma reggel nálunk is majdnem ily kíváncsian, habár nem örven­detes hangon kiáltá mindenki: »Il maré, il maré!« Egész éjjel a legerősebb sirokkó üvöltött, csikorogtak az ablakok, nyikorogtak a szélkakasok, recsegtek az ajtók bele. Hajnalkor már hallottuk ablakunk alatt a hajósok beszélgetését s a Piumare kikötőjének máskor csöndes vize kedélyesen ringatta a nagyobb bárkákat is. Ha itt ilyen a tenger, milyen lehet a nyíltabb he­lyeken ! És a sirokkó meg is hozta a nagyszerű ten­geri vihart. Egész Fiume ott áll a tengerparton. A­kik éve­ken át nap nap mellett láthatják a tengert, kimennek, hogy nézzék és élvezzék a nagyszerű látványt. Sokan órákon át állnak ott és nem fáradnak bele a nézésbe, pedig víztömegnél nem látni egyebet. De ez a víztö­meg oly változatos, oly megkapó képet, oly lebilin­cselő látványt varázsol elénk, mely mindent felülmúl. Már messziről halljuk hangját s csak az Ürményi-pia­­cig kell menni, már élénkbe jön a tenger. A piac egy része víz alatt, a halpiac, a takarékpénztár új épülete, a Ciotta-ház vízzel bekerítve. A hullámok átzúdultak a magas kőparton, átcsaptak a molo töltésein és elzár­ták a közlekedést. Itt ez nem okoz aggodalmat, senki sem fél az ilyen árvíztől, nem kell mentésről gondos­kodni. Az elzárt házak lakói kedvtelve gyönyörködnek a haragos tenger mérges játékán, mely ablakuk alatt foly le. Ki tudná lefesteni azt a számtalan szinárnya­szer, aztán hirtelen visszaszaladva a nagy tengerbe, hogy még nagyobb dühvel intézzen új támadást. Jó nekünk itt a szárazon, — gondolja mindenki, a mint az eszeveszettül táncoló gályát látja, mely az imént tűnt fel a láthatár szélén. A kikötő felé igyek­szik szegény. Nincs is messze tőlünk s mégis soha sem volt messzebb a céltól. Újra meg újra szebb látvány s bár mindenki feszülten néz a hullámok közé, mégis minden percben megújulnak a csodálkozó és figyel­meztető felkiáltások: »Guardi, guardi, ah ehe bello, ehe spettacolo, che grandioso!« A hullám, a­mint a parton kicsap, első alakjában porlik szét a levegőben s hull a bámulók nyakába. Az alantabb helyeken ölnyi messzeségben hoz köveket és tengeri állatokat a partra, majd megint visszasöpri. Lesz mit szedegetni az ácsorgó utcagyerekeknek, ha a vihar kitombolta ma­gát. Leginkább elemükben vannak a sirályok. E ham­vas fehér madarak ott röpködnek a borzasztó hul­lámok fölött és között. Ott látjuk őket folyton, a­hol leghajmeresztőbb játékot űz a tenger, ráülnek a hul­lámok hátára s vitetik magukat, majd alábuknak s messzire újra föltűnnek. Ha csöndes a tenger, alig látni közülök pár százat, most ezrivel röpködnek. A tenger dübörgése néha elhangzik, akkor a si­rályok kezdik sipító vészkiáltásukat. Amott egyik ver­senyt röpül a gyors hullámmal éppen azon a pon­ton, hol a hullámtorlasz legveszedelmesebben föltor­lódott s minden pillanatban alászakadni készül, mint­ha kihívni akarná a vészt, hogy azzal való dacolását megmutathassa. De a mig mi a tenger borzasztó viharának fen- Folytatás a mellékleten. 1560 »Óh, anyám­ állj meg itten. És ne­zd ki nyugszik itten ? Én Marsai Katalin nyugszom itten, Ki hát éves koromban halált szenvedtem !« A fekete kendők bólingatása ítéletet mond az anya fölött, ki gyermekéről megfeledkezett, de a szom­széd sírnál nyomban könyekre fakadnak. Az özvegyi fájdalom jajkiáltása ír le onnét: »Nyugszol Káz­­mér Sándor, de én Angelica Borbála ás kát neveletlen árvám názek kö­­nyes szemmel .- Tánad, de nem látlak ! Jól ismerik Kázmér Sándorné sorsát, nem ne­vetnek felette. Pedig egy író azt mondta, hogy a hu­mor — a temető! Meglehet, hogy közel járt a találó meghatározáshoz, mert valóban élet, halál és a túlvi­­lági boldogság fogalma sehol sincs oly bölcsészeti ta­pintattal egyesítve mint a sírfeliratokban. Ezek a ver­sek megegyeznek néha annak egyéniségével, kiről szólnak. »Hogy a halál után Lesz-e feltámadás, Azon gondolkozik Nyugovó Kiss Tamás !« Kétségtelenül igen flegmatikus ember volt. A hátramaradottak öndicsérő, néha hiú emlékverse mel­lett némelyek arra is vonatkoznak, ki az egyszerű ke­resztnek mestere volt. »Itt nyugszik nemzetes Komádi Lőrincz úr Metszette Ács Páter A ki farag­ás fúr !« Néha a halál okát, annak egész tragikus lefo­lyását rajzolják: »Szerencsétlen halálát a meszesgö­dörben találta!« — vagy: »Itt pihen az urba' Gargányi Tábita Szeredán estére Megölte a bika 1882. januárba.« És mikor az öregek mind végigjárták az isme­rős sírokat, mindeniknél elvégezték sajnálkozó vagy megszokott beszélgetésüket, visszatérnek a fris­hant elé, mert egyszersmind ellenőrei a sírásóknak, csősz­nek, megpihennek s mintha valami tartóztatná, ma­­rasztaná őket, alig akarnak távozni a temetőből. A halálnak közel tudato s az a hangulat, mely még a leg­­vásottabb szívre is befolyást kell hogy gyakoroljon, ön­sorsukra tereli őket. Ez az utolsó. Az élethez való ra­gaszkodás mindenkiben megvan, kivált ha megöreg­szik és a temetésjárók bizonyosan számítanak rá, hogy még egymást is kikisérik. Addig szorgalmasan járnak a végtisztességtételre, sőt azt is hallottam egyszer tő­lük, mikor esetleg két temetés esett egy napra: — No, ma jól járunk. Kétségkívül örültek rajta. Vajjon ha az örök világosság nekik is fényeske­­dik, vagy a halál az ő ajtajukon is kopogtat, eszékbe jut-e, gondolnak-e reá, hogy »Vidám ez a világ! Min­denen túlad.«

Next