Fővárosi Lapok 1882. december (276-301. szám)

1882-12-01 / 276. szám

ama fájó érzést átszenvedte, melyet az ismeretlen valami után való kíváncsiság s a gonosz csábitó hatalma ránk gyakorolni szokott; átérezte a csüggetegség igézetét, mely titokszerű s ellenállhatatlan borzongással futott át idegein; különös érzelmek és gondolatok vettek rajta erőt; vágy és félelem az álomkórba ragadták őt, melyben nem tudta többé, mitevő legyen. Ha őt Polidori az első szempillantásban átöleli, meglehet, szétzúzza fejét ama sziklán, a melyhez most oly hanyagul dőlt. Most azonban, midőn ez annyiak által megirigyelt férfit lábainál látta, bátorságát tűnni érezte s a bársonypuha moha gyönge érintésénél, mely vállaival oly hízelgő érintkezésbe jött, édes gondolatok támadtak lelkében, a midőn a fiatal ember gyöngéd, de szenvedélyes szavait hallotta. Minden érzékét lebilincselték ezek s valami édes lankadtság vett rajta erőt. Mily nemeslelkű, mily tiszteletet tanúsító, mily jó volt e férfi! Még csak ujjai hegyét sem merte érinteni Rinaldininénak s megelégedett azzal, hogy szenvedélyének forró leheletével érinthesse. Hát volt-e ebben valami kárhoztatni való ? Majd, megfogta Polidori a szép asszony kezét, melyet ez átengedett neki, úgyszólván, tudtán kívül. E pillanatban a fiatal embert is valódi érzelem szállta meg és sóvár, mámoros pillantással iparkodott a nő szeméből olvasni. Rinaldininé, a nélkül hogy föltekintett volna, érezte e tekintetnek a hevét s a mosolya elhalt az ajkán. Nem volt többé ereje, visszavonni a kezét, noha megkísérelte azt; lelke és lelkiismerete édes álomba merült. Polidori nem győzte eléggé bámulni a bájos nőt, amint ez ott állt, önmegadólag, homlokát lecsüggesztve, hullámzó kebellel, hanyagul aláeresztett karral, még végre is, a fiatal ember, szenvedélyének vihara által elragadtatva, remegő kezét hevesebben megszorítva, így szólt: — Oh, mily szép kegyed, Mária!. . Mily nagyon szeretem ! A fiatal nő e szavakra hirtelen kiszabadította magát a fiatal ember kezéből. Komor, hideg arcot öltött, mintha e szavakat először hallotta volna Polidoritól. — Tudhatja kegyed, mily forrón, bensőleg és rég óta szeretem! — ismétlé a fiatal ember. A nő nem válaszolt, de hátrahajolva állt, gyanakodó arccal, összevont szemöldökkel, gépiesen mozgatva kezeit, mintha valamit keresne; elhalványult ajkát összeszokta. Egyszerre fölemelte a szemét s egyenesen a feléje fordult ifjú arcára nézett, egyenesen a szemébe; aztán elfojtott sikoltás lebbent el ajkáról s egészen a síremlékig vonult vissza, sápadtan azjedtségtől, miközben karjaival ama szenvedély ellen védekezett, mely félelmet gerjesztett a szivében, most, mikor a saját lényét egész valójában megismerte. — Oh, uram, uram! — dadogta. Polidori, elragadtatva s szerelmi őrjöngésével a fiatal asszonyt elbűvölve, lekötve, egyre ismétlé: — Mária! .. Mária! . . — Nem, — kiáltá föl a szép asszony habozva, — nem, nem, nem! Polidori ott állt s kétségbeesett mozdulattal kétszer-háromszor húzta végig a kezét báján és homlokán. — Kegyed soha sem szeretett engem, Mária,— kiálta aztán föl nyersen. — Nem, nem, uram, — ismételte a nő, miközben Polidori visszalépett, — hagyjon távoznom! A fiatal ember is érezte e rendkívül izgalmas pillanatot s remegés fogta el. — Lássa ön, mi helytelenül cselekedtünk, — folytatá a fiatal asszony zokogva, — bizonyára helytelenül . . . Mária szédülést érzett. Ekkor a bokrok közt léptek neszét lehetett hallani, hol közelebb, hol kissé távolabb, mintha ott valaki valamit keresne. — Mária! — kiáltá aztán egy hang oly felindulással, hogy a két szerelmes egyike sem ismert rá. Polidori, ki rögtön magához tért, hirtelen megragadta Rinaldininénak a karját s amaz irány felé tolta, a merről a hang jött, mig ő gyorsan eltűnt a síremlék tájékán. Midőn Mária a sétaútra lépett, szembe jött vele Erminia, ki szintén fáradt volt s nagyon nehezen rejthette el zavarát, iparkodva közömbös arcot ölteni. Mária bámulva tekintett rá. — Mit akarsz? — kérdé némi hallgatás után, lassú hangon. — Oh, Mária! — viszonzá Erminia, barátnőjének hévvel ölelve át a nyakát. Ebből állt egész beszédök. Egymás mellet szótlanul, fejlecsüggesztve haladtak hazafelé. Közeledve a vendéglőhöz, mind a ketten érezték, hogy bővebb magyarázattal tartoznak egymásnak. — Lucia említette előttem, hogy ő az állatkert felé fog sétálni, — kezdé Erminia — s én egy reggeli sétát akartam tenni, amaz ürügy alatt, hogy téged fölkereslek. — Köszönöm, — viszonzá Mária egykedvűen. — Azonban a nap már jó magasan jár s a sétára nézve késő lenne immár.* Egy villámsugár kápráztatta meg Máriának a szemét, mely elkábitotta, megrázta őt — s minden gondolata összezavarodván, hátra maradt. Olykor gépiesen szorította össze kezeit s mélázva hunyta be a nyelvünk ügye hazámban lassan hanyatlik, a Szalmatűz villáma nagyobb sötétségbe taszít — de minek kérődzem vissza az epét: hol van egy szeglet földünkön s hol egy jobb lélek, ki mindezt ne tudná ?« De midőn Széchenyivel közelebbi viszonyba lép, csüggedését remény, bizalmatlanságát vállalkozó munkakedv váltja föl. Auróráján kívül ezután már nem a novella és vígjáték, hanem egyre inkább a közügyek foglalják el. Nem csak megérti és magáévá teszi a nagy államférfi eszméit, hanem szolgálni, terjeszteni akarja őket. Széchenyi az izgatást tervei mellett már nem csak a megyében kezdi meg, hanem az egész országban , és nem levelezéssel, nem szónoklattal egyedül, hanem újsággal. Közönségünk immár eléggé fejlődött és művelt arra, hogy Széchenyi és Kisfaludy merőben új eszközzel léphessenek föl az új eszmék terjesztésére — lapot készülnek indítani, nem hogy a Nemzeti Újság mellett még egy legyen, hanem hogy általa szólhassanak a közönséghez. Szegény Kulcsár 1828-ban meghalt. Horvát István egy ékes cikkben búcsúztatta el a kiérdemült bajnokot, s bizonyára nem volt, ki fájdalommal ne gondolt volna a veszteségre, mely a derék férfiú halála által a nemzetiség ügyét érte. Kulcsár lapját azonban folytatta özvegye a régi eszközökkel, a régi szellemben. Az új kor hatása ezentúl sem igen látszott a Nemzeti Újságon. S midőn Kisfaludy a kiadandó lapra nézve Széchenyivel megegyezett, azonnal megtesz minden szükséges előkészületet. 1829 december 15-én a Helytartó-Tanácshoz fordul az engedély kiadásáért. Lapjának címe lenne: Jelenkor s hetenkénti melléklete a Társalkodó. Amabban hazai és politikai hírek lesznek ; a szerkesztő járatni fogja az összes bécsi lapokat s a külföldiek közül, melyeket a cenzúra megenszemét, mintha valamely élményt, a múltak valamely képét akarná emlékezetébe visszaidézni. Ha némely kiváncsi tekintettel találkozott, — pedig mindnyájan, még barátnői is élénk kíváncsiságot tanúsítottak, — élénk pir futotta el az arcát. Lehet-e csodálni, ha azután többnyire szobájában rejtőzködött s majdnem mindenki azt hitte, hogy már el is utazott. Mihelyt Mária csak megpillantotta is Erminiát, komor redőkbe vonta homlokát s vonásai sötét kifejezést nyertek, jóllehet ő eléggé nagyvilági nő volt, hogy bizonyos fokig érzelmeit elpalástolhassa. Erminiát azonban nem lehetett csalódásban ringatni s komolyan boszankodni kezdett Máriának gyanakvó magaviselete miatt. — Én mindig a te régi Erminiád vagyok, — mondá, ahányszor csak találkoztak s nyájasan szorított kezet barátnőjével. — Mindig a te régi Erminiád vagyok, ma ép úgy, mint régenten voltam, örökké. Mária aztán mosolygott, csupa udvariasságból, de gondolatai aközben is másutt jártak. — Te igazságtalan vagy! — folytatá Erminia, — s nagyon csalódol, ha azt hiszed, hogy már nem szeretlek úgy, mint egykor. S a mellett oly anyai gyöngédséggel és buzgósággal gondoskodott arról, hogy Máriának kedvét lelje, hogy az szinte a gyöngéd őrködés színezetét viselte, úgyhogy a miatt gyakran boszankodott Mária s dacosan védekezett beavatkozása ellen. Egy nap épp akkor lepte őt meg Erminia, mikor egy levelet kezdett olvasni. A vendég csak úgy odavetve kérdezte, nem férjétől kapott-e levelet, de e kérdés annyira zavarba hozta Máriát, hogy arca elpirult, mintha hazugságon kapták volna. — Oh, nem, férjem sokkal inkább el van foglalva, semhogy ráérjen a levélírásra. — Igaz, ő nagyon elvan foglalva, — erősíté Erminia komoly hangon, a nélkül hogy a válaszban rejtett gúnyt észrevenni akarta volna,—azt a szegény embert csaknem megöli a sok ügylet! — Mit értesz te ez alatt ? Hiszen, neki minden szenvedélye abban rejlik, ha ügyleteket köthet! — Valóban hiszed te azt?— kérdé Erminia, kémlő tekintettel vizsgálva barátnőjének az arcát. —Minden esetre, —válaszolta Mária ideges mosolylyal. — Nekem legkisebb okom sincs a féltékenységre. Sem nem kártyázik, sem kávéházba nem jár , sem a vadászatban, sem a lovakban nem találja örömét, csak egyre a börzelapokat olvasgatja, — tehát, láthatod, semmi ok sincs aggodalomra. — Igaz, — és ő csupán téged szeret. Mária erőtetett mosolylyal bólintott s csak néhány pillanat múlva veté utána keserű hangon: — Igazad van; én háládatlan vagyok! (Vége következik.Eged. A Társalkodó tartalmát teszik majd társadalmi és művészeti fejtegetések és hírek. De mert a Helytartótanács a fővárosnál és Pest megyénél is tudakozódik Kisfaludy után és ezeknek ajánlata nélkül nem határoz, a leendő szerkesztő ide is fordul folyamodásaival. A város véleménye ez volt: Kisfaludy tizenegy évi itt lakása alatt nem csak semmi kifogásra okot nem adott, hanem előkelő férfiak becsülését vívta ki magának; különböző magyar iratok kiadása és az Auróra szerkesztése által pedig oly dicsőséget szerzett a hazai irodalom ügye körül, hogy méltán sorozhatni őt a legkiválóbb magyar irók közé. A megye végzése pedig igy hangzik: »Minek utánna a folyamodó, kinek erkölcsi tulajdonságait és jeles gondolkozása módját a Vármegye is fedhetetlennek megösmeri, azonkívül, hogy kiterjedt Tudományának világos jeleit adta, a Hazai Magyar Nyelvnek csinosodását az érthetőséggel úgy egyesítette, hogy a midőn abba előre lépett, ebbe hátra maradás ne történjen, következőleg előre el láthatóképpen reményleni lehet, hogy ily kiterjedett Tudományú és lelkes Hazafinak munkássága által a tárgyalt Újság Levelek célravezetők és épületesek leendők.« Ugyanez évben alakitá Széchenyi a »Magyar Gazdasági Egyesületet« s első jegyzők Döbrentei és Kisfaludy lettek. S mig Széchenyi az állattenyésztést tűző céljává, Kisfaludy egy oly intézet alapításának tervével foglalkozik, mely a képzőművészetek előmozdítására volna rendelve. Már az 1790-diki országgyűlés megpendíte a képzőművészeti akadémia fölállítását, de azóta szóba sem hozatott. Hogy is lehetett volna ? Hiszen még 1825 után sem igen élhet meg itthon a pár művész, kit sorsa vagy hazafisága Buda-Folytatás a mellékleten. Kisfaludy Károly életrajzából. (Utolsó évei és halála. *) Széchenyi egyénisége, törekvése és eszméi nagy hatással voltak Kisfaludy Károlyra. A mi a nagy államférfi szellemét mozgatta, az ő elméjét sem hagyta érintetlen; de mert eddigi föladatai egészen másneműek, a pessimista fanyar kétkedésével szól arról, mihez még nem ért eléggé. Az Akadémia különös érdeklődésének tárgya, de nem hisz megalakulásában, s jellemzők okai, miért óhajtja, hogy neki legyen igaza. »Az úgynevezett Académiából — írja 1826-ban Bajzának — kültekintetekre nézve is alig lesz valami és óhajtom, ne is legyen. Mert inkább semmi, mint nevetséges. Szinte látnám a diák urakat feszesen ott ülni, hideg, idomtalan elévült rámára venni a literaturát, vagy összefűzött franciaságra, mely által a nyelv bizonyosan olvasót vesztene.« S két évvel később Kölcseyhez: »Az Académia deputatiója elvégezte üléseit, mi lesz belőle — fog-e ártani, használni — nem lesz-e tudós ispita, vagy tudományos politia — az még az idő méhében nyugszik. Eddig a magyarnak csaknem minden publicitás ártott, mert önség vezérlé többnyire az egyes tagokat — fogja-e ez a köznek részvétét megnyerni?« Ugyanez a csüggedés és bizalmatlanság szól belőle a politikai ügyek fejlődését illetőleg is. »Dolgozok az Auróra számára — írja ugyancsak Kölcseynek 1827-ben — de hidd el csak oly érzettel, mint néha a Comus papja, ki szokott enyelgéssel lejt a deszkán, mig belseje titkon bútol vérzik. A Diétának vége — *) Felolvasás volt az akadémiában, a szerző ama művéből, melyet a Kisfaludy-társaság megbízásából ir. Szerk.