Fővárosi Lapok 1883. február (27-49. szám)
1883-02-01 / 27. szám
Arany János dallamai. A halálnak kellett leleplezni a titkot, hogy Arany János zenedalok írásával is foglalkozott. Erről a közönség a napisajtó által már a gyásznapok alatt értesült, arról is, hogy az elhunyt a dalokat nekem adta, kidolgozás végett, ha úgy tetszik. Arany mint zeneköltő — minthogy a közönség e téren éppen nem, sőt barátainak sem mindenike ismerte, — nagy meglepetést keltett, s ezóta mindenki vágyik ismerni a nagy költő dalait, melyeket életében nem akart nyilvánosságra hozni. Ennek tudatában siettem eleget tenni részint a megtisztelő bizalomnak, részint a közhajtásnak, s ezennel bemutatok tiz dalt, előrebocsátván néhány szót Arany zeneköltői tehetségéről, s kimutatván nemzeti zenészetünk terén a helyet, hová dalai sorozandók. Legyen szabad először is megnyitni emlékünkben általában a költői tehetség fogalmát. Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy a tökélyes költői tehetség nagggyá fejlődhetik a költészet és művészetek bármely ágában, s hogy mindenikben nagggyá nem fejlődik, ennek leküzdhetlen oka a művészetek végtelenségében s az emberi élet rövidségében keresendő. Ezért azt a költői tehetséget, mely minden irányban tökélyesen kifejlett volna, csak az istenségben találjuk meg; ránk nézve pedig a tökélyestül a tökélytelenig igen sok fokozatot lehetne felállítni, a szerint a mint a maga szakjában jól kifejlett szóköltő, zeneköltő, festő és szobrász a többi rokon műágak iránt több vagy kevesebb fogékonysággal bír, vagy — amire szintén elég eset van — éppen nem fogékony. A tökélyes költői tehetségnek fő jellemvonása, hogy ámbár a maga szakján kívül a többi testvérművészetekben nem eléggé fejlett, sőt — tegyük fel — egészen műveletlen, de e tereken tett kísérletei is költői becsüek, s mindenesetre többre becsülendők olyanoknál, melyek létrehozásában nem Apolló, hanem egy Sisiphus fáradozott, oly műveknél, melyeken nem látszik meg a természet áldásos keze. Ennél is többet mondok. Tisztán költői szempontból az a költészet is többre becsülendő, melynek költői a szó teljes értelmében egy műágban sincsenek művészileg kifejlesztve. Ilyen a nép és népköltészet. Igaz ugyan, hogy a népdalok keletkezésük első idejében éppen nem bevégzettek, de azok utólagos csiszolói, javítói is a nép közé sorozandók. El kellett mondanom ezeket a költői tehetségről, mint olyan igazságokat, melyeket Arany zenedalai is bizonyitnak. Ismervén nagy szóköltői tehetségét, költői festéseit, mély érzését, végtelen képzelőerejét s alapos kritikáját, melynek ellenőrzése alatt nem mondván többet a kellőnél, minden állítása megannyi igazság ; ismervén ezeket, bizton állítom, hogy ha a viszonyok és körülmények úgy akarják, a nagy szóköltő szintoly nagy zeneköltő, festész és szobrász lehetett volna. Szóköltő lett, mert ekkor a versírás volt egyedül uralkodó, mi — nem tudom, előnyünkre-e ? vagy hátrányunkra ? — ma sem sokat változott. De akkor nem is lehetett szó a többi művészet fejlesztéséről, mert kezdetleges előzményei sem voltak. Aranyt azonban ily kedvezőtlen viszonyok nem akadályozták annyira, hogy mint az életbe kilépő kezdő, a zene múzsájának is egy-egy órát ne szentelhessen. Többször, legutoljára a közelebb múlt nyáron is, hallottam őt e napokról beszélni. Jó sorsa úgy akarta, hogy Kisújszálláson egy évig tanítóskodjék a Török Pál — mostani superintendedirektorsága alatt. Rendelkezésére állott itt igazgatójának a könyvtára s ezen kivűl egy vén hangszer, egy vén zongora, vagy akkori nevén: klavir.Sokat foglalkozott e zongorával s ezt tehette is, mert egy régi rosz iskola útmutatása szerint a mester maga lévén, a zeneleckék egy fillérbe sem kerültek. De a szorgalommal kezdett öntanítás csak egy rövid évig tartott: ugyanaz a sors, mely Kisújszállásra hozta, máshová rendelte. Kérdés: mennyit tanulhat valaki egy rövid év alatt mester nélkül tévelyegve ? »Semmit, vagy igen keveset,« felel rá a közvélemény. Én azonban, ki magam is 24 évesnél idősebb voltam akkor, mikor szerencsés lehettem a legelső zongorát láthatni, s a mesternek soha egy fillért sem fizettem, mert se jó, se fősz mestert nem ismertem, bizton állítom, hogy a tehetséges öntanító nem tévelyeg annyit, amennyit legtöbb esetben legtöbb úgynevezett mesterrel tévelyegne; bizton állítom, hogy olyan tehetség, mint Arany, egy év alatt sokat tanulhatott, s nem tekintve a technikát, bensőségben lelkének több táplálékot merített, mint némely — hogy megint e kifejezéssel éljek — híres Sisiphus, egész életében. Utóbbi legtöbbnyire külsőségekben szokott feltűnni; hősileg megmarkolja a billentyűket; kíméletlenül lepattantja a húrokat; megbénítja a kalapácsokat; de Arany lelkét eltöltötte a hangok költészete. S elfeledte bár az egy év alatt szerzett technikát, mert zongora mellé többé nem juthatott, de a lelkére tett ifjúkori benyomások végpercéig megmaradtak, s költészetében — mint Reol hárfája — megrendültek. Egyébiránt zenével azután is huzamosan foglalkozott, helyettesítvén a zongorát a tizenhatodik század virtuóz hangszerével, a lantból módosult gitárral. E hangszert Arany már az iskolában is tudta kezelni, mint az akkori költői vén nemzedéknek kézi hangszerét, mely a műveit közönség körében is oly eszköze volt a művészetnek, mint napjainkban a zongora. Mennyit változott azóta a művészi élet! A két vérrokon úgy eltávozott egymástól, hogy a szóköltő a lírát csak jelvényének tekinti, s legfölebb utcai külsőségekről ismer édes gyermekére, a zeneköltőre; ez pedig nem hogy az ars poétikában keresné és tisztelné művészete nemzőjét, sőt hálátlanul hajlandó volna megtagadni. Aranyra nézve azonban meg kellett történni annak, ami megtörtént. Nemzetiségünk elvesztett benne egy nagy zeneköltőt s kárpótolva lett egy nagy szóköltőben. Egészen felhagyott a zenével, de ismétlem, fiatalkori tanulmányai úgy meglátszanak hangzatos líráján, mintha minden költeményét dalolva írta volna. Én az ötvenes évek elején ismerkedtem meg vele Nagy-Kőrösön. Se akkor, se itt Budapesten — a Figyelős Koszorú szerkesztése idejében — egy szóval sem emlékezett arról, hogy valaha zenével is foglalkozott volna. Végre a hetvenes évek kezdetén, midőn névnapja alkalmával barátai meglátogatták, társalgás közben a régi időkről lévén szó, elmondá, hogy egykor tudott, sőt még ma is tudna gitározni. Salamon Ferenc a következő év János napján inkább tréfából, mint komolyan, egy ajándékkal , gitárral lepte meg, s így vette újra kezébe a régen letett lantot. Oly tűzzel kezdett aztán játszani, hogy egy pár év múlva gondoskodni kellett egy jobb szerkezetű hangszerről. Ezt a fia megbízásából én választottam. Mint mondom, Salamon ajándéka inkább tréfa volt, de a későbbi borús nehéz évek azt bizonyítják, hogy a testben megtört, elgyengült, de folyton ép lelkű költővel senki sem tehetett volna nagyobb jót. Nem mondok sokat, ha azt állítom, hogy utolsó éveit e hangszer tette elviselhetőkké. Arany, anélkül hogy valaha virtuóz álmai lettek volna, a különben nem könnyen kezelhető s igen hálátlan zenélő eszközt alaposan ismerte. Erről nem egyszer volt alkalmam meggyőződni. Különösen meglepett azzal, hogy akármelyik népdalunkat rögtön el tudta játszani mind a 12 létranemben. Ezt használta oly magyar zeneművek, főleg dalnégyesek megértésére, melyek inkább érdekelték. Harmóniai ismerete csekély volt, nem igen terjedt túl az alaphármason s ennek uralgain, de annál nagyobb melodikus és rhythmikus volt. A rhythmikából, mint a magyar verselésről írott értekezése is igazolja, igen sok zenésznek leckét adhatott volna. Mondanom sem kellene, hogy zenész foglalkozásai kizárólag a magyar zenére s főleg a népdalokra terjedtek. Mennyire érdekelte a magyar zene fejlesztése, bizonyítom azzal, hogy mikor a hetvenes évek folytán népdalokat gyűjtöttem, egyszer száz régi dallamot s ezek szövegét küldte hozzám, melyeket régi emlékei után sajátkezüleg hanjegyezett, sőt néhol jegyzetekkel is kisért. Hogy eredeti zenedalokat is költ, ezt ismeretes tartózkodó természeténél fogva családi körén kivűl senkivel sem tudatta. Dallamaira megtanította a nejét s aztén ő az énekszót gitárral kisérte. Részint saját, részint a Petőfi költeményeit dolgozta fel,s ezeken kívül a 18-dik századból Amádénak egy humoros toborzóját. A dalok keltének évszámai 1874—82-ig terjednek. Minden dal homlokára szokott pontosságával felirta az évet, hónapot, több helyen a napot is, a mint ide mellékeltem. A hegedű száraz fája. 1874. Kondorosi csárda mellett. 1874. A tintásüveg. 1874. jan. 17. Toborzó. 1875. január 17. Igyunk biz azt egy-egy kicsit 1875. jan. 29. Zách Klára. 1876. jan. 12. A toronyban delet harangoznak. 1880. febr. 3. Egy kálomista pap s Csokonai. 1880. febr. 8. Csillagnak születtél. 1880. febr. 27. A tudós macskája. 1882. apr. Ezekről én csak a közelebb múlt év tavaszán értesültem, kevéssel a »Tudós macskája« kelte után, ekkor sem közvetlenül Aranytól, hanem a nejétől. Miután már nem volt titok, elővette a gitárt, előkereste a nagy bajjal hangjegyezett dallamokat.... nagy bajjal, mert tudjuk, hogy már nem hallott jól s csak homályosan látott. Játszani akart aztán, játszott is. .... de az a kéz, mely egykor oly biztosan irta hatalmas költeményeit, most, elgyengülve, gyakran megtagadta a szolgálatot. — Átvettem végre kéziratát lemásolás végett, az eredetit meg akarván tartani, ha netalán egyik vagy másik dallamon még javitni tudna. Mert nem mindenikkel volt megelégedve, mit igazol az is, hogy a bordalhoz és Zách Klárához két-két dallamot írt. Ezeket akartam röviden elmondani, hogy Arany dalait, melyek oly váratlanul lepték meg a közönséget, mint bizonyos zenei tanulmány eredményeit természetes színben láttassam. Még csak néhány szót. Mondhatnám, hogy Arany neve kegyeletessé teszi mindazt, mi egykor az övé volt, s annyival inkább nagy szelleme zenei kísérleteit, a nagy szív csaknem végső dobbanásait. Mondhatnám, hogy Arany a szó teljes értelmében nem lévén fegyelmezett zenész, dalaival szemben nem lehetünk követelők. Igen, legyünk kegyeletesek s ne legyünk követelők ; de egyszersmind kimondom azt is, hogy e dalok ilyen ajánlatra s ilyen védelemre nem szorulnak. Arany — mint tisztán melodikus — csak dallamvázlatokat irt ugyan, de e dallamok a helyzethez képest élethivek, mély érzés s szakértelem szüleményei. Ennél is többet mondok: némely dal a legjobbjaink közé sorozandó, némelyik pedig — mint látni fogjuk — egészen műveletlen tért foglal el. A megboldogult rám bízta a harmóniai képletezést vagy zenei feldolgozást. Ám! bemutatom a kész dalokat, Zách Klára kivételével. Ezt ugyanis Bertha Sándornak adtam volt, s csak abban a percben érkezett meg Párisból, mikor a többivel együtt azonnal át kellett adnom a kiadónak. Bemutatom hát a többi kilencet, megjegyezvén, hogy Arany dallamain egy hangot sem változtattam. Ez nem lett volna szabad, de nem is volt szükséges. Hogy dolgozatom mennyire sikerült, ítéljenek felette mások; de bocsásson meg a nagy szellem, ha nem találtam fel azt a harmóniát, mely dalai költésekor a lelkét átrezegte. S most először is lássuk legutolsó dalát, a Tudós macskáját, melyet a közelebb múlt év áprilisában irt. — Mint Aranytól hallottam, e dalt más két társával, Petőfi Csokonaijával s Tintás üvegével, főkép azért irta, mert e tér zeneirodalmunkban egészen műveletlen. Mintául a kávéházakban s efféle helyeken működő Sängereket vette, s hogy egykor jól megfigyelte e zugdalnokokat, bizonyítja három dalának könnyűd, elbeszélő népies hangja, mely népdalainktól különbözik, a nélkül hogy magyar jellegét elvesztené. Feldolgozásomat illetőleg tiltakozom, nehogy valaki a modern ízléstől elragadtatván, zenémben a hangulat helyett magát a tartalmat keresse, mert minden efféle törekvés nélkül csak a dallam szavalatát akartam könnyű modorban támogatni. A következő dal: »A szép fényes katonának« kezdetű, toborzó Amádétól. Aki ismeri e költeményt, érteni fogja Arany választását. Egyik a katona-életet festő egésséges humor; másik a vers formája s a tizennyolcadik század nehézkessége közül kiváló könynyüdsége, mely zenei feldolgozásra kínálkozik. Terjedelme miatt legyen elég végversszakai közül egynéhány : Mint tűz, meggyűlt pipájában, Úgy ág a szerelme; Ellenségen és sziveken Vagyon győzedelme. Szép élet, Víg élet, Soha jobb nem lehet. Hopp, hát jöjjön katonának Ilyest ki szeret. Nem parancsol ott vicispán, Sem a szolgabiró, Robotára senkit sem hajt Ispán vagy tiszttartó. Szép élet, Víg élet, Soha jobb nem lehet. Hopp, hát jöjjön katonának Ilyest ki szeret. Prókátor függ az oldalán, Szerencse bírája, Becsület a törvényszéke, Nincs apellátása. Szép élet, Víg élet, Soha jobb nem lehet, Hopp, hát jöjjön katonának Ilyest ki szeret. Menjünk azért seregesen, Tartsuk meg hazánkat, Vérrel, bérrel oltalmazzuk Szent szent koronánkat. Szép élet, Víg élet, Soha jobb nem lehet. Hopp, hát jöjjön katonának Ilyest ki szeret. Itthon rajtunk eret vágnak, Kiontják vérünket, Nincs becsület, fizetnünk kell, Érezzük sebünket. Rossz élet, Gaz élet, Gazabb ennél nem lehet, Hopp, hát jöjjön katonának, Ilyest ki szeret. Arany ódon zamatú dallama teljesen megfelel a katonaéletnek. Nem induló, sem tánc, hanem valami a kettőből. Mintha látnák régi magyar vitézeinket kedélyesen, de a fegyelem határai közt feszesen mulatni. Folytatás a mellékleten. 174