Fővárosi Lapok 1883. február (27-49. szám)

1883-02-01 / 27. szám

Arany János dallamai. A halálnak kellett leleplezni a titkot, hogy Arany János zenedalok írásával is foglalkozott. Er­ről a közönség a napisajtó által már a gyásznapok alatt értesült, arról is, hogy az elhunyt a dalokat ne­kem adta, kidolgozás végett, ha úgy tetszik. Arany mint zeneköltő — minthogy a közönség e téren éppen nem, sőt barátainak sem mindenike is­­merte, — nagy meglepetést keltett, s ezóta mindenki vágyik ismerni a nagy költő dalait, melyeket életében nem akart nyilvánosságra hozni. Ennek tudatában siettem eleget tenni részint a megtisztelő bizalomnak, részint a köz­hajtásnak, s ezennel bemutatok tiz dalt, előrebocsátván néhány szót Arany zeneköltői tehetségéről, s kimutatván nemzeti zenészetünk terén a helyet, hová dalai soro­­zandók. Legyen szabad először is megnyitni emlékünk­ben általában a költői tehetség fogalmát. Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy a tökélyes költői tehetség nagggyá fejlődhetik a költészet és mű­vészetek bármely ágában, s hogy mindenikben nagg­gyá nem fejlődik, ennek leküzdhetlen oka a művésze­tek végtelenségében s az emberi élet rövidségében ke­resendő. Ezért azt a költői tehetséget, mely minden irányban tökélyesen kifejlett volna, csak az istenség­ben találjuk meg; ránk nézve pedig a tökélyestül a tö­­kélytelenig igen sok fokozatot lehetne felállítni, a sze­rint a mint a maga szakjában jól kifejlett szóköltő, zeneköltő, festő és szobrász a többi rokon műágak iránt több vagy kevesebb fogékonysággal bír, vagy — a­mire szintén elég eset van — éppen nem fo­gékony. A tökélyes költői tehetségnek fő jellemvonása, hogy ámbár a maga szakján kívül a többi testvér­művé­szetekben nem eléggé fejlett, sőt — tegyük fel — egé­szen műveletlen, de e tereken tett kísérletei is költői becsüek, s mindenesetre többre becsülendők olyanok­nál, melyek létrehozásában nem Apolló, hanem egy Sisiphus fáradozott, oly műveknél, melyeken nem lát­szik meg a természet áldásos keze. Ennél is többet mondok. Tisztán költői szempontból az a költészet is többre becsülendő, melynek költői a szó teljes értel­mében egy műágban sincsenek művészileg kifejlesztve. Ilyen a nép és népköltészet. Igaz ugyan, hogy a nép­dalok keletkezésük első idejében éppen nem bevégzet­­tek, de azok utólagos csiszolói, javítói is a nép közé sorozandók. El kellett mondanom ezeket a költői tehetségről, mint olyan igazságokat, melyeket Arany zenedalai is bizonyitnak. Ismervén nagy szóköltői tehetségét, köl­tői festéseit, mély érzését, végtelen képzelőerejét s alapos kritikáját, melynek ellenőrzése alatt nem mond­ván többet a kellőnél, minden állítása megannyi igaz­ság ; ismervén ezeket, bizton állítom, hogy ha a viszo­nyok és körülmények úgy akarják, a nagy szóköltő szintoly nagy zeneköltő, festész és szobrász lehetett volna. Szóköltő lett, mert ekkor a versírás volt egye­dül uralkodó, mi — nem tudom, előnyünkre-e ? vagy hátrányunkra ? — ma sem sokat változott. De akkor nem is lehetett szó a többi művészet fejlesztéséről, mert kezdetleges előzményei sem voltak. Aranyt azonban ily kedvezőtlen viszonyok nem akadályozták annyira, hogy mint az életbe kilépő kezdő, a zene múzsájának is egy-egy órát ne szentel­hessen. Többször, legutoljára a közelebb múlt nyá­ron is, hallottam őt e napokról beszélni. Jó sorsa úgy akarta, hogy Kisújszálláson egy évig tanítóskodjék a Török Pál — mostani superintended­i­rektorsága alatt. Rendelkezésére állott itt igazgatójának a könyv­tára s ezen kivűl egy vén hangszer, egy vén zongora, vagy akkori nevén: klavir.Sokat foglalkozott e zongorá­val s ezt tehette is, mert egy régi rosz iskola útmutatása szerint a mester maga lévén, a zeneleckék egy fillérbe sem kerültek. De a szorgalommal kezdett öntanítás csak egy rövid évig tartott: ugyanaz a sors, mely Kisújszállásra hozta, máshová rendelte. Kérdés: mennyit tanulhat valaki egy rövid év alatt mester nélkül tévelyegve ? »Semmit, vagy igen keveset,« felel rá a közvélemény. Én azonban, ki ma­gam is 24 évesnél idősebb voltam akkor, mikor sze­rencsés lehettem a legelső zongorát láthatni, s a mes­ternek soha egy fillért sem fizettem, mert se jó, se fősz mestert nem ismertem, bizton állítom, hogy a tehetséges öntanító nem tévelyeg annyit, a­mennyit legtöbb esetben legtöbb úgynevezett mesterrel téve­­lyegne; bizton állítom, hogy olyan tehetség, mint Arany, egy év alatt sokat tanulhatott, s nem tekintve a technikát, bensőségben lelkének több táplálékot me­rített, mint némely — hogy megint e kifejezéssel éljek — híres Sisiphus, egész életében. Utóbbi legtöbbnyire külsőségekben szokott feltűnni; hősileg megmarkolja a billentyűket; kíméletlenül lepattantja a húrokat; megbénítja a kalapácsokat; de Arany lelkét eltöltötte a hangok költészete. S elfeledte bár az egy év alatt szerzett technikát, mert zongora mellé többé nem jut­hatott, de a lelkére tett ifjúkori benyomások végper­céig megmaradtak, s költészetében — mint Reol hár­fája — megrendültek. Egyébiránt zenével azután is huzamosan foglal­kozott, helyettesítvén a zongorát a tizenhatodik szá­zad virtuóz hangszerével, a lantból módosult gitárral. E hangszert Arany már az iskolában is tudta kezelni, mint az akkori költői vén nemzedéknek kézi hangsze­rét, mely a műveit közönség körében is oly eszköze volt a művészetnek, mint napjainkban a zongora. Mennyit változott azóta a művészi élet! A két vérro­kon úgy eltávozott egymástól, hogy a szóköltő a lírát csak jelvényének tekinti, s legfölebb utcai külsőségek­ről ismer édes gyermekére, a zeneköltőre; ez pedig nem hogy az ars poétikában keresné és tisztelné mű­vészete nemzőjét, sőt hálátlanul hajlandó volna meg­tagadni. Aranyra nézve azonban meg kellett történni an­nak, a­mi megtörtént. Nemzetiségünk elvesztett benne egy nagy zeneköltőt s kárpótolva lett egy nagy szó­költőben. Egészen felhagyott a zenével, de ismétlem, fiatalkori tanulmányai úgy meglátszanak hangzatos lí­ráján, mintha minden költeményét dalolva írta volna. Én az ötvenes évek elején ismerkedtem meg vele Nagy-Kőrösön. Se akkor, se itt Budapesten — a Fi­gyelő­s Koszorú szerkesztése idejében — egy szóval sem emlékezett arról, hogy valaha zenével is foglalko­zott volna. Végre a hetvenes évek kezdetén, midőn névnapja alkalmával barátai meglátogatták, társalgás közben a régi időkről lévén szó, elmondá, hogy egykor tudott, sőt még ma is tudna gitározni. Salamon Ferenc a kö­vetkező év János napján inkább tréfából, mint komo­lyan, egy ajándékkal , gitárral lepte meg, s így vette újra kezébe a régen letett lantot. Oly tűzzel kez­dett aztán játszani, hogy egy pár év múlva gondos­kodni kellett egy jobb szerkezetű hangszerről. Ezt a fia megbízásából én választottam. Mint mondom, Sa­lamon ajándéka inkább tréfa volt, de a későbbi borús nehéz évek azt bizonyítják, hogy a testben megtört, elgyengült, de folyton ép lelkű költővel senki sem te­hetett volna nagyobb jót. Nem mondok sokat, ha azt állítom, hogy utolsó éveit e hangszer tette elvisel­­hetőkké. Arany, a­nélkül hogy valaha virtuóz álmai let­tek volna, a különben nem könnyen kezelhető s igen hálátlan zenélő eszközt alaposan ismerte. Erről nem egyszer volt alkalmam meggyőződni. Különösen meg­lepett azzal, hogy akármelyik népdalunkat rögtön el tudta játszani mind a 12 létranemben. Ezt használta oly magyar zeneművek, főleg dalnégyesek megértésére, melyek inkább érdekelték. Harmóniai ismerete cse­kély volt, nem igen terjedt túl az alaphármason s ennek uralgain, de annál nagyobb melodikus és rhyth­­mikus volt. A rhythmikából, mint a magyar verselésről írott értekezése is igazolja, igen sok zenésznek leckét adhatott volna. Mondanom sem kellene, hogy zenész foglalkozásai kizárólag a magyar zenére s főleg a nép­dalokra terjedtek. Mennyire érdekelte a magyar zene fejlesztése, bizonyítom azzal, hogy mikor a hetvenes évek folytán népdalokat gyűjtöttem, egyszer száz régi­ dallamot s ezek szövegét küldte hozzám, melyeket régi emlékei után sajátkezüleg hanjegyezett, sőt néhol jegyzetekkel is kisért. Hogy eredeti zenedalokat is költ, ezt ismeretes tartózkodó természeténél fogva családi körén kivűl sen­kivel sem tudatta. Dallamaira megtanította a nejét s az­­tén ő az énekszót gitárral kisérte. Részint saját, részint a Petőfi költeményeit dolgozta fel,s ezeken kívül a 18-dik századból Amádénak egy humoros toborzóját. A dalok keltének évszámai 1874—82-ig terjednek. Minden dal homlokára szokott pontosságával felirta az évet, hóna­pot, több helyen a napot is, a mint ide mellékeltem. A hegedű száraz fája. 1874. Kondorosi csárda mellett. 1874. A tintásüveg. 1874. jan. 17. Toborzó. 1875. január 17. Igyunk biz azt egy-egy kicsit 1875. jan. 29. Zách Klára. 1876. jan. 12. A toronyban delet harangoznak. 1880. febr. 3. Egy kálomista pap s Csokonai. 1880. febr. 8. Csillagnak születtél. 1880. febr. 27. A tudós macskája. 1882. apr. Ezekről én csak a közelebb múlt év tavaszán ér­tesültem, kevéssel a »Tudós macskája« kelte után, ekkor sem közvetlenül Aranytól, hanem a nejétől. Miután már nem volt titok, elővette a gitárt, előke­reste a nagy bajjal hangjegyezett dallamokat.... nagy bajjal, mert tudjuk, hogy már nem hallott jól s csak homályosan látott. Játszani akart aztán, ját­szott is. .... de az a kéz, mely egykor oly biztosan irta hatalmas költeményeit, most, elgyengülve, gyak­ran megtagadta a szolgálatot. — Átvettem végre kéz­iratát lemásolás végett, az eredetit meg akarván tar­tani, ha netalán egyik vagy másik dallamon még ja­­vitni tudna. Mert nem mindenikkel volt megelégedve, mit igazol az is, hogy a bordalhoz és Zách Klárához két-két dallamot írt. Ezeket akartam röviden elmondani, hogy Arany dalait, melyek oly váratlanul lepték meg a közönsé­get, mint bizonyos zenei tanulmány eredményeit ter­mészetes színben láttassam. Még csak néhány szót. Mondhatnám, hogy Arany neve kegyeletessé teszi mindazt, mi egykor az övé volt, s annyival inkább nagy szelleme zenei kísérleteit, a nagy szív csaknem végső dobbanásait. Mondhatnám, hogy Arany a szó teljes értelmében nem lévén fegyelmezett zenész, da­laival szemben nem lehetünk követelők. Igen, legyünk kegyeletesek s ne legyünk köve­telők ; de egyszersmind kimondom azt is, hogy e dalok ilyen ajánlatra s ilyen védelemre nem szorulnak. Arany — mint tisztán melodikus — csak dallam­vázlatokat irt ugyan, de e dallamok a helyzethez ké­pest élethivek, mély érzés s szakértelem szüleményei. Ennél is többet mondok: némely dal a legjobbjaink közé sorozandó, némelyik pedig — mint látni fogjuk — egészen műveletlen tért foglal el. A megboldogult rám bízta a harmóniai képle­­tezést vagy zenei feldolgozást. Ám! bemutatom a kész dalokat, Zách Klára kivételével. Ezt ugyanis Bertha Sándornak adtam volt, s csak abban a percben érke­zett meg Párisból, mikor a többivel együtt azonnal át kellett adnom a kiadónak. Bemutatom hát a többi kilencet, megjegyezvén, hogy Arany dallamain egy hangot sem változtattam. Ez nem lett volna szabad, de nem is volt szükséges. Hogy dolgozatom mennyire sikerült, ítéljenek felette mások; de bocsásson meg a nagy szellem, ha nem találtam fel azt a harmóniát, mely dalai költésekor a lelkét átrezegte. S most először is lássuk legutolsó dalát, a Tudós macskáját, melyet a közelebb múlt év áprilisában irt. — Mint Aranytól hallottam, e dalt más két társával, Petőfi Csokonaijával s Tintás­ üvegével, főkép azért irta, mert e tér zeneirodalmunkban egészen műve­letlen. Mintául a kávéházakban s efféle helyeken működő Sängere­ket vette, s hogy egykor jól meg­figyelte e zugdalnokokat, bizonyítja három dalának könnyűd, elbeszélő népies hangja, mely népdalainktól különbözik, a nélkül hogy magyar jellegét elvesztené. Feldolgozásomat illetőleg tiltakozom, nehogy valaki a modern ízléstől elragadtatván, zenémben a hangulat helyett magát a tartalmat keresse, mert minden efféle törekvés nélkül csak a dallam szavalatát akartam könnyű­ modorban támogatni. A következő dal: »A szép fényes katonának« kezdetű, toborzó Amádétól. A­ki ismeri e költeményt, érteni fogja Arany választását. Egyik a katona-életet festő egésséges humor; másik a vers formája s a ti­zennyolcadik század nehézkessége közül kiváló köny­­nyüdsége, mely zenei feldolgozásra kínálkozik. Terje­delme miatt legyen elég végversszakai közül egy­néhány : Mint tűz, meggyűlt pipájában, Úgy ág a szerelme; Ellenségen és sziveken Vagyon győzedelme. Szép élet, Víg élet, Soha jobb nem lehet. Hopp, hát jöjjön katonának Ilyest ki szeret. Nem parancsol ott vicispán, Sem a szolgabiró, Robotára senkit sem hajt Ispán vagy tiszttartó. Szép élet, Víg élet, Soha jobb nem lehet. Hopp, hát jöjjön katonának Ilyest ki szeret. Prókátor függ az oldalán, Szerencse bírája, Becsület a törvényszéke, Nincs apellátása. Szép élet, Víg élet, Soha jobb nem lehet, Hopp, hát jöjjön katonának Ilyest ki szeret. Menjünk azért seregesen, Tartsuk meg hazánkat, Vérrel, bérrel oltalmazzuk Szent szent koronánkat. Szép élet, Víg élet, Soha jobb nem lehet. Hopp, hát jöjjön katonának Ilyest ki szeret. Itthon rajtunk eret vágnak, Kiontják vérünket, Nincs becsület, fizetnünk kell, Érezzük sebünket. Rossz élet, Gaz élet, Gazabb ennél nem lehet, Hopp, hát jöjjön katonának, Ilyest ki szeret. Arany ódon zamatú dallama teljesen megfelel a katona­életnek. Nem induló, sem tánc, hanem valami a kettőből. Mintha látnák régi magyar vitézeinket ke­délyesen, de a fegyelem határai közt feszesen mulatni. Folytatás a mellékleten. 174

Next