Fővárosi Lapok 1883. április (76-100. szám)

1883-04-01 / 76. szám

Vasárnap, 1883. ápril 1. 76. szám Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok-tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre ..... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések' szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« 20-dik évfolyamának 2-dik negyedére ajánl­juk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára: évne­gyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A postautalványok s pénzes levelek igy cimezendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába, Budapest«. Egy kis egérhez. Ah, hát te vagy, te fürge, szürke vendég. Kis új tanyámon legelső vizit! Halk karmolásaid hát azt jelenték, Hogy bármi áron is beszólsz biz itt ? Jóságod’ illedelmes szó köszöntse, A mint a nagy világban is szokás: Isten hozott, mi ritka nagy szerencse E kedves, nem remélt látogatás ! Tessék leülni! Nézd, helyet csinálok Mellettem jobbra, itt a pamlagon ; Igaz, hogy ócska,... jó, hát nem kinállak, Ha a sarokban jobb helyed vagyon. Minek köszönjem,... ? Hah ! Talán reporter S szives bejöttöd tán interview ? ... Bocsáss meg, s oh e hírt kérlek ne hordd el Néped közé : az ember mily hiú ! De lásd, ma már sok isten-adta lapja Mindent kikürtöl és mindenkirül! S ha nincsen ép »nagyság«, hogy kézre kapja: Kicsinytől is vesz töltelék-hirül. S igy a hiúság belopódzik aztán Kis emberekbe is, mint jó-magam; S az ismeretlent úgy nézzük, hogy az tán Olyan, kinek titkos szándéka van. De lám, mig én hibámat mentegetve Okoskodással töltöm az időt: Elmúlt egérséged ülési kedve, S helyébe sétálási vágya nőtt. Csak bátran ! A parkettől mit se féljen, Agyag csupán ; elcsúszni nem lehet. S magasbul oly merészen lejt le mélyen, Egész hegyi kirándulást tehet. Megállsz. Mi baj ?. .. Nem tetszik itt a rend tán ? Vagy min akadt meg fürkésző szemed? A négy szú-ette ösztövér gerendán, Mely összeroskadással fenyeget ? Vagy a gyüszűnyi ablakot tekinted, Min a sugár is alig fér csak át ? Hjah, kis egér ! nálunk papírra hintett Kicsiny betűk nem raknak palotát! Elég, hogy ezt is, annyi évnek árán És átvirasztott... Ámde huss ! ni ni: Te fenn vagy a kemence-padka várán ! Mi gyorsan meg tudád ezt szállani! Bizonnyal ismeréd hozzá az útat, Hogy oly hamar megvívta ostromod ; A harci támadót még meg se fúttád S már is bevetted ezt az ős romot! De jaj, milyen csalódást láttat arcod ! Prédát kerestél, s íme nem találsz. Ha nem csalódom, sejtem a kudarcot: Könyvtár a padka most, a melyen állsz! Könyv ! S jobbadára versek ! Mily keserves ! Kis orrod fintorúlva fordul el. Úgy látom én, a könyv, — kivált a verses, — Ma már, mint nálunk, nálatok se kell. Tudom, tudom a padkán mit kerestél; Ott állt ugy-é a kenyeres-kosár ? S nem régiben még csalfán arra lestél: Mikor megy a háznép dologra már ? S minő öröm, midőn a régi gazda — Alig viradt — kelté cselédeit; Szűrt és tarisznyát szegről leakaszta, S aztán az úr te voltál estig itt. Oh szép idők bús gyászra változása ! Követte más kor, mely jót mit se hoz; Uj gazda jött, kinek különc szokása : Reggeliül estig mindig itt motoz. Ül egyre s rozzant asztalára görnyed, Kezébe toll, előtte meg papír; Cserép pipája füstöt ont, de szörnyet, S e közben ir, törül, meg újra ir. E furcsa munka s mind e furcsa szerszám Előtted ugy-e ismeretlenek ? Neheztelő tekintetet lövelsz rám, Mit gondolsz, e tekintet mondja meg : Hol a szegény poéta tolla perccg, Egérnek sincsen mit keresni ott ; Mind kárba vesznek itt a drága percek, Hiába hát idődet nem lopod. Leszállsz; körülnézsz s újra gyorsan illansz A kis sarokba, hajiokod felé; Sejtem, hogy abból többé fel se villansz, S ki tudja, egymást újra látjuk-é ? Te jó valál meglátogatni engem, Vizited vissza én nem adhatom; Most kell tehát a végbuesút rebegnem: Megáldjon isten vándor-utadon ! Györy Vilmos. —— Egy felvonás. (Elbeszélés.) irta Degré Alajos. Fiatalok voltunk; tele pajkos vidorsággal; egy­aránt szemébe néztünk a bajnak és szerencsének ; té- kozoltunk, ha volt mit, s keserű élcekkel fűszereztük a szükséget, ha nem volt semmink. A dolgot nem ke­rültük, a mulatság pedig mindig készen talált. Néha aztán az irói szellem is megszállt. Az én kedves barátom Lajos abban az ábránd­ban élt, hogy ő szinműirói tehetség; volt is örökké több megkezdett darabja, s mielőtt csak egyet is be- végzett volna, mindig újba fogott; annyira vitte, hogy pajtásai ha azt akarták kifejezni: »soha,« e szavak­kal éltek: »Majd mikor Lajos befejezi színmüvét.« Egyszer aztán kifogott rajtunk, irt valami egyfelvo- násos vígjátékot, azt be is fejezte, be is adta, el is fo­gadták. Többé nem lehetett vele gyalog beszélni; Lopez-szi- varokat szítt, a világért sem jött volna többé a »Bor­sajtó« vagy »Csiga« éttermébe ebédelni; neki »An­gol királynő« kellett. Singer ruháinak egyszerre kiáll- hatatlan lett a szabásuk s Lapedatónól tett megren­deléseket. E miatt aztán az asztaltársak ki nem fogytak az élcelésből, ha ebédnél Lajos üres helyére tekin­tettek. — Boldog isten ! — kiáltott fel Ernő, — mit csinált abból a fiúból az a kis egyfelvonásos darab! Hátba még valamely ötfelvonásos is elkészül! — Akkorára megőszülűnk, s tán neki is megjön az esze — szólt nevetve Károly. — Aztán meg el is bukbatik még az a híres nagy darab — jegyzé meg György. — De már abból semmi sem lesz, — mond elha­tározottsággal Gyula; — nem engedjük. Ilyen fogadkozásnak ma nem volna értelme, akkor volt. Ha a biráló bizottság fiatal embertől da­rabot elfogadott, annak megbukni csak kivételképen volt szabad. Nem mintha akkor jobbakat Írtak volna, vagy mert talán szigorúbban bírálták az előadandó műveket, hanem az összetartó ifjúság az első előadá­soknál minden sikerültebb helyet kitörő lelkesedéssel tapsolt, éljenzett s viharos kitöréseivel néha a közön­séget is elragadta. Aztán meg a színészek mennyire bátorították, mennyi szeretettel karolták fel a fiatal Írókat; az a szeretetreméltó Lendvay, kedves László és jóságos Szentpétery egész lélekkel buzgólkodtak egy-egy ifjú iró darabjának sikeréért. Ilyenkor nem játszottak, hanem varázsoltak, teremtettek, annyira, hogy néha maga az iró is meg volt lepetve művének egyes jelenetein, s elcsodálkozott azon, hogy olyan szépet irt; pedig a művészet hatalma tette azt azzá. Magamról tudom: egyik vígjátékom, melyet ma elol­vasva, bizony gyöngének találtam, akkor zajos tetszésben részesült. Cime »Afélreismert lángész.« De mit csinált abból László, Lendvay és Szentpétery! Művészetökkel ' annyira elragadták a közönséget, hogy ez rá sem ért a darab gyöngéin elmélkedni, a pajtások viharos tapsai, zajos kihívásai aztán a darab külső sikerét is megte­remtették. Tehát nem volt szájbősködés Gyulától, mikor azt mondta: »De már abból semmi sem lesz, nem en­gedjük.« Hát ebben az időben s ily körülmények közt került előadásra Lajos barátom egyfelvonásos darabja. A színészek megmutatták, miként lehet szúnyogból oroszlánt csinálni, a fiatalság is kitett magáért, a da­rab sikert aratott. Előadás után a szinház csarnoka rendesen zajos társalgás színhelye volt; a mai darabról, tegnapi es­télyről s holnapi hangversenyről folyt a beszélgetés. A lépcsők mindkét oldalon ellepvék szép és elegáns hölgyekkel, kik fogataikra várnak. Ismerősök és ud­varlók nem késtek e néhány percet is felhasználni, hogy az ünnepelt hölgyeket szórakoztassák. Az ak­kori tágas csarnokban az ilyen előadás utáni talál­kozás valódi kis redoute volt; tarkaság, élénk beszél­getés, tréfa, nevetés, bók és szemrehányás itt is szere­pelt. Sokan inkább örültek ez előadás utáni mulatság­nak mint a darabnak s jobban mulattak itt mint Seribe vagy Verdi alkotásain. Lajos barátom Rétfalvy Laura titkos imádója volt, de csak úgy távolból; soh’ sem beszéltek egymás­sal, sőt Laura aligha tudott is valamit Lajos léte­zéséről. Épp Laurához közeledtem, midőn Lajos ka­romba öltötte karját. Ez nem tartóztatott fel szándé­komban. — Hogy tetszett az uj darab ? — kérdeztem Laurától. —- Jól, nagyon jól, — felelt pajzánul a lányka, — csak az a kár, hogy egy felvonással nem rö­videbb. / Ereztem, hogy Lajos megrendült s karját ki akarja karomból szabadítani; de bennem volt annyi gonoszság, hogy még jobban magamhoz szorítva kar­ját, őt Laurának bemutassam. — N. Lajos barátom, a darab szerzője. Pillanatnyi zavar állt be. Aztán Lajos szó­lalt meg: — Nagysád nyilatkozata elég ok rá, hogy a tol­lat örökre letegyem. — Igen sajnálom, ha félreértett, hisz mondtam, bogy a darab tetszett, igen tetszett. — Csak az kár, — tevém hozzá, — hogy egy felvonással nem rövidebb. — Nós, igen, — mond Laura, — de ez nem a darabra vonatkozik, hanem arra az unalmas társa­ságra, mely az egész felvonás alatt páholyunkban volt. Ügyetlenül fejeztem ki magamat s ezért bocsá­natot kérek. A kocsit jelentették. Karomat Rétfalvynénak nyujtám, ki elfogadta; Lajosnak mit volt mit tenni ? Oly képpel, mint a ki fogat búzatni készül, oda nyúj­totta karját Laurának s a hölgyeket kocsijokhoz ve­zettük. — Csak nem haragszik ? — kérdezte Laura, a duzzadó vánkosok közé vetve magát. — Rettenetesen, — felelt Lajos, — de ma­gamra. A kocsi elrobogott s ekkor hozzám fordulva folytatta: — Meg rád, te áruló ! — Hálátlan! cipelem a mamát, csak hogy ne­ked alkalmat nyújtsak eszményedet karon fogni és te engem vádolsz ? — Nem, nem! szándékod a legjobb lehetett, de a bemutatás itt mégis ügyetlenség volt. Hogy kiáb­rándultam ! Emlékszem, egy vadászkastélyt a hegy­oldalban mindig oly elragadtatással néztem a távol­ból ; egyszer aztán oda mentem és azt találtam, hogy

Next

/
Thumbnails
Contents