Fővárosi Lapok 1883. április (76-100. szám)
1883-04-01 / 76. szám
Vasárnap, 1883. ápril 1. 76. szám Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre ..... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« 20-dik évfolyamának 2-dik negyedére ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára: évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A postautalványok s pénzes levelek igy címezendők: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába, Budapest«. Egy kis egérhez. Ah, hát te vagy, te fürge, szürke vendég. Kis új tanyámon legelső vizit! Halk karmolásaid hát azt jelenték, Hogy bármi áron is beszólsz lesz itt ? Jóságod’ illedelmes szó köszöntse, Amint a nagy világban is szokás: Isten hozott, mi ritka nagy szerencse , kedves, nem remélt látogatás ! Tessék leülni! Nézd, helyet csinálok Mellettem jobbra, itt a pamlagon , Igaz, hogy ócska,... jó, hát nem kinállak, Ha a sarokban jobb helyed vagyon. Minek köszönjem,... ? Hah ! Talán reporter S szives bejöttöd tán interview ? ... Bocsáss meg, soha hírt kérlek ne hordd el Néped közé : az ember mily hiú ! De lásd, ma már sok isten-adta lapja Mindent kikürtöl és mindenkivül! S ha nincsen ép »nagyság«, hogy kézre kapja: Kicsinytől is vesz töltelék-kirül. S igy a hiúság belopódzik aztán kis emberekbe is, mint jómagam. S az ismeretlent úgy nézzük, hogy aztán Olyan, kinek titkos szándéka van. De lám, mig én hibámat mentegetve Okoskodással töltöm az időt: Elmúlt egérséged ülési kedve, S helyébe sétálási vágya nőtt. Csak bátran ! A parkettől mit se féljen, Agyag csupán , elcsúszni nem lehet. S magasból oly merészen lejt le mélyen, Egész hegyi kirándulást tehet. Megállsz. Mi baj ?. .. Nem tetszik itt a rend tán ? Vagy min akadt meg fürkésző szemed? A négy szúette ösztövér gerendán, Mely összeroskadással fenyeget ? Vagy a gyüszűnyi ablakot tekinted, Min a sugár is alig fér csak át ? Hjah, kis egér ! nálunk papírra hintett Kicsiny betűk nem raknak palotát! Elég, hogy ezt is, annyi évnek árán És átvirasztott... Ámde huss ! nini: Te fenn vagy a kemence-padka várán ! Mi gyorsan meg tudod ezt szállani! Bizonnyal ismered hozzá az utat, Hogy oly hamar megvívta ostromod . A harci támadót még meg se fúrtad S már is bevetted ezt az osromot! De jaj, milyen csalódást láttat arcod ! Prédát kerestél, s íme nem találsz. Ha nem csalódom, sejtem a kudarcot: Könyvtár a padka most, a melyen állsz! Könyv ! S jobbadára versek ! Mily keserves ! Kis orrod fintorúlva fordul el. Úgy látom én, a könyv, — kivált a verses. — Ma már, mint nálunk, nálatok se kell. Tudom, tudom a padkán mit kerestél. Ott állt ugyé a kenyeres kosár ? S nem régiben még csalfán arra leszél: Mikor megy a háznép dologra már ? S minő öröm, midőn a régi gazda — Alig viradt — kelté cselédeit; Szűrt és tarisznyát szegről leakaszta, S aztán az úr te voltál estig itt. Oh szép idők bús gyászra változása ! Követte más kor, mely jót mit se hoz; Uj gazda jött, kinek különc szokása : Reggeliül estig mindig itt motoz. Ül egyre s rozzant asztalára görnyed, Kezébe toll, előtte meg papír; Cserép pipája füstöt ont, de szörnyet, S e közben ir, törül, meg újra ir. E furcsa munka s mind e furcsa szerszám Előtted ugye ismeretlenek ? Neheztelő tekintetet lövelsz rám, Mit gondolsz, e tekintet mondja meg : Hol a szegény poéta tolla perceg, Egérnek sincsen mit keresni ott , Mind kárba vesznek itt a drága percek, Hiába hát idődet nem lopod. Leszállsz, körülnézsz s újra gyorsan illansz A kis sarokba, hajtokod felé; Sejtem, hogy abból többé fel se villansz, S ki tudja, egymást újra látjuk-e ? Te jó valál meglátogatni engem, Vizited vissza én nem adhatom; Most kell tehát a végbucsút rebegnem: Megáldjon isten vándorutadon ! Györy Vilmos. — Egy felvonás. (Elbeszélés.) irta Degré Alajos. Fiatalok voltunk, tele pajkos vidorsággal, egyaránt szemébe néztünk a bajnak és szerencsének , tékozoltunk, ha volt mit, s keserű élcekkel fűszereztük a szükséget, ha nem volt semmink. A dolgot nem kerültük, a mulatság pedig mindig készen talált. Néha aztán az írói szellem is megszállt. Az én kedves barátom Lajos abban az ábrándban élt, hogy ő szinműirói tehetség; volt is örökké több megkezdett darabja, s mielőtt csak egyet is bevégzett volna, mindig újba fogott; annyira vitte, hogy pajtásai ha azt akarták kifejezni: »soha,« e szavakkal éltek: »Majd mikor Lajos befejezi színművét.« Egyszer aztán kifogott rajtunk, irt valami egyfelvonásos vígjátékot, azt be is fejezte, be is adta, el is fogadták. Többé nem lehetett vele gyalog beszélni. Lopez szivarokat szítt, a világért sem jött volna többé a »Borsajtó« vagy »Csiga« éttermébe ebédelni; neki »Angol királynő« kellett. Singer ruháinak egyszerre kiállhatatlan lett a szabásuk s Lapedatónál tett megrendeléseket. E miatt aztán az asztaltársak ki nem fogytak az élcelésből, ha ebédnél Lajos üres helyére tekintettek. — Boldog isten ! — kiáltott fel Ernő, — mit csinált abból a fiúból az a kis egyfelvonásos darab! Hátha még valamely ötfelvonásos is elkészül! — Akkorára megőszülünk, s tán neki is megjön az esze — szólt nevetve Károly. — Aztán meg el is bukhatik még az a híres nagy darab — jegyzé meg György. — De már abból semmi sem lesz, — mond elhatározottsággal Gyula, — nem engedjük. Ilyen fogadkozásnak ma nem volna értelme, akkor volt. Ha a bíráló bizottság fiatal embertől darabot elfogadott, annak megbukni csak kivételképen volt szabad. Nem mintha akkor jobbakat írtak volna, vagy mert talán szigorúbban bírálták az előadandó műveket, hanem az összetartó ifjúság az első előadásoknál minden sikerültebb helyet kitörő lelkesedéssel tapsolt, éljenzett s viharos kitöréseivel néha a közönséget is elragadta. Aztán meg a színészek mennyire bátorították, mennyi szeretettel karolták fel a fiatal írókat, az a szeretetreméltó Lendvay, kedves László és jóságos Szentpétery egész lélekkel buzgólkodtak egy-egy ifjú író darabjának sikeréért. Ilyenkor nem játszottak, hanem varázsoltak, teremtettek, annyira, hogy néha maga az író is meg volt lepetve művének egyes jelenetein, s elcsodálkozott azon, hogy olyan szépet irt, pedig a művészet hatalma tette azt azzá. Magamról tudom: egyik vígjátékom, melyet ma elolvasva, bizony gyöngének találtam, akkor zajos tetszésben részesült. Címe »A félreismert lángész.« De mit csinált abból László, Lendvay és Szentpétery! Művészetekkel annyira elragadták a közönséget, hogy ez rá sem ért a darab gyöngéin elmélkedni, a pajtások viharos tapsai, zajos kihívásai aztán a darab külső sikerét is megteremtették. Tehát nem volt szájhősködés Gyulától, mikor azt mondta: »De már abból semmi sem lesz, nem engedjük.« Hát ebben az időben s ily körülmények közt került előadásra Lajos barátom egyfelvonásos darabja. A színészek megmutatták, miként lehet szúnyogból oroszlánt csinálni, a fiatalság is kitett magáért, a darab sikert aratott. Előadás után a színház csarnoka rendesen zajos társalgás színhelye volt; a mai darabról, tegnapi estélyről s holnapi hangversenyről folyt a beszélgetés. A lépcsők mindkét oldalon ellepték szép és elegáns hölgyekkel, kik fogataikra várnak. Ismerősök és udvarlók nem késtek e néhány percet is felhasználni, hogy az ünnepelt hölgyeket szórakoztassák. Az akkori tágas csarnokban az ilyen előadás utáni találkozás valódi kis redoute volt; tarkaság, élénk beszélgetés, tréfa, nevetés, bók és szemrehányás itt is szerepelt. Sokan inkább örültek ez előadás utáni mulatságnak mint a darabnak s jobban mulattak itt mint Seribe vagy Verdi alkotásain. Lajos barátom Rétfalvy Laura titkos imádója volt, de csak úgy távolból, sohasem beszéltek egymással, sőt Laura aligha tudott is valamit Lajos létezéséről. Épp Laurához közeledtem, midőn Lajos karomba öltötte karját. Ez nem tartóztatott fel szándékomban. — Hogy tetszett az új darab ? — kérdeztem Laurától. — Jól, nagyon jól, — felelt pajzánál a lányka, — csak az a kár, hogy egy felvonással nem rövidebb. Éreztem, hogy Lajos megrendült s karját ki akarja karomból szabadítani; de bennem volt annyi gonoszság, hogy még jobban magamhoz szorítva karját, őt Laurának bemutassam. — II. Lajos barátom, a darab szerzője. Pillanatnyi zavar állt be. Aztán Lajos szólalt meg: — Nagysád nyilatkozata elég ok rá, hogy a tollat örökre letegyem. — Igen sajnálom, ha félreértett, hisz mondtam, hogy a darab tetszett, igen tetszett. — Csak az kár, — tevém hozzá, — hogy egy felvonással nem rövidebb. — Nos, igen, — mond Laura, — de ez nem a darabra vonatkozik, hanem arra az unalmas társaságra, mely az egész felvonás alatt páholyunkban volt. Ügyetlenül fejeztem ki magamat s ezért bocsánatot kérek. A kocsit jelentették. Karomat Rétfalvynénak nyujtom, ki elfogadta. Lajosnak mit volt mit tenni ? Oly képpel, mint a ki fogat húzatni készül, oda nyújtotta karját Laurának s a hölgyeket kocsijokhoz vezettük. — Csak nem haragszik ? — kérdezte Laura, a duzzadó vánkosok közé vetve magát. — Rettenetesen, — felelt Lajos, — de magamra. A kocsi elrobogott s ekkor hozzám fordulva folytatta: — Meg rád, te áruló ! — Hálátlan! cipelem a mamát, csak hogy neked alkalmat nyújtsak eszményedet karon fogni és te engem vádolsz ? — Nem, nem! szándékod a legjobb lehetett, de a bemutatás itt mégis ügyetlenség volt. Hogy kiábrándultam ! Emlékszem, egy vadászkastélyt a hegyoldalban mindig oly elragadtatással néztem a távolból ; egyszer aztán oda mentem és azt találtam, hogy —