Fővárosi Lapok 1883. április (76-100. szám)
1883-04-01 / 76. szám
sokkal szebb volt a távolból. Egy szép ábrándképpel kevesebb s egy keserű tapasztalattal több! így okosodik az ember, »kár hogy egy felvonással nem rövidebb!« Kár bizony, hogy az ő esze egy araszszal nem hosszabb. — Mit tudsz most ilyesmin tűnődni ? Hát nem foglal el jobban diadalod? —■ Diadal, melybe ilyen gúny vegyül. — Jer estelizni, a pajtások várnak, majd kiverik ott a fejedből ezt a kis félreértést. Lajos szomorúan rázta fejét s azt látszott kifejezni : én csak a Laura szemeiből szerettem volna diadalomat kiolvasni. Ármányos gyerekek voltak azok a mi pajtásaink. A színházban vörösre tapsolták tenyereiket, most meg itt kitörő hahotával fogadták az est hősét. Meg nem foghatom, miként eshetett, tán valamelyik közelünkben állt, mikor Laura azt az ártatlan élcet mondta, elég az hozzá, már tudták s ugyancsak volt Lajosnak mit hallgatni. Meg is haragudott s felfogadta, hogy most csak azért is befejezi minden ötfelvonásos darabját. — Az istenért! egynek a hibájáért ne büntesd az egész közönséget! — kiáltott fel Gyula. — Árvízzel fenyegeted Pestet. — Vigyázz, mert a szépet, akinek egy felvonás is sok volt, úgy elriasztod a színháztól, hogy inkább megy kolostorba. — Se baj, akkor Lajos barátunk csekély átdolgozással imakönyvekké változtatja színdarabjait (Folyt, köv.) Csak bátran előre. (Olasz elbeszélés.) Írta Salvatore Farina. — De már most menj, — szólt nem, — és ne várasd oly soká! — Hadd várjon, — mondom jókedvűen, — hiszen én is elég soká vártam rá. Meg akarom magam boszulni! Alig mondtam e szavakat s már is sötét aggodalommal kezdtem azon tűnődni, hátha ez az én első ügyfelem magára hagyva, megbánja lépését s ravasz után megint elhagy engem?! Nem is voltam még biztos benne, vájjon valódi emberrel van-e dolgom, pedig bizony ez oly egésséges és gömbölyded alak, hogy csalódnom nem lehetett; s hátha mégis csak a képzelem játéka, vízió, árnyék, amely testet-vért öltött emberi alakban ? Boszú utáni vágyaim szívemből eltűntek , hosszú léptekkel kezdem szobámat kimérni s beléptem az irodába, a nélkül hogy tudományos redőkbe vontam volna arcomat. Fejem nem tűnt el, láttam mosolyán, hogy mily gondolatai vannak alaptalan aggodalmam miatt. __ Foglaljon helyet, kérem, — szóltam, még pedig oly ünnepélyes, vontatott hangon, hogy első áldozatom bizonyosan azt gondolta, hogy láthatatlanná tenném, ha lehetne. — Határral függ kérdésben, — kezdő vendégem, mire én arra kértem föl, hogy szíveskednék megmondani kereszt- és családnevét, lakását és állását. — Venancio Solera Cuggionóból, földbirtokos. Ezeket a legközelebbi papírdarabkára jegyeztem föl nagy gyorsasággal, mintha nagyon feledékeny volnék, ajkaimra pedig mosolyt erőltettem, melylyel azt akartam kifejezni, hogy nekünk ügyvédeknek annyi mindenfélével van tele a fejünk, hogy bizony .... Venancio Solero úr is mosolygott, s bizonyosan azt gondolta: »óh, azok az ügyvédek«, de én azonnal közbeszóltam állásom egész komolyságával: — Úgy, úgy, határral van kérdésben ? — Úgy van, ügyvéd uram! Venancio Solero úr erre először nyugodtan, majd egyre hevesebben szavalta el panaszát, bizonyos szögek fölött, a melyeket ő abból a határfalból eltávolitandóknak kívánt. Felemnek legalaposabb igényei valának egy szent jog érvényesítésére, a mely jog még elhalt öregatyjának gondoskodó okossága folytán szállott rá; az ő igénye mellett szólott egy jegyzői írás, a törvény paragrafusa és a tudomány — ő ellene nem volt semmi, mint csak egy bizonyos Magni Luigi, az elhalt Magni Pietro fia, kinek szögei benmaradtak a kérdéses falban. — E szögek nagy fájdalmat okoznak nekem, — szólt Venancio, mintha csak szívén keresztül ütnék nagy erővel. Én azonban sem részvétet, sem csodálkozást nem éreztem lelkemben éledni; az ő baja úgy tűnt föl nekem, mint azon csodálatos jelenségek egyike, melyek azért keletkeznek, hogy az új jogász első lépéseit könnyebbé tegyék; azt a bizonyos falat magam előtt láttam ég felé ágaskodva hatalmasan, mint valami erős vár bástyáit. — E falon túl fekszik jövőd — mondá szellemem, — e falon túl hemzsegnek az ügyfelek fényes seregei, e falon túl fekszenek törvényszéki győzelmeidnek babérjai, e falon túl keresd Evangelinád és fiad boldogságát. E szózattal keblemben különös érzet kezdett derengeni, amelyben a jövő esemény csillogó képei mozogtak; szemeim szónoki tűzben lángoltak, szívemben a családapa boldog mosolya keletkezett. Nem szóltam, de éreztem, hogy homlokomra varázserővel, lángoló betűkkel egy költemény szavai szóltak, mert ügyfelem, a ki buzgalmában egyre alábbszállott, végre elhallgatot és mosolygani kezdett. — Beszéljen tovább kérem, — szóltam Venancio úrhoz. — Én azt kérdeztem, hogy elvállalja-e ügyemet és ön fejét csóválta! — Bocsánat! Mi a törvény elé megyünk s megnyerjük a pert, költői nyelvvel sehogy sem tudtak boldogulni. Követni őt, babérai után törni s ha lehet megközelíteni: ez volt az úgy nevezett népies iskola célja és ezért jelenik meg nálunk a múlt század végén oly bőségben a verses regény. Mert ha közelebbről megtekintjük azokat az »eposoknak« titulált verses műveket, valóban nem egyebek mint verses regények a Gyöngyösi modorában. Ilyenek: Etédi »Szittya király«-a, Perecsényi Nagy László »Léta magyar vitéz és Zamira panoniai kisasszonynak a földön és tengereken történt viszontagságai« című verses regénye, Gvadányi trilógiája a »Peleskei Notárius«-ról, s ilyen Csenkeszfai Poőcs András »Lénai Lukreciája« is, melyet Aeneas Sylvius után teljesen szabadon dolgozott. Gvadányi szépszerűség dolgában jóval túlszárnyalta valamennyi kortársát, de az is kétségtelen, hogy ezek közül a költői előadásban egyik sem versenyezhetett Poócs Andrással, kinek fennebb említett műve Toldy szerint: az idetartozó művek legkitűnőbbike. Igaz, hogy ő is megtartja a Gyöngyösi-féle »kocogó« négyes rímeket s nem tud semmit sem rövidre fogni, de költői nyelve van, sikerrel használja Gyöngyösi »ékesgető ecsetét.« A »Lénai Lukrécia« különben nem egyéb, mint az érzéki szerelem disőítése; a költő »szívesen késik a sikamlós perceknél, azokat szeretettel ecseteli.« Toldy azt mondja róla, hogy Poócs »egy dévai Faunus, ki a kárpit mögé férkőzvén, a jelenetén mulattatja kedvét, anélkül hogy részvétre gerjedne a láng iránt, mely önházát végkép elemésztendő vala.« Ezt az utóbbi megjegyzést mindaddig nem értettem, mig Poócs András »Ifjúi Versei« kezembe nem kerültek. Különben is úgy vagyok e költővel mint — Soká fog tartani ? — Oh, ez tiszta dolog, minden mi mellettünk van, csak hatalmazzon föl engem, s minden egyébb dolgot bízzon reám! Anélkül, hogy időt adtam volna neki a meggondolásra, egy ír papírt tettem eléje, melyre nagy betűvel írtam: »Solera contra Magni«. Készen vagyunk eddig. Solera úr elbámult azokon a csinos betűkön, s azt mondá, hogy nagyon meg van elégedve első határozott lépésemmel. Erre azt kérdeztem tőle, hogy mondja tollba, mit tett eddig a pör elhalasztása vagy kikerülhetése ügyében. — A pör kikerülhetése ügyében ? Oh, megvolt bennem még az a kétségbeesett bátorság is, hogy e szavakat kimondjam, s miután szótagot szótag után kiejtve elmondtam, bizonyos voltam benne, hogy Sóiera Venancio megbánja, hogy Magni Luigit, a boldogult Pietro fiát, a bíróság elé idézte, s azért a végtelen jóságos gondolatomért köszönetet mond, fölkel, kezét nyújtja, kilép az irodából éseltűnik! De nem így történt. Ő nem mozdult, régen elmúlt már kedve azzal a neveletlen medvével jóságosan kiegyezést megkísérleni, eljött, hogy végre valahára ennek a végtelennek tetsző pörlekedésnek törvényes után szabjak véget; nem ment el, rám bízta dolgát, a falban levő szögek dolgát. Az isten kegyelme szálljon védencemre. — És milyen ember az a Magni Luigi ? — Az az ember ? — medve! Az én védencem ennek a Luigi Magninak a képét a legsötétebb színekkel kezdte ecsetelni, mialatt bennem egyre lángolóbban kezdett a háladatosság, majdnem a rokonszenv ébredezni ezen »medve« iránt Én Luigi Magniban, a boldogult Pietro fiában, nem láttam egyebet, mint hírem alapkövét, mint a pörlekedő emberek régi nemzedékének ősi megalkotóját, amely emberek mindenkor készek az utolsó fokig nyomulni; legjobban szerettem volna, ha védencemnek ez az ellenfele itt lenne előttem most, hogy köszönetet mondhassak neki, kezét foghatnám meg, megkérjem adná ide fényképét örök emlékre — s mindezt azon okból, hogy majd a pert elveszítse s a költségek , fizetésére marasztaltassék... S most gondolataim egyszerre más útra jutottak. — Hogy lehet, — szóltam magamban, — hogy lehet az, hogy ez a derék Venancio is rám bízza az ügyét ? Apósomra is gondoltam, aki leánya férjhez menetele óta fáradhatatlanul azon volt, hogy barátjait s rokonait Monzában pörbe keverje, s kivel nem lehetett már békés szót váltani, mióta leánya ügyvédnek lett a nejévé. (Folyt. köv.) Házi kereszt, avagy: Kevés mulatságért fölvállalt hosszas Tortúra. (Csenkeszfai Poóts András »Ifjúi Versei«-ből. Megjelent: Pozsonyban és Komáromban, Wéber Simon költségével és betűivel. 1791.) Gyöngyösi István, a »Marssal társalkodó murányi Vénus« költője, körülbelül másfél századig dominálta a magyar Parnaszust. — Költőink a múlt század végéig úgy emelték rá tekintetüket, mint valamely eszményre. Csodálták, rajongtak értte s oly népszerű verselők, mint a jó öreg Gvadányi, fennen hirdették, hogy Gyöngyösihez hasonló jeles poétát még nem szült anya a világra. Dugonics újra kiadta műveit, Ányos Pál ódát írt árnyékához. Népszerűsége látható volt, hatása elvitázhatatlan. A múlt század vége felé keletkezett népies (vagy Arany János szerint: népszerű) iskola sem egyéb, mint az ő emlékének megújulása, az ő működésének, irányának folytatása, anélkül azonban, hogy ezt haladásnak, vagy emelkedésnek lehetne neveznünk. A közbeeső idő alatt ellaposodott a költői nyelv; a költői előadás hosszas, terjengős körülírásokban mállott szét; az indulat, az érzés szaggatott és jellemzetes nyelvét a száraz dikció, vagy a vontatott leírás pótolta. Nyilván látszott a visszaesés. Oly ügyesen, dallamosan verselő költőre tehát, mint a minő Gyöngyösi volt, csakis bámulattal tekinthettek fel azok a költők, kik a megromlott, elfajzott Illosvay volt Toldival, »Keveset olvasok róla krónikákban.« Az »Ifjúi Versek«-ből kitűnik, hogy míg Poócs András az iróasztalnál »Lénai Lukrécia« jeleneteit rajzolgatta, felesége azalatt ugyanezen jeleneteket el is játszotta. Megcsalta a költőt s mikor kiderült a való, megszökött tőle. Ezért mondja Poócs egy helyen »Lénai Lukréciá«-ra célozva: Elnevettem ugyan magam hajdanába Mikor azt olvastam egy históriába A mit az eszembe juttat mostanába . . . De a nevetésnek nyögés már a vége. Mert az irigy Junó álnok mestersége Arra vitt, hogy a más szerencsétlensége Enyim s magam vagyok magam nevetsége. Úgy látszik, ez az egész eset meglehetős publikus és éppen ezért annál botrányosabb volt. A költő, aki a »tizedik Múzsának« képzelte feleségét: irtózatos valóra ébredt fel álmából. A botrány zaja az első pillanatban szinte kábulttá tette s csakhamar fásulttá, mintha nem is lett volna soha felesége. Tudom, nem Astréa marad el mellőlem : Friné vagy Xantippe tűnik el előlem. Aki fertelmes hírt költött én felőlem, Csak hogy átkozottul elválhasson tőlem, írja a »Szökött «feleséghez, M**czy S**nához 1786. april havában. Ő maga magát semmivel sem vádolhatja s éppen ezért a »világ csúfja« lévén, vallásos megnyugvásban keres menedéket, Jézushoz fohászkodik, az érzéki szerelem költője a szent kereszt előtt — 486 —