Fővárosi Lapok 1883. április (76-100. szám)

1883-04-01 / 76. szám

sokkal szebb volt a távolból. Egy szép ábrándképpel kevesebb s egy keserű tapasztalattal több! így okoso­dik az ember, »kár hogy egy felvonással nem rövidebb!« Kár bizony, hogy az ő esze egy araszszal nem hosszabb. — Mit tudsz most ilyesmin tűnődni ? Hát nem foglal el jobban diadalod? —■ Diadal, melybe ilyen gúny vegyül. — Jer estelizni, a pajtások várnak, majd kive­rik ott a fejedből ezt a kis félreértést. Lajos szomorúan rázta fejét s azt látszott ki­fejezni : én csak a Laura szemeiből szerettem volna diadalomat kiolvasni. Ármányos gyerekek voltak azok a mi pajtá­saink. A színházban vörösre tapsolták tenyereiket, most meg itt kitörő hahotával fogadták az est hősét. Meg nem foghatom, miként eshetett, tán valamelyik közelünkben állt, mikor Laura azt az ártatlan élcet mondta, elég az hozzá, már tudták s ugyancsak volt Lajosnak mit hallgatni. Meg is haragudott s fel­fogadta, hogy most csak azért is befejezi minden öt­­felvonásos darabját. — Az istenért! egynek a hibájáért ne büntesd az egész közönséget! — kiáltott fel Gyula. — Árvízzel fenyegeted Pestet. — Vigyázz, mert a szépet, a­kinek egy felvonás is sok volt, úgy elriasztod a színháztól, hogy inkább megy kolostorba. — Se baj, akkor Lajos barátunk csekély átdol­gozással imakönyvekké változtatja színdarabjait (Folyt, köv.) Csak bátran előre. (Olasz elbeszélés.) Írta Salvatore Farina.­­ — De már most menj, — szólt nem, — és ne várasd oly soká! — Hadd várjon, — mondom jókedvűen, — hi­szen én is elég soká vártam rá. Meg akarom magam boszulni! Alig mondtam e szavakat s már is sötét aggo­dalommal kezdtem azon tűnődni, hátha ez az én első ügyfelem magára hagyva, megbánja lépését s ravasz után megint elhagy engem?! Nem is voltam még biz­tos benne, vájjon valódi emberrel van-e dolgom, pedig bizony ez oly egésséges és gömbölyded alak, hogy csalódnom nem lehetett; s hátha mégis csak a képze­lem játéka, vízió, árnyék, a­mely testet-vért öltött em­beri alakban ? Boszú utáni vágyaim szívemből eltűn­tek , hosszú léptekkel kezdem szobámat kimérni s be­léptem az irodába, a nélkül hogy tudományos redőkbe vontam volna arcomat. Fejem nem tűnt el, láttam mosolyán, hogy mily gondolatai­­ vannak alaptalan ag­godalmam miatt. __ Foglaljon helyet, kérem, — szóltam, még pedig oly ünnepélyes, vontatott hangon, hogy első ál­dozatom bizonyosan azt gondolta, hogy láthatatlanná tenném, ha lehetne. — Határral függ kérdésben, — kezdő vendé­gem, mire én arra kértem föl, hogy szíveskednék meg­mondani kereszt- és családnevét, lakását és állását. — Venancio Solera Cuggionóból, földbirtokos. Ezeket a legközelebbi papírdarabkára jegyez­tem föl nagy gyorsasággal, mintha nagyon feledékeny volnék, ajkaimra pedig mosolyt erőltettem, melylyel azt akartam kifejezni, hogy nekünk ügyvédeknek annyi mindenfélével van tele a fejünk, hogy bi­zony .... Venancio Solero úr is mosolygott, s bizonyosan azt gondolta: »óh, azok az ügyvédek«, de én azonnal közbeszóltam állásom egész komolyságával: — Úgy, úgy, határral van kérdésben ? — Úgy van, ügyvéd uram! Venancio Solero úr erre először nyugodtan, majd egyre hevesebben szavalta el panaszát, bizo­nyos szögek fölött, a melyeket ő abból a határfalból eltávolitandóknak kívánt. Felemnek legalaposabb igé­nyei valának egy szent jog érvényesítésére, a mely jog még elhalt öregatyjának gondoskodó okossága folytán szállott rá; az ő igénye mellett szólott egy jegyzői írás, a törvény paragrafusa és a tudomány — ő ellene nem volt semmi, mint csak egy bizonyos Magni Luigi, az elhalt Magni Pietro fia, kinek szögei benmarad­­tak a kérdéses falban. — E szögek nagy fájdalmat okoznak nekem, — szólt Venancio, mintha csak szívén keresztül ütnék nagy erővel. Én azonban sem részvétet, sem cso­dálkozást nem éreztem lelkemben éledni; az ő baja úgy tűnt föl nekem, mint azon csodálatos jelenségek egyike, melyek azért keletkeznek, hogy az új jogász első lépéseit könnyebbé tegyék; azt a bizonyos fa­lat magam előtt láttam ég felé ágaskodva hatalmasan, mint valami erős vár bástyáit. — E falon túl fekszik jövőd — mondá szelle­mem, — e falon túl hemzsegnek az ügyfelek fényes seregei, e falon túl fekszenek törvényszéki győzel­meidnek babérjai, e falon túl keresd Evangelinád és fiad boldogságát. E szózattal keblemben különös érzet kezdett derengeni, a­melyben a jövő esemény csillogó képei mozogtak; szemeim szónoki tűzben lángoltak, szí­vemben a családapa boldog mosolya keletkezett. Nem szóltam, de éreztem, hogy homlokomra varázs­erővel, lángoló betűkkel egy költemény szavai szóltak, mert ügyfelem, a ki buzgalmában egyre alább­­szállott, végre elhallgatot és mosolygani kezdett. — Beszéljen tovább kérem, — szóltam Venan­cio úrhoz. — Én azt kérdeztem, hogy elvállalja-e ügyemet és ön fejét csóválta! — Bocsánat! Mi a törvény elé megyünk s meg­nyerjük a pert, költői nyelvvel sehogy sem tudtak boldogulni. Követni őt, babérai után törni s ha lehet megközelíteni: ez volt az úgy nevezett népies iskola célja és ezért jelenik meg nálunk a múlt század végén oly bőségben a ver­ses regény. Mert ha közelebbről megtekintjük azokat az »eposoknak« titulált verses műveket, valóban nem egyebek mint verses regények a Gyöngyösi modorá­ban. Ilyenek: Etédi »Szittya király«-a, Perecsényi Nagy László »Léta magyar vitéz és Zamira panoniai kisasszonynak a földön és tengereken történt viszon­tagságai« című verses regénye, Gvadányi trilógiája a »Peleskei Notárius«-ról, s ilyen Csenkeszfai Poőcs András »Lénai Lukreciája« is, melyet Aeneas Sylvius után teljesen szabadon dolgozott. Gvadányi szépszerűség dolgában jóval túlszár­nyalta valamennyi kortársát, de az is kétségtelen, hogy ezek közül a költői előadásban egyik sem versenyez­hetett Poócs Andrással, kinek fennebb említett műve Toldy szerint: az idetartozó művek legkitűnőb­­b­i­k­e. Igaz, hogy ő is megtartja a Gyöngyösi-féle »ko­cogó« négyes rímeket s nem tud semmit sem rövidre fogni, de költői nyelve van, sikerrel használja Gyön­gyösi »ékesgető ecsetét.« A »Lénai Lukrécia« külön­ben nem egyéb, mint az érzéki szerelem disőítése; a költő »szívesen késik a sikamlós perceknél, azokat szeretettel ecseteli.« Toldy azt mondja róla, hogy Poócs »egy dévai Faunus, ki a kárpit mögé férkőzvén, a jele­netén mulattatja kedvét, anélkül hogy részvétre ger­jedne a láng iránt, mely önházát végkép elemésztendő vala.« Ezt az utóbbi megjegyzést mindaddig nem ér­tettem, mig Poócs András »Ifjúi Versei« kezembe nem kerültek. Különben is úgy vagyok e költővel mint — Soká fog tartani ? — Oh, ez tiszta dolog, minden mi mellettünk van, csak hatalmazzon föl engem, s minden egyébb dolgot bízzon reám! Anélkül, hogy időt adtam volna neki a meg­gondolásra, egy ír papírt tettem eléje, melyre nagy betűvel írtam: »Solera contra Magni«. Készen va­gyunk eddig. Solera úr elbámult azokon a csinos betűkön, s azt mondá, hogy nagyon meg van elégedve első hatá­rozott lépésemmel. Erre azt kérdeztem tőle, hogy mondja tollba, mit tett eddig a pör elhalasztása vagy kikerülhetése ügyében. — A pör kikerülhetése ügyében ? Oh, megvolt bennem még az a kétségbeesett bátorság is, hogy e szavakat kimondjam, s miután szótagot szótag után kiejtve elmondtam, bizonyos vol­tam benne, hogy Sóiera Venancio megbánja, hogy Magni Luigit, a boldogult Pietro fiát, a bíróság elé idézte, s azért a végtelen jóságos gondolatomért köszö­netet mond, fölkel, kezét nyújtja, kilép az irodából és­­­eltűnik! De nem így történt. Ő nem mozdult, régen el­múlt már kedve azzal a neveletlen medvével jóságosan kiegyezést megkísérleni, eljött, hogy végre valahára ennek a végtelennek tetsző pörlekedésnek törvényes után szabjak véget; nem ment el, rám bízta dolgát, a falban levő szögek dolgát. Az isten kegyelme szálljon védencemre. — És milyen ember az a Magni Luigi ? — Az az ember ? — medve! Az én védencem ennek a Luigi Magninak a ké­pét a legsötétebb színekkel kezdte ecsetelni, mialatt bennem egyre lángolóbban kezdett a háladatosság, majdnem a rokonszenv ébredezni ezen »medve« iránt Én Luigi Magniban, a boldogult Pietro fiában, nem lát­tam egyebet, mint hírem alapkövét, mint a pörlekedő emberek régi nemzedékének ősi megalkotóját, a­mely emberek mindenkor készek az utolsó fokig nyomulni; legjobban szerettem volna, ha védencemnek ez az el­lenfele itt lenne előttem most, hogy köszönetet mond­hassak neki, kezét foghatnám meg, megkérjem adná ide fényképét örök emlékre — s mindezt azon okból, hogy majd a pert elveszítse s a költségek , fizetésére marasztaltassék... S most gondolataim egyszerre más útra jutottak. — Hogy lehet, — szóltam magamban, — hogy lehet az, hogy ez a derék Venancio is rám bízza az ügyét ? Apósomra is gondoltam, a­ki leánya férjhez me­netele óta fáradhatatlanul azon volt, hogy barátjait s rokonait Monzában pörbe keverje, s kivel nem lehe­tett már békés szót váltani, mióta leánya ügyvédnek lett a nejévé. (Folyt. köv.) Házi kereszt, avagy: Kevés mulatságért fölvállalt hosszas Tortúra. (Csenkeszfai Poóts András »Ifjúi Versei«-ből. Megjelent: Pozsonyban és Komáromban, Wéber Simon költségével és betűivel. 1791.) Gyöngyösi István, a »Marssal társalkodó mu­rányi Vénus« költője, körülbelül másfél századig do­minálta a magyar Parnaszust. — Költőink a múlt század végéig úgy emelték rá tekintetüket, mint vala­mely eszményre. Csodálták, rajongtak értte s oly nép­szerű verselő­k, mint a jó öreg Gvadányi, fennen hir­dették, hogy Gyöngyösihez hasonló jeles poétát még nem­ szült anya a világra. Dugonics újra kiadta műveit, Ányos Pál ódát írt árnyékához. Népszerűsége látható volt, hatása elvitázhatatlan. A múlt század vége felé keletkezett népies (vagy Arany János szerint: nép­szerű) iskola sem egyéb, mint az ő emlékének meg­­újulása, az ő működésének, irányának folytatása, anél­kül azonban, hogy ezt haladásnak, vagy emelkedés­nek lehetne neveznünk. A közbeeső idő alatt ellapo­sodott a költői nyelv; a költői előadás hosszas, ter­jengős körülírásokban mállott szét; az indulat, az ér­zés szaggatott és jellemzetes nyelvét a száraz dikció, vagy a vontatott leírás pótolta. Nyilván látszott a visszaesés. Oly ügyesen, dallamosan verselő költőre tehát, mint a minő Gyöngyösi volt, csakis bámulattal tekint­hettek fel azok a költők, kik a megromlott, elfajzott Illosvay volt Toldival, »Keveset olvasok róla króni­kákban.« Az »Ifjúi Versek«-ből kitűnik, hogy míg Poócs András az iró­asztalnál »Lénai Lukrécia« jeleneteit rajzolgatta, felesége azalatt ugyanezen jeleneteket el is játszotta. Megcsalta a költőt s mikor kiderült a való, megszökött tőle. Ezért mondja Poócs egy helyen »Lénai Lukréciá«-ra célozva: Elnevettem ugyan magam hajdanába Mikor azt olvastam egy históriába A mit az eszembe juttat mostanába . . . De a nevetésnek nyögés már a vége. Mert az irigy Junó álnok mestersége Arra vitt, hogy a más szerencsétlensége Enyim s magam vagyok magam nevetsége. Úgy látszik, ez az egész eset meglehetős publi­­kus és éppen ezért annál botrányosabb volt. A költő, a­ki a »tizedik Múzsának« képzelte feleségét: ir­tózatos valóra ébredt fel álmából. A botrány zaja az első pillanatban szinte kábulttá tette s csakhamar fásulttá, mintha nem is lett volna soha felesége. Tudom, nem Astréa marad el mellőlem : Friné vagy Xantippe tűnik el előlem. A­ki fertelmes hírt költött én felőlem, Csak hogy átkozottul elválhasson tőlem, írja a »Szökött «feleséghez, M**czy S**nához 1786. april havában. Ő maga magát semmivel sem vádolhatja s éppen ezért a »világ csúfja« lévén, vallá­sos megnyugvásban keres menedéket, Jézushoz fohász­kodik, az érzéki szerelem költője a szent kereszt előtt — 486 —

Next