Fővárosi Lapok 1883. május (101-125. szám)

1883-05-01 / 101. szám

Kedd, 1883, május 1. 101. szám. Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok-tere i. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre . * . . . 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY; Hirdetések feintugy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Tavaszi viharok. (Elbeszélés.) Irta G. Büttner Júlia. (Folytatás.) Közös barátunk mélyen lesújtva hallgatta sza­vaimat, mert akkor is, mint mindig, őszintén elmond­tam neki gondolataimat. Szomorúan forgatta kalapját kezében, végre fel­állt, kissé hidegen búcsút vett, bár hajamat megsimo­gatta s az isten minden áldását kívánva további éle­temre, el akart menni. De ekkor megfogtam kezét s szinte önkénytelenül, lehajoltam arra a jó becsületes kézre, mely, éreztem, hogy a legjobb barátomé. Mint piciny gyermek vesztettem el atyámat, s úgy éreztem, mintha ez az idegen férfi jóságával és szeretetével he­lyébe lépett volna. Hanem ő épp akkor nem volt ve­lem megelégedve, s ijedten rántotta el kezét. — Mi jut eszébe, nagysád ? Milyen gyermek maga, kedvesem ! Beám pazarolja szeretetét, azt meg ott hagyja elveszni! — és szomorú várakozással né­zett reám. Isten látja lelkem, hogy most sem tehettem mást, mint hogy újra tagadólag rázzam a fejem. Csa­lás lett volna tőlem már az is, ha egy pillanatig is ráhagyom, hogy Darnait viszontlátni akarom, nem még hogy azt mondjam: szeretem s neje leszek. És az én öreg barátom eltávozott szomorún le- csüggesztett fővel, én pedig másnap elhagytam azt a tájat. Itt az elbeszélő kissé fáradtan hajtá vissza fe­jét a pamlag támlájára s elhallgatott, mig Izzi, ki ed­dig önfeledt szorongó érdekkel csüggött Bóra ajkain, megkönnyebbülten kiáltott fel: — Oh istenem! be jól tetted! LMár úgy féltem, hogy megbocsátasz neki! — s erősen tartja az ifjú nő kezét, mintha még most is félne, hogy Darnaival ki­békülhet. — Azt hiszem magam is, hogy akkor helyesen tettem, mert most igen boldog vagyok! — És mi, Bóra! mi mennyire boldogok let­tünk így! Mert hidd el nekem, hogy Imre sohsem nő­sült volna meg, ha téged meg nem ismer.l — Oh, azt már nem hiszem. — Mert nem tudod, miként nyilatkozott ő ad­dig a házasságról. Hisz az akkori Imre egészen más volt, mint a mostani és épp oly kevéssé hasonlít ma­gához, mint én most az akkori Izzihez. f — En nem vettem észre Imrén semmi vál­tozást. — Tudod, mindig a harmadik az, aki mindent észrevesz. Imre előbb igen fennhéjázón beszélt a nők­ről ; ha eljött nénénkhez, mindig fitymálta azokat a leányokat, kiket számára meghívtak. Némely leány pedig elég fáradtságot vett magának, hogy neki tes­sék. Nekem e leányok között a Darai tanácsosék H- kája igen tetszett, az úgy tudta a szemeit forgatni s ahhoz oly édes hízelgőn sipongva beszélni — ahogy még én nem láttam és nem hallottam. És anyja is meg volt elégedve vele, mert egy Ízben odaintette magához s azt súgta neki: így, kis babám, így kell bánni a férfiakkal! — Nénénk is azt mondta róla, mikor elmentek, hogy igen ügyes leány, mindig jó dolga lesz; de Imre máskép vette; mert nem sokára egy barátját hozta el magával, ki mivel épp senki nem volt jelen, hát ve­lem állt szóba, én meg aztán úgy beszéltem hozzá, mint a hogy attól a szép nagy leánytól láttam, épp úgy forgattam a szemeimet, illegettem magamat és sipongtam, mint a csibék. De ezt csak rövid ideig te­hettem, mert Imre egyszerre oda figyelt s kiszólitott a mellék-szobába. Ott megkérdezte, ki tanított erre-------erre a-------------modorra ? aztán azt ígérte, h ogy ha még egyszer merek igy tenni, malomkövet köt a nyakamra s bedob a Dunába. Bóra vidáman kacag fel. — Eéltél tőle ? — Nem. Hisz akkor már tiz éves voltam, ha­nem gondolkodóba ejtett, és azt elhittem, hogy talán még sem oly szép az a modor, mint én gondoltam. Nem sokára aztán, mikor Imre eljött s nagynéném- mel valami jogi kérdés felett vitatkozott, — mert a néni akkor még mérgesebb vitákat folytatott vele ügyes-bajos dolgaiban, mint most, — én azalatt szo­kásom szerint Imre zsebeit kutattam át, s tárcájára akadva, abban megleltem arcképedet, melynek tiszta túl-lapjára ez volt írva : »Olvastam lelked szép könyvébe. És ismerek ott minden kis lapot. Tudom, hogy jó vagy, tudom, hogy szelíd vagy. Olyan szelíd vagy, mint az angya­lok!...« Megismertem Imre írását s orrfintorgatva néz­tem bátyámra, mert nyilvánvalónak találtam, hogy szerelmes. Egyszerre úgy tűnt föl előttem, mintha Imre ifjabb lenne nálamnál s pártfogásomra lenne szük­sége. Az arcképet aztán visszatettem a tárcába s azt is újra helyére csúsztattam, a nélkül hogy ő reám ügyelt volna. Nagynénénknek nem szóltam semmit, mert tudtam, hogy ő mindent kifecseg. De Imrével szem­ben alig álltam meg, hogy ki ne fakadjak, mert én neki akkor még kevésbbé tetszettem, mint máskor. Folyton hallottam tőle: szeretném ha ilyen, meg olyan, meg amolyan lennél; — s kezdem reád hara­gudni, a miért »olyan jó vagy, olyan szelíd vagy, mint az angyalok!« De egyszerre Imre igen levert és szó- talan lett s nagynéném mindenfelé azt beszélte, — mert abból azt következtette, — hogy Imre gyomor- hurutban szenved. Mennyit nevettem én ezen! — s Izzi még most is szivéből kacag, olyan vidáman, mint­ha nem is ő sirt volna csak az előbb. — Én pedig, — folytatja, még mindig nevetve, — meg voltam győződve, hogy Imrét kedvese hagyta el, s nagyon regényesnek találtam, hogy úgy jár-kél a szobákban gondolatokba merülve, mintha mi ott sem lennénk. Csak szerettem volna, ha ki is tör s magán­beszédekre fakad, mint a hogy azt a színpadi szerel­mesektől láttam; de azt sohsem tette. Ma is szeret­ném tudni, min töprengett akkor ? Nem tudod, Bóra, mit vétettél ellene ? vagy miféle félreértésre adtál neki okot, úgy tavasz elején ? — Nem lehetett azt félreérteni, ami akkor kö­zöttünk történt. Mert Imre egy nap eljött nővérem­hez ; én éppen egyedül voltam hon s künn ültem az erkélyen. Észre sem vettem, csak mikor mellettem állt, s megijedtem tőle. Imre azt fájlalni látszott s én engeszteltem, mire ő alkalmat talált, hogy szívét ne­kem felajánlja. Isten tudja, hogy erre addig soha sem gondoltam, hisz mióta ismertem, épp azért becsültem nagyra, mert nem volt udvarló s igen jó barátomnak hittem, ki távolról sem hozhat semmi érzelmi vesze­delmet reám. És egyszerre, egész váratlanul, ilyen támadást intéz szívem ellen! Azt hittem, ezért méltán föllázadhatok, s ideges haraggal utasítottam őt vissza. S az még jobban bántott, midőn ő erre csak annyit mondott: — Tudtam, hogy ellenkezni fog. — Bántott és fájdalmat okozott, hogy tudta azt, s mégis kockára tette barátságunkat, mert e vallomás után, hogy is lehetnénk többé barátok ? Azok közül, kiknek kezét el nem fogadtam, csupán egyetlen egy maradt aztán csak közönyös irántam, a többi mind ellenségem lett. Meg voltam győződve, hogy vele is úgy lesz, s mikor leverten eltávozott, sírtam s búsúltam, oly komoly ne­hezemre esett őt ezentúl ellenségemül venni. — És miként engesztelődéit ki mégis az én kényes bátyám ? — Oh, ő nem is haragudott. Csak úgy jött azon­túl is nap-nap után, mint addig, mig aztán a nyár elején szabadságra ment. Mielőtt visszajött, mi már a fp —i fürdőbe utaztunk. Ott pedig egy reggel a sétá­nyon vele találkoztam. Igaz őszinte örömmel fogad­tam, s ő is csak oly barátsággal volt hozzám, mint előbb. De a fürdőbe sok ismerősre talált, kik nagyon igénybe vették s én alig láttam. Különösen a nők, s azok között különösen kettő, igen elfoglalta őt. Az egyik már férjes nő volt, a másik leány, és az ügyes kacér asszonynak hátrálni kellett a leány előtt, mert ennek a mamája még a vetélytársnő férjét is a harcba vonta. Nagy megnyugvásomra szolgálhatott volna, hogy mások igy méltányolják Imrét, mert az vigasz­talhatta őt miattam; de én még sem voltam megelé­gedve azzal, hogy egy oly kiváló férfit, mint Imre, olyan hiú együgyű nők társasága kielégítsen és vi­gasztaljon. Egy ízben a sétány fölötti árnyas ut egyik pad­ján ültem, mikor Imre egész váratlanúl egyedül jött felém s leült mellém. Nyugtalannak látszott. Egyről-másról kérdezett, végre arról a leányról is. Hivatkozott barátságunkra s kérte őszinte véleményemet. — Gondolataink annyiszor találkoztak, — mondá, — véleményünk oly gyakran ugyanaz volt, szeretném, ha ebben is hasonlón vélekednénk. Mig igy beszélt, félig lebocsátott pillái alól sajá­tos érdekkel nézett rám. Első pillanatban el is akar­tam neki mondani, hogy most nézeteim igen is eltér­nek az ő véleményétől, mert Nyíri Elmát közönséges, rosszúl nevelt, csacska és ravasz teremtésnek találom, mig ő, úgy látszik, szerelmes belé. — Nekem úgy tetszik, — kezdé újra, a mint én rögtön nem feleltem kérdésére, — hogy Nyíri Elma igen hasonlít nagysádhoz. Modora, nézetei, sőt még az a sajátos báj is, mely engem oly szerencsétlenül lekö­tött egykor. .. De Imre nem végezhette be ezt a beszédet, me­lyet én a haragtól kipirulva hallgattam, mert éppen az, a kiről szólt, kibukkant a lombos utón s nagy és kövér alakjához éppen nem illő ugrándozással jött felénk. — Szerelmes sohsem volt oly vak, mint ez az ember! — gondoltam magamban. — Ezzel a chikkel én sohsem bírtam. Minden íze mozgott, ide-oda haj­longott, perdűlt. Es a mit beszélt! Pedig folyton be­szélt, sietve, sikongva, kacagva, sopánkodva. Imrét meglátva, hozzáfutott. — Oh, én boldogtalan! még ma nem láttam! Mondhatom, szép fiú! Mindenütt keresteti magát. — Képzelje nagysád, — fordult aztán hozzám a leány, — az egész fürdő tele vau vele, hogy menyasz- szony vagyok! Pedig én még arra fiatal vagyok, és nem is akarok férjhez menni, ha csak erővel el nem vesz valaki. Istenem, és még nem is láttak engem az emberek! Yagy az nem is kell? Ezzel már újra Imréhez fordult s beszélt neki gyorsan hadarva, nevetve, hogy milyen szörnyen, de szörnyen nevetséges az a kedves, kedves Szentesi bá­rónő, a ki lebontva viseli a haját, mikor most senki, de senki nem hordja úgy! és hogy ők mennyit nevet­nek, ha látják azt a Báttai leányt, folyton könyvvel a kezében, mert az olyan, de olyan nagyon unalmas! (Yége köv.) Hazelgreen Jack. (Angol beszély.) irta H. Mathers. (Folytatás.) — Atyjuknak volt egy nővére is — mondja az idegen, ki szemmel láthatólag nem figyelt ostobasá­gainkra, hanem folyton Suere nézett, — s ő szintén fiatalon halt meg — a legszebb teremtése volt isten­nek — a maguk anyját kivéve ! Pillanatig csodálkozva nézünk rá — ő ismerte mamát — és Maisry néni meghalt volna ? — Atyánknak csak egy testvére volt, uram, —

Next

/
Thumbnails
Contents