Fővárosi Lapok 1883. május (101-125. szám)

1883-05-01 / 101. szám

mondja Sue — s az nem halt meg, mi nagyon sze­retjük őt. — Nem halt meg! — kiált az ismeretlen, erő­sen megrendülve — de hisz a lapok közölték halálát. Én láttam, gyermek, mondom neked... — Egy ilyen nevű kis testvérünk halt meg — mondja Sue, gyöngéden — nénink hál’ istennek egés­­séges, s holnapután ide jön hozzánk. — Ide! — Az idegen hátra hökkent, s önkény­­telenül eltakarja arcát. Figyelmesen nézve reá, az villan meg eszemben, hogy ha ez az ember egykor is­merte apát és mamát s most mégis fél Maisry néni­vel találkozni, akkor gonosztevőnek kell lennie. És mégis, micsoda szép fény ömlik el arcán, mely megfiatalítja és a vágyak hamvából életkedvet és reményt kelt fel ? Közeledő léptek, vidám hang, mely tetemesen megelőzi birtokosát, jelenti Tomot, ki ismeretlen okok­ból eltűnt közülünk az imént. — Megvizsgáltam az ajtót — mondja bejöve, — senki sem mehetett be rajta, mert a kilincstől az ajtó­félfáig pókháló van; az ablak tele van hóval, s semmi lábnyom nincs körülte, azon az utón sem mehetett be senki. Látod Cindy, hogy patkányoknak kellett lenni. — Jack bácsi szelleme volt! — mondja Cindy, Sue ölében ülve — és . . . — Úgy hát ő is meghalt ? — kérdi az idegen ,halk hangon. — Igen! — felelek bámulva, talán maga az »Ancient Mariner« pottyant ide közibünk. — Talán őt is ismerte ? — És hol halt meg ? — kérdi az idegen figye­lembe sem véve kérdésemet, bizonyos parancsoló hang­lejtéssel, mely különösen érint bennünket. — Amerikában, sárga­ lázban. Biron ur hozta a hirt és egy levelet, melyet Jack bácsi halálos ágyán irt, elmondva nekünk benne, hogy Biron ur volt leg­jobb barátja, s mint ilyet fogadjuk őt itt, — roszszul van, uram ? — Honnan tudják, hogy ő Jack bátyjuknak ba­rátja volt? A kérdés olyan hirtelen jön, mint a láng az ágyú szájából. — Levelet hozott nekünk s ötven apróságot mondott róla, melyet nem tudhatott volna, ha nem ba­rátja ; de azért sohasem értettük és sohasem fogjuk érteni, hogy miként szerethetett bácsi egy ilyen . . . Tom hirtelen megáll, egyszerre megemlékezve, hogy idegenhez beszél, ki lehetett is, nem is atyánk barátja, s bár faluban élünk, mégis tudjuk, hogy nem kell a kételynek szavakat adni. Számos tagú családban az ember felveszi ezt a kellemetlen szokást, hogy nyíltan kimondja vélemé­nyét, csakhogy a mi természetes magunk közt, aljas gyöngédtelenséggé válik, idegenek előtt kimondva, ezért Tom hirtelen megszakítja beszédét s üdvösen elátkozza billegő nyelvét. — így azt hiszik mau­k, hogy szerették volna Jack bácsijukat, ha ismerték volna?—kérdi az idegen. — Pompás ember volt, uram, — kiált Tom — mindenki szerette őt még nagyapa is, ki megátkozta és elkergette hazulról; de az öreg ember szive meg­hasadt a történtek után s meghalt, hanem azért sza­vát nem vette vissza. — S miért átkozta meg ? — Századok óta ellenségeskedés folyt a Sturtsok és a Haselgreensek közt. Egyszer aztán Jack bácsi beleszeretett Maisry nénibe (csak ilyen csöpp lány volt még akkor) s azt mondta nagyapának, hogy el fogja venni. Nem tehette az öreg ur beleegyezése nél­kül, mert nem volt vagyona. Nagyapa borzasztóan szenvedélyeskedett s megesküdött, hogy ha fia ilyen házasságot csinál, átka fogja követni őt és maradékait mindörökre. Én azt hiszem, hogy az átok nem sokat tett volna, az igazi ok az volt, hogy Jack bácsinak nem volt pénze, a­min Maisry néninek kenyeret és sajtot (vagy vajat) vehetett volna, s így azt mondta nagyapának, hogy világgá megy szerencsét próbálni, s ha visszajön, elveszi Maisry nénit. — S ekkor, azt mondják, nagyapa leírta az átkot s eltette, apát pedig megeskettette, hogy a­mint Jack bácsi haza jön, rögtön oda viszi, a­hol az van. Azután nem sokára az öreg úr meg­halt, s a szobát azóta soha­sem nyitották ki, mert mindenki fél átlépni a kü­szöböt. — S azóta nem hallottak róla ? — Irt mamának néhány évig, de miután kis nővérünk meghalt, levelei megszűntek s mama mint halottat gyászolta. — És Sturt Maisry ? — Ő mindig azt mondta, hogy Jack bácsi visz­­szajön, mig csak Biron ur a levelet el nem hozta és azóta — azóta nem láttuk, bár apa temetésekor itt­­ volt — azt hiszem, túl akar lenni rajta, mielőtt vissza­jön — de majd meglátja ön­maga, — téve hoz­zá Tom. — Hogy is felejthette volna ? — mondom me­legen , — mikor olyan pompás fiú volt minden tekin­tetben ; kitűnő vadász, kitűnő mindenben. — — Az egész vidék leánya szerelmes volt bele, — mondja Cinderella, sóhajtva s kívánva, hogy az ő helyzete az ifjakkal szemben hasonló legyen. —Hampton Courtban van egy arckép, — mondja Sue, folytatva a beszédet — a régenség barátjáé, a híres St. Leger Jacké, mely azt mondják, éppen olyan mi­lyen Jack bácsi volt fiatal korában. Ha ez igaz, ak­­­­kor nem csodálom, hogy a leányok, Maisry nénit is­­ beleértve, szerelmesek voltak belé. — Anyjuk remélte visszatértét ? — Ő mindig várta, s szomorúan felindult, mi­kor minden levele felbontatlanul jött vissza. Éppen­­ mint Maisry néni, ő is határozottan hitte, hogy dacára nagyapának, vissza fog jönni. — Le helyett elküldte hozzánk Biron urat, ki a kulcslyukon leskelődik, — mondja Sue, vállait tü­relmetlenül megrántva, s ebben a percben a gyertya nagy pattanással kialszik, miután a tűz már előbb megvált az élettől. Az idő sokkal gyorsabban múlt, mint hittük, mindjárt karácson reggel van, s mi egyszerre arra a a tényre ébredünk fel, hogy egy fáradt vándor van köztünk, hogy a legközelebbi vendéglő mértföldnyire van, s olyan idő van, hogy a kutyát sem kergetnénk ki. — Megengedik, hogy itt maradjak ez éjjel ? — hallszik az idegen hangja (s mondhatom, kellemes hang) sötétből. — Az a szék nekem tökéletesen elég lesz, s holnap megmutatom irataimat. Megbíznak addig bennem, mondjuk, Jack bácsi kedvéért? — Itt ugyan nincs mit lopni, — mondja Tom több igazsággal, mint udvariassággal; — de ön nem alhatik itt, s igazán nem tudom, hova tegyük, ha­csak a cselédeket fel nem verjük; talán Nan tud egy szög­letet szerezni valahol! S én csakugyan tudok. De mikor, nem tudom, milyen ösztönnek­ engedve, lábujjhegyen odalopózom szobája félig nyílt ajtajához, csendesen aludni látom, fejét karjára hajtva s mamára emlékeztető kifejezés­sel szép, kimerült arcán. (Folyt. köv.) Párisi tárcalevél. — April 26. —­­Jules Sandeau és George Sand. — Az Amfolgy-szinházi gázr­obbanás. — Elhárított szerencsétlenség. — A párisi új osztrák-magyar nagykövet. — Kombinációk a bécsi nagykövetség betöltéséről.­ (F.6.) Két eset tartja most Párist izgatottság­ban. Az első a híres írónak és akadémikusnak, Jules Sandeaunak tegnap délután hat órakor bekövet­kezett halála, melyet a budapesti és bécsi lapok félre­értésből már napok előtt közöltek, a másik az Am­­i­­gu-színházi gázrobbanás, mely hogy végzetessé nem vált a jelen volt közönségre, csak a főrendező lélekje­lenlétének köszönhető. Jules Sandeauról e lapok már megelőzőleg kö­zöltek rövid életrajzot, fölemlítve műveit és ama baráti viszonyt is, mely az elhunytat George Sandhoz fűzi, ki nevét is tőle kölcsönözte. De talán még sokan nem tudják, hogy egyáltalán Jules Sandeaunak köszön­heti a francia és a világirodalom a leghíresebb írónő feltűntét, ki oly hervadhatatlan dicsőséget szerzett ne­mének és nemzetének. Az 1830. év egy augusztusi nap­ján a tizenkilenc éves Jules, Berry bájos vidékén ba­rangolt . Párisból érkezett a szünidőkre haza és mint rendesen, arra használta szabad idejét, hogy nagyobb kirándulásokat tegyen. A véletlen Nohant falucskába vezető, egy kicsiny, szegényes házikókból álló faluba, melynek végén állott a középkori kastély, nagy terje­delmű, árnyékos parkjával. E komor kastély falai kö­zött pedig szomorú, hallgatag nő nézte évek óta na­pok múltát, napok jöttét és kétségbeesett egyforma­ságukon. Unatkozott, halálosan unatkozott. Nyolc évi házasság után egy lépéssel sem jutott közelebb férjé­hez,ki meg nem érti szíve dobbanását,gondolati futamát, a­ gyakori sóhajt, a hangtalan panaszt; a vén penzio­­nátus katonának más dolga van, mint a felesége sá­padt arcán töprenkedni; a nő néha beszélgetést kíván kezdeni, sokat olvasott, tanult, gondolkozott elhagyott magányos óráiban, ismeri a régi és modern irodalmat és lelkesülten, taglalva maggyarázza férjének, a­ki csöndesen hallgatja — alszik ... A nő elhallgat és még összevont szemöldei alól az ábrándos tekintet ha­ragosan cikkez, elborul lassan, nem nyugszik meg sorsában, de megadja magát. Mennyi álmokkal, remé­nyekkel, hittel lépte át e romantikus kastély küszöbét és szivének azóta mennyi csalódást, keserűséget sze­retet helyett mennyi durvaságot kellett eltűrnie! Unatkozott, halálra unatkozott! . . És ekkor jelen meg egy ifjú, épp oly fantasztikus, költői és ábrándos lelkülettel, mint az övé; beszél a szabadságságról, emberi jogokról, nagy emberekről, nagy eszmékről, a küszöbéhez láncolt nőnek, kinek eddig csak köteles­ségei, de jogai nem voltak; nagy emberek nagy esz­méiről, melyeknek emléke ön lelkében ég, és mikről eddig csak őt meg nem értő férjének vagy a park szá­zados fáinak szólhatott! Egy tizenkilenc éves ifjú, telve ábrándokkal, örökös álmokkal, pezsgő életkedv­vel, forró részt vevő szívvel és beszédes ajkakkal, őszinte tekintettel, naiv lelkesedéssel, istenben és emberek­ben való őszinte hittel; és egy unatkozó, kétségbeesett, szomorú, huszonöt éves bájos nő, semmi reménynyel a jövőben, semmi örömmel a jelenben, csalódott álmok­kal, eltűnt ábrándokkal, kijózanult szívvel! E két lény az első pillanatban vonzódott egymáshoz ; az egyik a meg nem szűnő reményről, a nő, a vigaszt adó halálról beszélt. Fölöttük a nohanti park százados fái halkan lebbenték lombjaikat és az ifjú benső hév­teljes, meghitt szavai vigasz balzsamát önték a nő szi­vébe — a­ki reményleni kezdett újra. Még mielőtt szóval kimondták volna, szíveik összeforrtak. E szép, szomorú, szenvedő nő: Dudevant Aurore bárónő volt. Egy évig leveleztek egymással és e leve­lek gyöngyszemei ama gyűjteménynek, melyet nem rég adtak ki rokonai: »Correspondance de George Sand« cím alatt; egy év múltával, kifáradva az érzel­mei ellen való folytonos küzködésben, elhagyta férjét és Párisba utazott. A­mi ezután következik, az egy idill, a szerelem, az egymást munkára buzdítás, a versengés idillje. Először ugyanegy álnév alatt írtak: »annyira egyes gondolataink, érzelmeink, törekvéseink, lelkünk any­­nyira összeforrt, hogy csak egymással és egymás által alkothatunk nagyot és maradandót — és fölöslegesnek tartjuk külön név alatt írni, ily egyező, egységes gon­dolatok és érzelmek alatt« — írja anyjának, midőn az tetszését fejezi ki a »Rose et Blanche« című munká­­jok felett, de kéri, hogy saját neve alatt írjon. Sandeau, a­mint nevének felét adta barátnőjé­nek, úgy idejének, keresményének, gondolatának és lelkének felét is neki áldozá. Ő volt útmutatója, ta­nácsadója, vezetője az első irodalmi kísérletekben és csak mikor ez már maga is »maradandó« dolgokat kezdett írni, kérte vissza nevének felét. Ekkor vette fel barátnője a George Sand írói nevet és tartotta meg még azután is, midőn a baráti viszony meg­szakadt. Csak két évig tartott. George Sand szenvedé­lyessége, szeszélyei, zsarnoki természete elől Sandeau Olaszhonba menekült, de a­mint oda érkezett, már megbánta tettét. Szíve visszavonzotta, bár józan esze ellenezte. Tudta, hogy tarthatatlan e viszony, de szíve vérzett a vágy kínja alatt. Első dolga volt, egy hosszú levelet írni barátnőjének. Estve felé megbánta tettét. Minden áron vissza akarta szerezni e szerencsét­len levelet, futott a postára, kért, könyörgött, míg végre kikeresték. De megtagadták visszaadatását, mint szabályellenest. Ezért a miniszterelnökhöz, mint belügyérhez kelle folyamodni. Sandeau ezt is megtette. A miniszterelnök midőn meghallgatá a fiatal író kérését, csak azt köté ki, hogy írja le, mi­előtt kézhez kapná, a levél bekezdő szavait. Leült és megírá: »Je vous aime«. — »Hát a végszó?« kérdé mosolyogva a miniszter. Az ifjú elpirult és oda írt: »Je vous aime.« Két hétre reá George Sand, Alfred de Musset társaságában szintén Olaszországba utazott. Elválásuk óta a »Rose et Blanche« szerzői foly­ton külön úton jártak. Sandeaut útja 1853-ban a Mazarin-féle könyvtárba vezette, melynek igazgatója lett. Az 1858-ban az akadémia kapui nyíltak meg előtte és helyet foglalt a negyven »halhatatlan« között. Azóta Sandeau élete nyugodt, csöndes meder­ben folyt tovább, azon emberé, ki először adott im­­pulzust e század egyik legnagyobb szellemének. Ha elfelejti első szerelmét, nem érezhetett lelkiismereti mardosást miatta, mert az ő emléke sem maradt élve ama nő szívében, ki neki köszönhette mindazt a dicső­séget, mely körülvevő. Hosszú éveken keresztül nem is látták egymást. Egy este, mint mondják, George Sand a theatre francais páholyában ült, midőn szom­szédjához hátra szól: 646

Next