Fővárosi Lapok 1883. június (126-151. szám)

1883-06-01 / 126. szám

ják, ha a leányka ott nem terem köztök s le nem csöndesíti embereit, védelmére kelve a bűnösnek. Mon­dani sem kell, hogy attól fogva Poisson viseltetett a legnagyobb tisztelettel Lucile iránt valamennyi sebe­sült társa közt. A­mi Poulain Emilt illeti, ott a chapsal-utcai kórházban, ama kínos műtét óta ő lett Lucilenak a kedvence. Valahányszor látta őt, mindig eszébe jutott az az emlékezetes délután, a­melyen ő Demarquay orvos állítása szerint, azt a makacs fiút az életnek visszaadta. Eleinte, még akkor is, midőn a kórháztól távol volt, otthon, anyjának a szalonjában, vagy éjjel ágyában, folyvást érezte ez ifjúnak rajta csüggő te­kintetét, ama huszonöt percig, a meddig a műtét tar­tott , e tekintetet, melyet már-már a halál el-elhomá­­lyosított pillanatonkint s mely csak az ő igézetére gyűlt ki újra. Lucile kiváló gonddal s lehető visszavonultság­­ban neveltetvén, soha ekkorig tiszteletlenül senki sem nézett kedves, bájos arcára. Láztól égő, merész szem­mel csak Emil, e magát hősiesen viselt suhanó szem­lélte őt először, mélyen tekintve a leányka szemébe, mintha gondolatait, legtitkosabb rejtekében akarná kifürkészni. Mintha szűz lelkének virágát érintették volna e napon.A helyzet komolyságának pillanatában csaknem öntudatlanul veté magát alá az önkénytelen megszentségtelenítés e­lemének, vagyis inkább egy izgalmas nővér rettenthetetlen önmegadásával, ki a legkellemetlenebb dolgokat végzi, a­nélkül hogy va­lamit látna vagy hallana. Azonban, midőn a lányka nem volt többé eme kisértés nyomásának kitéve, élénken érezte annak gyötrelmes hatását és még sokáig üldözte őt ennek emléke, mintha valamely lázas és lidércnyomását érezte volna. Pedig, a műtét óta Poulain legcsekélyebb bizal­masságot sem engedett meg magának. Sőt ellenkező­leg, azt lehetett volna mondani, hogy alázatosságával iparkodik feledtetni az első napi merész bizalmassá­gát. Szemét is alig bátorkodott Lucilere emelni és csak akkor, ha érezte, hogy a leányka nem figyel ő rá. Ha mégis megtörtént, hogy szeme a Lucile-ével találkozott, hirtelen elkapta azt, oly alázatosan, mint valamely csínyen ért el, úgy hogy Lucile kimondha­tatlanul röstelte ezt s a kellemetlen meglepetést, me­lyet ilyenkor érzett, nem tudta magának megmagya­rázni. De mivel e leánykának kifejezésteljes, őszinte arca a tettetésre képtelen volt, Poulain csakhamar észrevette, hogy Lucile mindannyiszor szerfölött za­varba lő. Az utóbbi napokban Lucile nem is időzött a kórházban oly huzamosan, mint előbb; mindig sietős dolga volt, a­nélkül hogy magának is be merte volna vallani, hogy csupán a kellemetlen helyzet elöl akar menekülni. — Várjon mit véthettél a kisasszony ellen, Emil ? — kérdezte egy izben Noel anyó, mikor Lucile eltávozott. — O, a­ki szüntelen mosolyog, úgy látszott, mintha alig tudta volna kényeit visszatartani. — Higgye meg ön, én őt semmivel sem bántot­tam meg! — válaszolt Poulain keserűen. Mikor pedig Noel anya egyre ösztönözte, val­­laná be neki, mit mondott Lucile kisasszonynak olyast, a­mivel megsérthette, a fiatal­ember türelmetlenül kiáltott föl: — Mondtam már önnek, hogy én őt nem bán­tottam meg. Egyébiránt, hagyjon nekem Graillon anyó békét! Fél jobb, indulj! Graillon anyó ! Ez volt a fiatal embernek ked­venc szava, melylyel bók gyanánt a derék asszonyt megtisztelte, valahányszor kifogyott a türelme. És ez gyakran megtörtént, mert meg kell jegyeznünk, hogy ha Delaunayne asszony és leánya eltávoztak, a fiatal ember dacos, türelmetlen természete gyakran fölül­kerekedett s a szegény Noelné asszonynak kellett szenvednie Emil kereskedései miatt, melyek, mivel a két úri hölgy ott léte alatt vissza kellett fojtania, an­nál erősebben törtek ki. Ám a derék Noel anyó nem ütődött meg efféle csekélységek miatt; mindent elkövetett e boldogtalan fiúval szemben, a­ki a nélkül is oly sokat szenvedett s ki iránt valódi anyai gyöngédséggel viseltetett. E fiatal­ember és az öreg Bongrand odaérkezése óta a kórház csaknem egészen megtelt, kivált a más­napi bourgeri ütközet és néhány nappal később az avroni fensikon vívott harc után. Azonban Bongrand és Poulain Emil, ■— főleg ez utóbbi, — maradtak a derék öreg asszony főkegyeltjei. Soha sem lévén gyermekei, a szerencsétlen Emilre pazarolta kielégítetlen anyai szivének egész melegségét. Emil, az elkényeztetett gyermek egész vadsá­gával iparkodott is visszaélni ama hatalommal, me­lyet e jó teremtés lelkére gyakorolt; mennél áldozat­készebbnek, szívesebbnek mutatta ez magát, a fiatal ember annál akaratosabb, zsémbesebb s kiállhatatla­­nabb volt. Az öreg Bongrand-nal Noél anyó sokkal jobban meg lehetett elégedve. Mig Emil gyönyörűségét lát­szott keresni abban, ha a jó asszonyt boszanthatta, addig a vén katona nyájaskodott s bizelgett neki. Igaz, hogy eme hizelgések nem minden érdek nélkül valók voltak s főleg oda irányultak, hogy az orvos által tiltott némi apróbb kedvezményeket nyer­hessen. De hát hogy is lehetett volna ily páratlan hí­zelgőtől egy pohárka papramorgót, ez egyedüli szen­vedélyét megtagadni s tőle a dohányzást eltiltani ? Első ízben nagy tusakodásban volt Noel anyó a lelkiismeretével s köténye alatt a legnagyobb elővi­­gyázattal csempészett be egy kis üveg pálinkát, foga­dást téve, hogy többé nem fogja ezt ismételni. Majd, a nélkül hogy a jó asszony tudta volna, mikép történhetett, az adag minden nap nagyobb lett valamivel s végre az öreg Bongrandnak este­ reggel tele volt kis üvege a pompás pálinkával, melyet ő nagy élvezettel szörpölgetett, fejét orráig a takaró alá rejtve. Az eredményt könnyen elképzelheti mindenki: Demarquay orvos Bongrand állapotában tüdőlob je­lenségeket vett észre, épp akkor, midőn e vén katona már üdülni kezdett s Noel any­ónak be kellett val­lania vétkes esztelenségét. IV. Eközben a Poulain Emil állapota is fokozato­san rosszabbra fordult. Minden fiatalsága és erős test­alkata mellett is, bármily gondos ápolásban részesült, ereje gyorsan hanyatlott. Hasztalan alkalmazták ágya mellett a vízgyógy­­tani készüléket, hogy a fiatal­ember sebét az üstökö­­södéstől megóvják; hiába áztatták térdét éjjel-nappal, a seb hovatovább elmérgesedett. A szegény sérültnek sem étvágya, sem szájíze nem volt többé; megsoványodott arca színtelenné vált, úgy hogy a helyzet komoly volta fölött legkevésbbé sem lehetett kétkedni. Demarquai orvos, meg lévén győződve, hogy a fiatal­ember állapota reménytelen, megengedte, hogy akármit kíván, nem kell tőle megtagadni. Mindenki csakhamar belátta aztán, hogy Pou­lain Emilnek az órái már meg vannak számítva. (Vége köv.) „Dósa György és forradalma.“ (A m. tud. akadémia által megdicsért pályamű. Irta Dr. Márki Sándor. Budapest. Kiadja Ráth Mór.) A magyar nemzet történetét sokan megírták s van egy pár magyar történetiró, kik — ha tökéletes művet nem alkottak is, — méltó büszkeségei a nem­zetnek, méltó díszei a magyar tudományosságnak. De, úgy tetszik, hogy nagy történetíróink csak a ma­gyar nemesség történetét írták meg. Nem vadul hoz­zuk ezt föl, hanem csak mint tényt említjük, mert tudjuk jól, hogy annyiban e felfogás jogosult volt, mennyiben a magyar nemzet fogalma kongruens fo­galom volt a nemességével. Azt tehát tudjuk, hogy mit csináltak királyaink, mit csináltak és hogyan harcoltak gőgös oligarcháink, gazdag és hatalmas arisztokratáink, büszke és vitéz nemeseink; de hogy a tulaj­donképeni magyar nép, a magyar parasztság, ez a »misera plebs contribuens« nyolcszáz éven ke­resztül hogyan élt, mit mivelt, arról történetíróink nagyon keveset beszélnek. Pedig hogy e tömeg is élt, hogy e tömeg is részt vett a nemzet történelmében, még­pedig nem csak mint ágyútöltelék, hanem mint a nemzeti fejlődés és történelem egyik alaptényezője, azt ha más nem is, de az úgy­nevezett paraszt­lázadá­sok kétségbevonhatatlanul igazolják. Régibb történetírásunkon meglátszik, még e század folyamán is, hogy nemes emberek, vagy leg­alább is a nemesség felfogásában és előítéleteiben osztozó emberek írják, kiknek érzéke hiányzik ama társadalmi és politikai mozgalmak felismerésére és méltányos megítélésére, melyek bizonyos időszakokban a durva anyagnak látszó tömeg testében galvanikus mozgásokat idéztek elő, jeléül az életnek és fejlődés­nek. Ifjabb történetírásunknak maradt fenn a magyar parasztság életének és fejlődésének folyamatát kiku­tatni és leírni. Az újabb történetírás módszere, a tisztán tudományos pozitív módszer, nem engedheti meg az előítéletek és a kedvenc felfogás kedvéért a tények ignorálását és nem mellőzheti a tisztán poli­tikai események és politikailag tényező társadalmi osztályoknak a néppel, a nemzettest nagy tömegével való szerves összefüggésének vizsgálatát sem. A kor demokratikus iránya a történetírást az arisztokrati­kus erőn­etetektől épp úgy megszannanotza, mint a tapasztalati és kritikai módszer az egyoldalú moralizá­­lástól s az események a priori nyert elvek és feltevé­sek szerinti megítélésétől és magyarázatától. Ettől a történetírástól várjuk mi a magyar parasztság szere­pének és hatásának földerítését s ezzel együtt a ma­gyar nemzet életének és fejlődésének tudományos le­írását. A magyar parasztság életében minden esetre a legnevezetesebb mozzanatok egyike a Dósaféle pa­rasztforradalom volt. Dósával eddigi történetírásunk nagyon röviden és nagyon igazságtalanul bánt el. A szokásos fölfogás szerint, Dósa nem volt egyéb, mint közönséges rabló, vérszomjas, kegyetlen ember, kit semmi magasztos eszme nem vezérelt, legfölebb aljas boszú az őt lenéző és megvető nemesség ellen. Dósa emberei pedig lázadó, rabló, kegyetlen parasztok vol­tak, kik agyonverték földesuraikat boszúból és anyagi indokokból, minden öntudatos cél és nemesebb törek­vés nélkül. Az egész mozgalom nem egyéb, mint rablóhadjárat, esztelen vérengzés, melynek sem törté­neti oka, sem erkölcsi célja nem volt. A magyar köl­tészet máskép fogta fel Dósát, mint a történetírás. A negyvenes évek demokratikus eszejárása Dósában töb­bet látott, mint közönséges rablóvezért. E fölfogás a költőiség szemüvegével meglátta Dósa nemesebb szán­dékait, eszmeibb törekvését, valamint az egész mozga­lom igazibb és valódibb jellemét is. Báró Eötvös Jó­zsef ismeretes regényében: »Magyarország 1514-ben«, Dósát mint a népszabadság bajnokát tünteti föl s az egész mozgalmat a legnemesebb célzatossággal a job­bágyság fölszabadításának elősegítésére igyekszik föl­használni. Sőt ez időben az eposzi tárgy után kutató Arany János lelkében is föltűnik Dósa alakja. A nép­ből származott nagy költő lelke egy valódi nemzeti epopéa hőse után kutat. A nagy olygarchák alakjai mellett Dósa véres alakja is megjelenik, mert érzi a költő, hogy a nagy nemzeti éposz hősének nem csak a nemesség, hanem a nép hősének is kellene lennie.Va­­lami sajátságos iróniával írja Petőfinek 1847 február­ 28-án: »Csák, Rákóczi, — sőt Dósa is — megfordult az én fejemben, de ott a nagy bökkenő: a censor ónja. Dósát mosolygod talán ? Hisz tette nem volt egyéb, mint egy kis reakció a természet örök törvénye sze­rem. Hiistoriauau ugyan semmivel uhuk, vajon a va­gyonosok ellen., Istentelen rabszolga-lázadás Szent- Domingóban.« Én azt hiszem, Arany ez iróniája többet bizonyít Dósa költői felfogásának igazsága mel­lett, mint egy egész vaskos könyv bizonyíthatna el­lene. A forradalom után pedig Jókai hódol e felfo­gásnak, mert hiszen­­a tizenhatodik század hajnalán az arisztokratai alapon nyugvó társadalom egészen elhasználta magát s az 1789-diki francia elveket csak alkalmazni kellett«. Dósa e költői felfogása minden esetre túlzott és anakronisztikus, de meggyőződésem szerint, közelebb áll az igazsághoz, mint a szokásos történelmi felfogás. A költői felfogás mindig a nemzet, t. i. az összes­ nép öntudatán alapszik. A nemzet öntudata pedig akár­hányszor útba igazít a történelmi események szelle­mének megítélésénél. M­árki Sándor Dósát és forradalmát az eddig szokásos történelmi felfogástól elütően fogja fel. Ő Dósában mást lát, mint egyszerű rablót. Szerinte, Dósa tudatos népmozgalom élén áll, ki a legneme­sebbet: a jogegyenlőséget akarja, ki előfutója száza­dunk demokrata eszméinek, ki öntudattal törekszik a parasztság társadalmi és politikai helyzetén javítani. »Ne kezdjünk megítéléséhez — úgy­mond — azon nagyon elterjedt tévhittel, hogy itt szörnyeteggel van dolgunk; s benne akkor egyénileg jellemes, eszes, vitéz, a nép javát kereső hazafit fogunk megismerni, ki a balvélemények egy részének kiküszöbölésére vál­lalkozott ; de eszközeiben különben sem válogatván, elsodorta s a századokra megbukott ügygyel együtt pellengérre állította őt az érdekeit féltő türelmet­lenség«. Márki rehabilitálni igyekezik Dósát, még­pedig nem sikertelenül. Műve nem ama divatossá lett tör­ténelmi vádiratok közé tartozik, melyeknek célja a szerecsent is fehérre mosni, hanem azok közé, melyek a tények kutatása és kritikája alapján új szemponto­kat hoznak be a történetírásba és a rosszul felfogott és helytelenül elítélt érdekeknek, törekvéseknek és személyeknek igazságot szolgáltatnak. Márki a tények alapján és nem a priori elvek segítségével igyekezik a Dósa rehabilitációját keresztül vinni. A­mit állít Folytatás a mellékleten. 816

Next