Fővárosi Lapok 1883. szeptember (204-229. szám)

1883-09-01 / 204. szám

Szombat, 1883. szeptember 1. 2U4:. szám. miszauiK evioiyíim. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok-tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. JS®gyedévre ..... 4 írt. megjelenik M ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY: ————Bimm a Hirdetések szintúgy nint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Atheuaeum-ópület) a kiadóhivatalba küldendők. A legszebb asszony. (Történeti beszély.) irta P. Szathmáry Károly. (Folytatás.) — Én is azt hiszem, — mondá a hercegnő; — b mielőtt önöket további lépésekre kérném: engedjék meg, hogy magam tegyek egy kísérletet. A lovagok búcsút vettek, a hercegnő pedig iró- szekrényét nyitotta fel és gyászt jelentő ezüst szegélyű névjegyére pár sort vetve, azt borítékba tette és Lu- cbezi Palli gróf nevére cimezé. Aztán mosolyogva mondá magában: — Ha Hektor úr csakugyan Hektor: akkor egy nő szives kérését nem tagadhatja meg. Ezzel szolgáját szólitá be. — Vigye ön e levélkét a vendéglősnek és kérje meg nevünkben, hogy azt rendeltetése helyére juttassa. V. Luchezi gróf valódi mintája volt az olasz férfiúi szépségnek. Gazdag koromfekete haj, sötét olajszin arcbőr, mélyen fekvő, de a szenvedély tüzében lángoló szemek, széles váll és termet, melyről bármely szob­rász Apollót mintázhatta volna. Öltözete egyszerű és elegáns, mely Páris legelső szalonjában is kifogásta­lannak találtatott volna. A gróf bejelentő magát s a következő pillanat­ban szemtől szembe állott a hercegnővel. Talán mindenki életében előfordult legalább egyszer, hogy oly lénynyel találkozzék, kinek első megpillantására önkénytelenűl érzi, hogy a találkozás életre kiható, hogy azt talán soha sem fogja többé elfeledni. E találkozásnál ez a különös hatás kölcsönös­nek látszott. A hercegnő és gróf egyszerre elhalvá­nyodtak, mintha arcuk minden vére a szívre tolúlt Tolna, hogy a következő pillanatban annál nagyobb hatalommal térjen vissza. Jó bosszú perc telt el, miközben némán tekin­tettek egymásra s ha valami festőművész lett volna jelen, e kiváló szépségű férfit és a természet minden gazdagságával ellátott nőt, a mint igy egymással Bzemben állnak nagy örvendetes meglepetésben, egy addig soha nem érzett vonzalomtól egymás felé ra­gadtatva, bizton vehette volna mintaképül az első emberpár találkozásához a paradicsomban. — Azt hiszszük, hogy a paradicsomban is Éva asszony szólalt meg először, — itt is úgy történt. — Megbocsáthatja a gróf úr a szokatlan me­részséget, hogy egy, önt csak híréből ismerő nő magá­hoz kéretni merte ? Mentse ki e merészséget az a balsors, mely engem és gyermekemet a föld egyik leghatalmasabb trónjától az élet tengerébe dobott és bujdosóvá tett. — Felséges asszonyom, — mond a gróf, miköz­ben szenvedélylyel égő szemei a hercegnő gyönyörű arcán és termetén röpültek végig, — nekem kell sor­somat áldanom, hogy elhozta reám e szerencsés pilla­natot, midőn az isten legszebb teremtményét színről színre láthatom magam előtt. A hercegnő elbűvölő tekintete a hízelgőn nyu­godott s az édes szavak mint valami zene látszottak elbűvölni egész valóját. — Gróf úr, én pártfogását kér^m saját magam, de különösen szegény szerencsétlen fiam: Henrikem számára. Ismeri ön bátyámnak, a királynak sajátsá­gos természetét, mely már odáig ragadta, hogy ne­kem, bugának sincsen szabad bejáratom hozzá. Bár­kihez fordultam eddig, hogy ő felsége és közöttem közbenjáró legyen: mindenki ringatta vállát és mind­annyian önre hivatkoztak, mint egyetlenre, ki e me­rész ügyben ő felségének előterjesztést tehet. A gróf elkomolyodott és azután bizonyos elfo- gódással mondá: 1 — Legyen meggyőződve felség, hogy én mind­azt megteszem, mi ez ügyben lehetséges, ha mindjárt életembe kerül is. Ne méltóztassék ez utóbbi kifeje­zést a szokott könnyű értelemben venni; mert ismere­tes dolog a király ő felsége szenvedélyessége azok iránt, kik valami, neki nem tetsző ügyben mernek előterjesztést tenni. Én valóban nem csak állásommal, mely kétség kivűl egyike a legelőnyösebbeknek, ha­nem életemmel is játszom. — Fel tudom fogni e szolgálat nagyságát, — mond a hercegnő — és ahhoz fogom mérni' az elisme­rését és háláét. Foglaljon helyet, gróf úr, — mondja aztán, az egyik kereveten maga is helyet foglalva; de a gróf ezután is állva maradt. — Felség, — mond aztán szenvedélylyel, — én érzem e pillanat jelentőségét, mely mindkettőnk sorsa fölött határoz. Azon pillanat óta, hogy felségedet ; megpillantani szerencsés lehettem, egy bűvölet ha- ! talma alatt állok, mely ellen nem lehet egyébb taliz- i mánom, mint felséged elhatározása. Én életemet koc­káztatom; szívesen teszem felségedért: de ez élet amúgy is elveszti becsét előttem, ha felséged nem győz meg arról, hogy annak jövőre még némi értéke : lehet. Én imádom, bálványozom felségedet, — mond aztán térdre bocsátkozva. — Felségednek egy »igen« szava a legboldogabb embert fogja fölkelteni e hely­ről, ki mindent képes áldozni azon jövőért, mely azon pillanattól kezdve az övé is. A hercegnő kezét nyujtá a grófnak, ki azt szén- | vedélyes csókokkal halmozta el. Don Esteban is megjelent és valamivel komo­lyabb spanyol grandezzával szintúgy előadta szivének érzelmeit. A válasz hasonló volt az előbbiekhez. Midőn aztán ez is elment, a hercegnő szenve­délyes hangon kiáltott fel: — Oh mennyit kell értted áldoznom, kedves Henrikem! És ugyanez estén Nápoly egyik félreeső kápol­nájában egy ritka szép ifjú pár jelent meg és pár egy­szerű halász tanúsága mellett egy jól megfizetett lel­kész rájok adta az ég és egyház áldását. A rövid szertartás végezte után az ifjú pár hin­tóba ugrott és később ama palotában tűnt el, melyet Bärry hercegnő használt lakásúl. (Vége köv.) Az elválliatatlanok. (Orosz elbeszélés.) irta Turgenjew Iván. (Folytatás.) Noha még csak tizenkét éves voltam, hála mithologiai tanulmányaimnak, mégis tudtam, kik vol­tak az argonauták. De annál inkább bámultam, mikor e szót oly embernek a szájából halottam, kit úgyszól­ván csak rongyok takartak. — Hát tanult ön mitbologiát is ? — kérdez­tem, forgatva kezemben a sapkáját, mely belől ki volt vattázva, kivűl molyette prémmel szegélyezve s megtöredezett szemernyővel is ellátva. — Ezzel a tudománynyal is foglalkoztam én, édes urficskám ; behatólag foglalkoztam. Most azon­ban adja vissza a sapkámat, hogy azzal kopasz feje­met eltakarjam. Lehúzta sapkáját a szemére. Aztán féhéres szemöldökét felvonva, kérdezte, ki vagyok én tulajdon­képpen s kik a szüleim ? — Éne birtok tulajdonosának az unokája va­gyok ; az ő egyetlen rokona. A papa meg a mama már meghaltak. Punin keresztet vetett magára. — Isten juttassa Őket a paradicsomba! Tehát árva és egyszersmind e birtoknak az örököse. Mind­járt láthatni önben a nemes vért: a mint a szemében meg-megvillan és ereiben pezseg — zum — zum — zum. Ugyanekkor ujjaival iparkodott megérthetővé tenni a pezsgő kékvér keringését. — És tudja-e nagyságod, vájjon a pajtásom megegyezett-e a nagymamájával s megkapta-e a neki ígért állomást? — Azt nem tudom. Punin sóhajtott. — Oh, ha itt felütbetnők a sátrunkat, habár rövid időre is! Örökké bujdosni, örökké bujdosni. .. sehol egy nyughely, soha sem szűnik meg e világi zaj s a lélek . . . — Mondja csak, — szakitám meg a beszédet, — talán pap ön ? Punin felém fordult s megvillant a szeme. — Honnan támadt e gondolata, kedves ur­ficskám ? — Nos, ön úgy beszél, mint a hogy a templom­ban szoktak. — Mert költői fordulatokkal élek ? Ezen nem kell csodálkoznia. Természetesen, a közéletben az efféle fordulatok nem mindig helyesek. De mihelyt a lélek magasabb lendületre emelkedik, a nyelv is fel- lengőbbé, magasabbá változik. Nem tanitá ezt önnek a nevelője, a ki a hazai irodalomban oktatta — hiszen nyert ebben, nemde, oktatást ? — nem magyarázta ezt önnek ? — Nem, ezt nem fejtegették előttem, — viszon-

Next

/
Thumbnails
Contents