Fővárosi Lapok 1883. szeptember (204-229. szám)

1883-09-01 / 204. szám

Szombat, 1883. szeptember 1. 204­. szám. miszauik evid­yísm. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. JS®gyedévre ..... 4 írt. megjelenik , ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. ————Bimm­a Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A legszebb asszony. (Történeti beszély.) irta P. Szathmáry Károly. (Folytatás.) — Én is azt hiszem, — mondá a hercegnő. — , mielőtt önöket további lépésekre kérném, engedjék meg, hogy magam tegyek egy kísérletet. A lovagok búcsút vettek, a hercegnő pedig iró­­szekrényét nyitotta fel és gyászt jelentő ezüst szegélyű névjegyére pár sort vetve, azt borítékba tette és Lu­­chezi Palli gróf nevére cimezé. Aztán mosolyogva mondá magában: — Ha Hektor úr csakugyan Hektor, akkor egy nő szives kérését nem tagadhatja meg. Ezzel szolgáját szólita be. — Vigye ön e levélkét a vendéglősnek és kérje meg nevünkben, hogy azt rendeltetése helyére juttassa. V. Luchezi gróf valódi mintája volt az olasz férfiúi szépségnek. Gazdag koromfekete haj, sötét olajszín arcbőr, mélyen fekvő, de a szenvedély tüzében lángoló szemek, széles váll és termet, melyről bármely szob­rász Apollót mintázhatta volna. Öltözete egyszerű és elegáns, mely Páris legelső szalonjában is kifogásta­lannak találtatott volna. A gróf bejelente magát s a következő pillanat­ban szemtől szembe állott a hercegnővel. Talán mindenki életében előfordult legalább egyszer, hogy oly lénynyel találkozzék, kinek első megpillantására önkénytelenül érzi, hogy a találkozás életre kiható, hogy azt talán soha sem fogja többé elfeledni. E találkozásnál ez a különös hatás kölcsönös­nek látszott. A hercegnő és gróf egyszerre elhalvá­nyodtak, mintha arcuk minden vére a szívre tolult volna, hogy a következő pillanatban annál nagyobb hatalommal térjen vissza. Jó hosszú perc telt el, miközben némán tekin­tettek egymásra s ha valami festőművész lett volna jelen, e kiváló szépségű férfit és a természet minden gazdagságával ellátott nőt, a­mint­egy egymással szemben állnak nagy örvendetes meglepetésben, egy addig soha nem érzett vonzalomtól egymás felé ra­gadtatva, bizton vehette volna mintaképül az első emberpár találkozásához a paradicsomban. — Azt hiszszük, hogy a paradicsomban is Éva asszony szólalt meg először, — itt is úgy történt. — Megbocsáthatja a gróf úr a szokatlan me­részséget, hogy egy, önt csak híréből ismerő nő magá­hoz kéretni merte ? Mentse ki e merészséget az a balsors, mely engem és gyermekemet a föld egyik leghatalmasabb trónjától az élet tengerébe dobott és bujdosóvá tett. — Felséges asszonyom, — mond a gróf, miköz­ben szenvedélylyel égő szemei a hercegnő gyönyörű arcán és termetén röpültek végig, s nekem kell sor­somat áldanom, hogy elhozta reám e szerencsés pilla­natot, midőn az isten legszebb teremtményét színről színre láthatom magam előtt. A hercegnő elbűvölő tekintete a hízelgőn nyu­godott s az édes szavak mint valami zene látszottak elbűvölni egész valóját. — Gróf úr, én pártfogását kérem saját magam, de különösen szegény szerencsétlen fiam, Henrikem számára. Ismeri ön bátyámnak, a királynak sajátsá­gos természetét, mely már odáig tagadta, hogy ne­kem, hugának sincsen szabad bejáratom hozzá. Bár­kihez fordultam eddig, hogy ő felsége és közöttem közbenjáró legyen, mindenki ringatta vállát és mind­annyian önre hivatkoztak, mint egyetlenre, ki e me­rész ügyben ő felségének előterjesztést tehet. A gróf elkomolyodott és azután bizonyos elfo­­gadással mondá:­­ — Legyen meggyőződve felség, hogy én mind­azt megteszem, mi ez ügyben lehetséges, ha mindjárt életembe kerül is. Ne méltóztassék ez utóbbi kifeje­zést a szokott könnyű értelemben venni, mert ismere­tes dolog a király ő felsége szenvedélyessége azok iránt, kik valami, neki nem tetsző ügyben mernek előterjesztést tenni. Én valóban nem csak állásommal, mely kétség kivűl egyike a legelőnyösebbeknek, ha­nem életemmel is játszom. — Fel tudom fogni e szolgálat nagyságát, — mond a hercegnő — és ahhoz fogom mérni­ az elisme­rését és háláét. Foglaljon helyet, gróf úr, — mondja aztán, az egyik kereveten maga is helyet foglalva; de a gróf ezután is állva maradt. — Felség, — mond aztán szenvedélylyel, — én érzem e pillanat jelentőségét, mely mindkettőnk sorsa fölött határoz. Azon pillanat óta, hogy felségedet­­ megpillantani szerencsés lehettem, egy bűvölet ha­­­­talma alatt állok, mely ellen nem lehet egyébb taliz-­­­mánom, mint felséged elhatározása. Én életemet koc­káztatom, szívesen teszem felségedért, de ez élet amúgy is elveszti becsét előttem, ha felséged nem győz meg arról, hogy annak jövőre még némi értéke­­ lehet. Én imádom, bálványozom felségedet, — mond aztán térdre bocsátkozva. — Felségednek egy »igen« szava a legboldogabb embert fogja fölkelteni e hely­ről, ki mindent képes áldozni azon jövőért, mely azon pillanattól kezdve az övé is. A hercegnő kezét nyújtá a grófnak, ki azt szen-­­­vedélyes csókokkal halmozta el. Don Esteban is megjelent és valamivel komo­lyabb spanyol grandezzával szintúgy előadta szivének érzelmeit. A válasz hasonló volt az előbbiekhez. Midőn aztán ez is elment, a hercegnő szenve­délyes hangon kiáltott fel: — Oh mennyit kell értted áldoznom, kedves Henrikem! És ugyanez estén Nápoly egyik félreeső kápol­nájában egy ritka szép ifjú pár jelent meg és pár egy­szerű halász tanúsága mellett egy jól megfizetett lel­kész rájuk adta az ég és egyház áldását. A rövid szertartás végezte után az ifjú pár hin­tóba ugrott és később ama palotában tűnt el, melyet Barry hercegnő használt lakásul. (Vége köv.) Az elválh­atatlanok. (Orosz elbeszélés.) Írta Turgenyev Iván. (Folytatás.) Noha még csak tizenkét éves voltam, hála mithologiai tanulmányaimnak, mégis tudtam, kik vol­tak az argonauták. De annál inkább bámultam, mikor e szót oly embernek a szájából halottam, kit úgyszól­ván csak rongyok takartak. — Hát tanult ön mithologiát is ? — kérdez­tem, forgatva kezemben a sapkáját, mely belől ki volt vattázva, kivűl melyette prémmel szegélyezve s megtöredezett szemernyővel is ellátva. — Ezzel a tudománynyal is foglalkoztam én, édes urficskám , behatólag foglalkoztam. Most azon­ban adja vissza a sapkámat, hogy azzal kopasz feje­met eltakarjam. Lehúzta sapkáját a szemére. Aztán fehéres szemöldökét felvonva, kérdezte, ki vagyok én tulajdon­képpen s kik a szüleim ? — Én e birtok tulajdonosának az unokája va­gyok ; az ő egyetlen rokona. A papa meg a mama már meghaltak. Punin keresztet vetett magára. — Isten juttassa őket a paradicsomba! Tehát árva és egyszersmind e birtoknak az örököse. Mind­járt láthatni önben a nemes vért, a mint a szemében meg-megvillan és ereiben pezseg — zum — zum — zum. Ugyanekkor ujjaival iparkodott megérthetővé tenni a pezsgő kékvér keringését. — És tudja-e nagyságod, vájjon a pajtásom megegyezett-e a nagymamájával s megkapta-e a neki ígért állomást? — Azt nem tudom. Punin sóhajtott. — Oh, ha itt felüthetnék a sátrunkat, habár rövid időre is! Örökké bujdosni, örökké bujdosni. .. sehol egy nyughely, soha sem szűnik meg e világi zaj s a lélek . . . — Mondja csak, — szakitom meg a beszédet, — talán pap ön ? Punin felém fordult s megvillant a szeme. — Honnan támadt e gondolata, kedves ur­ficskám ? — Nos, ön úgy beszél, mint a­hogy a templom­ban szoktak. — Mert költői fordulatokkal élek ? Ezen nem kell csodálkoznia. Természetesen, a közéletben az efféle fordulatok nem mindig helyesek. De mihelyt a lélek magasabb lendületre emelkedik, a nyelv is fel­­lengőbbé, magasabbá változik. Nem tanítá ezt önnek a nevelője, a ki a hazai irodalomban oktatta — hiszen nyert ebben, nemde, oktatást ? — nem magyarázta ezt önnek ? — Nem, ezt nem fejtegették előttem, — viszont

Next