Fővárosi Lapok 1883. október (230-255. szám)

1883-10-02 / 230. szám

ték ők azt a pénzt, nem találva az azért járó munkát nagyon terhelőnek. Aztán némi időt is kellett várni, míg rendes foglalkozási körükbe visszatérhetnek. Látták egymást mindennap, az állomáson, erő­dökön, a mahri hivatalnál s mivel nem volt jelentékeny elfoglaltatásuk, beszélgettek s ha egy pohárral kelle­ténél többet találtak inni, a csevegés élénkebbé vált a bajtársak közt; beszéltek a megszállásról, Trochu tá­bornok tervéről, Ducrot kirohanásáról s amaz embe­rekről, a­kik soha sem akartak a nemzetőrségnél szol­gálni, azt állítva, hogy őket mire sem lehet használni tehát mindegy, akár velők, akár nélkülök. Az én férjem nem tartozott amaz emberek közé, a­kik a szót szaporítani szokták; elmondá alkalmilag, mint bárki más, a saját nézetét; de nem szenvedhette azokat, a­kik szünetlenü­l beszélnek, a nélkül, hogy beszédöknek némi veleje volna, úgy vélekedett, hogy az ily fecsegőknek a főerejük a lármázásban rejlik s mihelyt tettre kerül a sor, már sehol sincsenek ők. A­mi a politikát illeti, ő ahhoz nem értett s nem is akarta abba ártani magát, sőt ama meggyőző­désben élt, hogy a műhelyekben is mindig azok a leg­rosszabb munkások, a­kik politikával vesződnek. Ak­kor is, midőn a köztársasági szövetkezésről és köz­ponti bizottságról először beszéltek neki, mondván, hogy számítnak ő rá is, hogy ilyen meg olyan emberek állnak az élén, azt válaszolta egész egyszerűen, hogy hagyjanak békét neki. Azonban, noha erősen föltette magában, hogy tűzhelyénél marad, kénytelen-kelletlen meg kellett ér­tenie, a­mit neki beszéltek, hogy a nemzetőrségtől el akarják venni az ágyúkat s azokat a poroszoknak adni át, hogy elveszik fegyvereit, a nemzetőrséget föloszlatják, nem törődve azzal, ha éhen halnak is az emberek — s hogy akkor, leverve a köztársaságot, a kormányra Chambard-t, vagy a kis herceget ültetik. Mindamellett sem igen hatottak e beszédek fér­jemnek a lelkére. Ha ő ama hiedelemben él, hogy komolyan tehet valamit a bajok elhárítása céljából, nem habozik vala, de épp úgy nem bízott többé e cse­vegésekben, mint nem a közgyűlések szónokainak be­szédeiben. Végre, egy hétfőn reggel, századának egyik em­bere látogatta meg férjemet s igy szólt hozzá: — Nos, hadnagy, itt az ideje! — Micsoda"? — kérdé férjem , — minek az ideje van itt? — Mi a Hotel-de-Villében vagyunk s kezünk­ben Páris, azaz Franciaország. Thiers el akarta vitet­ni a Szent-Péter-térről az ágyúkat s ekkor az egész Montmartre összecsődült, s mi urai lettünk a térnek. Tegnap este két zászlóalj, a 64 és 172-dik, Mont­­martreből kiindult s a Hotel-de-Villet minden ellen­állás nélkül elfoglalta; a polgármester és hivatalnokai még napközben kivonultak abból. Ma reggel, mint beszélik, a kormány bevonult Versaillesba, mellette maradt katonáival; mondják, a rendőrfőnökség, az »Elysée«, a Vendôme-tér, minisztériumok üresek s nem kell egyebet tenni, mint megjelenni s mindenüvé bevonulni. Érti-e ön? A dalosok fogják a jelt meg­adni. A zászlóalj találkozási helye a mairi palota előtti tér, mint szokás szerint, kilenc órakor! Férjem tétovázott, menjen-e, vagy maradjon ? Ha ő csak egyedül hallja e beszédet, ki sem moccant volna a házból. De valamennyi szomszéd s a házbeliek közül sokan voltak jelen. Férjem megjelent a kijelölt helyen inkább csak kiváncsiságból, mint egyébb célból. Ott találta az egész zászlóalat tisztjeivel és altisztjeivel. Körülfog­ták és üdvözölték őt. Szóval, addig-addig beszélget­tek, míg végre ő is ott maradt a többivel. íme,így jutott férjem a Commune-be.Nem akarom őt mentegetni,csupán azt akarom önöknek mondani,hogy a Commune csupa naplopókból, semmirekellők és ré­szegesekből állt. Nem fogom pártjukat; ők voltak azok, kik Parist gyújtogatták, a túszokat meggyilkolták. De ő is ott volt, noha ama derék emberek közé tar­tozott, kik sem nem gyújtogattak, sem nem gyilkol­tak, s mégis épp ezek voltak, a­kik a többiért is la­­koltak.Egyébbiránt férjem nem habozott kifejezni a vé­leményét, midőn látta, hogy a dolgok nem úgy folynak, mint kellene. Hányszor ismételte ő előttem, mikor hazatért ruhát váltani, vagy engem s gyermekemet megölelni: — Mindenki csak parancsolni akar, de senki sem akar engedelmeskedni.Ha ez így megy, nem messze megyünk ... És aztán nagyon sok a fosztogató! Az ő zászlóaljában, a 123-dikban még átalában eléggé nyugodtan viselték magukat az emberek, de voltak oly zászlóaljak, a­hol nagyon sajnos körülmé­nyek fordultak elő; a tisztek nem sokkal értek többet, mint a közemberek, sőt néha még rosszabbak voltak. Képzelhetik önök, hogy folyhattak ott a dolgok! Az én férjem folyvást szolgálatra volt kiren­delve zászlóaljával, vagy pedig az északi vaspályához, úgy­hogy ő semmi részt nem vehetett amaz esemé­nyekben, melyek Párison kívül történtek a versaillesi szövetségesek távoztától kezdve, addig, míg a hadcsa­patok az auteuili kapun be nem vonultak. Ismétlem még egyszer, nem mentegetéskép mon­dom ezeket. Nem ő rajta múlt, hogy nem harcolt a versaillesiak ellen. Ha az ő zászlóalját külső szolgá­latra vezényelték volna, pl. hogy Neuillybe vagy Cha­­tillonba vonuljon, valószínű, hogy ő is akképp cseleke­dett volna, mint a többi. Az, a­mit én jó lélekkel elmondhatok, a többi közt, hogy ő soha durva és kegyetlen nem volt senki iránt. Ama szövetségesek közé tartozott ő, kik nem tartóztattak le valakit a legcsekélyebb ürügy alatt. Nemcsak hogy nem követett el a férjem hasonló dol­gokat, de valahányszor csak hatalmában állt, meg­akadályozta azokat. A Vendôme-téren, azon a napon, midőn az oszlopot lerombolták, egy levélhordó nagyon rosszul járt volna, ha ő ott nincs; az a szegény ember azt az esztelenséget követte el, hogy hangosan kiabált, mily galádság az, az emlékoszlopot sat, lerombolni! Férjem oda sietett s parancsolta az embereknek, bo­­csássák el azt az embert, ő majd elvezeti s felelősséget vállal értte- El is vezette őt a Szent-Ágoston-utca felé, mintha a Drouot-utca mak­i épületébe akarta volna kisérni. A Nagy­ Lajos-utca sarkához érve, meg­győződött előbb, nem kiséri-e őket valaki, aztán így szólt a levélhordóhoz: — Most siessen ön, a merre lát­ó jövőben ne beszéljen oly hangosan. Én nem lehetek mindig kö­zelében, hogy pártját foghassam. A levélhordó nem ismételtette a mondottakat s oly hirtelen odább állt, hogy még a köszönést is elfe­ledte. Később, midőn az északi pálya­állomás főnöke volt férjem, hányszor segített a fiatal embereken, a­kiket erővel be akartak sorozni, hogy St. Denisre menjenek! Igaz, mindez nem akadályozta őt abban, hogy a Commune nek szolgáljon és én senkit sem kárhoztat­hatok azért, ha ennek következtében bajba keveredett. (Folyt, köv.) Ú­­­z és bor. (Tárca Szírából.) Szíra-Hermapoliszban, ez ikervárosban, az ivóvíz hiánya állandó baj. Az egész nyolc földrajzi mértföld nagyságú szigeten,hol a sós talajvíz még a növényzet ön­­töztésére sem alkalmas, csak két meglehetős vizű forrás van, s ezeket naponta több mint harminc ezer ember s több ezer állat veszi igénybe. A kevésbbé jó vizű, de közelebbi, tem­észetes cisterna a szírai katholikus püspök jól jövedelmező tulajdona. Száz liter víz belőle ott helyben negyed frank. Az újabb kikötőváros, Her­­mapolisz községe onnan vízvezetéket szándékozott létre­hozni, de a püspökkel nem lehetett megegyezni. Úgy vélekedett tán, hogy kényelmes úton az elégnél is több fogyna el s vízinség állana elő, az pedig a szentirás­­ban sem olvasható, hogy »ha felebarátod szomjazik, szomjazzál te is.« Masucci Theofil püspök ennek előtte néhány évig a római szent­szék konstantinápolyi pre­fektusa volt; ő a szent-ferenci­ rend tagja s mint ilyen­nek hosszú, szép bajusza és szakála van. Midőn az említett egyházi és diplomáciai állomásra kinevezte­­ték, a hivatalos érintkezések iránti tekintetből szaká­­lát és bajszát jó előre leborotváltatta. De csakhamar értesült, hogy keleten, mint leendő egyházi méltóság, szakál és bajusz nélkül, valami nagy tekintélyre és tiszteletre nem számolhat. Szerencséjére még volt ideje, hogy e keleten valóban nagyhatású férfiékességet úgy a­hogy megnöveszthette. Szívesen emlékezik amaz idő­beli konstantinápolyi nagykövetünkre, gróf Zichy Fe­­rencre, »conte Zikhi«-re, a­hogy ő mondja. Most neki az említett kút az, a mi az esztergomi érseknek pél­­dául a bajcsi uradalom. Mint szerzetes, ide illik, ez igénytelen méltóságba. A mi kedves hazánkban sok olyan plébános van, ki nem cserélne a szírai katholi­kus püspök székével, melynek fő jövedelmi forrása egy vízforrás. A jobb vizű kút az ősi hegyi város mögött van, s oda és vissza az út legalább egy óra járás. Her­­mapoliszba a vizet szakadatlanul szamár- és ösz­vérkaravánok hordják, a nyereghez kétfelől megerő­sített két-két vályúban, vagy fonott kosarakba helye­zett hat-nyolc korsóban, vagy taligákra tett hordók­ban. Szírába azonban emberek cipelik föl, négy-ötszáz lábnyi magasságra. Embertelen, hogy a szülők a viz­noraas e nenez munaajai naiai reanygyu­rmott.Biji.Le­parancsolják, fiaik majd mind hajcsárok. Számtalan tíz-tizenkét éves lányt láttam görnyedni az erejét jóval fölülmúló teher alatt. Nem is dalol itt egy sem, mint az egyiptomi fellah-leányok, kik az erejükkel arányos, hatvan-hetven liternyi vizes korsót, nagy szél idején is, a fejükön biztosan viszik s kellemes lépésekben siet­nek haza a Nílus partjától. Minap egy görög ismerő­sömmel a hegyi városba rándultunk. S egy szánalomra méltó szírai leánykával találkoztunk, ki a balvállán nehezedő hosszú, nagy, kétfülű korsót szép fejecskéjé­hez szorított jobb markában görcsösen tartó, a másik­kal meg az otromba lépcső melletti kőkerítés durva felületén keresgélt támaszpontokat. Arcáról csurgott a verejték; ruháján nem volt egy száraz folt, s jól hallottam, a­mint nyögdelve fohászkodott: »áh pana­­gia« ! (óh szent szűz!) — Nem nézhetek ilyesmit, — mondom megha­­tottan ismerősömnek, — jöjjön, vigyük a nehéz ter­het a szegényke helyett egy darabig. — Isten őrizze önt! Mit gondol ? Ez itt soha nem látott vagy hallott cselekedet volna. A leányka nem hinné el jó szándékát, s az edényt a földre ejtve, sikoltozva futna el. Ezt az előttünk tornyosuló házso­rok száz meg száz ablakából látnák és hallanák rög­tön s a legnagyobb bajba keveredhetnénk. Kőzápor hullna reánk s a felebaráti szeretet feje megsínylené, de még az enyém is. Inkább szenvedjen egy kicsit ér­zékeny szive, vagy menjünk más úton. Ha az idei beálló téli évszak előtt ezek a források földrengés következtében az 1415 láb magas »pirgosz« (torony) hegy gyomra felé szivárognának, vagy más bekövetkezhető okból kiapadnának, akkor Szíra-Her­­mapolisz lakosai kénytelenek volnának négy nap múlva kivándorolni e kővadamból. A nyáron és őszelőn ugyanis egy-egy ifl­ . esőt itt tüneményként bámul­­nak meg. A műfű télen is oly gyér jelenség volt az, hogy jelenleg a házakban létező márvány-ciszternák­ban egy csöpp víz sincs. Az ivóvíz hiánya miatt itt a nyilvános életben sajátságos jelenetek fejlődnek ki. A kikötő egy nagy, szép körvonalú öböl. Nincs olyan szép kőpart, mint Szmirnában, de hely van elég, amott a kamasz posta­hajók többnyire egy zúgba szólítják a vitorlásokat, mind a mellett ott, csendes időben is, gyakran történ­ikek. uc&acuthuacaca. , cnouivc/cui­on, caato vituittaa hajók kötnek ki a partnál, a gőzhajók távolabb hor­gonyoznak, mi­által a látkép érdekesebb. A kikötőben, a hármas bérc kisebbikének lejtője alatt elterülő vo­nalon, hol a levegő tisztább, van az itt legjobbnak tartott étkező helyiség. Ezt »Hotel Europe«-nak ke­resztelték el, hogy mily okból ? — azt nem tudom. Én is oda járok. Délben, pontban tizenkét órakor, este közvetlenül a naplemente után ott kell lenni, mert azután már a legjobb esetben is csak maradék jut. Né­hány negyedórával később már söprik és öblítik a helyiséget, a­mire nagy szükség van, mert levantei szo­kás : minden meg nem ehető ételrészt a földre dobni; s noha ily helyiségekben mindenütt van egy csapat kiváltságolt vendégkutya s megelőzőleg mindegyik ere­jétől kitelhetően segít tisztogatni, de kellő időre a nem csekély munkát nem végezhetik el. Az asztalokon vörös agyag »izzadó«-korsók vannak tányérokban el­helyezve. Ezek tömörebbek,mint az egyptomi agyag víz­tartók s nem is izzadnak annyira; tehát a vizet sem hűsítik annyira. Ha a ciszternák szárazak, akkor e korsókban poshadt viz szokott lenni. Most a nem kifogástalan minőségű püspöki forrás vize áll azokban. A vendégek nagyobbára gazdag kereskedők, a posta, a görög és az angol táviró hivatalnokai sat., kik vagy ezt iszszák, (néha al vendéglős úgy suttyomban ad né­melyik jó emberének a magáéból), vagy pedig össze­állnak hárman, négyen és az utcasarkoknál az ár­nyékban állomásozó vízárustól kisebb, sok fülű izzadó­korsóban hoznak magukkal kútvizet. Kávéházakban a püspöki forrásból eredő, szokásos pohár víz mellé, egy kávés­kanálban darabka cukor van, természete­sen nem azért, hogy a vendég azzal a vizet javítsa, hanem egyszerűen a végből, hogy »memento« gyanánt szolgáljon, mert mind a két forrás vize, ha a korsóban alig egy napig állott, szervessé válik s a ki a figyel­meztetést megérti, érintetlenül hagyja mind a kettőt s a körüljáró vizárustól vesz magának egy pohárra való friset öt lepráért (centime-ért). Feltűnő, hogy itt a Levanteban mindenütt any­­nyira kedvelt hűsítő italokat és a fagylaltot nem árulják az utcákon és tereken. Gazdag polgárok is délben, vagy este, a vízárustól maguk viszik haza, annak kikölcsönzött korsójában, a fris italt s ily módon megörvendeztetik családjukat. A 1464

Next