Fővárosi Lapok 1883. október (230-255. szám)
1883-10-02 / 230. szám
ték ők azt a pénzt, nem találva az azért járó munkát nagyon terhelőnek. Aztán némi időt is kellett várni, míg rendes foglalkozási körükbe visszatérhetnek. Látták egymást mindennap, az állomáson, erődökön, a mahri hivatalnál s mivel nem volt jelentékeny elfoglaltatásuk, beszélgettek s ha egy pohárral kelleténél többet találtak inni, a csevegés élénkebbé vált a bajtársak közt; beszéltek a megszállásról, Trochu tábornok tervéről, Ducrot kirohanásáról s amaz emberekről, akik soha sem akartak a nemzetőrségnél szolgálni, azt állítva, hogy őket mire sem lehet használni tehát mindegy, akár velők, akár nélkülök. Az én férjem nem tartozott amaz emberek közé, akik a szót szaporítani szokták; elmondá alkalmilag, mint bárki más, a saját nézetét; de nem szenvedhette azokat, akik szünetlenül beszélnek, a nélkül, hogy beszédöknek némi veleje volna, úgy vélekedett, hogy az ily fecsegőknek a főerejük a lármázásban rejlik s mihelyt tettre kerül a sor, már sehol sincsenek ők. Ami a politikát illeti, ő ahhoz nem értett s nem is akarta abba ártani magát, sőt ama meggyőződésben élt, hogy a műhelyekben is mindig azok a legrosszabb munkások, akik politikával vesződnek. Akkor is, midőn a köztársasági szövetkezésről és központi bizottságról először beszéltek neki, mondván, hogy számítnak ő rá is, hogy ilyen meg olyan emberek állnak az élén, azt válaszolta egész egyszerűen, hogy hagyjanak békét neki. Azonban, noha erősen föltette magában, hogy tűzhelyénél marad, kénytelen-kelletlen meg kellett értenie, amit neki beszéltek, hogy a nemzetőrségtől el akarják venni az ágyúkat s azokat a poroszoknak adni át, hogy elveszik fegyvereit, a nemzetőrséget föloszlatják, nem törődve azzal, ha éhen halnak is az emberek — s hogy akkor, leverve a köztársaságot, a kormányra Chambard-t, vagy a kis herceget ültetik. Mindamellett sem igen hatottak e beszédek férjemnek a lelkére. Ha ő ama hiedelemben él, hogy komolyan tehet valamit a bajok elhárítása céljából, nem habozik vala, de épp úgy nem bízott többé e csevegésekben, mint nem a közgyűlések szónokainak beszédeiben. Végre, egy hétfőn reggel, századának egyik embere látogatta meg férjemet s igy szólt hozzá: — Nos, hadnagy, itt az ideje! — Micsoda"? — kérdé férjem , — minek az ideje van itt? — Mi a Hotel-de-Villében vagyunk s kezünkben Páris, azaz Franciaország. Thiers el akarta vitetni a Szent-Péter-térről az ágyúkat s ekkor az egész Montmartre összecsődült, s mi urai lettünk a térnek. Tegnap este két zászlóalj, a 64 és 172-dik, Montmartreből kiindult s a Hotel-de-Villet minden ellenállás nélkül elfoglalta; a polgármester és hivatalnokai még napközben kivonultak abból. Ma reggel, mint beszélik, a kormány bevonult Versaillesba, mellette maradt katonáival; mondják, a rendőrfőnökség, az »Elysée«, a Vendôme-tér, minisztériumok üresek s nem kell egyebet tenni, mint megjelenni s mindenüvé bevonulni. Érti-e ön? A dalosok fogják a jelt megadni. A zászlóalj találkozási helye a mairi palota előtti tér, mint szokás szerint, kilenc órakor! Férjem tétovázott, menjen-e, vagy maradjon ? Ha ő csak egyedül hallja e beszédet, ki sem moccant volna a házból. De valamennyi szomszéd s a házbeliek közül sokan voltak jelen. Férjem megjelent a kijelölt helyen inkább csak kiváncsiságból, mint egyébb célból. Ott találta az egész zászlóalat tisztjeivel és altisztjeivel. Körülfogták és üdvözölték őt. Szóval, addig-addig beszélgettek, míg végre ő is ott maradt a többivel. íme,így jutott férjem a Commune-be.Nem akarom őt mentegetni,csupán azt akarom önöknek mondani,hogy a Commune csupa naplopókból, semmirekellők és részegesekből állt. Nem fogom pártjukat; ők voltak azok, kik Parist gyújtogatták, a túszokat meggyilkolták. De ő is ott volt, noha ama derék emberek közé tartozott, kik sem nem gyújtogattak, sem nem gyilkoltak, s mégis épp ezek voltak, akik a többiért is lakoltak.Egyébbiránt férjem nem habozott kifejezni a véleményét, midőn látta, hogy a dolgok nem úgy folynak, mint kellene. Hányszor ismételte ő előttem, mikor hazatért ruhát váltani, vagy engem s gyermekemet megölelni: — Mindenki csak parancsolni akar, de senki sem akar engedelmeskedni.Ha ez így megy, nem messze megyünk ... És aztán nagyon sok a fosztogató! Az ő zászlóaljában, a 123-dikban még átalában eléggé nyugodtan viselték magukat az emberek, de voltak oly zászlóaljak, ahol nagyon sajnos körülmények fordultak elő; a tisztek nem sokkal értek többet, mint a közemberek, sőt néha még rosszabbak voltak. Képzelhetik önök, hogy folyhattak ott a dolgok! Az én férjem folyvást szolgálatra volt kirendelve zászlóaljával, vagy pedig az északi vaspályához, úgyhogy ő semmi részt nem vehetett amaz eseményekben, melyek Párison kívül történtek a versaillesi szövetségesek távoztától kezdve, addig, míg a hadcsapatok az auteuili kapun be nem vonultak. Ismétlem még egyszer, nem mentegetéskép mondom ezeket. Nem ő rajta múlt, hogy nem harcolt a versaillesiak ellen. Ha az ő zászlóalját külső szolgálatra vezényelték volna, pl. hogy Neuillybe vagy Chatillonba vonuljon, valószínű, hogy ő is akképp cselekedett volna, mint a többi. Az, amit én jó lélekkel elmondhatok, a többi közt, hogy ő soha durva és kegyetlen nem volt senki iránt. Ama szövetségesek közé tartozott ő, kik nem tartóztattak le valakit a legcsekélyebb ürügy alatt. Nemcsak hogy nem követett el a férjem hasonló dolgokat, de valahányszor csak hatalmában állt, megakadályozta azokat. A Vendôme-téren, azon a napon, midőn az oszlopot lerombolták, egy levélhordó nagyon rosszul járt volna, ha ő ott nincs; az a szegény ember azt az esztelenséget követte el, hogy hangosan kiabált, mily galádság az, az emlékoszlopot sat, lerombolni! Férjem oda sietett s parancsolta az embereknek, bocsássák el azt az embert, ő majd elvezeti s felelősséget vállal értte- El is vezette őt a Szent-Ágoston-utca felé, mintha a Drouot-utca maki épületébe akarta volna kisérni. A Nagy Lajos-utca sarkához érve, meggyőződött előbb, nem kiséri-e őket valaki, aztán így szólt a levélhordóhoz: — Most siessen ön, a merre látó jövőben ne beszéljen oly hangosan. Én nem lehetek mindig közelében, hogy pártját foghassam. A levélhordó nem ismételtette a mondottakat s oly hirtelen odább állt, hogy még a köszönést is elfeledte. Később, midőn az északi pályaállomás főnöke volt férjem, hányszor segített a fiatal embereken, akiket erővel be akartak sorozni, hogy St. Denisre menjenek! Igaz, mindez nem akadályozta őt abban, hogy a Commune nek szolgáljon és én senkit sem kárhoztathatok azért, ha ennek következtében bajba keveredett. (Folyt, köv.) Úz és bor. (Tárca Szírából.) Szíra-Hermapoliszban, ez ikervárosban, az ivóvíz hiánya állandó baj. Az egész nyolc földrajzi mértföld nagyságú szigeten,hol a sós talajvíz még a növényzet öntöztésére sem alkalmas, csak két meglehetős vizű forrás van, s ezeket naponta több mint harminc ezer ember s több ezer állat veszi igénybe. A kevésbbé jó vizű, de közelebbi, temészetes cisterna a szírai katholikus püspök jól jövedelmező tulajdona. Száz liter víz belőle ott helyben negyed frank. Az újabb kikötőváros, Hermapolisz községe onnan vízvezetéket szándékozott létrehozni, de a püspökkel nem lehetett megegyezni. Úgy vélekedett tán, hogy kényelmes úton az elégnél is több fogyna el s vízinség állana elő, az pedig a szentirásban sem olvasható, hogy »ha felebarátod szomjazik, szomjazzál te is.« Masucci Theofil püspök ennek előtte néhány évig a római szentszék konstantinápolyi prefektusa volt; ő a szent-ferenci rend tagja s mint ilyennek hosszú, szép bajusza és szakála van. Midőn az említett egyházi és diplomáciai állomásra kinevezteték, a hivatalos érintkezések iránti tekintetből szakálát és bajszát jó előre leborotváltatta. De csakhamar értesült, hogy keleten, mint leendő egyházi méltóság, szakál és bajusz nélkül, valami nagy tekintélyre és tiszteletre nem számolhat. Szerencséjére még volt ideje, hogy e keleten valóban nagyhatású férfiékességet úgy ahogy megnöveszthette. Szívesen emlékezik amaz időbeli konstantinápolyi nagykövetünkre, gróf Zichy Ferencre, »conte Zikhi«-re, ahogy ő mondja. Most neki az említett kút az, a mi az esztergomi érseknek például a bajcsi uradalom. Mint szerzetes, ide illik, ez igénytelen méltóságba. A mi kedves hazánkban sok olyan plébános van, ki nem cserélne a szírai katholikus püspök székével, melynek fő jövedelmi forrása egy vízforrás. A jobb vizű kút az ősi hegyi város mögött van, s oda és vissza az út legalább egy óra járás. Hermapoliszba a vizet szakadatlanul szamár- és öszvérkaravánok hordják, a nyereghez kétfelől megerősített két-két vályúban, vagy fonott kosarakba helyezett hat-nyolc korsóban, vagy taligákra tett hordókban. Szírába azonban emberek cipelik föl, négy-ötszáz lábnyi magasságra. Embertelen, hogy a szülők a viznoraas e nenez munaajai naiai reanygyurmott.Biji.Leparancsolják, fiaik majd mind hajcsárok. Számtalan tíz-tizenkét éves lányt láttam görnyedni az erejét jóval fölülmúló teher alatt. Nem is dalol itt egy sem, mint az egyiptomi fellah-leányok, kik az erejükkel arányos, hatvan-hetven liternyi vizes korsót, nagy szél idején is, a fejükön biztosan viszik s kellemes lépésekben sietnek haza a Nílus partjától. Minap egy görög ismerősömmel a hegyi városba rándultunk. S egy szánalomra méltó szírai leánykával találkoztunk, ki a balvállán nehezedő hosszú, nagy, kétfülű korsót szép fejecskéjéhez szorított jobb markában görcsösen tartó, a másikkal meg az otromba lépcső melletti kőkerítés durva felületén keresgélt támaszpontokat. Arcáról csurgott a verejték; ruháján nem volt egy száraz folt, s jól hallottam, amint nyögdelve fohászkodott: »áh panagia« ! (óh szent szűz!) — Nem nézhetek ilyesmit, — mondom meghatottan ismerősömnek, — jöjjön, vigyük a nehéz terhet a szegényke helyett egy darabig. — Isten őrizze önt! Mit gondol ? Ez itt soha nem látott vagy hallott cselekedet volna. A leányka nem hinné el jó szándékát, s az edényt a földre ejtve, sikoltozva futna el. Ezt az előttünk tornyosuló házsorok száz meg száz ablakából látnák és hallanák rögtön s a legnagyobb bajba keveredhetnénk. Kőzápor hullna reánk s a felebaráti szeretet feje megsínylené, de még az enyém is. Inkább szenvedjen egy kicsit érzékeny szive, vagy menjünk más úton. Ha az idei beálló téli évszak előtt ezek a források földrengés következtében az 1415 láb magas »pirgosz« (torony) hegy gyomra felé szivárognának, vagy más bekövetkezhető okból kiapadnának, akkor Szíra-Hermapolisz lakosai kénytelenek volnának négy nap múlva kivándorolni e kővadamból. A nyáron és őszelőn ugyanis egy-egy ifl . esőt itt tüneményként bámulnak meg. A műfű télen is oly gyér jelenség volt az, hogy jelenleg a házakban létező márvány-ciszternákban egy csöpp víz sincs. Az ivóvíz hiánya miatt itt a nyilvános életben sajátságos jelenetek fejlődnek ki. A kikötő egy nagy, szép körvonalú öböl. Nincs olyan szép kőpart, mint Szmirnában, de hely van elég, amott a kamasz postahajók többnyire egy zúgba szólítják a vitorlásokat, mind a mellett ott, csendes időben is, gyakran történikek. uc&acuthuacaca. , cnouivc/cuion, caato vituittaa hajók kötnek ki a partnál, a gőzhajók távolabb horgonyoznak, miáltal a látkép érdekesebb. A kikötőben, a hármas bérc kisebbikének lejtője alatt elterülő vonalon, hol a levegő tisztább, van az itt legjobbnak tartott étkező helyiség. Ezt »Hotel Europe«-nak keresztelték el, hogy mily okból ? — azt nem tudom. Én is oda járok. Délben, pontban tizenkét órakor, este közvetlenül a naplemente után ott kell lenni, mert azután már a legjobb esetben is csak maradék jut. Néhány negyedórával később már söprik és öblítik a helyiséget, amire nagy szükség van, mert levantei szokás : minden meg nem ehető ételrészt a földre dobni; s noha ily helyiségekben mindenütt van egy csapat kiváltságolt vendégkutya s megelőzőleg mindegyik erejétől kitelhetően segít tisztogatni, de kellő időre a nem csekély munkát nem végezhetik el. Az asztalokon vörös agyag »izzadó«-korsók vannak tányérokban elhelyezve. Ezek tömörebbek,mint az egyptomi agyag víztartók s nem is izzadnak annyira; tehát a vizet sem hűsítik annyira. Ha a ciszternák szárazak, akkor e korsókban poshadt viz szokott lenni. Most a nem kifogástalan minőségű püspöki forrás vize áll azokban. A vendégek nagyobbára gazdag kereskedők, a posta, a görög és az angol táviró hivatalnokai sat., kik vagy ezt iszszák, (néha al vendéglős úgy suttyomban ad némelyik jó emberének a magáéból), vagy pedig összeállnak hárman, négyen és az utcasarkoknál az árnyékban állomásozó vízárustól kisebb, sok fülű izzadókorsóban hoznak magukkal kútvizet. Kávéházakban a püspöki forrásból eredő, szokásos pohár víz mellé, egy kávéskanálban darabka cukor van, természetesen nem azért, hogy a vendég azzal a vizet javítsa, hanem egyszerűen a végből, hogy »memento« gyanánt szolgáljon, mert mind a két forrás vize, ha a korsóban alig egy napig állott, szervessé válik s a ki a figyelmeztetést megérti, érintetlenül hagyja mind a kettőt s a körüljáró vizárustól vesz magának egy pohárra való friset öt lepráért (centime-ért). Feltűnő, hogy itt a Levanteban mindenütt anynyira kedvelt hűsítő italokat és a fagylaltot nem árulják az utcákon és tereken. Gazdag polgárok is délben, vagy este, a vízárustól maguk viszik haza, annak kikölcsönzött korsójában, a fris italt s ily módon megörvendeztetik családjukat. A 1464