Fővárosi Lapok 1883. december (281-305. szám)

1883-12-01 / 281. szám

Szombat, 1883, december 1. 281. szám Huszadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok-tere 4. tz. I. emelet. Előfizetési díj: JPélévre ....... 8 frt, Negyedévre . . . . , 4 frt. Megjelenik mi ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FÓVÁEOSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY: Hirdetések SEÍntugy mint előfizetések (Budapest, barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Esküvőn. A myrtus íme sze’p fejedre téve, Hosszan elomló fehér fátyolod Lágyan simul sápadt orcád elébe . . . Menyasszony vagy ? vagy halovány halott ? Vagy mind a kettő ? Az vagy. Mind a kettő. Oltárhoz int a másik pillanat, Hogy boldog nőként lásson a jövendő, S hogy én halottként megsirassalak. Oh ne kerülje szép szemed, ha rajta Tekintetem még hosszan megpihen ; Nincs benne bú, — ne félj : habár alatta Meg is szakad, — búm szívem mélyiben. Ne félj: egy sóhaj nem lesz árulója, Hogy te szivemnek árulója vagy, S hogy míg egy másnak üdvöt ád ez óra, E nyomorult szív vérzik, megszakad. Ne félj, hogy a szent eskünek szavára Szörnyű vád szökken ajkaimra tán . . Eredj, a merre sodor sorsod árja, Te gyönge lények leggyengébbje, lány ! Kívánható-e, hogy tán fölzudulni Egy kis virág s sorssal dacolni fog ? Virágnak sorsa: nyilni és virulni Es elvirulni haj, elébb-utóbb . . . Gegus Gusztáv.-----"*«>*►------­N em szeretik egymást. (Elbeszélés.) irta Kvassayné Kun Melanie. (Folytatás.) Béla elmerengve pillantott a fiatal szép leány arcába. — Nem tudná megmondani, mikor volt e nap P — kérdé halkan, megindultan. — Tisztán emlékezem, — válaszolta élénken Gizella, — december nyolcadikán volt. Béla nem szólt. Ajkához vonta Gizella kezét. A fiatal leány két forró könycseppet érzett kezére hul­lani Béla szeméből. — E napon, — mondá végre ünnepélyes csend után Béla, — esti hét órakor majdnem hajótörést szen­vedtünk Gibraltár fokán. Egy hajszálon függött életem. Őrangyalom azonban őrködött felettem. Ez őrangyal kegyed volt, Gizella. Midőn a tengeri vihar lecsönde­sült és én első valék, ki Gibraltár szirtfokáira meg­menekült, feltekintettem az égre. Az esthajnali csil­lag fénylőén, biztatóan ragyogott felettem. Lelkemen megmagyarázhatatlan neme az áhitatnak és rajon­gásnak vön erőt. Mintha lelkem sejtette volna, hogy kegyed a távolban érettem imádkozik. Én szintén imád­koztam. Őrangyalomhoz szállt ez ima. A mint ajkam forró fohászra nyílt, lelki szemeim elé kegyednek édes bájos arca tűnt. E pillanat volt az, melytől kezdve csak kegyedre gondoltam. Soha bensőségteljesehben, melegebb érzelmek­től áthatva nem mondtak szavakat. Gizella megfeled­kezett arról, hogy ujjacskái még mindig Béla kezé­ben nyugszanak. Szép fej e lehanyatlott kebelére, arca rózsapiros volt, és a mint kezét lassan, zavartan visz- szavonta, arra gondolt, hogy Bélát legjobb barátja gyanánt tiszteli és szereti. Társalgásukat nem folytathatták tovább. Ide­genek közeledtek a gyalog-ösvényen és messziről a bokrok mögül világított Emerencia néni hófehér bod- ros főkötője. Nem sokára maga az agg hölgy is láthatóvá lön. A legmelegebben üdvözölte Bélát és legelső kér­dése Pista bácsi volt. Mindaddig nem nyugodott, mig a legapróbb rész­letekig nem tudta meg az öreg ur foglalkozásait, idő­töltéseit. Mindaddig szomorú, aggódó arccal tekintett maga elé, a mig Béla meg nem nyugtatta, hogy Pista bácsi nem sakkozott amaz este óta, mikor összetűzött Emerencia nénivel. Hallani sem akar más ellenfélről, mint öreg barátnője. Szinte beteg, mióta nem jár Emerencia néni szalonjába. Kivált kezdetben ment nehezen a dolog. Minden este megindult a kapuig, ott azután eszébe jutott feltevése és makacs, dacos han­gon mondta: »Nem megyek! Ő sértett meg, ergo neki kell bocsánatot kérni! Csak nem engedem ma­gamat exerciroztatni holmi asszonynéptöl. Láncos lo- bogós. Én, ki huszár-kapitány voltam és egyszerre két burkusnak nyestem le a fülét!« Emerencia néni arca úgy kitisztult e szavakra, oly mosolygová lön, mint nyári eső után a napsugár. Elég boldogító volt az a tudat, hogy öreg ba­rátja nehezen nélkülözi őt. Feltette magában, hogy legelőször is, ha pár nap múlva haza utaznak, felke­resi öreg barátját és engesztelő mosolylyal nyújtja feléje kezét. Átlátta, hogy kemény szavak voltak azok, me­lyeket Béla ellen mondott. Szerette volna mindannyit visszavonni. Hiszen Béla olyan kedves, jó fiú valóban! És mintha Gizella sem idegenkednék már tőle annyira mint tavaly. Hiszen most is olyan lángoló pillantással tekint reá, mintha egész menyország tükröződnék Béla arcán. Hátha ? Emerencia néni szive repesett az örömtől. Újó­lag kezdé szőni reményeinek himes fátyolát. Boldog­ságának túláradó érzetében gyengéden ölelte kebelére Gizellát. Lehetett volna-e szebben megünnepelni kibékü­lését öreg barátjával, mintha gyermekeiket szerető jegyesek gyanánt vezeti Pista bácsi elé ? yi. Gizella rosszkedvűen hagyta el a szalont. A mint kilépett a kertajtón, föltekintett az égre. az est­hajnali csillag éppen feje fölött ragyogott. Sokáig nézte a fénylő csillagot. Eszébe jutott, hogy ugyanez a gyémánt sugár világított Béla felett, messze távol­ban, akkor este Gibraltár szirtfokain. Béla mondta volt, hogy attól a perctől kezdve minden gondolata csupán ő benne összpontosult. Gizella azt hitte, hogy e szavak uj és szebb életre ébresztik. Kezdett reménykedni, újra kellemesnek tar­totta az életet. Ama reggel óta, midőn Bélával oly váratlanul találkozott, percek gyanánt múltak el a napok. Elfeledte, hogy valaha boldogtalan volt. Csengő kacaja, szemének verőfénye soha sem tanúskodott na­gyobb megelégedett boldogságról, mint e pár nap alatt. Voltak percek, melyekben mintegy álomkép gyanánt tűnt eléje a múlt. Meglepeten kérdezte Önmagát, hogy szerethette oly lángolóan Arnoldot. Átlátta, hogy a komoly, érett férfi oldalán aligha talált volna boldog­ságot. Lelkűk nem egyezett volna meg soha. Eszébe jutottak Arnold szavai. Átlátta azok igaz voltát. Sze­relmét olyannak tekintette, mint a pillangó legelső röptét. Tapasztalatlanúl röpdös, céltalanúl száz virág kelybére száll, mig végre hosszas keresés után fölleli azt a rózsát, mely számára termett. Önmaga mosolygott gyermekes rajongásán. Jobb biztosíték aligha létezik a jövő uj életre nézve, mintha egy nő szemében nevetséges a múlt. A mi mosolyra késztet, az kicsinyes előttünk, mert máskü­lönben ünnepélyes tisztelettel őriznők emlékét. Gizella szerette volna örökre kitörölni életéből azt a percet, melyben Bélával a“terasseon találkozott. Szégyenlette magát, hogy szivének tévedését a fiatal ember tudta; sőt mi több, akkor együtt könyeztek. Igen, Béla azt mondta, hogy nincs oly balzsam, mely képes volna meggyógyítani szivének sajgó sebét. Mily balavány volt akkor, hangja mint remegett; minden szava elárulta, mennyit szenved Amandáért. Gizella megállt a porondos ösvényen. Szép sze­meinek merengő pillantása arra a lámpafényre tévedt, mely Emerencia néni szalonjából áradott ki. A fény. sugár végig táncolt a virágos erkélyen is, valamint a terrasse márvány lépcsözetén. A zöld gyepszőnyegen estéli harmat csillogott. A jázmin hófehér virágait nesztelenül ragadta tova a langy szellő. Orgona-bokrok fakadó bimbói között csalogány dalolt, és a cserjék rejtekén ibolyák bólintgattak kék fejecskéikkel. Fénybogarak ragyogtak a rezedák leve­lei között és ezüstös boldfény vetett tündér-fátylat a vidékre. (Vége köv.) Ben de Palijogászsága. (Életkúp.) Irta Milkó Izidor. A mi vidékünkön még élénken emlékszik min­den idősebb ember, a ki csak akar, arra az időre, a mikor Bende Pali jogászkodott Pesten. Mindössze nem is volt régen, — csak valami harminc esztendeje. Mégis, ha az ember visszagondol rá, úgy tűnik föl, mintha nem is harminc, de ötszáz éve volna an­nak. Ha nem látnám mindennap Bende Palit magát (a ki mostanában Írnok a városházán és nagyban kopaszodik, — akár csak polgármester volna), én is azt hinném : isten tudja, mikor volt. Furcsa világ járt akkoriban, — egészen más mint a mostani. Nem mondhatnám, hogy maság va­lami nagyon víg kedve van a magyarnak, de mégis csak jobb, mint abban az időben. Azt úgy hívták akkor nagyon jellemzően és nagyon lenézőleg, hogy : német világ. Ebbe az egy szóba : »német«, hejh, de sok megvetést tudott elrejteni a magyar ember! Bele­tette mindazt a csekélybevevést és semmirebecsülést, a melylyel csak az olyanok iránt [viseltetünk, a kiket nem nézünk semminek, és mégis azt látjuk, hogy azok állnak fölöttünk. Mert meghódolni és engedel­meskedni annak, a kit kevesebbnek tartunk magunk­nál, ez az, a mi nehezebb mindennél a világon. Az 1 1861-iki országgyűlésen a fölirati vita egyik szónoka; Kazinczy Gábor kitünően jellemezte a mi németjein­ket. »Van a németnek«, — úgy mond — »egy saját külön fajtája, mely ex officio születik, bureaukban él s akták közé temetkezik; a civilizáció misszionáriusá­nak hirdetvén magát barbár földeken: miként a hernyó, ha saját erdejét elpusztitá, seregestől indul vándorúinak, megélni, emészteni. Fölajánlja »jó szol­gálatait« minden ügynek, minden országnak a Tájó­tól a Néváig, mert karját és tollát, szivét és eszét óránként hordozza a világ piacára. Mind ez azé, a ki többet ad. Minden kitelik belőle: barrikád- hős és miniszter, pórvezér és alterego, — a mint jön, a mint kell. Adj a kezébe egy nemzetet, ő preparálja úgy, miként kívántatik; rombol és szer­vez, rombolja a históriát s az életet, hogy botor agyának kísérleteit szervezze. És ha azt mit is­ten egyesite, neki földulní sikerült, ha a romlás, esze- veszettség és enyészet magvait a szivekbe, az agyak­ba, az institúciókba lerakta ; midőn elmondhatja s mél tán: utánam az özönvíz, — akkor, uraim, no akkor háta mögé veszi a mit csinált, Rómába megy szim­bólumául választja a keresztet, mint »unica spes mea«-t. És méltán. Mert hiszen egy üdvözítő isten az csak, ki az ő bűneit megbocsáthatja; megváltani nem képes ő sem«. Ilyenek voltak akkor a németek, a kik Magyar- országon uralkodtak, vagy legalább ilyeneknek fes­tette őket a bazafiúi bánat. S a milyennek az idéze­temben rajzolja a jeles szónok Bacb-ot (t. c. Bach urat, — a hogy Széchenyi nevezte), olyannak nézte a vidéki magyar a maga beamterjét, a kivel meg volt verve. Minden helységnek meg volt a maga németje, a saját külön Bach-huszárja, a kit gyűlöltek mint a járványt. S valóban, az az érzelem, a melylyel most az ország hóhéra: Kozarek iránt viseltetünk, valósá-

Next

/
Thumbnails
Contents