Fővárosi Lapok 1883. december (281-305. szám)
1883-12-01 / 281. szám
gos köztisztelet ahhoz képest, amelylyel a »rendszer« hivatalnokai iránt viseltettünk. Voltak ugyan egyes hazafiak, akik nem voltak igen következetesek a gyűlöletükben, s a német hivatalnokokhoz odaadták a leányaikat feleségül, azt mondván, hogy az ördög nem olyan fekete s a német nem olyan gonosz mint a minőnek festik, — de ezek csak különszavazatok voltak, a németek istenigazából meg voltak gyűlölve Magyarországon, még jobban mint most a zsidók. (Az igaz, hogy több okot is adtak rá.) Hát, amint mondom, rossz kedve volt akkor a magyarnak. A »sirva-vigadás« korszaka volt az, a melyben mulatás közben is mindenki közelebb volt a síráshoz mint a nevetéshez. A vidéki urak kedvükvesztetten, elcsüggedve űzték semmittevésüket, s nem vártak a jövőtől semmit. A bajnak, ami van, — mondták, — a német az oka ; örömről pedig nem akartak tudni semmit. Volt olyan közöttük, aki esztendőkig nem ment ki az utcára, mert nem akart némettel találkozni, s olyan is, ki az ablakján sem tekintett ki, nehogy meglásson valahogy egyet. Csak egyben maradt meg a magyar ezekben a válságos időkben is magyarnak: prókátorokat nevelt a fiaiból. Mert hátha mégis jön egy korszak, amelyben meglehet menteni a hazát. Azt pedig csak prókátorok menthetik meg, azon nem lehetett kételkedni, így hát Bende Palit is »jogra adták«. S most már e hosszú kitérés után vissza is térhetünk hozzá. Előbb azonban, amint Pákh Albert szokta volt mondani, csillag következik. vf Abban az időben, amelyről itt szó van, olyan mostohán voltunk még bizonyos vidékeken a vasutakkal, hogy ha az ember a fiát elküldte Pestre jogásznak (és Bende Péter urambátyám ezt megtette), hát azt aztán négy álló esztendeig nem is látta. A mostani nemzedéknek, amely villámvonatokon repüli be az országot, fogalma sem lehet arról, hogy milyen távol volt akkor még egymástól a magyar ember. Voltak vidékek, ahonnan a fővárosba három nap volt a járás, mindennapra tizenöt órai utat számítva. Fárasztó utazás, s a mellett költséges is. A búcsúzás sem olyan volt mint mostanában. A mai szülők mosolyogva eresztik útnak a fiaikat, kik az egyetemre mennek. A távíró néhány óra alatt hazacitálhatja őket, ha valami baj van, a három szünidőre: karácsonyra, húsvétra, meg a nagy vakációra pedig úgyis eljönnek látogatóba. Harminc év előtt másképen utaztak és másképen búcsúztak. Az egyetemre utazó fiúk mint gyermekek mentek el a szülői háztól, hogy férfiakként térjenek oda vissza. Mennyi köny folyt ilyenkor a búcsúzó anya szeméből s mennyi jó tanács az apa ajkairól! Bende Pali is négy esztendeig maradt el. Hogy tudta-e ezt már előre, amikor útnak indult, vagy csak később sodorták-e bele a viszonyok a hosszú távollétbe, nem tudom, de az tény, hogy a mi fiatal barátunk, (aki azóta, mint már említem, jócskán megöregedett), Pesten járván iskolába s persze térdig a rózsákban, a mondott idő alatt egyszer sem mutatta magát az apja házánál. De nem csak, hogy ő nem nézett soha haza, — a miért volt egy mentsége: nem élt már az anyja, a ki itthon epedve várta volna, — de nem is küldött az egész tanfolyam alatt egyetlenegy bizonyítványt sem. Ezt a mulasztást pedig nem lehetett ám azzal a kifogással indokolni, hogy rosszak az utak s a gyorskocsik belefordulnak a sárba. De még azzal sem, a melylyel Pali akarta magát mentegetni, hogy tudni illik Barna Karcsi sem tett még vizsgálatot. — Mert hát mindenki tudta, hogy Barna Karcsi tanítgatásból, nevelősködésből él s alig van érkezése naponkint pár órát az egyetemen seni, Bende Palinak pedig olyan jól folynak dolgai, hogy az úristennek Franciaországban se különben. Bende Péter tudniillik minden hónap első napjára lelkiismeretesen megküldte fiának a hatvan pengő forintokat öt rengeteg nagy pecséttel ellátott öreg levélben. Ez most is olyan summa, amelyből Dákó Pista és Ziczczer Muki, valamint a többi nemes ifjú urak megélhetnek az egyetemen, a Pali idejében pedig akkora összeg volt, hogy »feszíteni« lehetett belőle. Akik akkoriban a Privorszky-kávéházba jártak, azok tudják, hogy minő gavallér volt Bende Pali, s mert e kortársak közül még sokan életben vannak, tanúságot tehetnek arról, amit itt mondok. (Ha százszor kellemetlen lehetne is rájuk nézve, olyan nagyon szerény viszonyok közt látni azt a Bende a Palit, akit valaha fénykorában ismertek). A hősünk »öregje« tudatában is volt annak, hogy uriasan látta el a fiát, s nem egyszer írt hozzá keserves leveleket, amelyekben egyre kérte, tenné le a vizsgálatait, hogy a sok elköltött pénznek valami látszatja is legyen. Főleg a Pali jogászkodásának negyedik esztendejében rimánkodott nagyon, hogy mutasson föl már végre-valahára valami eredményt vagy pedig hagyjon föl e költséges életmóddal. Ebben az emlékezetes évben tudni illik, Bende Péter urambátyám nem hatvan, de száz pengő forintot volt kénytelen a fia számára havonkint folyóvá tenni, nem is szólva ama rendkívüli alkalmakkor sürgősen kért összegekről, melyeket az életviszonyok megváltoztával, a piaci árak elfajulásával, s más efféle kifogásokkal kellett indokolni. Hogy a mi hősünk e miszteriózus kifejezések, mint »életviszonyok változása« és »piaci árak elfajulása« alatt tulajdonképen mit értett, azt Péter urambátyám sohasem tudta meg, — de ahogy én gondolom (s hiedelmemet az egykorú kávéházi pletyka nagyban támogatja), e rejtelmes szavak alatt a német színház egy fiatal nőtagját kelle érteni, akinek akkori szereplése nagyban befolyt a Bende Pali budget-jére. Ebben az esztendőben (az utolsóban, melyet hősünk a fővárosban töltött) nagyon élénk volt a levelezés apa és fiú között. Az öreg úr megsokalta a fiú gazdálkodását és nem múlt el hét, hogy szemrehányólag ne írta volna meg neki, mikép közel vannak a tönkrejutáshoz. Az igazság az volt, hogy a Bendéék viszonyai teljesen rendben voltak; az öreg csak rá akart ijeszteni a fiára. (A tönkre juttatásuk Pali későbbi működésének volt fentartva.) Az ijesztés nem fogott a gyereken, aki általán nem volt az az ember, aki valamitől félt volna, és folytatta víg életmódját, míg az apja azt hitte, hogy a sok pénzt azok a tanárok dugják zsebre, akik Palit a vizsgáira előkészítik. Végre, négy esztendő múlva, Bende Pali hazajött. Meg kell vallani, olyan volt, mintha a világ összes vizsgáit mind letette volna. Akkoriban aligha volt olyan szép ,végzett jogászom az országban, mint ő. Még ma is elszorul a szívem, ha eszembe jut, hogy ez az ember most írnok a városházán. Hejh, milyen daliás fiú volt, s hogy illett rá a szép pesti ruha! Mikor végig mint az utcán, sorban nyíltak ki az ablakok minden háznál, s ahány szégyenlős szűz csak volt a városban, mind nézett utána, s az asszonyok közül is nem egy . .. Hogy az apja miként fogadta, nem tudtuk meg soha. Tett-e szemrehányást neki a sok füstbe ment reményért, azért a megcsalatott hitért (hogy az ő fia fogja, ha egyszer prókátor lesz, megmenteni a hazát), azt nem tudta meg senki. Én azt hiszem, hogy Bende Péter uramat is, mint annyi másokat, megvesztegette az a szépszabású ruha, a finoman kipödört bajusz s megjelenésének a férfias bája, és karjába zárta a rossz fiút, nem szólván neki semmit arról hogy mit remélt tőle. Talán meg se kérdezte, hogy mért nem tett le egyetlen egy vizsgát ? Sőt erős a gyanúm, hogy Péter bátyánk továbbra is nagy volt a fiával, s elhitette vele is, magával is, hogy valami nagyra van hivatva. Erőlködött mindenképen, hogy bejuttassa valami szép hivatalba. De a Pali sokkal szebb gyerek volt, semhogy valahol komolyan vették volna. Rendre megbukott minden választásnál. Végre, mikor apja is meghalt, s néhány év alatt az ősi vagyont is elvette, betették írnoknak a városházára. Ott dolgozik mostan a hajdan híres Bende Pali, a ki Pesten járt iskolába, a kitől azt várta az édesapja, hogy megmenti a hazát. Jókainé jubileuma. (November 30-án a »Coriolán«-ban.) (K.) Az örök költő, ki »isten után legtöbbet teremtett« s az emberi természet nagy szenvedélyeit utolérhetetlen erővel festő alakjaiban, tegnap este a nemzeti színházban úgyszólván csak keretet nyújtott egy nagy családi ünnep ama hangulatához, mely az érdem iránti lelkes elismerésből, hódoló kegyeletből s a végbúcsú mélabujából szövődött. Jókainétól búcsúztunk, ki egykor, fiatalságában és ereje teljében, a tragédia fenségét képviselte színpadunkon három évtizeden át. A színház, a közönség és a sajtó mindent megtettek, hogy egy nagy pálya érdemeihez méltó legyen az ő utolsó színpadi estéje. Délben már aranyért sem lehetett jegyet kapni, pedig a zenekar helyét is átadták a közönségnek, noha zenészeinknek szintén volt szerepük ez este. Intrádazenét játszottak, midőn a búcsúzó művésznő kilépett a színpadra. A színlap piros betűsen volt nyomtatva, mint a naptárban az ünnepnap, így szokták ugyan rendesen bérletszünetes előadásokon, s most is bérletszünet volt, de e piros betűkben ezúttal különös jelentőség színét láthatta mindenki. Volt arany nyomatú szinlap is, emléküik a művésznő számára. Aki jegyet váltott, kapott egy régi szinlapot, a budai 1833 okt. 27-diki előadás (»Benjámin Lengyelországból, vagy a nyeltz garasos atyafi«) szinlapját, az akkorinak papírban, formában és nyomtatásban teljes hasonmását. Ott állt rajta a művésznő első föllépése : »Náni, Amália szobalánya — Laborfalvi Rozália«. Csodálatos birodalma van a színpadi múzsáknak, hol a királynők is szobalányságon kezdik. A színházba lépők tegnap verset is kaptak a bejáratnál, a szokásos versszórás helyett. Komócsy József irta e költeményt s igy hangzik: Nagyok sorában legnagyobb valál: Sziveket hódított zengő szavad, Mely ma is szívünk mélyéig talál; Minden alakod volt — egész magad! Egy nemzet látott, hallott, ünnepelt: Koszorúkkal hinté be utaid; Könyeidben vigasztalásra lelt A gyötrő bánat... óh, a köny tanít! Királynő voltál egy félszázadig, Koronád fénye még tovább ragyog : A hír, dicsőség halántékaid — Körülveszik, mint fénylő csillagok ! De más is fénylik ma babérodon: Az öröm-köny, hogy újra láthatunk ... Múzsádnak csókja ég homlokodon : Lángjától gyűlt örömmé bánatunk ! Dicső e nap, mert diadal neked! Zengő himnusza amaz öntudat, Mely szárnyaira veszi lelkedet, S a megfutott pályára rámutat: Együtt nőtt fel művészetünk veled, Nyelvünk bűbáját te ismerteted ; Nem csak szivünkbe írtad be neved: Meghódítottad a történetet, Mely koszorúzza hősnője nevét! Az ünnepély két részből állt. Egyik része a leeresztett függöny mögött folyt le, másik része a függöny felhúzása után, Volumnia első megjelenésekor kezdődött. Még üres volt egészen a nézőtér, midőn fél hétkor már megtelt teljesen a színpad. Ott volt mind a két műág személyzete, több író, műbarát. Ott volt Jókai s a családnak számos tagja. A művésznő a szépen földíszített, kárpittal s virágokkal ékes öltöző szobában készült az est izgalmaira. Küldöttek mentek fértté, hogy jelenjen meg a szinpadon. Paulay Ede drámai igazgató, ez emlékezetes est rendezője, vezette ki. Éljenzéssel, mély meghajlással fogadták s nagy félkörben álltak. A ki először szólalt meg, Ribáry József mint tanácsos volt, elmondva, hogy a nagy érdemekkel biró művésznőt, utolsó föllépése alkalmával, a király ő felsége is ki kívánta tüntetni s elküldte számára az arany érdemkeresztet koronával. A jelenlevők éljeneztek, midőn a min. tanácsos átnyujtá az érdemjelet Jókainé asszonynak, ki azt meghatva köszönte meg e szavakkal: »Mély hódolattal köszönöm ő felsége e legmagasb kitüntetését«. Ribáry min. tanácsos egyszersmind levelet is nyujta át Tisza Kálmán kormányelnöktől, ki szintén meleg szavakban sietett kifejezni üdvkivánatait. Következett báró Podmaniczky Frigyes intendáns, ki az igazgatóság nevében üdvözölte a művésznőt, s nagy babérkoszorút nyújta át, nemzeti szin szalagjain ez aranyos fölirattal: »Félszázados művészi pályájának ünnepére, tisztelete jeléül a nemzeti színház igazgatósága.« Az intendáns a művésznő nagy érdemei mellett élénken emelte ki azt is, hogy az ünnepelt az egykor elszigetelt színészi osztály társadalmi állását mily jelentékenyen emelte. Bercsényi Béla az összes személyzet (dráma és opera) részéről mondott ékes, ünnepi szavakat, melyek mellett Saxlehner Emma és Vizváriné asszonyok a pompás tokban lévő s arany és ezüst levelekből készült babérkoszorút adták át, melynek alsó részeire ez van vésve: »Jókainénak, a nemzeti színház tagjai, művészi pályájának ötven éves fordulóján, tiszteletük, hódolatuk jeléül és emlékéül.« Helvey Laura k. a. és Maleckyné asszony a személyzet gyönyörű koszorúját; Grillné Csillag Teréz asszony és Kordin Mariska k. a. pedig a díszes boritékú emlékalbumot nyújtották át a személyzet aláírásaival. Bercsényi kitűnő beszéd Folytatás a mellékleten, 1794