Fővárosi Lapok 1884. február (27-51. szám)
1884-02-01 / 27. szám
még huszonnégy óráig ellenáll, minden el van veszve. 'Rátalálnak a nyomára s akkor téged fölfüggesztenek. Óvakodjál a franciától. — Nem adnám ezer dollárért, ha pisztolyom csöve elé kerülne. — Isten tartson meg téged e hajlandóságodban. Én visszatérek Oaksburgba. — Hát elhagy ön ? — Édes jó Appletonom, te nagyon lassan végzed ügyeidet. Legjobb azokon mindjárt keresztülesni. Ha késlekedel, mindent kockáztatsz. Én megyek, gondoskodom alibiről. — Mit tegyek hát? — Azt, ami neked tetszik. Te úgy viseled iránta magadat, mint egy hercegnő iránt, ő meg úgy bánik veled, mint az ebbel. Nagyon, nagyon jól van az igy! A színeseket botütésekkel kell kormányozni. — Esküszöm, — szólt Appleton, — hogy vagy feleségem lesz e nő, vagy meg kell halnia. — Én mosom a kezeimet. Isten veled! — Várjon ön még egy napig, — szólt az óriás. — Holnap még egy új kísérletet teszek. Craig beleegyezett, azonban e halogatás komoly eseményeket volt előidézendő. X. Miképen menti meg egy elvtelen ember az elvek emberét. Acacia huszonnégy óra alatt visszatért Oaksburgba. És idején érkezett meg, a nélkül hogy valaki észrevette volna s először is Anderson Jeremiást kereste föl. Az egész család együtt volt s nyugodtan élvezte theáját. Lucia és Deborah meglepetve kiáltottak föl megpillantásakor. Acacia sápadt, kimerült volt s ruháját egészen ellepte a por. — Én csak holnapra vártalak, — mondá Jeremiás , — de miután egésséggel s baj nélkül megérkeztél, annál jobb. Ülj le és vacsorálj, ráérünk aközben beszélgetni. — Hol van miss Alvarez ? — kérdezte Acacia. — Ő él, ne nyugtalankodjál. Carlino apát azt hiszi, fölfedezte a nyomát. Craig és Appleton rabolták el . . . — Hogy eladják a Délen. — Nem. Én azt hiszem, váltságpénzt akarnak tőle. Acacia föllélegzett. — Jeremiás, — szólt, — számítok rád. Mi fölkeressük Juliát s megszabadítjuk, akár szépszerével, akár erővel. Oh, az a gyalázatos Craig! — Hát azt nem is kérdezed, mi lett Lewisből. — Bárcsak fölfüggesztették volna! — Uram, — szólt miss Deborah, — ön kissé kíméletesebben beszélhetne a mi barátunk felől. — Kedves miss Anderson, — szólt Acacia keserűen, — senki sem tiszteli nálam jobban mindazokat, akikkel kegyed érintkezik; de ha elgondolom, hogy ez a páratlan ostoba ember okozta Kentucky egyik legderekabb hölgyének a vesztét, oly düh lep meg, hogy nem tudok magamon uralkodni. A két nővér összenézett és odahagyta a szobát. — Mennyire szereti őt még mindig! — susogta Lucia. A singor meghallotta e halkan ejtett szavakat és zokon esett neki. Ő mély, megrögzött szerelemmel szerette Luciát, de most nem oly órában volt, a melyben feledhette volna azt, a kit oly sok idő óta szeretett, és a ki az ő hibája miatt oly nagy veszedelembe került. Szivét a lelkiismeret bántotta. — Vájjon mily kezekbe juthatott ? — tűnődött magában. — Mi maradt meg az ő büszke, igéző szépségéből ? Egy Craignak, egy Appletonnak válni játékszerévé ! Mily gyötrő gondolat! Tenyerébe hajtotta a fejét, mintha gondolatokba merült volna. Könyei átszivárogtak az ujjain. Jeremiás meghatottnak érezte magát. — Barátom, — szólalt meg egyszerre a francia fölkelve, — nyergeltess két lovat és induljunk. A percek századoknak tetszenek nekem. Talán abban az órában, amelyben mi itt beszélgetünk, már haldoklik. Nagy isten! ha azok a nyomorultak csak egy ujjal is érintették, megfojtom őket, ha a pokol fenekére rejtőztek is el! — Légy türelmes ! — viszonza Jeremiás. — Reggelig nem utazhatunk el. Bodini már megkezdte kutatásait. Azt hiszi, néhány írnek is volt szerepe a dologban. — Szegény apát! — sóhajtott föl szomorúan Acacia. — Ő volt a legjobb barátja. Ő nem hagyta el Júliát! — Mit tehettem én ? — szólt Jeremiás. — Értesítettelek és kutatásokat rendeztem. — Barátom, ne vedd rossz néven egy szerencsétlen ember kifakadásait. Igazságtalan voltam irántad. — Mindjárt értesítem Carlino apátot, — szólt Anderson. — Minden előtt rendeznünk kell ügyeidet s megcáfolni úgy a Craigh rágalmait, mint az angol esztelen propagandáját. A propos, mit sem akarsz te éretté tenni ? — Vigye el az ördög! — viszonza Acacia elkeseredve. — Nincs attól nagyon távol! — jegyzé meg Jeremiás. Aztán elbeszélte Acaciának a múlt napi lázadást. — Az a szegény Lewis, — folytatá, — sokáig bolygott Oaksburg körül, amint látszik. Ma este, éhségtől gyötörve, bejött a városba élelmiszert vásárolni be. Ráismertek s üldözőbe vették. A te keményítő gyáradba menekült, s mivelhogy, szerencsére, föl volt fegyverkezve, vitézül védte magát az őt ostromló tömeg ellen. Acacia, minden kedvetlensége mellett, meg nem állhatta, hogy ne mosolyogjon az angol odisszeáján. — Nem keltél védelmére ? — kérdé. — Mi haszna lett volna ? — viszonzá Anderson. — Hiszen ez oly eszeveszett, hogy mindaddig oda nem hagyja Oaksburgot, míg hátrányba nem mártják. Hosszú, szögletes álla van s ez, a legyőzhetetlen makacsságnak a jele. Két ízben figyelmeztettem a veszedelemre: ő figyelembe sem vette intéseimet. Ám gázoljon ki a hínárból, ahogy tud. Nekem is vannak rabszolgáim, mint a többinek s én sem nagyon gyönyörködöm abban, ha mindenféle fölforgató eszmékről prédikál. Ha vendégem, az ildomosság követelte volna tőlem, hogy megölessem értte magamat; de, hála az égnek, elhagyta házamat, még meggondolatlan bohó firkájának közlése előtt. — Valóban, igazad van, — mondá a ringot. Ezalatt Lucia és Deborah megkönyezték Lewis János szomorú sorsát. A szegény Deborah féltette az életét annak, akit szeretett. — Jeremiás szívtelen, — mondá Luciának. — Még csak egy ujját sem emelte föl, hogy barátját megmentse. — Azonban, — szólt Lucia, — elutazik Acaciával, hogy miss Alvarezt kiszabadítsa. (Folyt. köv.) Az egri színészet történetéből. (V. B.) Gróf Barkóczy Ferenc egri püspök palotája 1754-ben, közel az iskolai félév végéhez, elkészült. A kiváncsiak legfőbb érdeklődése a színteremre irányult, melyet a nemeskeblü főpap »nemzetének javára« állíttatott föl. Abban az időben színi előadás a ritkaságok közé tartozott. Pozsonyba, Pestre kevés egri ember látogatott el, a német vándorszínészek pedig ugyancsak elvétve tévedtek arra a vidékre. Az ember bízvást összeszámíthatta volna ujjain azokat, kik színi előadást láttak. Fokozta az érdeklődést az a hír, hogy a díszes új palotának berendezésére a nemes gróf külföldről hozatott nagy összeg pénzért díszleteket és gépezetet. Ismerve a gróf áldozatkészségét, ki sem kétkedett abban, hogy részben Bécsből, részben Olaszországból hozatták a fölszereléseket. Hogy ezt elhigyje a közönség, arra nem kellett sok szót pazarolni. De már azt senki sem tudta elhinni, a beavatottakon kívül, hogy Barkóczi Ferenc végakarata szerint, abban a színházi teremben, ha hazájához való szeretetéről tanúságot akarna tenni az ifjúság s annak dicsőségét megszaporitni kívánja, vagy csendes munkának megenyhité- sére és fáradt elméiknek megkönnyebbítése végett, felkeresni óhajtja e szintermet, abban német nyelven soha se engedjék meg játszani. A hagyomány fentartotta még ezenkívül azt a kívánságát is a színházterem építője s felszerelőjének, hogy latin nyelven, ha a latin nyelvben való jártasság gyakorlása végett tartanának szini előadásokat, azok a nagyközönség kizárása s mindennemű ünnepély mellőzésével történjenek. Hogy gr. Barkóczy Ferenc kivánta-e ezt, azt irás nem bizonyítja. De hogy ilyesfélét mondhatott, azt sejteti az a tény, hogy az ország tanintézetei közül nagyon kevés tudna felmutatni iskolai történetében,oly nagy számú magyar előadást és oly csekély számú latin nyelvűt, mint éppen az egri tanintézet. Első előadásai a »Constantinus Porphirogenitus« című darabot tűzték ki. E mű annyira ismeretes irodalmunkban, hogy bővebb ismertetését fölöslegesnek ítélem. Szerzője Faludi Ferenc volt. Előadó színészeket a tanuló fiatalság jelesebb tagjaiból válogattak egybe. Az előadást egy szép júniusi nap délelőttjén tartották. Az elöljáró beszéd a püspökhöz volt intézve. Gr. Barkóczy Ferenc iránt való háláját fejezte ki ebben egy elődó, a tanuló ifjúság nevében, a tanúsított kegyességért, melylyel nekik oly nagy áldozatokkal módot nyújtott, a nemzetük javára felállított színpad által, magukat képezni a nemzeti nyelv és jellem csinosításában és terjesztésében. Elsősorban elnézésért esedeztek holmi megtörténendő fogyatkozásért ez első játszás alkalmából. Ők nem színészi képzettséget akartak bemutatni, hanem gr. Barkóczy Ferencien,a királyi tanácsos urat, hazánk boldogulásán örvendező igaz hazafit, kegyes atyát« kívánták, »hazai nyelven meguralni.« A kor drámaírói közt, hízelgés nélkül mondható, Faludi egyike azoknak, kik a színpad számára korszerű darabot adtak. Ez alkalommal is »a valóságos történethez a költői eszeskedés, nagyobb mulatságra nézve imitt is, amott is adogatott a műhöz egy-egy elemet, mi növelte a közönség érdeklődését s folyton hatással volt a nézőkre. Általában a darab előadása igen jól sikerült. Valóságos lelkesedést idézett elő a színpadról szépen csengő magyar nyelv. Legnagyobb csodálatára az egykorúaknak, mindvégig magyar nyelven történt az előadás. Egészen tősmagyaros nyelven volt megírva a cselekvény; ki volt küszöbölve onnan minden latin szó. Miután pedig a színészeti utasítások műszavára magyar kifejezés nem létezett, a szerző azt nem írta bele a szövegbe. Csak a kézirat szélére bigygyesztő oda latin nyelvű műszókkal — magyar hiányában. Azokról a közönség mit sem tudott. A magyar nyelven történt szini előadás példájának híre másutt is, országszerte hódított követőket. Különösen azonban az egriek meg voltak babonázva a színdarab magyarságának szépségeitől. Bizony mind azzal a hittel mentek oda, hogy mesebeszéd az a magyar színjátszásról szállongó hír. Éppen mivel senki sem hitte, hogy lehetséges a színpadon magyarul beszélő alakoknak fellépni, a hatás leírhatatlan volt. Hire jutott az egész országban gr. Barkóczy Ferenc tettének. Példájául szolgált, elhatározása a habozóknak. Meg volt törve a jég. És a kezdet nehézségein túljutva, nem is tűnt fel többé lehetetlennek az, mit annak gondoltak. Ez az előadási nap pedig, emlékezetes helyet foglal el Eger történetében. Feledhetetlen, mint maga Barkóczy Ferenc 1754-ből. Éppen száz esztendő múlva történt, hogy az egri érseknek, Bartakovits Bélánál, Eger város német főhivatalnoka tisztelgett. Ugyan meg nem kínálták székkel, de azért leült. Bárha nem marasztották, ott maradt tovább, mintsem hogy különben sem kedvelt egyéniségét szülőhazájába ne kívánja az érsek. Hosszas ceremóniák után Eger város »hauptbeamter«-e, töredelmes vallomással kitálalta jövetele okát, mi nem volt kisebb, mint a fiatalság számára berendezett színházi termet lefoglalni, a budai kormányzóság által hivatalos úton küldött német színészek előadásai számára. Ő, — úgymond, — tudja, hogy 1754-ik év óta a tanuló ifjak gyakorta adtak elő színdarabokat. Ennélfogva reméli, hogy az ifjak színházának felszerelését, az érsek készséggel fogja felajánlani, az ex offo (de nem toloncmódra) érkezendő német színészeknek, hogy azok annál kevesebb költséggel terjeszthessék a kultúrát a világ e félreeső sarkában. Bartakovics Béla országszerte nevezetes volt hazafiságáról. Nem tudta, e kérelem elhangzása után, jól hallott-e ? Miután pedig erről meggyőződött, megkísérelte, vájjon nem álmában tünt-e elő neki ez a szörnyű kívánságokkal teli ember. Mikor pedig a »hauptbeamter« józansága iránt táplált kételye is elmúlt, keresztyénies megadással felsóhajtott s erejét összeszedve, azt válaszold: Hogy létezett ilyen színterem, azt igen jól tudja, de hogy mi határoztatott a felől, arról nincsen tudomása, ígérte, hogy kérdezősködik az érseki épületek gondnokánál. Miután pedig nagyon megviselte őt a sok beszéd, kérte a »hauptbeamter«-t, ne sajnálna másnap elfáradni hozzá, hogy értesíthesse a terem állapotáról. Amint azután a legjobb reménynyel eltelve ellépegetett az érsektől a német hivatalnok, előszedegette boldogult emlékű elődéről, gr. Barkóczy Ferenc püspökről szóló religuiákat az egri érsek. Többször átgondolta a róla szóló hagyományt s emlékezvén régiekről, megerősítette szivét. Addig előkeresték az épületek gondnokát. Soha sem kétkedett az érsekének emlékező tehetségében, sem hazafiasságában, de nem győzött bámulni azon, hogy az érsek ne emlékeznék arról, hol volt az ifjúság szinterme s milyen állapotban létezik az mostan. Az érsek sem kevésbbé csodálko-Folytatás a mellékleten. 174