Fővárosi Lapok 1884. február (27-51. szám)

1884-02-01 / 27. szám

még huszonnégy óráig ellenáll, minden el van veszve.­­ 'Rátalálnak a nyomára s akkor téged fölfüggesztenek. Óvakodjál a franciától. — Nem adnám ezer dollárért, ha pisztolyom csöve elé kerülne. — Isten tartson meg téged e hajlandóságodban. Én visszatérek Oaksburgba. — Hát elhagy ön ? — Édes jó Appletonom, te nagyon lassan vég­­zed ügyeidet. Legjobb azokon mindjárt keresztülesni. Ha késlekedel, mindent kockáztatsz. Én megyek, gon­doskodom alibiről. — Mit tegyek hát? — Azt, a­mi neked tetszik. Te úgy viseled iránta magadat, mint egy hercegnő iránt, ő meg úgy bánik veled, mint az ebbel. Nagyon, nagyon jól van az igy! A színeseket botütésekkel kell kormányozni. — Esküszöm, — szólt Appleton, — hogy vagy feleségem lesz e nő, vagy meg kell halnia. — Én mosom a kezeimet. Isten veled! — Várjon ön még egy napig, — szólt az óriás. — Holnap még egy új kísérletet teszek. Craig beleegyezett, azonban e halogatás komoly eseményeket volt előidézendő. X.­ Mik­épen menti meg egy elvtelen ember az elvek emberét. Acacia huszonnégy óra alatt visszatért Oaks­burgba. És idején érkezett meg, a nélkül hogy valaki észrevette volna s először is Anderson Jeremiást ke­reste föl. Az egész család együtt volt s nyugodtan élvezte theáját. Lucia és Deborah meglepetve kiáltottak föl megpillantásakor. Acacia sápadt, kimerült volt s ru­háját egészen ellepte a por. — Én csak holnapra vártalak, — mondá Jere­miás , — de miután egésséggel s baj nélkül megérkez­tél, annál jobb. Ülj le és vacsorálj, rá­érünk aközben beszélgetni. — Hol van miss Alvarez ? — kérdezte Acacia. — Ő él, ne nyugtalankodjál. Carlino apát azt hiszi, fölfedezte a nyomát. Craig és Appleton rabol­ták el . . . — Hogy eladják a Délen. — Nem. Én azt hiszem, váltságpénzt akarnak tőle. Acacia föllélegzett. — Jeremiás, — szólt, — számí­tok rád. Mi föl­keressük Juliát s megszabadítjuk, akár szépszerével, akár erővel. Oh, az a gyalázatos Craig! — Hát azt nem is kérdezed, mi lett Lewisből. — Bárcsak fölfüggesztették volna! — Uram, — szólt miss Deborah, — ön kissé kíméletesebben beszélhetne a mi barátunk felől. — Kedves miss Anderson, — szólt Acacia keserűen, — senki sem tiszteli nálam jobban mind­azokat, a­kikkel kegyed érintkezik; de ha elgondo­lom, hogy ez a páratlan ostoba ember okozta Ken­tucky egyik legderekabb hölgyének a vesztét, oly düh lep meg, hogy nem tudok magamon uralkodni. A két nővér összenézett és odahagyta a szobát. — Mennyire szereti őt még mindig! — susogta Lucia. A singor meghallotta e halkan ejtett szavakat és zokon esett neki. Ő mély, megrögzött szerelemmel szerette Luciát, de most nem oly órában volt, a mely­ben feledhette volna azt, a kit oly sok idő óta szere­tett, és a ki az ő hibája miatt oly nagy veszedelembe került. Szivét a lelkiismeret bántotta. — Vájjon mily kezekbe juthatott ? — tűnődött magában. — Mi maradt meg az ő büszke, igéző szép­ségéből ? Egy Craignak, egy Appletonnak válni já­tékszerévé ! Mily gyötrő gondolat! Tenyerébe hajtotta a fejét, mintha gondolatok­ba merült volna. Könyei átszivárogtak az ujjain. Je­remiás meghatottnak érezte magát. — Barátom, — szólalt meg egyszerre a fran­cia fölkelve, — nyergeltess két lovat és induljunk. A percek századoknak tetszenek nekem. Talán abban az órában, a­melyben mi itt beszélgetünk, már hal­doklik. Nagy isten! ha azok a nyomorultak csak egy ujjal is érintették, megfojtom őket, ha a pokol fene­kére rejtőztek is el! — Légy türelmes ! — viszonza Jeremiás. — Reggelig nem utazhatunk el. Bodini már megkezdte kutatásait. Azt hiszi, néhány írnek is volt szerepe a dologban. — Szegény apát! — sóhajtott föl szomorúan Acacia. — Ő volt a legjobb barátja. Ő nem hagyta el Júliát! — Mit tehettem én ? — szólt Jeremiás. — Ér­tesítettelek és kutatásokat rendeztem. — Barátom, ne vedd rossz néven egy szerencsét­len ember kifakadásait. Igazságtalan voltam irántad. — Mindjárt értesítem Carlino apátot, — szólt Anderson. — Minden előtt rendeznünk kell ügyeidet s megcáfolni úgy a Craigh rágalmait, mint az angol esz­telen propagandáját. A propos, mit sem akarsz te éretté tenni ? — Vigye el az ördög! — viszonza Acacia elke­seredve. — Nincs attól nagyon távol! — jegyzé meg Jeremiás. Aztán elbeszélte Acaciának a múlt napi lázadást. — Az a szegény Lewis, — folytatá, — sokáig bolygott Oaksburg körül, a­mint látszik. Ma este, éhségtől gyötörve, bejött a városba élelmiszert vásá­rolni be. Ráismertek s üldözőbe vették. A te kemé­nyítő gyáradba menekült, s mivelhogy, szerencsére, föl volt fegyverkezve, vitézül védte magát az őt ost­romló tömeg ellen. Acacia, minden kedvetlensége mellett, meg nem állhatta, hogy ne mosolyogjon az angol odisszeáján. — Nem keltél védelmére ? — kérdé. — Mi haszna lett volna ? — viszonzá Ander­son. — Hiszen ez oly eszeveszett, hogy mindaddig oda nem hagyja Oaksburgot, míg hátrányba nem mártják. Hosszú, szögletes álla van s ez, a legyőzhe­tetlen makacsságnak a jele. Két ízben figyelmeztet­tem a veszedelemre: ő figyelembe sem vette intései­met. Ám gázoljon ki a hínárból, a­hogy tud. Nekem is vannak rabszolgáim, mint a többinek s én sem na­gyon gyönyörködöm abban, ha mindenféle fölforgató eszmékről prédikál. Ha vendégem, az ildomosság kö­vetelte volna tőlem, hogy megölessem értte magamat; de, hála az égnek, elhagyta házamat, még meggondo­latlan bohó firkájának közlése előtt. — Valóban, igazad van, — mondá a ringot. Ezalatt Lucia és Deborah megkönyezték Lewis János szomorú sorsát. A szegény Deborah féltette az életét annak, a­kit szeretett. — Jeremiás szívtelen, — mondá Luciának. — Még csak egy ujját sem emelte föl, hogy barátját megmentse. — Azonban, — szólt Lucia, — elutazik Aca­­ciával, hogy miss Alvarezt kiszabadítsa. (Folyt. köv.) Az egri színészet történetéből. (V. B.) Gróf Barkóczy Ferenc egri püspök pa­lotája 1754-ben, közel az iskolai félév végéhez, elké­szült. A kiváncsiak legfőbb érdeklődése a színteremre irányult, melyet a nemeskeblü főpap »nemzetének javára« állíttatott föl. Abban az időben színi elő­adás a ritkaságok közé tartozott. Pozsonyba, Pestre kevés egri ember látogatott el, a német vándorszíné­szek pedig ugyancsak elvétve tévedtek arra a vidékre. Az ember bízvást összeszámíthatta volna ujjain azo­kat, kik színi előadást láttak. Fokozta az érdeklődést az a hír, hogy a díszes új palotának berendezésére a nemes gróf külföldről hozatott nagy összeg pénzért díszleteket és gépezetet. Ismerve a gróf áldozatkészségét, ki sem kétkedett abban, hogy részben Bécsből, részben Olaszországból hozatták a fölszereléseket. Hogy ezt elhigyje a kö­zönség, arra nem kellett sok szót pazarolni. De már azt senki sem tudta elhinni, a beavatottakon kívül, hogy Barkóczi Ferenc végakarata szerint, abban a színházi teremben, ha hazájához való szeretetéről tanúságot akarna tenni az ifjúság s annak dicsőségét megszapo­­ritni kívánja, vagy csendes munkának megenyhité- sére és fáradt elméiknek megkönnyebbítése végett, felkeresni óhajtja e szintermet, abban német nyelven soha se engedjék meg játszani. A hagyomány fentartotta még ezenkívül azt a kívánságát is a színházterem építője s felszerelőjének, hogy latin nyelven, ha a latin nyelvben való jártasság gyakorlása végett tartanának szini előadásokat, azok a nagyközönség kizárása s mindennemű ünnepély mel­lőzésével történjenek. Hogy gr. Barkóczy Ferenc ki­­vánta-e ezt, azt irás nem bizonyítja. De hogy ilyesfélét mondhatott, azt sejteti az a tény, hogy az ország tan­intézetei közül nagyon kevés tudna felmutatni iskolai történetében,oly nagy számú magyar előadást és oly cse­kély számú latin nyelvűt, mint éppen az egri tanintézet. Első előadásai a »Constantinus Porphirogeni­­tus« című darabot tűzték ki. E mű annyira ismere­­tes irodalmunkban, hogy bővebb ismertetését fölösle­gesnek ítélem. Szerzője Faludi Ferenc volt. Előadó színészeket a tanuló fiatalság jelesebb tagjaiból válo­gattak egybe. Az előadást egy szép júniusi nap dél­előttjén tartották. Az elöljáró beszéd a püspökhöz volt intézve. Gr. Barkóczy Ferenc iránt való háláját fejezte ki ebben egy elődó, a tanuló ifjúság nevében, a tanú­sított kegyességért, melylyel nekik oly nagy áldoza­tokkal módot nyújtott, a nemzetük javára felállított színpad által, magukat képezni a nemzeti nyelv és jel­lem csinosításában és terjesztésében. Első­sorban elnézésért esedeztek holmi megtör­ténendő fogyatkozásért ez első játszás alkalmából. Ők nem színészi képzettséget akartak bemutatni, ha­nem gr. Barkóczy Ferencien,­­a királyi tanácsos urat, hazánk boldogulásán örvendező igaz hazafit, kegyes atyát« kívánták, »hazai nyelven meguralni.« A kor drá­maírói közt, hízelgés nélkül mondható, Faludi egyike azoknak, kik a színpad számára korszerű darabot adtak. Ez alkalommal is »a valóságos történethez a költői eszeskedés, nagyobb mulatságra nézve imitt is, amott is adogatott­ a műhöz egy-egy elemet, mi növelte a kö­zönség érdeklődését s folyton hatással volt a nézőkre. Általában a darab előadása igen jól sikerült. Való­ságos lelkesedést idézett elő a színpadról szépen csen­gő magyar nyelv. Legnagyobb csodálatára az egy­­korúaknak, mindvégig magyar nyelven történt az elő­adás. Egészen tősmagyaros nyelven volt megírva a cselekvény; ki volt küszöbölve onnan minden latin szó. Miután pedig a színészeti utasítások műszavára magyar kifejezés nem létezett, a szerző azt nem írta bele a szövegbe. Csak a kézirat szélére bigygyesztő oda latin nyelvű műszókkal — magyar hiányában. Azokról a közönség mit sem tudott. A magyar nyelven történt szini előadás példá­jának híre másutt is, országszerte hódított követőket. Különösen azonban az egriek meg voltak babonázva a színdarab magyarságának szépségeitől. Bizony mind azzal a hittel mentek oda, hogy mesebeszéd az a ma­gyar színjátszásról szállongó hír. Éppen mivel senki sem hitte, hogy lehetséges a színpadon magyarul be­szélő alakoknak fellépni, a hatás leírhatatlan volt. Hire jutott az egész országban gr. Barkóczy Ferenc tettének. Példájául szolgált, elhatározása a habozók­­nak. Meg volt törve a jég. És a kezdet nehézségein túl­jutva, nem is tűnt fel többé lehetetlennek az, mit an­nak gondoltak. Ez az előadási nap pedig, emlékeze­tes helyet foglal el Eger történetében. Feledhetetlen, mint maga Barkóczy Ferenc 1754-ből.­­ Éppen száz esztendő múlva történt, hogy az egri érseknek, Bartakovits Bélánál, Eger város né­met főhivatalnoka tisztelgett. Ugyan meg nem kí­nálták székkel, de azért leült. Bárha nem marasz­­tották, ott maradt tovább, mintsem hogy különben sem kedvelt egyéniségét szülőhazájába ne kíván­ja az érsek. Hosszas ceremóniák után Eger város »hauptbeamter«-e, töredelmes vallomással kitálalta jövetele okát, mi nem volt kisebb, mint a fiatalság számára berendezett színházi termet lefoglalni, a bu­dai kormányzóság által hivatalos úton küldött német színészek előadásai számára. Ő, — úgy­mond, — tud­ja, hogy 1754-ik év óta a tanuló ifjak gyakorta adtak elő színdarabokat. Ennélfogva reméli, hogy az ifjak színházának felszerelését, az érsek készséggel fogja felajánlani, az ex offo (de nem toloncmódra) érkezen­dő német színészeknek, hogy azok annál kevesebb költséggel terjeszthessék a kultúrát a világ e félreeső sarkában. Bartakovics Béla országszerte nevezetes volt hazafiságáról. Nem tudta, e kérelem elhangzása után, jól hallott-e ? Miután pedig erről meggyőződött, meg­kísérelte, vájjon nem álmában tünt-e elő neki ez a szörnyű kívánságokkal teli ember. Mikor pedig a »hauptbeamter« józansága iránt táplált kételye is el­múlt, keresztyénies megadással felsóhajtott s erejét összeszedve, azt válaszold: Hogy létezett ilyen színte­rem, azt igen jól tudja, de hogy mi határoztatott a felől, arról nincsen tudomása, ígérte, hogy kérdezős­ködik az érseki épületek gondnokánál. Miután pedig nagyon megviselte őt a sok beszéd, kérte a »haupt­­beamter«-t, ne sajnálna másnap elfáradni hozzá, hogy értesíthesse a terem állapotáról. A­mint azután a legjobb remény­nyel eltelve el­lépegetett az érsektől a német hivatalnok, előszedegette boldogult emlékű elődéről, gr. Barkóczy Ferenc püs­pökről szóló religuiákat az egri érsek. Többször átgon­dolta a róla szóló hagyományt s emlékezvén régiekről, megerősítette szivét. Addig előkeresték az épületek gondnokát. Soha sem kétkedett az érsekének emlékező tehetségében, sem hazafiasságában, de nem győzött bámulni azon, hogy az érsek ne emlékeznék arról, hol volt az ifjúság szinterme s milyen állapotban létezik az mostan. Az érsek sem kevésbbé csodálko-Folytatás a mellékleten. 174

Next