Fővárosi Lapok 1884. március (52-77. szám)

1884-03-01 / 52. szám

Szombat, 1884. március 1. 52. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 4. az. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mind­ennap. Óvárosi lapok SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Athenaeum-épület) a ki­adóhivatalba küldendők. Gyümölcsösben. Reggeli köd oszlik, a­ hegy­­tetején Álmosan ébredez bágyadt tiszti fény, Csörteti a lombot, csörteti a szél, S a múlandóságról sóhajtva beszél. Nem is figyelek rá, fát ü­ltetgetek, Virágos, gyümölcsös lombot képzelek, Jövő tavaszoknak gazdag lombjait, Mikor csemetéim felvirulnak itt. De élek-e addig ? Ha élek, ha nem, Nőjetek fel, kis fák, terebélyesen, Harmatozó éjek, sugaras napok Áldása nyugodjék mindig rajtatok ! Nélkülem is lesz majd, ki nektek örül: Virágkoszorútok méh zsongja körül, Az én dalom helyett szebb dalt hallotok, Megzengi madárka minden ágatok. A vándor is eljö hév nyár idején. Pihen is, szunyád is, az árnyba’, szegény ; Este felé olykor, kit szívsebe hajt. Szeretőjét ifjú ide várja majd. Ide jő a gyermek, gyümölcs ha pirul. Tilos gyönyört szaggat ág lombjaim!, S gondviselő Isten jó termést ha ád, Ide gyűl ki őszszel az egész család. Csak én nem leszek ott, de ott lesz nyomom, El is emlegetnek egy embernyomon, Mert mikor megáldnak, jó fák, titeket, Meg-megáldják azt is, a ki ültetett. Gyulai Pál. — A san-carmeli térítő­ telepen. Bret Harte elbeszélése. (Folytatás.) Azonkívül még egyéb körülmény is járult, a gyermek sorsának minden időre való megpecsételé­­sére — se körülményt Pedro atya,­isten félremagya­­rázhatatlan ujjmutatásának tartotta. Ugyanis , idő folytán, a gyermek hangja igéző csengésűvé fejlődött, annyira hogy némelyekben könnyen ama hiedelem tá­madhatott volna, mikép angyal vesz részt az egyház karénekében s az ájtatos térdepelők gyakran emelték föl elragadtatással a fejeket, mintha minden pillanat­ban egy mennyei dicsfény megjelenését várták volna. Csakhamar elterjedt a kis énekesnek a híte az egész san-carmeli völgyben ; úgy tetszett az emberek­nek, mintha új csoda történt volna. Don­dosé Peralta emlékezni vélt arra, hogy a régi Spanyolországban hasonló hangú karénekes gyerekek lettek volna. És neki most e szent zálogtól kell megválnia ? Most kell-e tőle ezt a lelket elragadni, miután ő egy ismeretlen, de minden esetre bűnös világ veszélyeitől megoltalmazta és istennek szentelte; éppen most, midőn az egyház hasznára és dicsőítésére szolgálha­tott? És mindezt egy önmagát is bűnösnek tartott ember parancsára, kinek késői vezeklése az egyház­nak áldását és elismerését sem nyerhette meg! Nem, soha! Pedro atya nagyon csekély megnyugvást érzett ama gondolatnál, hogy az idegen vonakodott az egy­ház vigaszát elfogadni. Ha sikerült volna neki, azt ráerőltetni, jogot tarthatott volna Pedro atyának a bizalmára és jóakaratára. Elégületlenül kelt föl a szer­zetes s ingadozó léptekkel tért vissza a zárdába, hol csakhamar amaz ajtóhoz ért, mely a tulajdon szobája mellett való szobácskába nyílt. Az ablakpárkány, az asztal s ama szegényes üvegek, melyek a zárdanöven­dék egyszerű toilettejéhez szükségesek voltak, mind tele voltak félig elhervadt virágokkal a tegnapi nap­ról. A kis karénekes fehér inge hanyagul oda vetve csüngött alá a falról. Pedro atya megrázkódott, úgy rémlett neki, mintha a gyermek érző testével ennek lelki élete is eltűnt volna. Pedro atya egyszerre érezni kezdte ama hűvös­séget, melyet Kaliforniának vakító fehér verőfénye mellett, minden legcsekélyebb árnyék okoz. Újra le­ment a kertbe s gondolatban követte a fiút útjában. Látta őt megérkezni Don Juanhoz s valamennyi ál­modozónak közmondásos rövidlátásával, a való tár­gyait egészen ellenkezően tünteté maga elé. Lelkével San Joséig kisérte az eltávozott fiút s elgondolta, hogy ez nem sokára kezébe adja a perjelnek, a szár­mazására és nemére vonatkozó titkot. Az még csak eszébe sem jutott, hogy San Joséban más véleményen lehetnének s esetleg vonakodnának akaratának eleget tenni. Olyan volt ő, mint minden magánosságban élő ember, kit egyhangú életében alig zavar meg valaha valamely esemény s ezért soha sem is számított előre nem látható esetekre. Azonban, egyszerre egy gondo­lat villant meg agyában, mely sápadt arcát még fa­kóbbá változtatta. Hátha a perjel szükségesnek vélné, magával Franciscoval is közölni a titkot? Várjon, a gyermek, a csalás fölfedezése után nem szörnyűködik-e el, s nem vonja-e meg tőle szeretetét ? Most történt először, hogy az ő, mindennek föléje emelkedő önzésében a zárdanövendék érzel­meire általában gondolt. E gyermeket ő mindig úgy tekintette, mint saját teremtményét, a­ki lelki és világi mentorának föltétlen engedelmességgel tar­tozik. — Tisztelendő atyám! A szerzetes kedvetlenül fordult meg. A szolgája volt, J­osé. Pedro atya komor arca egyszerre földerült. — Te vagy, Jósé? Mondd csak, hamar, meg­találtad-e Sanchichát ? — Meg, tisztelendő atyám! El is hoztam őt magammal, úgy a mint éppen találtam ; ha azonban tisztelendő atyám egyebet tud vele tenni, mint egy hat láb hosszúságú gödröt betöltetni s a fölött egy imát elmondani, akkor nem bánom, ha az az öszvér, mely őt ide hozta, az első marha szarvainak, a melylyel ta­lálkozunk, áldozatává lesz is. Sem nem hall, sem nem beszél ez az asszony ; azt azonban nem tudom, váljon elerőtlenedés miatt-e, vagy csak gonoszságból ? — Hagyj békét s végy példát róla. Vezesd a sekrestyébe s várj az ajtó előtt. Eredj! Pedro atya utána pillantott a távozónak s aztán végig simította száraz, csontos kezével kopasz homlo­kát, melyen annyi ér volt, mint novemberben a fale­vélen. Majd összekulcsolta kezét a zsolozsmás könyv fölött, leeresztette karjait s kimért léptekben tért vissza a zárda tornácára, hogy onnan a sekrestyébe menjen. Az ott uralgott félhomályban azt lehetett volna gondolni, hogy az egész helyiség üres. Csak lassan kint lehetett fölfedezni egyik sarokban egy pár, egymásra hányt gyapottakarót, melyeken egyes csíkokat külön­böztethetett meg a szem, a­melyek az úszó hínárhoz nagyon hasonlítottak. Pedro atyának a közeledtére a kuszátt tömeg remegni kezdett; a szerzetes, föléje hajolva annak közepén Sanchichának­ villogó fekete szemét pillan­totta meg. E nő a san-carmeli százéves indián nő volt. Csupán a szeme­ árulta el benne az életet. Teljesen gyámoltalan volt, mintha csont sem lett volna már benne s annyira hasonlított egy alaktalan kocsonyá­hoz, hogy a szó tökéletes értelmében el lehetett felőle mondani, mikép már föloszlásnak indult. — Figyelj rám, Sanchic­a, — szólt a szerzetes komolyan. — Nagy fontosságot tulajdonítanék annak, ha te egy pillanatra fölfrisíthetnéd emlékező tehetsé­gedet. Gondolj vissza, anyuka, a tizennégy év előtti időre, hiszen hosszúra nyúlt életedben annyi az, mintha csak tegnap lett volna. Jut-e még eszedbe egy gyermek — egy leányka, a­kit te hoztál hozzám — tizennégy évvel ezelőtt? Az öreg­asszony szeme érzelmes kifejezést öltött s gyorsan pillantott föl, először az ajtóra, majd a karzatra. A szerzetes arca türelmetlenséget árult el. — Nem, nem! Te nem értesz engem. Te nem figyelsz rám tökéletesen. Nem emlékezel-e valamely jelre, ruhadarabra, ékszerre vagy talizmánra, melyet a gyermekről levettek ? Az öreg asszony, mintha nem is lett volna élet­ben, oly meredten, bambán nézett egyszerre. Pedro atya kevés ideig várakozott, aztán az öreg vállára tette a kezét. — Azt akarod ez által kifejezni, hogy mit sem találtak a gyermeknél? A fekete szem újra kiderült. — Semmit! — Nem tettél-e el valamely ismertető jelet, a miről a leányka származását megtudni lehetne ? Is­mételd ezt, a feszületre téve a kezedet. « » Az asszonynak a szeme a feszületre meredt s oly szomorúvá vált, mint a faragott Krisztusé. Kis ideig újra türelmes várakozásban vesztegelt a szerzetes. Percek múltak s nem lehetett egyéb neszt hal­lani, mint olykor a José sarkantyúinak a pengését, az udvar kövezetén. — Jól van, — szólt végre a szerzetes és meg­könnyebbülten sóhajtott föl. — Pepita majd enned ad s Jose aztán haza fog szállítani. Majd előszólítom őt. Pedro atya odahagyta a sekrestyét, nyitva hagyva ajtaját. Ekkor a verőfény egy sugara hatott be e helyiség félhomályába, megvilágítva a szögletben heverő különös alakot. Újra megelevenült Sanchichá­­nak a szeme, sőt az egész arca mozgásba jött. A fo­gatlan száj borzasztó öble föltárult, d­e nő nevetett. Azonban újra hallani lehetett Josénak a lépteit a folyosón — s a roskatag alak korábbi merevségébe esett vissza. A harmadik nap, a­melyre Antonio visszatéré­sét várták, már alkonyatra fordult. Pedro atya türelmetlen volt ugyan, de nem nyugtalankodott. Hiszen nagyon könnyen megtörtén­hetett, hogy a san­ josei atyák Antoniót visszatartóz­tatták, éretten meg akarva a választ fontolni. Ha Franciscót valamely szerencsétlenség érte volna, akkor Antoni­ó, ha személyesen nem tér is vissza, bizonyára értesítést küld. A szerzetes alkonyatkor a szokott he­lyén ülve a gyümölcsösben, kezét imakönyve fölött összekulcsolva, szemét ama hegyekre meresztve, mely közte és a titokzatos tenger között emelkedett, mely az ő életét annyira meggazdagította. Egyszerre ama sajátságos óhaj keletkezett a lel­kében, hogy a tengert megszemlélje, különös nyug­talanság ragadta meg, őt, a­ki eddig nem ismerte a kíváncsiságot, látni akarta a partot, talán épp azt a he­­lyecskét, a­hol gyermeket találtak. Nem kételkedett ő, hogy kutató szemének sikerülni fog, valamely nyomot fölfedezni, szívós akaraterejének, mely mellett a szent szűz segélye sem fog hiányzani, sikerül bizonyosan, a tengertől titkát kierőszakolni. Folyvást kisérte szemé­vel a ködöt, mely a hegytető hosszában vonult végig s eközben eszébe jutott, a­mit a san­ carmeli mende­monda feszeget, melynek az americano látogatása óta vége-hossza nem volt. És a­mint a gyűlölt idegennek a nevére gondolt, ennek vonásait is visszaidézte emlé­kébe, még pedig oly élénken, hogy hangos fölkiáltás­sal szökkent föl ültéből. Azonban nem káprázat tüne­ménye volt az, a­ki most ott állt a szerzetes előtt, ha­nem maga senior Cranch. — Én azt hittem, hogy itt fogom őt már talál­ni, — szólt Cranch az ő gyakorlatias, üzleties beszéd­modorában, mintha valamely, kevéssel azelőtt megsza­kított beszéd fonalát venné föl ismét, —­s én nem igen hiszem, hogy Önt egy pillanattal tovább tartóz­tassam vissza, mint a minap. (Folyt. köv.) —

Next