Fővárosi Lapok 1884. április (78-102. szám)

1884-04-01 / 78. szám

April elsején. (Falusi történet.) Írta Szandai Zénó. — Olyan ember fia még nem született meg, a ki engem rá tudna szedni, bolonddá tenni áprilisnak első napján, mert én olyankor ügyelni szoktam magamra! — erősködik Máli néni, mikor mi azt ígértük neki, hogy vele is megjáratjuk a szabad tréfa napját. Rokonok vagyunk mi itt valamennyien e kis fa­luban, a­kik sárga kocsiban, három-négy csengős lovon járunk: a Balagyi, Somory, Hegyedy családok, de igaz­ság szerint még az a két lakó geb és Vásady is atyánk­fia ; dicsekedni ugyan nem szoktunk vele, de azért meg­tűrjük magunk közt, mert érti a tréfát. Annál többet emlegetjük mostanában a Szent-Salamonhalmy urasá­­got, a­ki hat lovon jár, még pedig hol hat szürkén, hol hat bogárfeketén, mindig csengősen, sallangosan, a­mint illik, le nem felejtve a bakról a pipagyújtogató hajdút sem. Csak hogy ő vele mi vagyunk úgy, mint Vásady velünk: a Szent-Salamonhalmy uraság rokonságával csak mi dicsekszünk, ő hallgat róla, még jó, hogy nem tiltakozik ellene. De hogy visszatérjek a dologra, el kell monda­nom még azt is, hogy a mi kis falunkban minden em­ber lelkiismeretbeli kötelességének tartja április elsején bolonddá tartani valakit. A nagyvilágban ezt ugyan naponként megcselekszik, könnyű nekik annyi idegen ember közt, százával terem ott a­ balek. Nekünk csak ez az egy nap adatott, hogy egymáson nevessünk, és a rászedettnek álló egy esztendeig kell az április bo­londja címet viselni; olyan az, mint a pünkösdi király­ság : hordozni kell a süvegjét, míg olyan találkozik, a­ki méltóbb viselője lesz. Ugyanezért mi azon napon nem hiszünk el sem­mit, a­mit mondanak, de még a­mit szemünkkel lá­tunk, abban is kételkedünk. Például tavaly a jegyző háza épp április reggelén talált kigyuladni. A csáká­­nyos volt az első, a­ki észrevette, be is zörgött rögtön az ablakon. — Jegyző úr! ne tessék megijedni, ég a ház a feje fölött! — De erre meg amarra, tedd bolonddá a komá­dat ! — kiáltott vissza a jegyző. Mert hogy hinné el azt valaki nálunk ezen a napon, hogy tűz van, mikor mondják. Sőt később is, mikor már összeszaladt a sok nép és verték félre a harangot, még mindig úgy gon­dolkozott, hogy a nemes urak rá akarják szedni és csak azért se mozdult ki a szobából; ő fölötte ugyan ne kacagjon senki. Erővel kellett kiszabadítani a ha­lál pitvarából. Mikor már megtelt füsttel a lakás, akkor nyitotta meg elméjét az igazság előtt, látva, hogy lesz ennek fele sem tréfa. Más alkalommal meg Hajagos bácsinak nem akartuk elhinni, hogy meghalt, pedig valóságos guta­ütéssel állított be hozzá ápril elseje. Csak mikor azt tapasztaltuk, hogy egész nap nem nyújtotta ki a kezét­­ a pipa meg a csutora után, akkor kezdtünk gyanakodni reá, hogy hátha mégis igazán átlépett a másvilág ha­tárán. És való igaz is volt. Most — sor szerint — Máli néni következett, a­kit rá akartunk szedni, de mint nő iránt, voltunk annyi lovagiassággal, hogy előre figyelmeztettük: vi­gyázzon magára! Nálunk a hölgyek sem tesznek kivé­telt ezen a napon, sőt annál nagyobb virtus, men­nél okosabb asszony kerül a tréfába, a jövő alka­lommal úgy is busásan kapjuk tőle vissza. Dicséretére legyen mondva, Máli néninél éberebb asszony alig akadt a vidéken: maga vezette gazdaságát, maga ne­velte leányát, rajta ült a kamrakulcsokon, hogy senki meg ne lophassa, rajta aludt a pénztartó ládácskán, beágyalta a fejpárnája alá, — ahhoz tessék hozzá­nyúlni valakinek! De volt ennek az acélos asszonynak egy gyön­géje : élt-halt az ő egyetlen hajadon lányáért és sze­rette volna valami nagyon nagyúrhoz férjhez adni. E célból minden farsangon fölrándult vele néhány pesti bálra, mivel ott bőven teremnek a nagyurak. Ninácska szive pedig a Szent-Salamonhalmy uraság fiáért vert. Nem csoda, hisz remek legény volt. De még az urfinak is jobban tetszett az a gyöngyvi­rágszép kis leány, a főváros és az egész vidék szé­peinél. Az öreg Szent-Salamonhalmy nem akart tudni a dologról, ő már valami nagyvilági méltóságos kis­asszonyt szánt a fiának, a­kinek nagy összeköttetései vannak és fényes szereplést biztosít a jövendőbelijének. Máli néni tudott az egészről, és boszantotta, hogy valaki még kevesli az ő Ninácskáját, — csak azért is grófot kerít neki férjül, azért hordta már két farsangon Pestre. Isten bocsássa meg nekünk, de mi a jó Máli né­ninek ezen a gyöngéjén akartunk kifogni, mivel min­den ember legkönnyebben azt hiszi el, a­mit nagyon óhajt. Néhány nappal ápril elseje előtt megírtunk egy szép levelet, kilenc ágú koronával zártuk le a pecsé­tet (krétából véstük hozzá a pecsétnyomót.) — a ke­nyeres kofával elküldtük Pestre, hogy ott tegye fel a postára (kapott jó borravalót); a kofa megcselekedte, nem sejtett a betűhöz, nem tudta, kinek szól. Hát április elsején hozza ám a hetes legény a postáról a levelet, melyet véges végig olvas nagy cso­dálkozással, még nagyobb örömmel Máli néni és szó­lítja nyomba maga elé Ninácskát. — Íme leányom, olvasd! — egy gróf Vasváry kéri a kezedet, Pesten látott a múlt farsangon, utána­járt, hogy ki vagy, mi vagy, mert megtetszettél neki, és miután megtudott mindeneket, most bátorkodik elöljáróba küldeni ezt a levelet, és ezekben a napok­ban maga is teszi tiszteletét, hogy átvegye válaszun­kat. Ugy­e hogy mégis gróf jön, he ? — Hátha csak áprilisi tréfa, édes anyám! — derengett a valóság a lányka lelkében. — Tréfa ? Hisz itt van a koronás pecsétje, név­aláírása, meg a pesti posta bélyegzője is rajta. Ekkor toppantam be hozzájuk én. Jöttömre Ni­nácska rögtön kifordult a szobából. — No nézd te, három határ kereplője, milyen levelet kaptam; ugy­e koronás a pecsétje; gróf kéri Ninát. — Aztán elhiszi, kedves néném? — Hogy ne hinném, te bohó! Nézd, milyen finom az írása, ilyen betűket nem bir papírra lehelni az egész falu nemesi ármádiája. Ugy­e mondtam mindig, hogy az lesz a vége, nagyur jön Ninámért. — No hát vagyok én mégis olyan emberfia, a ki rá tudtam szedni Máli nénit, mert én írtam ám azt levelet, Balagyi Gézánál van az eredetije, itt meg nál­­lam a pecsétnyomó. — Ne csak, hogy akarna bolonddá tenni ez a fiskális eszű ; bizonyosan láttad a hetesnél a levelet és lemásoltad a nyomóját; talán a pesti posta bélyeg­zőjét is te nyomtad rá ? — Azt már nem. — Kenyeres Panna tette a postára Pesten. Az én nénikém nem akarta elhinni a valót, azt gondolta, rá akarom szedni. Kénytelen voltam Bala­gyit, Somoryt felhívni hozzá, a­kik előmutatták a le­vél eredetijét. Milyen sírást tett szegény asszony, — így tettetek csúffá, ott tiportatok rám, a­hol legjobban fáj, hogy megyek én most már emberek elé, gézengúzok bolondja, április rászedettje ? Bizony isten megsajnáltuk, úgy kértük tőle a bocsánatot, mint a kis­gyermekek. De ki bírná egy asszony jajveszékelését megakasztani, míg el nem mondja egy szóig minden bántódását, neheztelését? Ebben a keserű lélekállapotban találta őt a szent-salamoni lelkész, a­kit sietett megkérdezni, hogy mi járatban vetődött be hozzá, mivelhogy nem igen látogatták egymást. A tiszteletesnek most valami jó hír lehetett a ta­risznyájában, mert folytonosan mosolygott, miközben kerülő szókkal odáig terelte a dolgot, hogy kit őt Szent- Salamonhalmy uraság küldte, kit a fia állhatatossága végre megpuhitott, tehát tisztelettel tudatja, hogy ha nincs ellenvetése Máli néninek meg Ninácskának, hát holnap jönnek nagy parádéval kérőbe. Máli néninek sem kellett több , különben se va­lami nagyon állhatta a szent-salamonhalmi papot, mert az mindig azt prédikálta a módosoknak: adja­tok, adjatok! Eszébe jutott, milyen nap van ma, meg a pesti levél, és erélyesen eléje állt a papnak. — Tudom én, — mondá, — hogy a tisztelendő ur kabátját seprővel még sohasem kefélték meg, de én azt nyomban meg fogom cselekedni, ha nem tágul a portámról. Hát illő dolog-e az isten szolgájának, hogy április bolondjává akar tenni egy éltes özvegy-asz­­szonyt ? Fogadkozott a jámbor pap, hogy sem ő, sem az uraság nem ügyelt arra, milyen nap legyen ma; nem lesik ők a tréfa napját, — és kérte Máli nénit: higyje el, hogy való igaz az ő küldetése. — No akkor kegyelmeddel járatták meg a bo­londok útját, engem meg csúffá tettek a gúnyos tré­fával. Egy-kettő, ki innen mindenki, át ne lépjétek többet az én megsértett személyem házának küszöbét, mert a béres nép cséplőjével veretlek ki! Kotródtunk kifelé. Legelői a halaványra hőkölt pap, a ki most már igazán nem tudta, hányadán van, otthon tették-e csakugyan bolonddá; de azt még sem akarta hinni, hisz oly komolyan beszéltek hozzá; vagy itt ez a kevély özvegyasszony akar nevetni fölötte ? Haza sem ment aznap, ott ferblizett közöttünk, hadd bontsák ki a csomót, a­kik összebogozták. Máli néni dult-fult, szidta az egész környéket, s nagy elkeseredéssel mondta Ninácskának : — Elülhetsz már itthon, tönkre tették minden szerencsédet, rajtunk fog nevetni az egész vármegye ! De a lányka nem bitt szomorú h arcot vágni, úgy toporzékolt örömében a szivecskéje. Érezte, hogy nem hiába járt itt a szent-salamoni küldött. Ez a fiatal szerelmes lélek meg tudta különböztetni a valót a tré­fától. A­ki erősen bízik, nem csalódik. Megmutatta a másnap, mikoron Szent-Salamonhalmy öreg urasága fiával beállított hat bogárfekete csengős lótul röpített hintóval, és meggyőzte Máli nénit, hogy a­mit tegnap üzent, az tiszta való dolog. Persze, másodikán már a néni is könnyebben elhitte a valóságot. Egész szívvel belenyugodott, — és Ninácska lakodalmán ott táncoltunk mi is, a kiket hadaróval ígért kivezetni a néni. A gróf Karátsonyi-pályázat. (Akadémiai ülés, márc. 31-én.) (M.) Tegnap az akadémia első osztályának ülé­sét összes ülés előzte meg, melyen gr. Lónyai Meny­hért elnökölt s dr. Heinrich Gusztáv olvasta föl je­lentését a gróf Karátsonyi Guidó alapítványából hirdetett 1882/3-dik évi pályázat eredményéről. E kétéves pályázat »komoly drámai művek«-re szólt. Érkezett rá negyvenhat szinmű, melyek közül a »Rajongók«-at, mint vígjátékot, ki kellett zárni. A bíráló bizottság, melynek tagjai Zichy Antal (elnök) Arany László, Heinrich Gusztáv, Pompéry János és Szigeti József voltak, negyvenöt művet bírált meg. Ezek közül a jelentés szerint a kerek számmal negyven olyan, hogy sem elolvasni, sem róluk részle­tesen számot adni nem érdemes. A dolgozatok nagyobb része a szerzők tehetetlenségéről és műveletlenségéről tanúskodik. Leggyöngébbek a történelmi tárgyuak, melyek­nek szerzői azt hiszik, hogy eleget tesznek a történeti tragédia feladatának, ha hősüket II. Andrásnak, IV. Lászlónak vagy Nerónak nevezik; kort, embert, életet festeni nem tudnak. A társadalmi darabok pedig, me­lyek a modern életből merítvek, mindenféle erkölcsi piszok dúsgazdag gyűjteményei, nagyobbára tudatlan emberek felcsigázott fantáziájának ízetlen termékei, kacajra, sokszor szánalomra méltó technikával. Van néhány darab, mely egy vagy más tekintet­ben a szerzők tehetségére enged következtetni, noha különben nem nagy értékű, sőt eltévesztett munkák. Ilyen »Melanie«, melyben vígjátéki tárgy van komoly drámává erőszakolva; hősnője egy gouvernante, kibe minden szereplő beleszeret, miből nagyobb baj nem keletkezik, csak egy csomó múló kellemetlenség. A »Wanda« gyakorlott és ügyes tollra mutató írója pe­dig novellái feldolgozásra való tárgyat erőszakolt drámának. A »Pahlen Roman gróf«, mely biablon­­szerű intrig-darab, a szerkezet bizonyos ügyességével, s »A hazáért«, melynek tárgya a Bánffy Dénes és Teleki Mihály összeütközéséből van merítve, de cse­­lekvénye sem egységes, sem világos, körülbelől egy színvonalon állnak. A »Senki fia« és »Falu árvája« című komoly népszínművek pedig annyira hasonlítnak egymáshoz, hogy talán egy szerző művei, indokolt cselekvény, következetes jellemzés nincs bennök, csupa véletlen uralkodik cselekvényekben. A pályázat legjobb két darabja a »Tiepolo« öt­­felvonásos tragédia és a » Nora« négy­felvonásos dráma. A bizottság egy tagja »Tiepolo«-t tekinté a pályázat legjobb darabjának, más két tagja pedig a »Nórát« a jutalomra is érdemesnek tartá. A többség ez utóbbit ismerte el viszonylag legjobbnak, de nem tekinté oly kiváló alkotásnak, minőt a Karátsonyi-pályázat köve­tel : »drámai, színi és nyelvi tekintetben becsesnek s igy kitüntetésre méltónak«. A »Tiepolo«-hoz, mely tavaly a Teleki-dijra versenyzett, — szerző mint előszavában írja — gr. Teleki László tragikus sorsa szolgáltatta az alapesz­mét. A hősben oly félelem és gáncs nélküli lovagot kí­vánt festeni, kinek idealizmusa hajótörést szenved a doge józan zsarnoksága mellett, mert magasra törő célja előtt belátja, hogy a kényuralmat csak úgy döntheti meg, ha még nagyobb zsarnok lesz s a hatal­mat nem saját­­stent elveivel, hanem ellenfelének gyű­lölt eszközeivel vívhatná ki. E tragikumnak különben semmi köze a gr. Teleki László sorsának tragikumá­hoz. Nagyobb baj különben, hogy szerző a magában helyes gondolatnak nem birt drámai alakot adni. Gra­­denigo dogéról állítják, hogy nagy zsarnok, de nem tudni, miben áll zsarnoksága. Nagy párt van ellene s ehhez tartozik Tiepolo is, kit a dogé száműz. Ám az titokban visszatér éjjel, hogy menyasszonyát, Violan­­tét láthassa. Carlo, a dogé öcscse és helyettese, ki szintén szereti Violantét, Tiepolora talált, becsukatja, de nem végezteti ki a Violante kedvéért. Midőn Gra­­denigo visszatér, a maga elé vitetett Tiepolo büszkén vitára száll vele, s kiderül, hogy a zsarnok dögé na­gyon bölcs dögé, ki az »ábrándos szabadság betegé­től« nem fél, sőt átadja neki kardját, hogy használja ellene. Ilyen zsarnok Gradenigo. Tiepolo pedig olyan szabadsághős, hogy a dögétől kapott kardra azt mondja: »vér ne undokítsa«, s megesküszik, hogy a dogét nem fogja orvul meggyilkolni. A dogé (a zsar­nok) szabadon bocsátja. Tiepolo aztán újra szövi az összeesküvést a dogé ellen, ki is tör a lázadás, a hős ontja a frázisokat a »zsarnok« ellen s a­mit cselek­szik, az csupa zavar. Egyszer nagylelkűen szabadon bocsátja a dögét, majd átkozza, aztán elhagyja társait, tönkre teszi pártját, trónra segíti az elvetemült Carlot s e leggyűlöltebb ellenfelének keze alatt vérzik el. Csak olyan érthetetlen, a­mit tesz, mint szerelmi viszo­nya Violantéhoz, kiről fel bírja tenni, hogy az aljas Carlot szereti. Különben ez is megfoghatatlan lány; imádja Tiepolot, de a terveit elárulja Carlonak. Mit akart Tiepoloval szerző, nem lehet kivenni világosan. 508

Next