Fővárosi Lapok 1884. április (78-102. szám)
1884-04-01 / 78. szám
April elsején. (Falusi történet.) Írta Szandai Zénó. — Olyan ember fia még nem született meg, a ki engem rá tudna szedni, bolonddá tenni áprilisnak első napján, mert én olyankor ügyelni szoktam magamra! — erősködik Máli néni, mikor mi azt ígértük neki, hogy vele is megjáratjuk a szabad tréfa napját. Rokonok vagyunk mi itt valamennyien e kis faluban, akik sárga kocsiban, három-négy csengős lovon járunk: a Balagyi, Somory, Hegyedy családok, de igazság szerint még az a két lakó geb és Vásady is atyánkfia ; dicsekedni ugyan nem szoktunk vele, de azért megtűrjük magunk közt, mert érti a tréfát. Annál többet emlegetjük mostanában a Szent-Salamonhalmy uraságot, aki hat lovon jár, még pedig hol hat szürkén, hol hat bogárfeketén, mindig csengősen, sallangosan, amint illik, le nem felejtve a bakról a pipagyújtogató hajdút sem. Csak hogy ő vele mi vagyunk úgy, mint Vásady velünk: a Szent-Salamonhalmy uraság rokonságával csak mi dicsekszünk, ő hallgat róla, még jó, hogy nem tiltakozik ellene. De hogy visszatérjek a dologra, el kell mondanom még azt is, hogy a mi kis falunkban minden ember lelkiismeretbeli kötelességének tartja április elsején bolonddá tartani valakit. A nagyvilágban ezt ugyan naponként megcselekszik, könnyű nekik annyi idegen ember közt, százával terem ott a balek. Nekünk csak ez az egy nap adatott, hogy egymáson nevessünk, és a rászedettnek álló egy esztendeig kell az április bolondja címet viselni; olyan az, mint a pünkösdi királyság : hordozni kell a süvegjét, míg olyan találkozik, aki méltóbb viselője lesz. Ugyanezért mi azon napon nem hiszünk el semmit, amit mondanak, de még amit szemünkkel látunk, abban is kételkedünk. Például tavaly a jegyző háza épp április reggelén talált kigyuladni. A csákányos volt az első, aki észrevette, be is zörgött rögtön az ablakon. — Jegyző úr! ne tessék megijedni, ég a ház a feje fölött! — De erre meg amarra, tedd bolonddá a komádat ! — kiáltott vissza a jegyző. Mert hogy hinné el azt valaki nálunk ezen a napon, hogy tűz van, mikor mondják. Sőt később is, mikor már összeszaladt a sok nép és verték félre a harangot, még mindig úgy gondolkozott, hogy a nemes urak rá akarják szedni és csak azért se mozdult ki a szobából; ő fölötte ugyan ne kacagjon senki. Erővel kellett kiszabadítani a halál pitvarából. Mikor már megtelt füsttel a lakás, akkor nyitotta meg elméjét az igazság előtt, látva, hogy lesz ennek fele sem tréfa. Más alkalommal meg Hajagos bácsinak nem akartuk elhinni, hogy meghalt, pedig valóságos gutaütéssel állított be hozzá ápril elseje. Csak mikor azt tapasztaltuk, hogy egész nap nem nyújtotta ki a kezét a pipa meg a csutora után, akkor kezdtünk gyanakodni reá, hogy hátha mégis igazán átlépett a másvilág határán. És való igaz is volt. Most — sor szerint — Máli néni következett, akit rá akartunk szedni, de mint nő iránt, voltunk annyi lovagiassággal, hogy előre figyelmeztettük: vigyázzon magára! Nálunk a hölgyek sem tesznek kivételt ezen a napon, sőt annál nagyobb virtus, mennél okosabb asszony kerül a tréfába, a jövő alkalommal úgy is busásan kapjuk tőle vissza. Dicséretére legyen mondva, Máli néninél éberebb asszony alig akadt a vidéken: maga vezette gazdaságát, maga nevelte leányát, rajta ült a kamrakulcsokon, hogy senki meg ne lophassa, rajta aludt a pénztartó ládácskán, beágyalta a fejpárnája alá, — ahhoz tessék hozzányúlni valakinek! De volt ennek az acélos asszonynak egy gyöngéje : élt-halt az ő egyetlen hajadon lányáért és szerette volna valami nagyon nagyúrhoz férjhez adni. E célból minden farsangon fölrándult vele néhány pesti bálra, mivel ott bőven teremnek a nagyurak. Ninácska szive pedig a Szent-Salamonhalmy uraság fiáért vert. Nem csoda, hisz remek legény volt. De még az urfinak is jobban tetszett az a gyöngyvirágszép kis leány, a főváros és az egész vidék szépeinél. Az öreg Szent-Salamonhalmy nem akart tudni a dologról, ő már valami nagyvilági méltóságos kisasszonyt szánt a fiának, akinek nagy összeköttetései vannak és fényes szereplést biztosít a jövendőbelijének. Máli néni tudott az egészről, és boszantotta, hogy valaki még kevesli az ő Ninácskáját, — csak azért is grófot kerít neki férjül, azért hordta már két farsangon Pestre. Isten bocsássa meg nekünk, de mi a jó Máli néninek ezen a gyöngéjén akartunk kifogni, mivel minden ember legkönnyebben azt hiszi el, amit nagyon óhajt. Néhány nappal ápril elseje előtt megírtunk egy szép levelet, kilenc ágú koronával zártuk le a pecsétet (krétából véstük hozzá a pecsétnyomót.) — a kenyeres kofával elküldtük Pestre, hogy ott tegye fel a postára (kapott jó borravalót); a kofa megcselekedte, nem sejtett a betűhöz, nem tudta, kinek szól. Hát április elsején hozza ám a hetes legény a postáról a levelet, melyet véges végig olvas nagy csodálkozással, még nagyobb örömmel Máli néni és szólítja nyomba maga elé Ninácskát. — Íme leányom, olvasd! — egy gróf Vasváry kéri a kezedet, Pesten látott a múlt farsangon, utánajárt, hogy ki vagy, mi vagy, mert megtetszettél neki, és miután megtudott mindeneket, most bátorkodik elöljáróba küldeni ezt a levelet, és ezekben a napokban maga is teszi tiszteletét, hogy átvegye válaszunkat. Ugye hogy mégis gróf jön, he ? — Hátha csak áprilisi tréfa, édes anyám! — derengett a valóság a lányka lelkében. — Tréfa ? Hisz itt van a koronás pecsétje, névaláírása, meg a pesti posta bélyegzője is rajta. Ekkor toppantam be hozzájuk én. Jöttömre Ninácska rögtön kifordult a szobából. — No nézd te, három határ kereplője, milyen levelet kaptam; ugye koronás a pecsétje; gróf kéri Ninát. — Aztán elhiszi, kedves néném? — Hogy ne hinném, te bohó! Nézd, milyen finom az írása, ilyen betűket nem bir papírra lehelni az egész falu nemesi ármádiája. Ugye mondtam mindig, hogy az lesz a vége, nagyur jön Ninámért. — No hát vagyok én mégis olyan emberfia, a ki rá tudtam szedni Máli nénit, mert én írtam ám azt levelet, Balagyi Gézánál van az eredetije, itt meg nállam a pecsétnyomó. — Ne csak, hogy akarna bolonddá tenni ez a fiskális eszű ; bizonyosan láttad a hetesnél a levelet és lemásoltad a nyomóját; talán a pesti posta bélyegzőjét is te nyomtad rá ? — Azt már nem. — Kenyeres Panna tette a postára Pesten. Az én nénikém nem akarta elhinni a valót, azt gondolta, rá akarom szedni. Kénytelen voltam Balagyit, Somoryt felhívni hozzá, akik előmutatták a levél eredetijét. Milyen sírást tett szegény asszony, — így tettetek csúffá, ott tiportatok rám, ahol legjobban fáj, hogy megyek én most már emberek elé, gézengúzok bolondja, április rászedettje ? Bizony isten megsajnáltuk, úgy kértük tőle a bocsánatot, mint a kisgyermekek. De ki bírná egy asszony jajveszékelését megakasztani, míg el nem mondja egy szóig minden bántódását, neheztelését? Ebben a keserű lélekállapotban találta őt a szent-salamoni lelkész, akit sietett megkérdezni, hogy mi járatban vetődött be hozzá, mivelhogy nem igen látogatták egymást. A tiszteletesnek most valami jó hír lehetett a tarisznyájában, mert folytonosan mosolygott, miközben kerülő szókkal odáig terelte a dolgot, hogy kit őt Szent- Salamonhalmy uraság küldte, kit a fia állhatatossága végre megpuhitott, tehát tisztelettel tudatja, hogy ha nincs ellenvetése Máli néninek meg Ninácskának, hát holnap jönnek nagy parádéval kérőbe. Máli néninek sem kellett több , különben se valami nagyon állhatta a szent-salamonhalmi papot, mert az mindig azt prédikálta a módosoknak: adjatok, adjatok! Eszébe jutott, milyen nap van ma, meg a pesti levél, és erélyesen eléje állt a papnak. — Tudom én, — mondá, — hogy a tisztelendő ur kabátját seprővel még sohasem kefélték meg, de én azt nyomban meg fogom cselekedni, ha nem tágul a portámról. Hát illő dolog-e az isten szolgájának, hogy április bolondjává akar tenni egy éltes özvegy-aszszonyt ? Fogadkozott a jámbor pap, hogy sem ő, sem az uraság nem ügyelt arra, milyen nap legyen ma; nem lesik ők a tréfa napját, — és kérte Máli nénit: higyje el, hogy való igaz az ő küldetése. — No akkor kegyelmeddel járatták meg a bolondok útját, engem meg csúffá tettek a gúnyos tréfával. Egy-kettő, ki innen mindenki, át ne lépjétek többet az én megsértett személyem házának küszöbét, mert a béres nép cséplőjével veretlek ki! Kotródtunk kifelé. Legelői a halaványra hőkölt pap, a ki most már igazán nem tudta, hányadán van, otthon tették-e csakugyan bolonddá; de azt még sem akarta hinni, hisz oly komolyan beszéltek hozzá; vagy itt ez a kevély özvegyasszony akar nevetni fölötte ? Haza sem ment aznap, ott ferblizett közöttünk, hadd bontsák ki a csomót, akik összebogozták. Máli néni dult-fult, szidta az egész környéket, s nagy elkeseredéssel mondta Ninácskának : — Elülhetsz már itthon, tönkre tették minden szerencsédet, rajtunk fog nevetni az egész vármegye ! De a lányka nem bitt szomorú h arcot vágni, úgy toporzékolt örömében a szivecskéje. Érezte, hogy nem hiába járt itt a szent-salamoni küldött. Ez a fiatal szerelmes lélek meg tudta különböztetni a valót a tréfától. Aki erősen bízik, nem csalódik. Megmutatta a másnap, mikoron Szent-Salamonhalmy öreg urasága fiával beállított hat bogárfekete csengős lótul röpített hintóval, és meggyőzte Máli nénit, hogy amit tegnap üzent, az tiszta való dolog. Persze, másodikán már a néni is könnyebben elhitte a valóságot. Egész szívvel belenyugodott, — és Ninácska lakodalmán ott táncoltunk mi is, a kiket hadaróval ígért kivezetni a néni. A gróf Karátsonyi-pályázat. (Akadémiai ülés, márc. 31-én.) (M.) Tegnap az akadémia első osztályának ülését összes ülés előzte meg, melyen gr. Lónyai Menyhért elnökölt s dr. Heinrich Gusztáv olvasta föl jelentését a gróf Karátsonyi Guidó alapítványából hirdetett 1882/3-dik évi pályázat eredményéről. E kétéves pályázat »komoly drámai művek«-re szólt. Érkezett rá negyvenhat szinmű, melyek közül a »Rajongók«-at, mint vígjátékot, ki kellett zárni. A bíráló bizottság, melynek tagjai Zichy Antal (elnök) Arany László, Heinrich Gusztáv, Pompéry János és Szigeti József voltak, negyvenöt művet bírált meg. Ezek közül a jelentés szerint a kerek számmal negyven olyan, hogy sem elolvasni, sem róluk részletesen számot adni nem érdemes. A dolgozatok nagyobb része a szerzők tehetetlenségéről és műveletlenségéről tanúskodik. Leggyöngébbek a történelmi tárgyuak, melyeknek szerzői azt hiszik, hogy eleget tesznek a történeti tragédia feladatának, ha hősüket II. Andrásnak, IV. Lászlónak vagy Nerónak nevezik; kort, embert, életet festeni nem tudnak. A társadalmi darabok pedig, melyek a modern életből merítvek, mindenféle erkölcsi piszok dúsgazdag gyűjteményei, nagyobbára tudatlan emberek felcsigázott fantáziájának ízetlen termékei, kacajra, sokszor szánalomra méltó technikával. Van néhány darab, mely egy vagy más tekintetben a szerzők tehetségére enged következtetni, noha különben nem nagy értékű, sőt eltévesztett munkák. Ilyen »Melanie«, melyben vígjátéki tárgy van komoly drámává erőszakolva; hősnője egy gouvernante, kibe minden szereplő beleszeret, miből nagyobb baj nem keletkezik, csak egy csomó múló kellemetlenség. A »Wanda« gyakorlott és ügyes tollra mutató írója pedig novellái feldolgozásra való tárgyat erőszakolt drámának. A »Pahlen Roman gróf«, mely biablonszerű intrig-darab, a szerkezet bizonyos ügyességével, s »A hazáért«, melynek tárgya a Bánffy Dénes és Teleki Mihály összeütközéséből van merítve, de cselekvénye sem egységes, sem világos, körülbelől egy színvonalon állnak. A »Senki fia« és »Falu árvája« című komoly népszínművek pedig annyira hasonlítnak egymáshoz, hogy talán egy szerző művei, indokolt cselekvény, következetes jellemzés nincs bennök, csupa véletlen uralkodik cselekvényekben. A pályázat legjobb két darabja a »Tiepolo« ötfelvonásos tragédia és a » Nora« négyfelvonásos dráma. A bizottság egy tagja »Tiepolo«-t tekinté a pályázat legjobb darabjának, más két tagja pedig a »Nórát« a jutalomra is érdemesnek tartá. A többség ez utóbbit ismerte el viszonylag legjobbnak, de nem tekinté oly kiváló alkotásnak, minőt a Karátsonyi-pályázat követel : »drámai, színi és nyelvi tekintetben becsesnek s igy kitüntetésre méltónak«. A »Tiepolo«-hoz, mely tavaly a Teleki-dijra versenyzett, — szerző mint előszavában írja — gr. Teleki László tragikus sorsa szolgáltatta az alapeszmét. A hősben oly félelem és gáncs nélküli lovagot kívánt festeni, kinek idealizmusa hajótörést szenved a doge józan zsarnoksága mellett, mert magasra törő célja előtt belátja, hogy a kényuralmat csak úgy döntheti meg, ha még nagyobb zsarnok lesz s a hatalmat nem sajátstent elveivel, hanem ellenfelének gyűlölt eszközeivel vívhatná ki. E tragikumnak különben semmi köze a gr. Teleki László sorsának tragikumához. Nagyobb baj különben, hogy szerző a magában helyes gondolatnak nem birt drámai alakot adni. Gradenigo dogéról állítják, hogy nagy zsarnok, de nem tudni, miben áll zsarnoksága. Nagy párt van ellene s ehhez tartozik Tiepolo is, kit a dogé száműz. Ám az titokban visszatér éjjel, hogy menyasszonyát, Violantét láthassa. Carlo, a dogé öcscse és helyettese, ki szintén szereti Violantét, Tiepolora talált, becsukatja, de nem végezteti ki a Violante kedvéért. Midőn Gradenigo visszatér, a maga elé vitetett Tiepolo büszkén vitára száll vele, s kiderül, hogy a zsarnok dögé nagyon bölcs dögé, ki az »ábrándos szabadság betegétől« nem fél, sőt átadja neki kardját, hogy használja ellene. Ilyen zsarnok Gradenigo. Tiepolo pedig olyan szabadsághős, hogy a dögétől kapott kardra azt mondja: »vér ne undokítsa«, s megesküszik, hogy a dogét nem fogja orvul meggyilkolni. A dogé (a zsarnok) szabadon bocsátja. Tiepolo aztán újra szövi az összeesküvést a dogé ellen, ki is tör a lázadás, a hős ontja a frázisokat a »zsarnok« ellen s amit cselekszik, az csupa zavar. Egyszer nagylelkűen szabadon bocsátja a dögét, majd átkozza, aztán elhagyja társait, tönkre teszi pártját, trónra segíti az elvetemült Carlot s e leggyűlöltebb ellenfelének keze alatt vérzik el. Csak olyan érthetetlen, amit tesz, mint szerelmi viszonya Violantéhoz, kiről fel bírja tenni, hogy az aljas Carlot szereti. Különben ez is megfoghatatlan lány; imádja Tiepolot, de a terveit elárulja Carlonak. Mit akart Tiepoloval szerző, nem lehet kivenni világosan. 508