Fővárosi Lapok 1884. május (103-128. szám)

1884-05-01 / 103. szám

vés, hogy meghatározzák a meghatározhatatlant sziveik annál inkább nyugtalankodnak, midőn oly in in­dulatot éreznek, a melyről híjába igyekeznek képet adni és annál inkább törik magukat, hogy alakot ad­janak annak az eszményi valaminek. Ezt az annyira keresett heurékát nem tudják megtalálni; menekül előlök, de mint a Virgil nimfája, csak azért, hogy üldözzék. — Ó, ha sikerülne szóban alakot adni annak a mit érzek!... — ismétli még egyszer a myrtus-lak szép asszony-foglya. ✓ Neve Jeanne Valiin. Fehér, uszályos ruha van rajta, melyet aranyozott öv szorít össze derekán; melle, karjai, haja el vannak borítva apró aranyér­­mecskékkel. Ruhájának bőszabású ujjai és derekának finom mousselineje alól kitetszik, hogy Madame Val­­linnek nem egyetlen tőkéje a szép arc. Dacára annak hogy magas, nem látszik tagjai csodálatos arányossá­gánál fogva nyúlánknak. Különös háj van tiszteletet parancsoló és mégis gyöngédségteljes megjelenésében és kedvességgel teli nemes magatartásában. Gazdag hajzata fekete, selymes, hullámos. Fürteinek egy része diadémszerűen van feltűzve fejére, a másik rész vál­­laira omlik alá, keretként fogja körül nyakának finom vonalait és megmozdul minden legkisebb mozdulatára. Színekben játszó szemeiben egymást követi a gyön­gédség sötétkékje s a harag zöldje és szürkés árnya­latunkká­ válnak e szemek, midőn Jeanne szórakozot­tan vagy kicsinylőleg magába mélyed. A vékony, egyenes, mozdulatlan orr az egyetlen szigorú vonal Madame Valiin arcában. Mintegy ragyognak az ifjú­ságtól, az édességtől ajkai, melyekről azt mondogat­ják bámulói, hogy akkor is­ beszélnek, midőn zárva vannak, mert pillanatról pillanatra változik kifejezé­sük. Csillogó fogai sűrűek és rendesen sorakoznak egymás mellé mint a virágok kelyhében a mag. Arcá­nak aranyosba játszó tevntje sajátszerűen megvilágo­­sul este és a gyöngyház fehérségét veszi fel. E kiválóan művelt párisi nőben, ki tudósok társaságában volt gyermekkora óta, az a különös varázs van, melyet az irodalomban jártas nők a művészet és a szép forrá­sából merítenek. Mint leánya a tudomány egyik nevezetességé­nek, kit felfedezései a híres emberek sorába emeltek, Jeanne első házasságban egy érdemes íróhoz ment feleségül, a­kinek kedély- és érzelemvilága boldog, de kissé egyhangú életet nyújtott neki, melyet különben változatossá igyekezett tenni komoly tanulmányok és nevezetes összeköttetések által. Páratlan szépsége a szerelmesek egész raját gyűjtő körűié, kik egyaránt hódoltak alakja és szelleme bájainak. Az ő szalonja volt Párisban a legérdekesebb, a legkeresettebb. Tet­szeni szeretett mindenek felett, de figyelmességével egyenlő mértékben tüntette ki nő- és férfivendégeit. Kacérságával elbájolt, de nem kábított s igy Jeanne hosszú időn át meg tudta magát őrizni a szerelemtől, elmondván róla azoknak összes paradoxonait, a­kik csak másokban tapasztalták azt és saját maguk­ban soha. Özvegységre jutva, huszonhárom éves korában, Madame Valiin, midőn letéve a gyászt, az atyjáéval egyesítette szalonját. Diadalai most még számosabbak voltak, befolyása szaporodott s öt éven keresztül az özvegynek minden öröme az volt, hogy gazdagnak, szabadnak és uralkodónak tudja magát, azok elsői közt, a kiket e földön irigyelnek. Barátainak meglepetése nem is volt csekély, midőn az év ama szakában, melyben a szalonok el­csendesülnek, egyszerre csak értesültek megtéréséről a szerelemhez, házasságáról és hirtelen elutazásáról. Senki sem tudott rájönni, hogy hova vonult el, még azok sem, kik őrült kétségbeesésekben látni szerették volna még egyszer utoljára, hogy lábai előtt haljanak meg. E szerelmesek bánatának elbeszéléséhez hosszú költemény kellene. Prózában és versben megírt pana­szaik azonban aligha okoztak volna Madame Vallin­­nek boldogságában lelki furdalást; nem is gyarapítot­ták volna semmivel a győzedelmes hódító dicsőségét, ki ismerte hódításának becsét és kellőképen büszke volt reá. Hubert Valiin, Jeannenak rokona, barátja, szerethette és elvehette volna őt előbb is. Kétség kívül elnyerte volna az ifjú nő kezét első házasságá­nak idejében is. De egész azon napig, a­melyen ha­lálosan belészeretett, nem akarta a házas élet örömeit elismerni és nevezte az örök időkre szóló szerelmi fo­gadásokat. Vallint méltán tartották rendkívüli embernek, bártorságánál, csaknem legendaszerű vakmerőségénél fogva. Tengerész pályára lépvén, hajós­kapitánynyá lett harminckilenc éves korában. Viselt dolgai közt oly hősi tetteket emlegettek, melyek bámulatra indí­tották a legbátrabbakat és sikereik által szerencsésen elkerülték a gyávák köznapi gáncsait. A császári kormány, melyet a közvélemény úgy­szólván kényszerített arra, hogy megjutalmazza Tal­lin hősi tényeit, nem szívesen szánta erre rá magát, attól félvén, hogy ellenséget fog benne nevelni. »Fran­ciaország szolgája vagyok és nem a császár hűbé­rese,d­e e szavakat írta egy alkalommal az ifjú ten­gerész­tiszt feljebbvalói egyikének, a­ki rá akarta venni, hogy vállaljon személyes kötelezettséget harma­dik Napóleonnal szemben. 1870 április havában szabadságon lévén Páris­ban, fellázította az Ollivier-kormány által játszott szabadelvűség komédiája, elfojthatatlan undor kelt benne a császári kormányzat hazugságai iránt, lelki­ismerete felháborodott a bonapartista romlottság ügy­vivőinek cinizmusától és felfogadta, hogy nem tiszteli meg tovább engedelmességével ezt a megvetni való kormányt. Hosszú megfontolás után, nagyon határo­zottan megállapítván véleményét, nemmel szavazott a népszavazás alkalmával és beadta lemondását. Tonzalmai csak a tengerhez kötötték. S egy szép napon mégis, ő, a­ki skeptikus volt a szerelem­ben, megmozdulni érezte szívét. Nem volt képes az ennyire váratlan szenvedélyt megfékezni és elment, akárcsak egy tizenöt éves iskolás, megvallani és leírni szerelmét. És különös, megtörtént az a csodák csodája, hogy e legkápráztatóbb Déliméne, elragad­tatva e szerelem által, hajlandó volt azt viszonozni. Tallin negyven évet szokott rendesen bevallani, pedig még nincsen is ennyi idős. Magas termetű és arckifejezése igen szép. Fekete, hosszúkás szemei lát­ják a­mi a háta megött történik, szokták volt mondani matrózjai, hirtelen mosolyognak és megfélemlítenek felváltva, ellenállhatatlan gyöngédséggel és ridegség­gel. Kifejezése elárulja a szabadban élő embert, ha­sonlóképen mozdulatai. Gesztenyeszinű haja őszbe kezd borulni halántékai felett, szélesen kiberetvált szakála világos, csaknem szőke, bajusza vékony, az ajka kissé gúnyos; mozdulatai lassúak, méltóságteljesek, be­széde folyékony és eredeti. (Folyt. köv.) Bécsi tárca. (Enyhe é­s nyomatékos bukások. — Gyermek­művészek. — Tavaszi képek.) A bécsi színházak az utolsó év folyamában veszé­lyes fogyatékban szenvednek, nem kapnak jó darabot. Közönség és kritika már egészen beleélték magukat az uj helyzetbe és oly elnézők a színműirodalmi ter­mékekkel szemben, hogy az uj színmű egyetlen egy jelenetének csekély szépségéért elfeledik a többi jele­netek árnyoldalait; szívesen megbocsátják, ha a szerző hosszasan untatja őket, ha csak egy jelenetben meg­nevettetett. Annyira vagyunk, hogy premiereknél nem is megyünk azzal a tudattal a színházba, hogy élvezetes estét fogunk tölteni, hanem félő aggálylyal lépünk a múzsák templomába és a kérdés, mely bennünk felme­rül, az: vájjon fog-e a szerző valamit nyújtani, a­miért aztán sokat megbocsáthassunk. Szinte örvendünk, ha enyhítő körülményeket találunk. Hol vannak azok a szép idők, mikor a bécsi színpadokon egyik diadal a másikat érte; minden új előadás új sikerrel járt ? Ma csak kétféle eredményt ismerünk: »enyhe bukást« és »nyomatékos bukást« ; vagy más szavakkal: bukást szótöbbséggel és bukást közfelkiáltással. A burgszínházban, ez első német színpadon, mely különös szerencsével válogatja ki a legsilányabb darabokat, az utolsó évben nyomatékosan, vagyis köz­­felkiáltással elbuktak: »Der Anwalt«, Der deutsche Michel«, »Meister Pathelin« (ez utóbbi bukásának ugyan a burgszínház publikuma volt oka, a­mi azon­ban a tényálláson nem változtat: a darab elbukott). Szótöbbséggel megbuktak: »Die Burgruine«, »Johann Ohlerich« és legújabban »der Leibarzt«. Épp az enyhén bukott daraboknál tapasztaljuk, hogy a kritika, ez éles karmokkal festett szörny, be­húzza karmait és gyöngéd-lágyan cirógatja a szinmű­­irodalom termékeit, nehogy letörölje azt a bimport is, a­mi rajta van. Elfogadják a darabot, nehogy meg kell­jen vallani a betegség veszedelmes voltát; gyöngédén bánnak az új termékekkel, miként csak veszélyes be­tegekkel szokás bánni; mert hisz az erős léghuzam, a nem is szigorú, csak igazságos kritika a beteg dara­bot elszenderíti, örökre eltűnik a repertoir élőinek sorából és a feledés élébe merül. E sanyarú viszonyoknak tulajdonítható, hogy a »Leibarzt« (Biehl eszméje után írta Günther Lipót) a kritika által életben tartatik. Azt írják róla, hogy sikert aratott, pedig e siker olyan, a­melyből kettő elég, hogy az író veszve legyen. A darab egy új irány úttörőjekép lép föl és ez tán sikerülne is — más eszközökkel. A jellemzés és a darab technikája egyaránt avatatlan kézre mutat. A színpad az élet képe legyen, de itt oly alakokat lá­tunk, minekkel az életben sohasem találkozunk és ez ismeretlen világból vett alakok tettei indokolatlanok, a helyzetek, melyekben őket látjuk, nem valószinűek, érzelmeik álérzelmek. Alig is bírnám elősorolni mind­ama hibákat, melyek egy sikerült alak fényének elho­­mályosítására látszanak alkotva lenni. Az egyedüli igaz alak ki is emelkedett a körötte sürgölődő, ok nél­kül eltűnő és váratlanul megjelenő alakok közül. Meix­­ner babéraihoz egy új levelet fűzött és megmutatta, miért áll a burgszínház hite minden egyéb fölött. Alakí­tása mesteri volt, játéka a legkisebb részletig művészi felfogásról tanúskodott, szóval, a darab elejétől végéig »burgmässig« volt; ez új alakja minden előbbit fölül­múl, tán épp azért, mert a többi szereplő hiába igye­kezett a neki jutott szerepbe életet önteni. Hiába volt minden erőlködés, képtelenek voltak a darab életét biztosítani. Megbukott. Hárman valának együtt: Genée, Schier és Both. — Van annyi operette, szólanak egymáshoz, hogy ha mindegyikből csak egy keveset veszünk is el, kész egy új operette. És az ige testte jön. Genée és Schier a »Trape­­zunti hercegnő«-ből kivették a felkapott csepűevőt, a »Koldusdiák«-ból a börtönőrt, hozzátették a száz ope­rettében szereplő prefektust, a kis Streitmannak pe­dig férfi-szerepet és kész volt a szöveg. Azután neki állt Both, agyonváltoztatott egy pár régi ismert dalla­mot és ily módon megszületett a »Marquis von Rivoli«, melyben a mi uj, az nem jó és ami jó, az nem uj. Ha már a vígjátékok és drámák megítélésében enyhék vagyunk, mennyivel inkább vagyunk engedé­kenyek az operette-tel szemben. A szövegtől nem kí­vánunk egyebet, mint hogy egyszer-kétszer megnevet­tessen, sőt ezt is elengedjük, ha a szöveg hiányaiért a zene némileg kárpótol. De a »Marquis von Rivoli«-ban a szöveg és zene igyekeznek egymást fölülmúlni silányságban. Tárgyát egy minden akadály nélküli szerelmi história képezi, melynek hősei csupán azért nem borulnak mindjárt az első jelenetben egymás kard­jaiba, mert a darabnak három felvonásának kell lenni. Ehhez hozzá­járulnak két udvarképessé lett tolvaj eset­len viselt dolgai és egy bárgyú praefektus szánalmat keltő erőlködése, hogy mulattató legyen és­­ egyéb nincs. A darab elég hosszú egy estére, a szerelmesek, mivelhogy a publikum tíz óra előtt akar haza érni megkapják egymást, a tolvajok megugranak, prefektus mi­után már matróz, énekesnő, öreg asszony, részeg ember álöltözékében eleget erőlködött, ismét prefektus lesz és ezzel vége. Nem elég, hogy a szerzők ily silányságot tálal­nak a közönség elé, még azzal is boszantanak, hogy a darab Pompadour idejében játszik, tehát oly korban, mely jó operette-tárgyat is bőségben szolgáltat. Az emészthetetlen sületlenség pedig oly gyarló zenével van összekötve, mely képes valami jó szöveget is tönk­re tenni. Nem vehetjük rossz néven, ha a bécsi sajtó ken­dőzi a színházi viszonyokat, de hogy még a »Marquis von Rivoli «-t is dicsérik, az már félrevezetése a kö­zönségnek. Szomorú hét volt ez utóbbi, a színházakban te­metések, az utcán hó é sár. Jól esett az olasz stagione kétszeresen érthetetlen trillái után kedélyes nyugodt­ságban élvezni valóban megkapó művészetet is. Kevesen valának a kiválasztottak, de azoknak igazi műélvezetet nyújtott a külföldi hírlapírók leg­utóbbi estélye. Két gyermek ragadta bámulatra az összegyűlt társaságot, korán fejlődött tehetségének bi­zonyítékaival. Az egyik, csodagyermek a szó legszorosabb ér­telmében, a kilenc éves Prawer Gyula, kinek ritka ze­nei tehetségét Kloss egyházi zeneszerző fedezte föl, midőn az öt éves gyermek, ki csupán idősebb testvé­rei zongorajátékából tanulta meg, a hangjegyeket, séta alkalmával a harangozásra megszólalt: »A ha­rang g-ben hangzik.« Kloss felszólíta a szülőket, hogy a gyermek kiképezését bízzák Schmitt tanárra, kinek vezetése mellett a gyermek meglepően halad. A leg­nehezebb kompozíciókat emlékezetből és oly bizton­sággal és helyes felfogással játsza, hogy olyan meste­reket is, mint Liszt és Rubinstein, elragadott. Liszt, midőn ezelőtt egy évvel a gyermeket játszani hallotta. Folytatás a mellékleten. 670

Next