Fővárosi Lapok 1884. június (129-152. szám)
1884-06-01 / 129. szám
— Induljunk tehát, — mondá társam, még egy pillanatig szemlélgetve a helyet s arca ama mélabút tükrözte vissza, melyet megváláskor szoktunk érezni. Nem messze ama helytől, midőn visszaindultunk, kalauzunk oda fordult az egykori tamárhoz s amaz alázatos, ravaszkás arccal, mely a közönséges embereknél gyakran tapasztalható, így szólt: — Ha illetlennek nem tartják az urak kíváncsiságomat, bátorkodom kérdezni, nem amaz eltévedésről volt-e szó most önök közt, mely ezelőtt vagy tíz évvel történt? — Valóban, arról beszéltünk, André, — szólt Scoponi. — Hát ön is emlékezik még arra ? — Hogyne emlékezném, uram, úgy mintha csak tegnap történt volna az! Ön éppen azon a helyen volt elterülve, ahol az imént találkoztunk. Különös eset volt az. Senki sem tudta, hová lettek önök, hová utaztak együtt ? Sem azt, hogy mi célból ? Ez volt a baj! Az egész Loréze sajnálta önöket, mert hát mind a kettőjöket tisztelte és szerette mindenki. Képzelhetik, mennyire kétségbeesett az a szegény Daverseulné asszony! Vigasztalhatatlan volt s egyre siránkozott mint egy Magdolna, s ide-oda futkosott, akár a tébolyult. Sem ő, sem én, sem senki más, nem tudta, mit gondoljon. Nyilván azt hittük, az ördög avatkozott a dologba. Járunk-keltünk, embereket küldtünk ki mindenfelé, amerre csak gondoltuk, hogy eltévedhettek önök, de senki sem tudott, hollétekre nézve, tájékozással szolgálni. Megvizsgáltuk a kutakat, elmentünk a Saint-Ferréol medencéhez is, aztán a csatorna torkolatához, meg a malomhoz. Beszéltek némelyek gyilkosságról, hegyomlásról, párviadalról s egyéb szörnyű esetekről. De ez nem volt egyéb kósza hírnél. Már a harmadik nap következett s még senki nem akadt nyomukra a szegény tanár uraknak, mert hát szegényeknek nevezték önöket az emberek csupa szeretetből, barátságból. Ekkor a feleségemnek az anyja, ki nagyon értelmes, okos asszony volt, elővett egy szitát, megforgatta azt s egy ötlete támadt. Mint tudhatják önök, van a vidékünkön egy híres varázsló. Húsz mértföldi kerületből járnak hozzá tanácsért Encobotba, ahol lakik. Úgy hívják, hogy lou Rébeillon de Dourgne. (Dourgne ébresztője.) Mondják, e név egyik őséről maradt volna rá, ki annak idején az éji őr tisztét viselte Dourgne városban, melynek hajdanában sok baja volt a tűzvészszel és tolvajokkal. Ő pedig most gyapjufésülő és híres jós és félnek tőle ördöngösségei miatt. A napam fölkereste őt s ott várakozott egy szölőlugas alatt, mígnem jelentették a jósnak, hogy valaki tudakozódni jött hozzá. Ez aztán behívatta napamat s előkészületeit megtéve, három »pater«-t és három «ave«-t mondott el s ugyanannyi keresztet vetve magára, ezt mormogta: Tücsök elhagyja a lyukat, Mihelyt a nap hozzá behat. A jósnak e mondata szájról-szájra szállt s azok, a kik a jóslat megfejtéséhez értenek, azt magyarázták ki, hogy a jós a tücsök lyuka alatt nem érthetett mást, mint a Calel barlangját. Hiszen, ez elég világosan volt mondva, azokra nézve, kik értenek a szavak megfejtéséhez , de én, megvallom, sohasem értettem az effélékhez, mert hát én nem kaptam oly nevelést mint önök, noha vannak olyan bohó emberek, akik mikor velem tréfálkoznak, azt mondják, hogy én a sorozei kollégiumnak minden tudományát hallgattam — az »ajtó mögött.« . * André apónak elbeszélése után részletesen értesültem aztán a megmentés részleteiről is. A volt iskolaszolga, vagy tíz fiatalember élén kiment a Calel barlangjához, ama szilárd elhatározással, hogy átkutatja a barlangnak minden zegét-zugát. Egy órai keresés után, a földön egymás közelében két embert találtak a földön fekve, öltözet nélkül, iszappal borítva, véresen, semmi jelt nem adva életben létükről. Az iskolaszolgának az az ötlete támadt, hogy összegyűjti valamennyi kisérő társának a zsebkendőjét, hogy így rögtönözhessenek öltözetet a szerencsétleneknek, mielőtt őket napfényre szállítanák. Mikor az ötlet ténynyé vált, két csoportra oszlottak a feltalálók, a két test kiszállítása végett, így érkeztek el lassan, baj nélkül a »Nyest nyomd«-ig. Itt azonban vagy volt a baj. Afféle keskeny, kürtőszerű nyílás van e helyen, hol úgy kell az embernek átmászni mint a féregnek. Az volt tehát a nagy kérdés, mi módon szállítsanak át e szűk helyen két élettelen testet ? André apó leleményes és hidegvérű ember volt; kötelet kötött az egyik test derekára hogy először ezt s aztán a másikat vonják át a szűk nyíláson. Nehéz és fáradságos munka volt ez; azt hitték, soha sem érik véget. Minthogy csak egyenkint lehetett átmászni e szűk folyóson, sok időt vesztegettek el, míg végre sikerült a két tanár egyikét kiszabadítani. Sötét éj volt, mikor a barlangból kijutottak s néhány jószivű parasztnak a segítségével egy rögtönzött saraglyára helyezték a kivonszolt tanárt és útnak indították őket ezzel Loréze felé, míg az iskolaszolga, társaival, visszatért a barlangba, hogy a másik áldozatot is kivonják. A két test annyira ki volt kelve alakjából, hogy szinte fölismerhetetlen volt. Mindenki látni akarta őket s részben az emiatt keletkezett zavar, részben a föltalálás öröme és az éji sötétség miatt, eltévesztették az emberek a lakást, úgy hogy Scopontot a Daverseul házába szállították, míg amazt e mezébe. A tévedést csakhamar észrevették, de úgy gondolkoztak, hogy annak rögtön való kijavítása veszélyes lehetne a két haldoklóra, kiket oly nagy ügygyel-bajjal szállíthattak haza. Kalauzunk éppen elvégezte elbeszélését, midőn a barlang torkolatához jutottunk. Nem voltunk többé a földalatti aknában, az ég képezett boltozatot fejünk fölött. Világos nappal volt. Oh, mily szépnek tűnt föl előttünk a föld! Mily örömmel sütkéreztünk a verőfényen, miután hat órán keresztül jártunk a dohos levegőjű, sötét barlangban, hol csak a denevérek találhatják fel otthonukat! Kétségkívül gyönyörködtek olykor Önök a nap keltében falun. A természet ez ébredése, az a vidám zsibongás, zaj, mely a reggeli jégbe vegyül; az a rózsaszín, amely kelet felől látszik; a halványodó csillagok búcsúja; a kibukkanó, lángoló Argus első pillantása, mely mind inkább kiemelkedve, tovaűzi a hajnal bíborát: e látvány bizonynyal meghathatta, elbűvölhette önöket. Pedig a természet csak fokozatosan tárta föl pompáját önök előtt. A két ellentét: a nap és éj közt van egy kellemes átmenet: a hajnal. Képzelhetik önök lelkesültségünket, midőn a hajnal után egyszerre föltárult előttünk a szép, a gazdag, vidám természet s megcsillant az arany nap a kék égboltozaton; előttünk, kik alig egy perccel elébb még a sötét éjben voltunk. Ittasult örömmel bámultuk a természet nagyszerűségeit s hallgattuk a légben röpkedő madarak csevegését, az árnyat nyújtó fák lombjai alatt s felüdültünk a lágy szellő fugalmától, mely fürteinket lengette. (Folyt, köv.) Ne váljunk el! (Jogtalan tanácsok jogi dolgokról.) Én ugyan nem tudom, mire jó az nekünk, férfiaknak, hogy forró nyárban nyakig gombolt mellényben izzadunk, hanem azért hordjuk hűségesen, mert ez a divat. Mai karcolatom tárgyát se tulajdonítsa senki valami különös alkalom vagy érdekes eset fölmerülésének, mert ennek is csak a »Divorcons« általános divata adott életet, s ha már gyönyörködtek önök nem rég a »Váljunk el«-ben ott a vonal fölött, mindig »szíves« figyelmükből szánjanak egy keveset ugyane tárgyra a vonal alatt is, úgy gondoltam, akkor szebb a társalgó terem, ha talán mindenik képnek megvan a pendantja. Mivel pedig mindenik divat ellen meg-megszokott jelenni a kritika és a megszólásnak az a módja, mely a divat ferde kinövéseit ostorozza, túlhajtásait nevetségessé teszi s drágaságát feltünteti, nem időn kívüli és okszerűtlen dolog a válópörök járványos divatát sem kritizálni akkor, midőn annak igazán ferde kinövéseit az egész társadalom súlyosan érzi már, midőn annak szertelen túlhajtása oly ijesztő mértékben jelenik meg, hogy teljesen elvonja a törvényszékek munkaidejét az igazán jogsegélyt érdemlő tisztességesebb és sürgősebb ügyektől; e divat drágaságának ismertetése pedig, melyről rendesen csak akkor lesz a válófeleknek tudomásuk, midőn nagyon úsznak már a divattal s nincs menekvésük, talán elijeszt többeket ama költséges és veszélyes divat űzésétől, melynek tárgyait eddig csak úgy — kirakat-üvegen keresztül, s nem alapos szemléletből ismerhették. Nem vagyok egy nézeten azokkal a fiatal óriásokkal, kik azt szeretik hirdetni, hogy a tekintélyek kora lejárt, s szívesen utálok mindenkit, — állításaim könnyebb elhivése végett,— a »Váljunk el« színmű megtekintésére, hogy ha talán nekem, ki a válópörök ezerféle eseteiből következtetve, azt mondom, hogy a legtöbb válópör ok nélkül indíttatik, nem hinne, — győződjék meg a hires színműnek az életet híven tükröző képeiből s jeleneteiből arról, hogy haszontalanságok, képzeleti baj, feltűnési- vagy divatvágy okoznak igen sok válópört, s korántsem olyan nyomós okok, melyek ayontos lépésre elegennek volnának. Nsem egy esetben voltam tanúja annak, hogy a válni szándékozó felek bizonyos idő múltával (mely alatt hirtelen haragjuk lelohadt s indulatuk a meggondoltságnak adott helyet,) szégyenkezve vonták vissza kérelmüket és sietve hagyták el a törvényszéki termet. Akad persze azután olyan hiú is, aki álkövetkezetességből nem meri bevallani hirtelenkedését, s bár látszik küzdelme önmagával, de mégis hagyja folytatni (ha már elkezdte) a válópert addig, míg előterjesztett okainak elégtelensége következtében és egy szükségtelen felsüléssel gazdagabban, ítéletileg küldetik,vissza ahhoz, kitől nagy büszkén válni akart. Már most, hogy egyrészt ilyen eshetőségnek ne legyen az ember kitéve s hogy kikerülhesse az olyan jóvégű bár, de mégis csak komikus esetet, mint a fent érintett színműnek bűnbánó hősnőjéé; másrészt, hogy lássák az eddig avatatlanok: egy válópör nálunk mily nehézségekkel s kellemetlenségekkel jár és főleg milyen rossz erkölcsi és társadalmi utódajai vannak rendesen: rövid vonásokban hadd nézzük meg e divatcikknek hosszát-végét, s különösen ■ drágaságát és a benne való pompázásnak kényelmetlenségét. ítéljenek azután, milyen rossz posztó ez ? Érdemes-e rája költeni ? A legkeresettebb divatüzletbe nem rohantak úgy a piperkőcök soha, mint az utolsó három-négy év alatt X. biró szobájába a válófelek, s ha az ember az itt elhangzott panaszokból és sérelmekből akarna ítélni a budapesti házasélet fölött, egész indokoltan egy új vízözönt kellett volna az egek urától kérni, hogy fenekestől mosson el minden oltárt, nehogy még több házasság jöjjön létre a világon! S mivel azt, amit Budapest tesz, vagy amit magáról beszéltet, rendesen utána csinálja az egész ország: az utolsó évek alatt szaporábban termettek a válópörök az egész országban mint jó nyári eső után a hirtelen gombák. Persze jó eső és kedvező napfény volt a válópörök életrehozására is az akkori (1878—1883. évek alatti) túl enyhe törvénykezési eljárás is, melynek szabadelvű szellemében nagy hirtelen elválasztották a nőt férjétől azért is, ha például duplaatlasz helyett csak selyem ruhát mert a férj ajánlani; a férj pedig új s fiatalabb nőre tehetett szert azon okból is, ha »betegnek« állított nejének egyszer másszor a feje mert fájni. Szóval: azt sem kérdezték jóformán, hogy mi okból? Azt sem igen várták, hogy a kellő határidők megtartassanak, hanem elválasztottak minden jelentkezőt olyan gyorsan, hogy bizony idejük sem volt még meggondolni: miért is jöttek a törvényszékre, s már a kezükbe nyomták az ítéletet, sőt hogy még kevesebb panasz legyen a »kiszolgálatra«, nyomtatott űrlapon volt a legtöbb törvényszék ítélete, csak a neveket kellett beleírni. Amily igaz, hogy ez nem túlzás, épp oly természetes, hogy ez a bírósági előzékeny gavalléria hamar megszülte ferde kinövéseit, s a kényelműen kért és könnyű szerrel megadott elvárások úgy a kiskorúan maradt családtagok helyzetében, mint a lazuló vallási állapotokban oly tüneteket idéztek elő, hogy ez ellen a felső bíróságok, az igazságügyi kormánynyal egyetértve, drasztikus kúrához folyamodtak, s behozatott a törvényes gyakorlatba az, hogy ezután a válóperökben úgy az egyházi székek, mint a világi bíróságoktól teljes szigorral megkövetelik minden legkisebb romának megtartását, sőt a bizonyítások terén olyan feltételeket szabtak a válófelek elé, melyek következtében, mivel azok részben fizikai, részben és főleg erkölcsi okokból meg nem tarthatók, — ma már majdnem lehetetlen a válópör keresztülvitele, vagy ha igen, akkor oly későn, hogy: »Sokat dobog, sokat sóhajt addig az a szegény szív!« . . . Ez az a pont, melyet különösen figyelmébe akarok ajánlani netán válási gondolatokat tápláló kegyes olvasómnak, hogy lássa ebből : a válópörökre nézve mennyire letűntek már az aranjuezi szép napok. Hosszú harcának teszi ki magát, ki ráadja fejét az elválásra. Sokan teszik még ugyan, de éppen azért mert el vannak vakítva a régibb eljárás gyorsaságától, s nem ismerik az újonnan behozott nehézségeket. Szóltam fentebb e divat költségességéről! Ez is újabb találmány, épp úgy mint a mai női ruhák, melyekhez öt ruhára való szövet kell, nem azért hogy szépek legyenek, hanem hogy lássák költséges voltukat, s nehezebb legyen hordani. Nos, a válópörökből is ily nehezen hordtható ruhákat alkottak s megdrágították azokat azért, hogy elijeszszék tőle a megrendelőket. E pont pedig, t. i. a költségesség, reánk még 844