Fővárosi Lapok 1884. augusztus (180-204. szám)

1884-08-01 / 180. szám

Péntek, 1884. augusztus 1. 180. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok-tere 4. sz I. emelet. Előfizetési dij: Félévre ..................................8 frt. K egyedévre.......................4 frt. M egjelenik u ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Néhány teljes számú példánynyal még szolgál hat a kiadó-hivatal. Későn. Oh, mennyit álmodott e kis szobában ! Mily édes volt itt a magány. Egy-egy tündér suhant be könnyű szárnyon Rideg szobája ablakán. Reá borult és úgy elringatá öt, Bűvös, csodás meséivel. Küzdött az ifjú, küzdött a nyomorral, S a büszke vágy csak vitte fel. És végre kórágyán pihen. Beiebben A hir s dicsőség angyala, Szemében biztató mosoly, jobbjában Örök borostyánlomb vala. Szeméből biztató mosoly sugárzók, De ajka hangot nem talál... — Csontkarjait mellén keresztbe fonva, Ott áll sötéten a halál. Béri M. Gyula.---- *í«>#4 ----­E gy vén ember levele. Gyarmathy Zsigáimtól. (Folytatás.) Rossz hangulatban voltam, a délutáni szundi­kálás sem ment, pipára gyújtottam s kiballagtam az erdőre. E hús, kedves hely mindig úgy el szokott bá- jolni, mintha egy középkori romantikus leányka len­nék. De hát képzelhetsz is annál valami kellemeseb­bet, mint ha egy mohos kőszirtaljból felbugyogó forrás­hoz dőlve, a madarak éneke mellett szívjuk az erdő üdítő balzsamos illatát, és elmerengünk azon a bűbá­jos zsongáson, melyet a költők lombsuttogásnak szok­tak nevezni ? A forrás körül — most is mint hajdan — fényes levelii kapottnyakok közűi kiemelkedik a szederinda, s lágyan fonja körűi a vén tölgyek kér­ges derekát. A tölgyek sűrű lombjai között fölismert mada­raim fészkelnek ; a ki úgy szereti a madarakat, mint én s a ki nem csak könyvekből ismeri rokonszenves életüket, az lehetetlen, hogy szeretettel ne ragaszkod­jék hozzájuk. Az a büségteljes szeretet egymás iránt, feláldozó gyöngédség kicsinyeikhez, ragaszkodás a kis pelyhes otthonhoz megható és rokonszenvet ébresztő. A forrás fölibe hajló egyik tölgylombon egy pár ba­rátka zenér fészkelt. Láttam a tavaszszal, midőn első szerelmük boldog korszakában itt röpködtek felettem és kikeresték fészkük helyét; láttam, mint ragasztották az első mohát és fűszálat két kis ág közé s mily ki­tartó szorgalommal munkáltak, míg a kis otthon el­készült s ekkor hallottam parányi mellükből felzen­geni azt a vidám boldog csattogást, melyből a hála áradozását tisztán kiéreztem. Ettől kezdve mintha saját gyermekeim lettek volna e fürge jó kedvű kedves kis jószágok, érdeklődés fűzött életükhöz s mikor pár órácskát fészkök alatt a mohára dőlve töltöttem, mindig tudtam a kis fészek benső ügyeit, ha kiröppenés után egyik vagy másik tovább távol maradt, mint szokott, társa sem aggódha­tott jobban érette nálamnál. Most éppen másodszori költésben vannak s min­den nap lesem, hogy négy-öt parányi csőr mikor fog a nyiláson előtűnni, mert az igazán jóleső példája a szülői szeretetnek, mikor látja az ember azt a nemes versenyt, mit a szülék ilyenkor kifejtenek kicsinyeik táplálásában. A nőstény, barna kis fejét felütve a fészekből, várja társát; de hova is marad a kis kópé ily sokáig ? gondoltam s e pillanatban egy puskadurranás h>dl- szott és a fészek széttépve hullt lábam elé, a tojások a sziklán törtek izzé, a szegény anya pedig szétmar­cangolt mellel éppen térdemre esett. . . minek írjam tovább ? Az az egy körülmény csillapított egy keveset, hogy e lövés intézője, a te ornitholog fiad is szívből saj­nálkozott az eset felett. Mint mondta, egy harkályt akart lelőni, mert a fészkek iránt ő is nagy kimélettel van mindig s csak éppen akkor tép le egyet-egyet, ha az tanulmányához elkerülhetetlenül szükséges. Úgy látom, hogy szükség­lete jóval nagyobb kiméletességénél, legalább erre mutatott a zsebeiből kikandikáló kis fészkek száma s a kalapja karimája körül rakott pettyes madár­tojások. Nehéz szívvel felkeltem a forrás mellől s elsiet­tem onnan, nem szerettem volna, hogy ott érjen a haza­térő özvegy kis madár, hadd keresse társát és otthonát akkor, midőn én már nem látom. * Hazafelé ballagtam s elhatároztam, hogy a meg­rontott nap bátra lévő részét munkára fordítom. Szo­bámba léptem ... oh édes testvérem, ha te most lát­nád e szobákat! a régi csend, jó levegő és tisztaság helyett minő felfordultság! Asztalok, székek, ablak- párkányok, szekrények, Íróasztalom, szóval minden tele van csuszó-mászó állatok bulláival, lepréselt és szétszórt száradt virágokkal, poros ásványokkal, darázs- és madár-fészkekkel, tojásokkal, álcákkal, dobozokba szurkáltpillékkelés bogarakkal,kisebb-nagyobb szeszes üvegekkel, ezenkivűl kiteregetett földabroszok, tan­könyvek, földgömbök, szóval minden, ami csak úgy fér­hetne meg tűrhetően egy fedél alatt, ha a háznak gondos jó szelleme nem ott lenne, a honnan még soha senki vissza nem jött. Másvilág lenne itt, ha élne sze­gény jó feleségem ! . . Mert, hogy nagyon jó volt, azt te is elismerted, és igazán szép volt tőled, hogy úgy szeretted őt . .. de nézd csak, miket fecseg össze-vissza a vén gyerek .... ne nevess ki érette; a múltak em­léke gyakran nagyobb erővel tör elő s inkább érezteti velünk egyedüliségünket. A zűrzavarból, a fojtó légkörből a kertbe siettem; tudom régibb időkből, hogy a rossz hangulatot semmi sem oszlatja el oly hamar, mint ha az ember egy mé­hesbe megy, ott a friss viasz kellemes illata, az az édes zsongás, a tespedésből felverő szorgos munkásság felfrisiti, felrázza a kedélyt. Emlékezhetsz, hogy régi mébszinűnket úgy rendeztük volt be, mintha előrésze egy kis nyitott csarnok lenne. Az egyszerű faoszlo­pokra most iskázsia és futórózsaindák tapadnak, előtte pedig éppen olyan nagy rezedás és violás ágyak, mint hajdan. Ha van a világnak egy pontja, a honnan leg­szebbnek tartják a nap feljöttét, úgy van egy másik pont is, a honnan én legszebbnek tartom a nap le- nyugtát. A begyek bajlása, a kert fekvése, a fák nö­vése s az egész háttér úgy állnak egymáshoz, hogy a méhesből szemlélve, a legbájosabb és csodálatosabb szinváltozatot tüntetik elő. Bár zsörtölődő öreg vagyok, de annyira még sem lehet rideg a kedélyére, hogy a mébzsongás mellett szíva a kimondhatatlan édes illatot és szemlélve a fény­ben s árnyban úszó tájat, át ne engedjem magamat az igazán szép valódi élvezésének.Ruhasubogás rezzentett fel, menyem lépett a színbe, fáradtan leült, kezében tartott könyvét az asztalra tette, aztán bágyadtan szét­tekintett s az mondta, hogy: a napok igen bosszúk. Nehány közömbös szó után elmerengeni látszott a tájon; ezt nagyon természetesnek találtam, hisz ennél nagyobb szépségben úgy sem gyönyörködhetnék. — Ugy-e, Melanie — szóltam elragadtatva — sohasem láttál ennél szebb szinváltozatot ? Nézd csak e violás ágyaktól kezdve a begyek ormáig, mily bájos és különböző színekben tünuöklik min­den . . . — Hát papa még mindig ott van, hogy termé­szetben hangok és szivek léteznek ? Oh, ez túlnaiv fel­fogás lenne! hisz minden csak csalódás, érzékeink, látidegeink csalódása eszünk rovására. — De hála is­tennek, a tudomány már oda fejlődött, [hogy kimond­hassa, megdönthetetlen érvekkel támogassa, hogy a természetben minden néma, sötét, hangtalan. Gyorsan és szó nélkül felkeltem; ez már mégis sok! gondoltam magamban, a mint elsiettem onnan — felboncolni, szétszedni, eldarabolni állatot, növényt, aztán egy csalódásnak, a szem káprázatának tartani a természet örök nagy szépségét, ez már nem az én ke­délyemhez való. Erősen szíva pipámat, úgy haladtam el kisebb unokám mellett, hogy meg sem szólítottam; nem hi­szem, hogy sokat törődött volna ezen, mert fenhangon tanulva, szörnyen töprenkedett, hogy a kezében tartott kis követ a nép tűni vagy vulkáni kőzetek osztályába sorozza-e ? Az istenért, csak el ne tévesztenéd, mert ezt a tudomány soha sem épülné ki! — gondoltam sokkal hevesebben, mint egy nagyatyáboz illik. Egészen bealkonyodott, s azurkékségben felra­gyogtak a csillagok. Az uthajlásnál egy régi gyepka­napén ülve, magam előtt láttam nagyobb leányunoká­mat ; már kedélyem csillapult annyira, hogy megszó­lítsam. — Mit csinálsz itt, Sarolta ? — A csillagokat nézem, nagyapa. Csakhogy hallok már egy kedves szót is! — Jól teszed, kis unokám, nincs is valami szebb annál, mint a csillagos ég. Szegény nagymamáddal hányszor gyönyörködtünk benne. Leültem és folytattam: — Hanem az idő lejár, s utjának nyomát meg­érzi az ember mindenben; lám, most már évek óta nem látom a jó szemek csillagát a göncölszekér rúdja mellett, a kis »posta-kocsis«-t. — Es ha nagyapa százezer év múlva nézné a csillagképletet, nem látná magát a göncölszekeret sem, mert ebben minden csillagnak külön egyéni moz­gása lévén. (Vége köv.) Hajnali imádság. Az éjszaka langyos permeteg volt. Az égen a szürke felhők megriadva szétoszolnak és vágtatva tűn­nek el nyugat felé. A halványodó hajnalcsillagnak még van ideje, néhány ezüst sugarat a földre küldeni és megbámulni a földi ébredést, a nyári hőtől még el nem lankadt lombú eidőt, mely nehány bokorral virá­gos rétbe megy át. Olyan most a természet, mint az ifjú leányka, midőn fölfrissülten emelkedik ki a patak babjaiból és remegve néz körül: nem lopja-e meg ide­gen tekintet gonddal őrzött bájait ? Minden levél, minden fűszál valami aggodalom­mal vegyes gyönyörtől reszket, minden virág kelet felé fordítja kelyhét, a hol a földi lét legfőbb ura, a nap készül az égre lépni, és útját a hajnal biborsző- nyeggel díszesiti. O maga hatalmas karjait, aranyos küllőit nyújtja ki előre az égen, és a néma természet hódolattal hajlik meg előtte. Óriási bükkfák és tölgyek koronája ölelkezik, hogy megalkossák az erdő lorabsátorát, sötét mennye­zetet egy rejtelmes világ fölé, ahol hideg forrás körül, fodros harasztból puhára vetett ágyon szarvasok pi­hennek és levéltelen száron fénykerülő, csodás virá­gok uyilnak, árasztanak máshol ismeretlen illatot. A mező felől a bangita emel védő falat, s a zöld kárpitba ékességül laza fürtöket sző halvány rózsaszínnel meg fehérrel. Vén tölgyek elszáradt, barna karjai kinyúl­nak a rét fölé ; nagy csöppökben langyos viz esik le róluk. Minden levélen van egy vízcsepp, minden fűszál hajladozik egytől. Az éjjel nyiló mécsvirág kelyhébe zárja a világosság elől, mig a többiek, fehér csillagvi­rágok, mosolygó kék verőn kák s a piros szirmú gerely szűz keblükön a leplet csak most fogják kitárni. Végtelen a nyugalom, fönséges, szent a csönd a magas sudarakon s a nedves talaj mobaszálai közt. Minden áhitatos várakozásban, minden élő közelebb érzi azt a valamit, amit egyaránt ismer a legnyomo­rultabb s ami egyaránt ismeretlen a legnagyobb előtt is. Valami tulvilági szózat, valami titkos sejtelem lengedez a magasban, és ott van a fűszálak törpe vilá­gában is. Egyszerre mozdúlnak a lombok, jön a hajnali szellő, suttogva, lágyan intve áhítatra:Imádkozzatok!

Next

/
Thumbnails
Contents