Fővárosi Lapok 1884. augusztus (180-204. szám)
1884-08-01 / 180. szám
Péntek, 1884. augusztus 1. 180. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre.......................4 frt. Megjelenik a ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Néhány teljes számú példánynyal még szolgálhat a kiadóhivatal. Későn. Oh, mennyit álmodott e kis szobában ! Mily édes volt itt a magány. Egy-egy tündér suhant be könnyű szárnyon Rideg szobája ablakán. Reá borult és úgy elringatott, Bűvös, csodás meséivel. Küzdött az ifjú, küzdött a nyomorral, S a büszke vágy csak vitte fel. És végre kórágyán pihen. Berebben A hir s dicsőség angyala, Szemében biztató mosoly, jobbjában Örök borostyánlomb vala. Szeméből biztató mosoly sugárzók, De ajka hangot nem talál... — Csontkarjait mellén keresztbe fonva, Ott áll sötéten a halál. Béri M. Gyula.---- *1«›#4 ---- Egy vén ember levele. Gyarmathy Zsigáimtól. (Folytatás.) Rossz hangulatban voltam, a délutáni szundikálás sem ment, pipára gyújtottam s kiballagtam az erdőre. E hús, kedves hely mindig úgy el szokott bájolni, mintha egy középkori romantikus leányka lennék. De hát képzelhetsz is annál valami kellemesebbet, mint ha egy mohos kőszirtaljból felbugyogó forráshoz dőlve, a madarak éneke mellett szívjuk az erdő üdítő balzsamos illatát, és elmerengünk azon a bűbájos zsongáson, melyet a költők lombsuttogásnak szoktak nevezni ? A forrás körül — most is mint hajdan — fényes levelű kapott nyakok közül kiemelkedik a szederinda, s lágyan fonja körül a vén tölgyek kérges derekát. A tölgyek sűrű lombjai között fölismert madaraim fészkelnek ; a ki úgy szereti a madarakat, mint én s a ki nem csak könyvekből ismeri rokonszenves életüket, az lehetetlen, hogy szeretettel ne ragaszkodjék hozzájuk. Az a hűségteljes szeretet egymás iránt, feláldozó gyöngédség kicsinyeikhez, ragaszkodás a kis pelyhes otthonhoz megható és rokonszenvet ébresztő. A forrás fölibe hajló egyik tölgylombon egy pár barátka zenét fészkelt. Láttam a tavaszszal, midőn első szerelmük boldog korszakában itt röpködtek felettem és kikeresték fészkük helyét; láttam, mint ragasztották az első mohát és fűszálat két kis ág közé s mily kitartó szorgalommal munkáltak, míg a kis otthon elkészült s ekkor hallottam parányi mellükből felzengeni azt a vidám boldog csattogást, melyből a hála áradozását tisztán kiéreztem. Ettől kezdve mintha saját gyermekeim lettek volna e fürge jó kedvű kedves kis jószágok, érdeklődés fűzött életükhöz s mikor pár órácskát fészkek alatt a mohára dőlve töltöttem, mindig tudtam a kis fészek benső ügyeit, ha kiröppenés után egyik vagy másik tovább távol maradt, mint szokott, társa sem aggódhatott jobban érette nálamnál. Most éppen másodszori költésben vannak s minden nap lesem, hogy négy-öt parányi csőr mikor fog a nyiláson előtűnni, mert az igazán jóleső példája a szülői szeretetnek, mikor látja az ember azt a nemes versenyt, mit a szülők ilyenkor kifejtenek kicsinyeik táplálásában. A nőstény, barna kis fejét felütve a fészekből, várja társát, de hova is marad a kis kópé ily sokáig ? gondoltam s e pillanatban egy puskadurranás hadíszott és a fészek széttépve hullt lábam elé, a tojások a sziklán törtek izzé, a szegény anya pedig szétmarcangolt mellel éppen térdemre esett. . . minek írjam tovább ? Az az egy körülmény csillapított egy keveset, hogy e lövés intézője, a te ornitholog fiad is szívből sajnálkozott az eset felett. Mint mondta, egy harkályt akart lelőni, mert a fészkek iránt ő is nagy kimélettel van mindig s csak éppen akkor tép le egyet-egyet, ha az tanulmányához elkerülhetetlenül szükséges. Úgy látom, hogy szükséglete jóval nagyobb kiméletességénél, legalább erre mutatott a zsebeiből kikandikáló kis fészkek száma s a kalapja karimája körül rakott pettyes madártojások. Nehéz szívvel felkeltem a forrás mellől s elsiettem onnan, nem szerettem volna, hogy ott érjen a hazatérő özvegy kis madár, hadd keresse társát és otthonát akkor, midőn én már nem látom. * Hazafelé ballagtam s elhatároztam, hogy a megrontott nap hátra lévő részét munkára fordítom. Szobámba léptem ... oh édes testvérem, ha te most látnád e szobákat! a régi csend, jó levegő és tisztaság helyett minő felfordultság! Asztalok, székek, ablakpárkányok, szekrények, íróasztalom, szóval minden tele van csúszó-mászó állatok hulláival, lepréselt és szétszórt száradt virágokkal, poros ásványokkal, darázs- és madárfészkekkel, tojásokkal, álcákkal, dobozokba szurkált pillékkel és bogarakkal,kisebb-nagyobb szeszes üvegekkel, ezenkívül kiteregetett földabroszok, tankönyvek, földgömbök, szóval minden, ami csak úgy férhetne meg tűrhetően egy fedél alatt, ha a háznak gondos jó szelleme nem ott lenne, ahonnan még soha senki vissza nem jött. Másvilág lenne itt, ha élne szegény jó feleségem ! . . Mert, hogy nagyon jó volt, azt te is elismerted, és igazán szép volt tőled, hogy úgy szeretted őt . .. de nézd csak, miket fecseg össze-vissza a vén gyerek .... ne nevess ki érette; a múltak emléke gyakran nagyobb erővel tör elő s inkább érezteti velünk egyedüliségünket. A zűrzavarból, a fojtó légkörből a kertbe siettem; tudom régibb időkből, hogy a rossz hangulatot semmi sem oszlatja el oly hamar, mint ha az ember egy méhesbe megy, ott a friss viasz kellemes illata, az az édes zsongás, a tespedésből felverő szorgos munkásság felfrisíti, felrázza a kedélyt. Emlékezhetsz, hogy régi méhszínünket úgy rendeztük volt be, mintha előrésze egy kis nyitott csarnok lenne. Az egyszerű faoszlopokra most iskázsfa és futórózsaindák tapadnak, előtte pedig éppen olyan nagy rezedás és violás ágyak, mint hajdan. Ha van a világnak egy pontja, ahonnan legszebbnek tartják a nap feljöttét, úgy van egy másik pont is, ahonnan én legszebbnek tartom a nap lenyugtát. A hegyek hajlása, a kert fekvése, a fák növése s az egész háttér úgy állnak egymáshoz, hogy a méhesből szemlélve, a legbájosabb és csodálatosabb színváltozatot tüntetik elő. Bár zsörtölődő öreg vagyok, de annyira mégsem lehet rideg a kedélyére, hogy a méhzsongás mellett szíva a kimondhatatlan édes illatot és szemlélve a fényben s árnyban úszó tájat, át ne engedjem magamat az igazán szép valódi élvezésének.Ruhasuhogás rezzentett fel, menyem lépett a színbe, fáradtan leült, kezében tartott könyvét az asztalra tette, aztán bágyadtan széttekintett s az mondta, hogy: a napok igen hosszúk. Néhány közömbös szó után elmerengeni látszott a tájon; ezt nagyon természetesnek találtam, hisz ennél nagyobb szépségben úgy sem gyönyörködhetnék. — Ugye, Melanie — szóltam elragadtatva — sohasem láttál ennél szebb színváltozatot ? Nézd csak e violás ágyaktól kezdve a hegyek ormáig, mily bájos és különböző színekben tümöklik minden . . . — Hát papa még mindig ott van, hogy természetben hangok és szívek léteznek ? Oh, ez túl naiv felfogás lenne! hisz minden csak csalódás, érzékeink, lázidegeink csalódása eszünk rovására. — De hála istennek, a tudomány már oda fejlődött,hogy kimondhassa, megdönthetetlen érvekkel támogassa, hogy a természetben minden néma, sötét, hangtalan. Gyorsan és szó nélkül felkeltem; ez már mégis sok! gondoltam magamban, amint elsiettem onnan — felboncolni, szétszedni, eldarabolni állatot, növényt, aztán egy csalódásnak, a szem káprázatának tartani a természet örök nagy szépségét, ez már nem az én kedélyemhez való. Erősen szív a pipámat, úgy haladtam el kisebb unokám mellett, hogy meg sem szólítottam; nem hiszem, hogy sokat törődött volna ezen, mert fenhangon tanulva, szörnyen töprenkedett, hogy a kezében tartott kis követ a néptani vagy vulkáni kőzetek osztályába sorozza-e ? Az istenért, csak el ne tévesztenéd, mert ezt a tudomány soha sem épülné ki! — gondoltam sokkal hevesebben, mint egy nagyatyához illik. Egészen bealkonyodott, s az űrkékségben felragyogtak a csillagok. Az áthajlásnál egy régi gyepkanapén ülve, magam előtt láttam nagyobb leányunokámat ; már kedélyem csillapult annyira, hogy megszólítsam. — Mit csinálsz itt, Sarolta ? — A csillagokat nézem, nagyapa. Csakhogy hallok már egy kedves szót is! — Jól teszed, kis unokám, nincs is valami szebb annál, mint a csillagos ég. Szegény nagymamáddal hányszor gyönyörködtünk benne. Leültem és folytattam. — Hanem az idő lejár, s utjának nyomát megérzi az ember mindenben; lám, most már évek óta nem látom a jó szemek csillagát a göncölszekér rúdja mellett, a kis »postakocsis«-t. — És ha nagyapa százezer év múlva nézné a csillagképletet, nem látná magát a göncölszekeret sem, mert ebben minden csillagnak külön egyéni mozgása lévén. (Vége köv.) Hajnali imádság. Az éjszaka langyos permeteg volt. Az égen a szürke felhők megriadva szétoszolnak és vágtatva tűnnek el nyugat felé. A halványodó hajnalcsillagnak még van ideje, néhány ezüst sugarat a földre küldeni és megbámulni a földi ébredést, a nyári hőtől még el nem lankadt lombú erdőt, mely néhány bokorral virágos rétbe megy át. Olyan most a természet, mint az ifjú leányka, midőn fölfrissülten emelkedik ki a patak babjaiból és remegve néz körül: nem lopja-e meg idegen tekintet gonddal őrzött bájait ? Minden levél, minden fűszál valami aggodalommal vegyes gyönyörtől reszket, minden virág kelet felé fordítja kelyhét, ahol a földi lét legfőbb ura, a nap készül az égre lépni, és útját a hajnal bíborszőnyeggel díszesíti. Ő maga hatalmas karjait, aranyos küllőit nyújtja ki előre az égen, és a néma természet hódolattal hajlik meg előtte. Óriási bükkfák és tölgyek koronája ölelkezik, hogy megalkossák az erdő lorabsátorát, sötét mennyezetet egy rejtelmes világ fölé, ahol hideg forrás körül, fodros harasztból puhára vetett ágyon szarvasok pihennek és levéltelen száron fénykerülő, csodás virágok nyilnak, árasztanak máshol ismeretlen illatot. A mező felől a bangita emel védő falat, s a zöld kárpitba ékességül laza fürtöket sző halvány rózsaszínnel meg fehérrel. Vén tölgyek elszáradt, barna karjai kinyúlnak a rét fölé ; nagy csöppekben langyos víz esik le róluk. Minden levélen van egy vízcsepp, minden fűszál hajladozik egytől. Az éjjel nyiló mécsvirág kelyhébe zárja a világosság elől, míg a többiek, fehér csillagvirágok, mosolygó kék veronyák s a piros szirmú gerely szűz keblükön a leplet csak most fogják kitárni. Végtelen a nyugalom, fönséges, szent a csönd a magas sudarakon s a nedves talaj mohaszálai közt. Minden áhitatos várakozásban, minden élő közelebb érzi azt a valamit, amit egyaránt ismer a legnyomorultabb s ami egyaránt ismeretlen a legnagyobb előtt is. Valami túlvilági szózat, valami titkos sejtelem lengedez a magasban, és ott van a fűszálak törpe világában is. Egyszerre mozdulnak a lombok, jön a hajnali szellő, suttogva, lágyan intve áhítatra:Imádkozzatok!