Fővárosi Lapok 1884. augusztus (180-204. szám)

1884-08-01 / 180. szám

Ködfátyol terült a mezőre. Halk zizegéssel jött a fuvalom a rét felől s a fátyolt leemelte. Az szétsza­kadt, foszlányai az erdőn fönnakadtak és ott végkép eloszoltak. Halk zizegéssel lengette meg palástját elő­ször a pipacs és a bimbóban összegyűrt ruhája kisi­mult , aztán a sötétajkú zsálya ingott meg, s odább a szakállas szegfűnek karcsú szárai. Majd a változé­kony koronilla virággömbjeit s a borbolya tüskés bok­rát érinté a hajnal hirdetője és aztán behatolt a lom­bok sűrűjébe. A halk zizegés mindig erősbödik. Fészkén fölser­ken a dalos madár és meghatottságtól szótlanul nézi a pirosló fatetőt. A harkály is megáll az odvas törzsön s a kéreg alatt a pondró megmenekül. Szerelmi kéj­től fáradtan az éjszakát mély álomban töltvén, a gerle párján­ak csókjára ébred. A méh készül, hogy útra kel­jen ; száraz levél alól a kis bogár most bátran bújik elő. Az éji lepke mind elült már, a nappali elhagyja lassan rejtekét, széttartott szárnynyal, mozdulatlan­ul a levélen. A hangyák összegyűlnek a boly tetejébe; a munka szünetel: áhitat szája ez. Imádkozzatok ! — suttogja a szellő, és minden imádkozik. Mert szavát megérti a tölgy s az erdő ha­talmas lakói, itt-ott talán egy ember is; megérti a fű­szálak rejtett világa, a melyet a nagyok észre se vesz­nek, de a melynek épp úgy kijut örömből, bánatból, mint ő nekik. Pedig abban a világban a szál moha már óriás, s a zuzmó tányérjába tenger gyűl az eső csöppjeiből. »Imádkozzatok! — igy szól a szellő — itt a haj­nal, közéig a nap. Hajtsátok le alázattal fejeteket a természet ura előtt!« »Nyomorait parány vagy — mondja valami a moha rengetegében bujdosó picike lénynek, — életed pillanat, nem voltál, nem leszesz.« »Semmi vagy a végtelenben — ezt hallja a vén tölgy — létedet csupán a napnak köszönöd; ezer éved tünékeny perc az öröklétben.« És a fűszálak még mélyebbre hajolnak, az ágak integetnek, reszket a levél. Alázattal és önmegadás­sal hajtja le fejét minden. Templom ez, úrfölmutatás van, itt a hívők: egyik se méltó, hogy e pillanatban tekintetét fölemelje. De fölpillant a nap és elömlik az ég azútján a fény árada­ta. A béke és a jóság derűje jön a sugarak­kal s a világról a bűvös igézet elmúlik. Pacsirta szózata zeng át a néma levegőn, csalogány dala felel rá a sűrűségből: »öröm az élet, a reggel gyönyörű, örök a szerelem, örök a kéj.« A harkály vidám kopácsolásba kezd: »Gazdag vagyok, ter­ve az asztal, s a bőség nem apad ki!« A lepke csapong, a méhe dong, fris fuvalommal a levél gyors táncra kél, a virág illata messze száll, s a lég balzsamos párákkal megtelik: az erdő hálaáldozatát küldi a magasba. Köszönöm az éjszaka permetegét, üdülést szomjú gyökeremnek; hála, hogy a verőfény csókja lombo­mon ég. Fejem fölött az árnyas hajlékért párommal együtt néked adózom. Köszönöm, hogy számomra édes mézet gyűjtél a kehelybe. Köszönöm, hogy szá­ramon kinyílásra bírtad a bimbót, hogy engem takar a lepke szivárványszínű szárnya. Minden zúgból száz hang tódul elő, millió lénynek szava egy karba ve­gyül, hirdetni, hogy az első hajnal se volt ragyogóbb a mainál, hogy a természet sohse volt szebb, soha if­jabb ; hirdetni, hogy mikor az első sóhaj vallott szerel­met a világon, a kéj akkor se volt édesebb, mint most. Nem igaz, hogy a lét törvénye a szomorúság. A boldogság végtelen, a múlt bánata meghalt, s a nyomor ijedelme, a halál tudata meg nem született, csak a pillanat öröme él. A szabadság fölött csak a szerelemnek van uralma, s a szerelem tiszta: nem ismer határt, se szégyent. Nincs félelem, nincsen irigység. A bükk derekát szorosan öleli a repkény, s a fa nem sajnálja tőle élete nedvét. Borbolyabokrok alján a szamóca ért gyümölcsét szívesen kínálja; drága hímport, mézet a méhtől egy virág se tagad meg. Pompás virágernyőjét a macskagyökér magasra tartja, de nem nézi le a lapkarózsát fonnyadt szirma miatt. Az ökörszem nem bújik a varjú elől, s a hernyó a kakukkal szembe néz. Hisz a szellő bizta­tást súg mindenüvé; szavából a teljes egyenlőség tana szól: egyenlő jog életre, örömre. »Rózsaszínű gyöngéd szirmaid közepett arany­sárga porszálkoszorú édes, balzsamos illatot áraszt: te vagy a legszebb, a legillatozóbb!« Ezt hallja a rózsa és tövisbokra minden ágán boldogság rezeg át; mámorosan öleli keblére a pici bogárkát. »Sokszorosan szárnyas leveled — igy hizeleg valami a büröknek — bokrétás virágod szaga a leg­erősebb; te vagy a legkülönb illatra, virágra, levélre.« És a bürök meg se látja a rózsa felfedező pompáját, nem is érzi a szerelemnek tömjénző rózsaillatot. Titkos szózat mondja a penésznek: »Finom fehér szálaidnak párja nincsen a föld kerekén; az erdő dísze te vagy.« És a penész büszke önmagára. Enyhe lehelet simogatja a bükköt: »Te érted van a messze jég, a kéklő boltozat, a te leveled örö­mére kél a napsugár, a te gyökerednek hatol mélyen a földbe az eső; fűszál, virág, ha korhad és minden alacsony földi teremtés nedveit a te gyökerednek küldi adóúl. Ezer élőnek adsz tápot, ezer élő talál gyönyört árnyaidban, ezer élő hálája illet; örök a dicsőséged !« »Te érted nőtt föl óriásra a bükk; el­vénült törzse korhad csak azért, hogy rajta tenyészhess. A lombsátor csak arra való, hogy elfogja előled a gyil­kos napsugarat.« És a reves fagomba elhiszi ezt. »Óriás vagy­ élők milliói élnek rajtad, tartoznak néked köszönettel. Örökre hangzik dicséreted élők millióitól.« Nincs, a­mi elvitassa e büszke hitet a moha­száltól. Mindez odafönn, a fatetők fölött, ahol a győző diadalmoraja s az áldozat hörgése nem kölönbözik, egy magasabb összhangba olvad. A távol kelettől messze nyugatig a páratelt levegőn egy százat suhan át s a végtelent bejárja. »A pondró nem érzi nyomorúságát. A maga köréhez képest minden élő egyaránt hatalmas, egy­aránt tudós, és a végtelennel szemben egyaránt pa­rányi, a m­indenség titkaival szemben egyaránt tu­datlan. És ezért minden élő, mert él, egyenlő, a leg­főbb boldogságra egy kép született, mindenik imája egyenlő magasra hatolt. Ha villámtól sújtva a száza­dos tölgy összedől, az összeségben nem fontosabb ese­mény, mintha a fűszál, elvágva hernyótól, derékon megtörik. Ha zuzmón egy csöpp víz kiszárad, sok ezer élő­lénynek épp oly csapás, mint embernek bár­minő. Viszont a napsugár a gyöngéd ázaléknak s az embernek egyformán gyönyör. És ezért hálával, egyenlő hálával tartozik mindenki anyjának a föld­nek, ahol fogantaték, és apjának a napnak, a­ki a földdel nemzi az élőt. Így volt ez mindig, a­mióta a szép föld a hatalmas nap csókjai és tüzesen ölelő su­garai közt először megfogant, hogy az összes életet szülje örök életű, szüntelen haldokló, szüntelen újra születő gyermekei. Minden életnek közös a forrása, közös a sírja, vége, célja. A természet mit se tud róla, hogy ez bogár, melyet el szabad taposni, az meg ember, a kinek élete szent, a természetben minden egyenlően névtelen. A mindenséget részekre csak az ember szaggatta, csak az adott nevet a bogárnak és méltóságot önmagának. Szüntelen oszt, és mivel az osztályban minduntalan nagyot hibáz, megtermett benne fogalma az igaznak és a gonosznak, jognak és jogtalanságnak. A világgal csak az ember nincs meg­elégedve és annak is csak ő az oka. Ám évődjék az idők végéig : én minden hajna­lon elviszem a természet hálaáldozatát!« Idelenn az erdő befejezte imáját, elszálltak a reggeli párák, de az ünnep tart tovább az egész bol­dog nyáron át. Ifj. Apáthy István: Herkules-fürüöböl. (Szent Anna tiszteletére. — Kicsik és nagyok bálja. — A románok Hugo Viktora. —A Nap és Föld bájai. — Készülő irodalmi mű. — Vendégek.) Azt hiszem, olyan hévvel sehol nem ünnepük szent Anna napját, mint fürdőinken, hol ember emlé­kezet óta bálokkal kötik össze. De az ünnephez méltó komoly ájtattal is megülik sok helyen. Nálunk például oly sokan siettek a kath. templomba, hogy nem egy vendégnek csak a külső lépcsőkön jutott hely. Misét egy itt időző apát mondott, a zenét — orgona hiányá­ban — a fürdői zenekar szolgáltatta kellő diskré­­cióval, míg a gordonka-szólót egy német báró adta elő. Szokássá vált itt minden mise után a gyógycsar­­nok termében gyűlni össze, hol ilyenkor, d.­e­ tizen­egytől egyig, gyermekbál van. A kedves kicsik sugár­­zanak az örömtűl, de a néző gyakran elfogadhatik, ha látja ilyenkor a minden nevelési elvvel ellenkező szo­kások elharapódzását s tapasztalja, hogy a gyermek­­vonásokból nem csak elégültség és jókedv árad, hanem olykor hiúság és egy kis irigység is látszik. S látva a csipke, selyem, hímzett bársony oktalan fényűzését, melybe kicsinyeiket bujtatják a mamák, nem gondolva, hogy ezzel aligha járhat áldás a fejlődés idejére, szinte szeretnénk felszólalni hozzátuk: »Mennél jobban szere­titek gyermekeiteket, mennél boldogabbnak és jobbnak óhajtjátok majd őket látni, annál inkább a gyermek­szobára és kertre, testvéreik és szüleik körére kellene őket szoritnotok s annál később vezetni­e ez idegen, víg, nyomasztó nagy világba,melynek mérge oly könnyen elpusztíthatja a gyermekszív legjobb csiráit is, hogy helyökbe káros hajlamokat, és szokásokat plántáljon.« Este a nagyok bálja volt. A terem tömve rózsa­szín, világos kék és fehér ruhás, virágdíszt­ alakokkal, nagyobbára magyar nőkkel, de köztük néhány román hölgy is, míg a táncos magyar és román urak közé né­met grófok, francia cavaliere­k, sőt orosz excellenciá­­sok is vegyültek. A nyitány — mint már itt is rende­sen — csárdás volt, melyet nagy hévvel s egy-egy pár kitartó következetességgel csak egy-egy négyszög mé­ternyi téren táncolt. Midőn utána az egész termet be­­hullámzó keringő következett, egy szellemes vendég megjegyzi: »Ha a magyart és németet tánca után le­hetne megítélni, azt kellene mondani, a magyarnak csak igen kis, a németnek meg igen nagy térre van szüksége az evolúcióhoz.« Az nap a románoknak is volt itt ünnepük. Szö­­rény megyéből ötven úrból álló küldöttség jött Romá­nia itt időző nagy költője, Alexandri Vazul üdvözlé­sére. Mentek vele a templomba, hol fiatal emberek, köztük jó zenészek, a misét jól előadott egyházi ének­kel kisérték s délután három órakor lakomát tartottak. Az ősz költő, kit »Románia Hugo Viktorá«-nak hív­nak, nagy tiszteletben áll s méltán, mert nemzetének nem volt még nagyobb költője. Mint tudva van, a montpellirei tudós társaság­i pályázatán, melyen min­den latin fajú népek költői versenyezhettek, nem fran­cia, olasz vagy spanyol dalnok, hanem a román Ale­xandri nyerte el a pályadijat. Az ő koszorús költemé­nyét lefordíták aztán nem csak minden latin nyelvre, hanem magyarra, (megjelent a »Főv. Lapok«-ban) szláv nyelvekre, görög, török, sőt héberre is. Költőjét átalános tisztelet környezte fürdőnkben is. »Itt is ír, nemde valamit, tisztelt mester ?« — kérdeztem tőle, midőn látogatásával tisztelt meg. »Nem, asszonyom! Én sohasem írok nyárban. Akkor elfoglal a gazdálkodás jószágomon, a fürdői ut, a sok idegen ismeretsége s az ismételt látogatás Sinaiába, hová a királyi pár meg szokott hívni. Ez elvon az Írástól és szórakoztat. Csak télben irok s mennél jobban havaz és viharzik oda künn, annál job­ban érzem magamat szobámban s ha irok, minden úgy tetszik nekem, mintha verőfény és madárdal volna.« A költő mindenesetre az idei saison egyik leg­kiválóbb vendége volt. Fürdőnk látogatottságát kü­lönben az első időszakban megcsappanta az időjárás rendetlensége, de ma már tetőfokán áll az idény. Ut­cák, árkádok, termek, hegyi utak és bazár hullámoz­nak a vendégektől, úgy hogy szinte nehéz rá­akadni az ismerősökre. Az a hír, hogy itt hó esett volna, nem való. A hévmérő múlt héten gyakran szökdelt ugyan a huszonhat és hat Reaumur-fok közt, szél fújt, eső szakadt, de hó nem esett. Esett azonban jég, diónyi nagyságú s oly rémletesen kopogott tőle tető és ablak, akár csak ellenséges bombázás lett volna. Emberi emlékezet óta nem mutatta magát itt nyárban ily zordnak a természet ő felsége. A vér ír eghűlt ereink­ben, istenfélő anyókák imádkozni térdeltek le gyer­­meikkel s meggyurták a szentelt gyertyát, hogy isten haragját elhárítsák. Tiz percig tartott az istenítélet. Aztán kiderült s a nap nyájasan mosolygott a földre, melyet fehér jéglepel takart vastagon, s rajta letört gályák, eltépett lombok, míg a hegyekről hirtelen támadt patakok zuhogtak le. Mint csillagászok mondják: az idei tél és nyár rendellenessége a nap zavaraitól erednek; a nap t. i. tiz évi időközökben éri el tetőpontját s ez az idén volt. Secchi a napot az ő folytonos tűzkilöveléseivel viharzó tengerhez hasonlítja, csakhogy a tenger hul­lámai hat-nyolc méter magasak, míg a nap tűzhullá­­mai rendesen egy millió mértföldnyire érnek s ha bennök több ásványgáz ég el, a kilövellések heveseb­bek és zavarok támadnak, a miből ered aztán itt lenn is a légmérséklet szabálytalansága, a fálasztó hőség és drasztikus hideg gyors váltakozása, mert a nap­sugárnak, mint tudva van, csak nyolcadfél percre lévén szüksége, hogy földünkre jusson, minden sza­bálytalanságot azonnal megérzünk. S éreztük azokat itt is, de havat nem láttunk. Módosítnunk kell azt az elterjedt hírt is, hogy Boleszny Antal orsovai plébános a »Szörény megye történeté«-t írja. Voltakép a »Herkules-fürdő történe­té«-t irta meg nagyobb foglalatban. Szólni fog a régi Dáciáról s a rómaiak Dáciájáról, abban különösen a Malva, Apulum és Porolissum nevű provinciákról; leírja az Árpád-korszak itteni történetét s a Szörényi Kunság eseményeit az Anjou-királyok, az osztrákok, törökök alatt, végre az újabb idők alakulásait. A munka harmadik része a Herkules-fürdő monográfiája lesz, a körülte levő falvak s emlékek leírásával, kiter­jedve a turn-szeverini érdekes maradványokig. Ez a rész külön lenyomatban is meg fog jelenni s igazi tudományos Bädeckere lesz a fürdővendégeknek. Tudós szerzője három év óta nagy buzgósággal gyűjti e mű­véhez az adatokat, még pedig nem csak könyvekből, hanem saját búvárzataiból, miközben nem egy nagy jelentőségű műemléket is sikerült meglelnie, melyek­ről aztán felolvasásokat tartott a délmagyarországi történelmi és régészeti társulat ülésein. Művét még az őszszel befejezi s gyarapodására lesz a tudományos irodalomnak s hasznára a mi Herkules-fürdőnknek. Végül egy kis számadattal szolgálok. Az idei vendégek száma meghaladja már a kétezernégyszázat. Megemlítem közülök Dessewffy Aurél grófot, Bende apátot, Vargics Imre képviselőt családostul, Pulay K. s Szerb György képviselőket, Popovics Vasát nejé­vel s két szép leányával, Billmann igazgatót Lúgos­ról, Velicskovits zágrábi szeptemvirt, Márffy min. tanácsost, Sztáray grófot, Prónay és Földváry bárókat sat. De ez csak egy maroknyi név a sokból. Buda­pestről és Romániából számosan vannak. Külföldről is elegen, köztük dr. Trost, a bajor király udvari tit­kára, Jansch Emil drezdai könyvárus, több német tudós, gróf és nagyméltóság. A szép lányok neveibe nem is merek fogni, mert ha említenék néhányat, mél­tatlanságot követnék el azok ellen, kiknek neveit nem tudom. Ha még írok egyszer Herkules-fürdőből, tár­cám fölé azt jegyzem: »la chasse aux maris.« Albrechtné Lorenz Jozefine, 1166

Next