Fővárosi Lapok 1884. szeptember (205-229. szám)

1884-09-02 / 205. szám

Kedd, 1884. szeptember 2. 205. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok-tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre .....................4 frt. M egjelenik ax ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Néhány teljes számú példánynyal még szolgál* hat a kiadó-hivatal. Első szerelem. (Elbeszélés.) irta Udvardy Vince. (Vége.) Az egész társaságban Margit volt az egyedüli, ki az egész jelenetből egy szót sem értett, s egyátalán nem tudta elgondolni, hogy hol jár az esze Orbán Sámuel urnák, mikor távoztában egyenesen ő hozzá fordulva, különös hangnyomattal ismétlé még egyszer, hogy »gratulálok!« De nem sokáig kelle várnia a felvilágosításra. Az ügyvéd távoztával dr. Fekete Pál egész elragadtatással hiztositá Ágnes kisasszonyt abbeli öröme nagyságáról, hogy ez az ügy ily gyorsan elin- téztetett. / — Ámbár, — tévé hozzá — egy kis bibije még van a dolognak. Az tudni-illik, hogy a benne szereplő legfontosabb személy mindeddig semmit sem tud az egészről. Ágnes kisasszony e szavakra Margithoz lépett s magához vonva, homlokon csókolá őt. — Leányom ! — mondá — az orvos ur irántad való különös rokonszenvből, az én beleegyezésemmel, örökbe fogadott téged. íme ez az, a miről az imént az ügyvéd ur említést tett. — Kedves kis Margitom! — szólalt közbe az orvos, a leányka kezét megfogva. Most már csak az a kérdés: van-e önnek kedve az én leányommá lenni ?! Margit, ki az egész dolog jelentőségéről foga­lommal sem birt, rövid gondolkozás után habozás nél­kül válaszolt: — Attól függ, hogy minő lekötelezettséggel jár ez én reám nézve? r — Éppen semmivel! feleié az' orvos. — Legfel­jebb megengedi, hogy én szeressem önt atyai módon, s megörvendeztet azzal, hogy bizalommal fordúl hoz­zám, mintha valami öreg rokona volnék. — Akkor nincs ellene semmi kifogásom! — válaszolt Margit. Én eddig is szerettem a doktor bácsit. — így hát csakugyan rendben volnánk! — kiáltott fel dr. Fekete Pál ragyogó arccal. — íme, mily könnyű módon tettem szert egy leányra. Egészen boldognak érzem magamat! De bármily boldognak érezte is légyen magát, — nem feledkezett el Vámos barátjáról, ki éppen ellenkező érzelmek rabja volt, s nem feledkezett el a tulajdonképi célról, melynek elérése végett magát e lépésre határ ozá. Legközelebbi látogatása alkalmával érdekes em­lék-tárgyak, s többé-kevésbbé használható csecse-be- csék egész kis raktárával lepte meg fogadott leányát. Margit szinletlen örömmel fogadta az értékes ajándékokat, de még sem hallgathatta el a feletti csodálkozását, hogy a doktor bácsi utjártában rá ért ily bevásárlásokkal is foglalkozni. — Ideje-korán igyekeztem magamat az apa szerepébe begyakorolni! így hangzott az orvos válasza. — De ennyi mindenfélének csak haza-szállitá- sával is mennyi vesződsége lehetett! — folytatá Mar­git megjegyzéseit. Dr. Fekete Pál e szavakra a zsákmányra leső Jiiuz gyorsaságával ragadta meg az alkalmat, hogy a beszéd folyamát kedvenc eszméjére terelhesse, s némi­leg erőltetett nevetéssel viszonzá: — Mi ez ahhoz képest, mivel annak idejében még a kiházitás fog járni! E váratlan jött szavak minden irányban meg­tették hatásukat. A nagynéni, sejtve azok célzatát, szó nélkül fel­kelt, s távozott. Margit pedig, előbbi kedélyességéből egyszerre kiesve, a mint nénje mögött az ajtót becsukódni hallá, lehangoltan mondá: — Az nem fog sok gondot okozni. Én soha sem megyek férjhez. Az orvos úgy tett, mintha e lemondást csak szokásos szólásformának tartaná. — Természetes! viszonzá kedélyes ábrázattal,— egy leány sem megy férjhez, mig nem kérik! — Dejsz’ engem hiába kér akárki is! — ellen- veté Margit egész határozottsággal. Az orvos egy pillanatig szeretetteljes gyöngéd­séggel nézett a leányka szemeibe, azután megfogta kezét, s rábeszélő hangon kérdé: — Még ha Vámos Gábornak hívnák is ? Margitot szemmel láthatólag meglepte ez a kér­dés. Nem is gondolt arra, hogy szive titkát az orvos is ismerhetné. — De, bár első pillanatban, idegensze- rüleg hatott rá ez a tapasztalat, ez érzelmet csak­hamar elnyomta a ragaszkodás, melylyel hozzá rég­idő óta viseltetett, s a jó indulat, mely annak szemei­ből oly biztatólag sugárzott felé. De vannak érzelmek, melyeket fiatal leány soh’ sem vallhat be tartózkodás nélkül egy idegen férfinak, habár fogadott-apja legyen is az. Kitérőleg válaszolt tehát ő is az egyenesen fel­tett kérdésre, — remegő ajakkal mondván : — Annak is meglenne a maga oka! — Annak csak egyetlen-egy elfogadható oka le­hetne, — ellenveté az orvos, — ha, tudnillik Vámost nem szeretné. — Meg ha a néni nem ellenezné! — válaszolt a leányka hirtelen. Dr. Fekete Pál átértette e szavak egész jelen­tőségét. Győzelmének hír-adása hangzott azokban. Hi­szen órtelmök annyi volt, mint valóságos önvallomás! — Az öröm melegét érzé szétáradni szivében s a le­ányka kezét megszorítva, ragyogó arccal viszonzá: — Kedves gyermekem! én már tisztába jöttem e tárgyra nézve a nénivel. Én kértem meg tőle az ön kezét Vámos Gábor részére, kit évek óta ismerek, be­csülök és teljesen méltónak tartok az ön szerelmére. De azért nem segíteném elő ezt a frigyet, ha nem vol­nék meggyőződve, hogy a boldogság forrása lesz az önre nézve is. Ágnes kisasszonyt sikerült e részben engedékenységre bírnom : ő teljesen szabad kezet ád önnek a választásra nézve, s ha csakugyan vonzalom­mal viseltetik Vámos iránt — mi sem gátolja, hogy annak kérésére válaszúi kimondja a boldogító »igent!« Néma csend követte e szavakat. Margit össze­szorulni érzé szivét, arca elhalványult, szemeibe könyek szőkéitek. Dr. Fekete Pál gyönyörködve legeltető szemeit fogadott-leánya arcán, s midőn azt lassankint felde­rülni látta, gyöngéd mosolylyal kérdező: — Az a kérdés csupán: szereti-e Vámost vagy nem? Margit pedig szemérmes pirulással, suttogva válaszolt: — Alighanem — mert úgy érzem, hogy nélküle boldog nem tudnék lenni soha. VI. E nap délutánján Vámos Gábor megint meg­jelent a kis kertben, melytől alig egy hónappal előbb tört szívvel — s azt hitte: örökre -— távozott, s öröm­ben úszva ült Margitja mellett ugyanazon pádon, me­lyen akkor végítéletét vélte ennek ajkairól hangzani. És azután mindennaposokká lőnek ezek a láto­gatások, nem is maradtak éppen »régebbi gyakorlat« által szentesített órákra szorítva, hanem növekvő arányban sűrűsödtek egész azon napig, melyen —• nem sok idő múlva — a két szerető szív végkép egy­másé lett. / Agnes kisasszony, bár Ígéretéhez képest nem ellenezte — mégis elpalástolhatlan bizalmatlanság­gal szemlélte ezt a frigyet, s Vámos és Margit ismé­telt unszolásai által csak két év múlva volt rábírható, hogy egy fedél alá menjen velők. Az egymás után lepergő évek azonban semmi­kép sem igazolták azt a bizalmatlanságot. Férj és feleség úgy kedély, mint gondolkodás- mód tekintetében annyira összhangzó s egymást kiegé­szítő egyéniséggel bírtak, mintha csak egymásnak teremtve lettek volna. — Éltök folyása olyan volt, mint egy idyll, mint egy tündér-álom, melynek derült harmóniáját sohsem szakitá meg a rideg kiábrándulás. Dr. Fekete Pál benső örömmel, s az elégtétel bizonyos érzetével szemlélte napról-napra e boldogsá­got, melynek forrása — a kiapadhatatlan szeretet — úgy látszék, annál gazdagabban ontá gyöngyeit, minél inkább szaporodtak a család apró tagjai, kik magok­nak belőle részt követeltek. E szép, okos, eleven fiuk és lánykák képezték Ágnes néni gyönyörűségét, ki épp úgy szerette őket, mint egykor anyjokat szerető vala, s mikor azok előtte játszva, csicseregve, vidoran zsibongták körül szülői­ket : olykor-olykor úgy látszék, mintha ő rajta is vala­mi elérzékenyedés venne erőt. A házas-társak felett igy mentek el az évek, csendes egyszerűség, de zavartalan megelégedés köze- pett; s legelső könyeket ama jó barátjok koporsó­jára hullaták, kinek boldogságuk megalapításában főrésze volt. E csapás váratlanul, de annál fájdalmasabban érte őket. Derült májusi délután volt, mikor a hirt vették dr. Fekete Pál hirtelen roszullétéről. A derék embert, — ki délelőtt még derült ke- délylyel játszék gyermekeikkel, alig pár órával később halálos szélütés érte. Eszmélet nélkül találták ágyában s az ápoló orvos kijelenté, hogy életéből legfölebb órák vannak hátra. Mikor magához tért, láthatólag jól esett neki Vámost és Margitot látnia maga mellett. Bágyadt kézmozditással üdvözölte őket, s elhaló hangon suttogá, hogy Ágnes kisasszonynyal szeretne beszélni. Az csakhamar meg is érkezett, de vele jöttek a zajongó gyermekek is, kik minden áron a doktor bácsit kívánták látni. Margit sietett őket csendesíteni s eltávolítani. A beteg e pillanatban egészen magához jött. Az életerő utolsó fellobbanása volt az. — Csak hadd maradjanak! — szólalt fel, — hadd csevegjenek! Tárják fel az ablakokat is! — Hisz ez a zaj, ez az élet! Elég hosszú lesz a nyugalom ott lenn azután is! —Köszönöm,hogy eljött! — folytatá azután Ágnes kisasszonyhoz fordulva. Ugy-e, nem neheztel rám, hogy családja dolgaiba avatkoztam? De látja: nem lettek boldogtalanok! Ágnes kisasszony nem felelt, de szemeiből két fényes könycsepp gördült alá. A haldokló szivére mennyei balzsamként hullot­tak ezek a könyek. — Lássa! — susogá, kezét végső erőfeszítéssel felemelve, — mi is lehettünk volna ilyen boldogok! Ágnes kisasszony szótlanul borúit a felé nyúj­tott kézre, s zokogva szoritá azt kezei közé, még akkor is, mikor már megbidegült. Waterloonál. (Norvég elbeszélés.) irta Kielland S. L (Folytatás.) II. János barátunk keveset evett akkor délben. Szerelmes emberek átalában keveset esznek s a gom­bóc különben sem tartozott legkedvesebb elede­lei közé.

Next

/
Thumbnails
Contents