Fővárosi Lapok 1884. szeptember (205-229. szám)

1884-09-02 / 205. szám

Végre ötöt ütött az óra. Már elfoglalta helyét a bástyán, honnan az egész várkörnyéket beláthatta. Csakugyan: a fekete kabát, világos nadrág és szépen kikefélt kalap föltűnt a szemhatáron. János némi szívdobogást érzett. Először úgy vélekedett, onnan van ez, mert kissé szégyelte magát a tiszteletre méltó kapitány ellen irányult tervszerű ravaszsága miatt. De csakhamar meggyőződött, hogy a kedves leány atyjának a megpillantása az, a­mi az ő vérét hullámzásba hozta. E tekintetben megnyugodva, elkezdett, a Fri­gyes bácsi utasításai szerint, vonalakat rajzolni a fövényre. Csöndes és néptelen volt az egész vár környéke. János hallotta, a­mint a kapitány szilárd léptekben közeledik hozzá. Közvetlen közelébe érkezve, egy­szerre megállt. János nem pillantott föl. A kapitány köhécselt. János egy sokat jelentő, hosszú vonalat húzott botjá­val a fövényen. Ekkor már meg nem állhatta szó nélkül az öreg. — Ej, ej, fiatal ember, — szólt nyájasan, kalap­ját megvonva — talán erődítményeinkről csinál ön rajzot ? János barátunk oly bámuló arcot vágott, mint azok, a­kik mélyen el vannak merülve gondolataikba s hirtelen fölébresztik. Miközben nyájasan köszönt, kissé zavartan válaszolta: — Nem, — csak szokás ez nálam, hogy tájé­kozhassam magamat . . . — Nagyon jó szokás! . . . kitűnő szokás ! — ki­áltott föl a kapitány hévvel. — Erősíti az észt, — jegyzé meg János sze­rényen. — Nagyon igaz, nagyon igaz, diák uram, — viszonzá a kapitány, kinek nagyon megtetszett az igénytelen fiatal ember. — Különösen kissé bonyolult helyzetekben, — folytatá János, miközben az elébb húzott vonalat a lábával elsimította. — Éppen azt akartam mondani, — kiáltott föl­­ragadtatással a kapitány; — kiváltképen rajzoknál és tervezeteknél, melyek, mint igen jól tudhatja ön, nélkülözhetetlenek a hadtudományban. Egy csatatér például. . . — Oh, azok oly dolgok, melyek előttem nagyon is bonyolultak, vágott közbe János, szerény mosolylyal. — Ne mondja azt, fiatal úr, — viszontá az öreg. — Ha tájékozó áttekintést nyerhetünk a tere­pen s hadseregek állásain, még maga a legbonyolul­tabb harc is tiszta képet tár elénk... Nézze ön pél­dául azt a terepet, mely itt előttünk van; ez bizonyára tiszta fogalmat nyújt nekünk — persze en miniature a... például a Waterlooi csatáról. — No, most a hosszú történetbe botlottam, — gondolta magában a fiatal ember, — de, never mind ! Én szeretem a leányát! — Legyen szives, helyet foglalni ezen a padon, — folytatá a kapitány, ki nagyon megörült, hogy ily értelmes hallgatóra tett szert. — Mindjárt megkísér­lem ön előtt rövid vázlatban egy képet tárni föl ama végzetes és híres csatáról, ha ugyan­ez önt érdekelné. — Oh, kérem, kapitány úr! — viszonza János. — Mi sem érdekelhetne engem jobban. Csak attól tartok, alkalmatlanságot okozok önnek. Ily tapaszta­latlan újonccal, mint én, nagyon meggyül a haja. — Teljességgel nem , hiszen az egész oly köny­­nyű és egyszerű dolog, csakhogy először a terepen kell magunkat tájékozni, — állitá a szeretetreméltó öreg, miközben János letelepedett s szerte pillant­­gatott. Mig így egymás mellett ültek, János figyelme­sebben szemügyre vette a kapitányt s meg kellett val­lania, hogy ez, hatvan éve mellett is, még mindig szép férfi volt. Deres bajusza a két végén föl volt kunkoritva, mi arcának fiatalos jelleget kölcsönzött. Átalában véve nagyon hasonlított IV-dik Oszkár királyhoz, a mint ez a tizenkét filléres ezüst pénzen látható. S midőn most fölemelkedett, hogy előadását megkezdje, János a felől tisztába jött, hogy jövendőbeli apának a külsejével megelégedhetik. A kapitány néhány lépésnyire távozott a padtól a bástyának egyik szögletéig, miközben a botjával mutogatott maga körül.­­ János figyelmesen kisérte szemével minden moz­dulatát s mindent elkövetett, hogy jövendőbeli aiának a kedvét megnyerhesse. — Képzelje ön most, mintha én a Belle-Alliance majorság mellett állanék, a hol a császár főhadi szál­lása van — s északról, két mértföldnyire Waterlootól Brüsszelt látnak—tehát körülbelől ott a tornaház szög­leténél. Azut, ott a bástyán, az országút, mely Brüsszel­be vezet, és itt — a kapitány átsietett Waterloo síkján — itt a fűben van a soignesi erdő. A brüsszeli ország­úton s az erdő előtt állnak az angolok, — ennek a terep legészakibb részét kissé magasabbnak kell kép­zelnie. Wellington balszárnyán — tehát kelet felé, itt a fűben — emelkedik a Hougoumont várkastély; ezt meg kell jegyeznünk, — mondá a kapitány s szétte­kintett. János barátunk szolgálatkész keze csakhamar talált egy kis pálcikát, melyet a fontos ponton ledugott a földbe. — Nagyon jól van! — kiáltott föl a kapitány, a­ki érezte, hogy oly hallgatóra talált, ki nemcsak ér­deklődött, de képzelő tehetséggel is meg volt áldva.— Nos, erről az oldalról kell várnunk a poroszokat. János észrevette, hogy a kapitány egy követ kapott föl s azt titokzatos arccal a fűben helyezte el. —Itt, Hougoumontnál kezdődött a csata. Jérôme támadt először. Elfoglalta az erdőt, de a várkastély tartotta magát. Wellington legkitűnőbb csapatai védel­mezték azt Eközben Napoleon, ki itt, Belle-Alliance-nál tartózkodott, éppen utasítást akart adni Ney tábornok­nak, hogy a főtámadást a Wellington középhada ellen kezdje meg, midőn hadcsapatokat pillantott meg, me­lyek kelet felől, — a pad mögött, ott a fánál, közeledtek. János hátrapillantott — s nyugtalankodni kez­dett : vájjon Blüchez közelednék már ? — Blü — Blü — dadogta halkan. — Bülov volt, — szólt szerencsére a kapitány. — Bülov, ki 30,000 poroszszal közeledett. Napoleon a legnagyobb sietséggel tette meg intézkedéseit, — hogy az új ellenséget méltóan fogadhassa , mert ő legke­­vésbbé sem kételkedett, hogy Grouchy a poroszokat minden esetre nyomon követi. (Folyt. köv.) Khinai költészet. (Cseng-Ki-Tong könyve után.) A diplomatiai összeköttetés Franciaország és Khina között a mennyei birodalom nagykövetének Ber­linbe költöztével megszakadt. Li-Fong-Pao ar ő ex­­cellenciájával eltávozott Párisból a szellemes Cseng- Ki-Tong ezredes és katonai attaché is, ki Párisban tíz év alatt annyira elsajátította a francia nyelvet, hogy érdekes, causerie-szerű művet írt hazájáról és annak lakóiról (Les Chinois peints par eux—mêmes. Paris, Calmann Lévy, 1884.) s ezt pár hónappal ezelőtt francia nyelven bocsátotta közre. Megvallom, midőn először olvastam e könyvet, melynek nyelve teljesen kifogástalan, azt hittem, hogy misztifikációval van dolgom, hogy Cseng-Ki-Tong ta­lán nem is létezik és e khinai név alatt egy ügyes pá­risi iró lappang. De az utóbbi idő eseményei annyira előtérbe tolták Cseng-Ki-Tongot, a­kit szemfüles új­ságírók meg is interviewáltak, hogy létezésében kétel­kedni már nem lehet. Vajjon nem korrigálta-e stílusát egy céhbeli francia író, más kérdés, de utoljára is lényegtelen. Elég, hogy a khinai ezredes neve alatt megjelent könyv valóban a távol ázsiai nép egy fiától ered s így teljesen megbízható adatokat nyújt. Ez ok­ból nem lesz talán érdektelen azokat a fejezeteket is­merni belőle, melyek — sajnos, hogy nem nagyon be­hatón — azzal, a­miben az idegen legkevésbbé kompe­tens, t. i. a khinai költészettel foglalkoznak. Khinában, amiként mindenütt, a költészet ha­marább fejlődött, mint a tudományok, például a tör­ténelem. A legrégibb évkönyveket versben írták. Versesek a legrégibb vallásemlékek is. Konfucius a »Versek Könyve« címe alatt háromszáz népéneket gyűjtött össze, melyek azonban még sokkal régibb időben keletkeztek. E maradványai az őskori költé­szetnek, mely nem a szépet tűzte ki legfőbb céljául, formailag is különböznek a khinai múzsa későbbi ter­mékeitől. Hajdan négy, később öt és hétlábú versek képezték a sorokat. A láb, mondja Cseng-Ki-Tong, egyenlő egy-egy szóval. (Ismeretes, hogy a khinai nyelv csupán egytagú szókból áll.) A vers nemcsak mértékes, hanem rímes is, de a rím mindig a páros sorok végére esik, azaz ha például négysorú a strófa, csak a második és negyedik sor csendülnek össze. Magától érthető, hogy a khinai költészet nem érte el rögtön a virágzás legfőbb fokát. Különböző korszakokat lehet kimutatni, és a honi irodalomtör­ténészek ezt keleties képpel így fejezik ki.: »A régi Versek Könyve a gyökér; a rügyek Hu-Ti uralkodása alatt bújtak első; Kien M­gan idejekor levelekben volt nagy bőség; végre a Thang-dinastia alatt a fa lom­bos árnyékot terjesztett és dús virág- és gyömölcsara­­tást szolgáltatott.« A »Versek Könyve« tisztán lírikus énekei a Krisztus előtti hetedik századot megelőző időből valók. Énekeknek méltán nevezhetők, mert azokat dalolták. Rendkívüli egyszerűség a fő jellemvonásuk. Műveltség­­történelmi becset nyernek az által, hogy a hajdani khi­nai erkölcsöket tüntetik föl. Cseng-Ki-Tong öt mu­tatványt közöl prózai fordításban. »A város kapuján kívül— így hangzik az egyik — kelet felé, sok szép asszonyt láttam, kik felhők­höz hasonlítanak; de bár felhőkhöz hasonlítanak, nem képezik gondolataim tárgyát, mert fehér ruhájával, egy­szerű öltözetével jobban szeretem élettársamat. A város falai körül láthatni hajlékony kecses nőket, kik a rét virágaihoz hasonlítanak; de bár a rét virágai­hoz hasonlítanak, nem nyerik meg vonzalmamat, mert fehér ruhájával, rózsás arcával, feleségem teszi egyetlen boldogságomat.« Azonnal észrevehető e kis költeményben a parallelizmus, mely mint költői forma a khinaiaknál igen gyakori. Valóban csinos a »Távollevő« című.­­ »A hold magasan fenn tündököl. Éppen elol­tottam lámpámat. Ezer gondolat izgatja lelkemet. Bús szemem könyekkel telik meg. De az teszi leg­élénkebbé fájdalmamat, hogy Te arról semmit sem fogsz megtudni!« a khinai költészet klasszikus korát a »Versek Könyvé «-től tizenkét század választja el. A Thang­­dinastia, melynek idejében a legkiválóbb remekek keletkeztek, 618-tól 907-ig uralkodott. A francia aka­démia egyik tudós tagja, Hervey de Saint-Denys mar­quis, a khinai költészet ez arany korából számos költe­ményt adott ki próza-fordításban. A klasszikus költészet legelőször vallásos jellegű volt, főleg a buddhismus befolyása alatt, de csakhamar skeptikussá és ezzel változatosabbá lett. A legnagyobb khinai költő, »a költészet istene«, mint honfitársai nevezik, Tu-Fu. Melankholiára hajló, szinte világfájdalmas és szemlé­lődő. Ennek kulcsa sorsában található. Szerencsétlen volt, kegyet veszített egy palota-forradalom következ­tében és bús számkivetésben végezte életét. Megható kis költeményben leírta bujdosását, bánatát. Új né­pekkel találkozik, más és más folyók akadnak útjába, de szegény faluja nem mutatkozik. A hatalmas Kiang kelet felé hömpölygeti sebes hullámait, de a szám­űzött napjai nem folynak le gyorsan; mintha csak meghosszabbodtak volna. Tu-Funak kortársa Li-tai­-pé, ellenkezőleg, a víg kedélyű költők közé tartozott. Mintha a Horatius-féle »Nunc est hibendum« lebegett volna előtte, felkiált: »Töltsétek meg poharamat, ideje, hogy egy hörpentés­­sel ürítsem.« Magasztalja a katona sorsát a szobatu­dósával ellentétben. »A szép, fényes katonának, arany­gyöngy élete«, mondta a mi régi magyar költőnk. Li-tai­-pé azt írja a harcosról, hogy »egész életében nem kell könyvbe néznie; ért pompásan a vadászat­hoz ; ügyes, erős és bátor; ha vágtat lován, elmarad az árnyéka«. Milyen mások a khinai tudósok. »Ők, kik könyvek mellett őszülnek, leeresztett függöny mö­gött. És hát voltakép mi hasznuk belőle ?« Kiváló helyet foglal el a khinai Parnasszuson Tszom-Ming-Tong mint elégikus költő. Sajnálja, hogy csak egy tavasz van az évben, hogy gyorsan elmúlik az emberi élet és kevés alkalom akad »virágok közt megittasodni.« Sajátos khinai jelleménél fogva érdekes az »is­teni« Tu Fu költeménye: »Az elhagyatott Nő.« »Egy ragyogó szépségű nő, előkelő család sar­jadéka, hegyi magányba vonult vissza. Elhagyatva él ott; körülötte csak a növények képezik társaságát. Forradalom tört ki — mondja — a birodalom határain, testvéreimet megölték. Hiába voltak ők magas ran­­gúak, csontjaikat sem lehetett összegyűjteni. Minden múlandó! Férjem, a hűtlen f­elhagyott. Új neje csinos, mint a nephrit. Csak ez asszony mosolya számára van tekintete. Érzéketlen az én sóhajtásaim iránt. A szol­gáló eladta gyöngyeimet és jön szalmával takarni kunyhóm fedelét. Én virágokat szakitok, de nem hogy sötét hajamat diszitsem. A magam kezével össze­szedegetem a tar­gallyakat és a hideg ellen csak át­látszó ruha véd. A bambushoz támaszkodom és várok, a leáldozó napra függesztett szemekkel.« A leghíresebb költemények egyikének szerzője Po-Ku-Hi. Címe és tárgya a »Szerelem.« »Ming-Noang császár óhajtotta országa legtöké­letesebb szépségét birni. A Yong családban volt egy tün­döklő szépségű hajadon. Őt szemelték ki és vitték a csá­szár elé. Az udvarnál a leghíresebb szépségeket elhomá­lyosította. Ha enyhe tavaszkor a Hoa-Tseing tavában fürdött, átlátszónak mondták volna testét, és midőn a langy vízből kilépett, lebegni látszott, mint egy eszmé­nyi, súlytalan lény. Az uralkodó elhalmozta őt kegyek­kel. Mellette oly gyorsan múltak el az órák! Minden­hová, utazáskor is elkísérte a császárt. Övé volt mint Folytatás a mellékleten. 1830

Next