Fővárosi Lapok 1884. december (283-307. szám)

1884-12-02 / 283. szám

Kedd, 1884. december 2. 283. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok-tere 4. az. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. negyedévre .......................4 frt. M egjelenik ez ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy miut előfizetések (Budapest barátok-tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Tantalus. (Elbeszélés.) irta Gozsdu Elek. A budapesti kaszárnya-házak júliusban kiállha- tatlanok. Fülledt levegő áramlik be a nyitott ablako­kon, mintha kemencékből jönne; fullaszt, bágyaszt ez a meleg, kimeríti az idegeket, tétlenné teszi az észt. Nem tudtam aludni. Hajnalban három óra után fölkeltem és siettem ki a városligetbe, fák közé. Messze kint, a báb-szinházakon, az ördög-motol­lákon túl, a hol a letaposott poros fű nem emlékezteti az embert a tömeg tolakodására, nyüzsgésére, arra az éktelen lármára, ordításra, mely elriasztja a madara­kat, ott szép a városliget. Ott van még haragos-zöld csalán, vörös fejű bojtorján, selyem szálú fű, melybe nem törülte még senki poros csizmáit; van még béké­ben költő madár — egy tenyérnyi tiszta, szűzies ter­mészet ez, a maga fésületlen egyszerűségében, nyu­galmában. A friss, harmat-párával telitett levegő fölüditett. Mély csend volt itt. A hajnal homálya még ott volt az ákácok közt. Fél álomban látszott lenni minden fa. Egy-egy megriadt madár rebbent föl, a mint jöttem — s aztán ismét mély csend. Leültem egy korh idt padra. Sűrű; átláthatlan orgona-bokrok csoportja volt mögöttem. A bokrok felől kis idő múlva élénk beszélgetést hallottam. Fi­gyelni kezdtem. Egy férfi és egy nő beszélgetett. Tisz­tán lehetett hallani minden szót. Ismét szünet volt. Nehány perc múlva megszólalt a nő. Szelíd, alázatos hangon beszélt. — Istenem! Hát még mindig nem kaptál fog­lalkozást ? — Nem ! — felelt a férfi kissé dacosan. — Félek, hogy az uraság észreveszi, s aztán nem hozhatok semmit. — Dögöljön meg az uraságod ! — Tegnap este is — alig bírtam félretenni ezt a csekélységet. A szakácsné irigykedik rám s vigyáz minden falatra. Milyen lármát csapott e miatt a ron­gyos libacomb miatt! A nagyságos asszonyazt mondta, hogy őszre, ha bemegyünk a városba, elküldik a sza­kácsnőt. Aztán ráfogtam, hogy én ettem meg, és a nagyságos asszony azt mondta a szakácsné truccára, hogy jól tettem. — Jó volt. Jól laktam vele. Olyan vagy te Mari, mint a bibliai varjak. Azok ugyan egy szentéletű em­bert etettek, te pedig egy közönséges bűnös halandót táplálsz, de azért az egyre megy. A fő az, hogy az is meg én is megéltünk. Ez a fő. Hogy kinek a konyhá­járól élünk meg, az mindegy Mari. Kivált az ilyen gazembernek. — Ne, kérlek Gidai — Eh! — Mondanék valamit Gida, de ne hara­gudj meg! — Ki vele, no! — Törtem a fejem egész éjjel, és kigondoltam valamit. Hát, tudod, nekem van havonkint tiz forint bérem. Ez kitesz öt hónap alatt ötven forintot. Az urasághoz sok vendég jár, s alig megy el valaki, hogy nekem ne adjon nehány hatost. A szakácsnőt majd megeszi a méreg, de bánom is én! Én vagyok a szoba­lány, nekem adják ! Hát, tudod a borravaló is kitesz havonkint öt forintot; ez annyi mint huszonöt forint — összesen, várj csak, — hetvenöt forintot. — Hát aztán ? — Ha a hetvenöt forint együtt lesz, szépen el­megyünk Pozsonyba. A nagybátyám, tudod, a ki ta­valy Szent-Istvánkor itt járt,szabómester — nagy isme­retsége van ám annak urak között, majd betesz a városnál valami hivatalba. Ott az könnyebben megy — meg aztán az ismeretség; mindenki csak Fulajtár bá­csinak hívja. Jó lesz ? — Bolond beszéd! Különben jól van. Majd gon­dolkodom rajta. — Nézd Gida, tegnap kaptam egy forintot, a nagyságos ur bátyja adta. Ne. Nincs több. Talán elég lesz egy-két napra. Szivart nem vehettem, mert csak vacsora után adta. — Hát a gazdádnak nincsen szivarja ? — Van hát. Isten tudja hány skatulával, aztán mind drága szivar ám az! — Hát mért nem hoztál nehányat ? — Nem mertem! — mondta a leány halkan, s kis szünet múlva hozzá tette. — Hiszen vehetsz ma­gadnak ! — Az ilyen gazdag kutya nem veszi azt észre Mari. Különben jól tetted Mari; derék leány vagy ! — Most megyek vissza, mert a kertész korán kell, aztán észre vesz! — Csókolj meg Mari! — így. Derék leány vagy! — Aztán azt mondom, ne járj a Lujza után! — Ne légy gyerek Mai'i. Holnapután megint itt leszek. Jó, eljövök. Elsején veszek neked egy kabátot. Jó lesz? Megint olyan szép leszel, mint voltál, tudod még mikor a »Bazárban« laktunk. Most sietek, mert már sokáig voltam itt. Eljöjj! Én itt leszek ! Nehány másodperc múlva a bokrok közül ki­bontakozott a leány s előttem állott. Megrezzent, mi­dőn megpillantott, egy pillanatra megáilott s lesütötte a szemét. Elvörösödött, aztán fehér, tiszta kötényét fölemelte arcához, megfordult s gyors, könnyed lépé­sekkel elsietett a keskeny, gazos utón. Soha sem fogom elfelejteni e leányt. Üde, fiatal, egészen ártatlan arca volt. Alig lehetett több húsz évesnél. Nagy szemei voltak. Kissé nagy szája, finom arca, vékony ajkai s nagy Ívben hajlott szemöldökei mutatták, hogy erős akarat volt benne, s hogy végletekre hajló jellem. Alig mehetett ötven lépést az utón, befordult a fák közé és eltűnt. Akartam látni azt az embert, a ki nemcsak sze­retteti magát a lány által, de tápláltatja magát vele. Bizonyosnak tartottam, hogy csak az éhség kötötte őt hozzá. Kivettem egy szivart s a bokrok közé mentem, hogy majd tüzet kérek tőle. Alig tiz-tizenöt lépésnyire a pádtól, egy falevél­lel befútt, magas fűvel, bürökkel benőtt sekély árok szélén feküdt egy huszonöt-huszonnyolc évesnek látszó fiatal ember. Mellette volt egy zsíros újság, nyil­ván abba volt göngyölve a libacomb, csontok és kenyér-héj, maradványai a lakomának. Midőn megpillantott, fölugrott és menni készült. — Van egy szál gyufája? Szeretnék rágyújtani f — mondtam neki. — Talán le3z! A mig zsebében kotorászott, volt alkalmam őt közelebbről megfigyelni. Sovány, sápadt ember volt. Ruhája el volt ugyan hanyagolva, de nem volt rongyos. Kopott, kissé pisz­kos volt, de látszott rajta, hogy valamikor jobb napo­kat látott. Mozdulatai, finom keze mutatták, hogy nem közönséges naplopó. Arca ritka értelmiséget, eszességet fejezett ki. Haja kissé rendetlen, szakála fényes fekete volt; sas orra előkelő kifejezést adott arcának, habár acélkék szemei higgadtak voltak. Kis idő múlva előkeresett két szál gyufát és mondta: — Vigyázzon, mert nincs több. Az egyiknek gyöngén áll a feje. — Köszönöm. Szabad önt megkínálnom egy szivarral ? — Köszönöm. Elfogadom. Meggyujtottam a szivart s adtam neki tüzet. Nagy élvezettel szítt. Társalgást akartam kez­deni vele­— Az imént láttam eltávozni menyasszonyát. Gratulálok az ízléséhez. Gyönyörű teremtés. — Tehát kihallgatott ? — szólt közönynyel, mi­közben egy hatalmas füstgomolyt fújt fölfelé. — Nem. Éppen nem. Az igazat megvallva, hal­lottam néhány szót, de alig értettem az összefüggést. Elhatároztam, hogy megtudom viszonyait. — Nincs kedve egyet sétálni velem ? — kér­deztem. — Minek ? — Beszélgessünk! Ilyenkor legkellemesebb a séta. — Ki akar kérdezni ugy-e ? — Nem. De érdeklődöm ön iránt; az a párbe­széd, melynek akaratom ellenére tanúja voltam ; a leány jósága .... Nemde? Marinak hívják ? — Hát kihallgatott mégis! Persze, ön azt mondja most: ime egy ember morális tartalom nél­kül ! Eltartatja magát egy gyönge leány által! Isme­rem az észjárásukat. Önök, a kik jól vannak lakva, rettenetesen morális emberek, szinte szörnyetegek. Ab! A jóllakott ember mindig morális ! — Nekem nincsen semmiféle véleményem önről. Igen szeretném, ha alkalmat a'dna, hogy véleményt al­kossak magamnak. (Folyt, köv.) Kisasszony néném. (Francia beszély.) írta Hippolyte Audeval. (Folytatás.) A bérház. Nagyon valószinű, hogy az én helyzetemben más férj kisasszony nénémre tört volna, hogy nejét szép szerével vagy erőszakkal is visszakövetelje. Én vártam. Jól tudtam, nénémet ez egyáltalá­ban nem fogja tartóztatni abban, hogy nekem erősza­koskodások miatt szemrehányásokat tegyen; de nem is érette követtem ezt az eljárást, hanem hogy imá­dott Pauline-omnak engedelmeskedjem. Eél tizenkettőkor eljött sétaruhában. — Néném tudni sem akar a kibékülésről, szólt a felindultságtól remegő, visszafojtott hangon. — Ont hibásnak tartja s az ellenkezőről meggyőzni lehetet­len. Sírtam, könyörögtem, de mind hiába. Lelkiisme­retemhez kellett tehát folyamodnom, magamtól kel­lett megkérdeznem, hogy mi a kötelességem. Vilá­gos. Ha csak önt különösen terhelő okok nem mente­nek fel alóla, úgy kötelességem öut mindenhová követ­nem, nem pedig kerülnöm. Nyilatkozata után, mely­nek őszintesége felől meg vagyok győződve, önt kerül­nöm oly hiba lenne, melyért rám igen súlyos felelős­ség hárulna. Ezt tennem annyi volna, mint gyűlöle­tessé tenni önt mindenki szemében s megfosztani magamat ok nélkül egy férj támogatásától, kit sza­badon választottam és a kiben bízom. Minthogy néném a kibéküléshez beleegyezését adni vonakodik, elhatároztam, hogy azt kierőszakolom. Ön férjem, ki­nek engedelmeskedni tartozom, vezessen, holnap majd visszatérünk nénémet meglátogatni. — Jöjjön. Kiléptünk e szállóházból.-r- Hova megyünk? — A hova ön akarja. — Génua számtalan szállóházainak bármelyi­kébe szánhatunk. — Menjünk oda, ott messzebb leszünk. — És Pauline ujjával a tengeröböl felé bekanyarodó hegy egy pontjára mutatott Elhagyott hegyi útnak indultunk. Pauline

Next

/
Thumbnails
Contents