Fővárosi Lapok 1884. december (283-307. szám)

1884-12-02 / 283. szám

1824 _ — mintegy bucsut intendő, többször visszafordult. Időn­ként gyorsította lépteit s karja az enyémben resz­ketett, mintha­­attól félt volna, hogy üldözik. Aztán kissé erőltetett módon nevetett, majd gondolkodónak látszott; magam is úgy éreztem, hogy gyorsabban ver a szivem. A csöndes éj félhomályában megkülönböztet­hetők voltak a nyári lakók, melyek mind nagyobb és nagyobb számban kezdtek előtűnni, a mint a város­tól távoztunk. Pauline elbeszélte, hogy mit irt a nén­­jének. Két kötelességem között, — mondá — nem habozhattam, a szentebbiknek engedelmeskedtem. Kenőmnek tisztelettel, a legönfeláldozóbb szeretettel, de önnek jelenemmel, életemmel tartozom. Holnap majd elmegyünk, hogy második anyám lába elé bo­ruljunk, bocsánatot kérve az aggodalomért, melyet neki okoztunk. — Igen holnap ! — viszonzom, de talán csak nem fogunk sétálni az egész éjjel ? Valóban, mi csak sétáltunk, sétáltunk folytono­san. Percenként vidámak valünk, mint két iskolás gyermek színidőben, majd ismét némák, mint két va­dász, kik csöndesen haladnak a sötétben, hogy a vadat a hajnal első sugarainál lepjék meg. E séta annyira kellemes volt, hogy nem is fog­lalkoztam azzal, mint fog végződni. Hosszú fölfelé haladás után magas fensíkra ér­keztünk, honnan a nyugodt és mintegy alvó tenger végtelenségére nyílik kilátás. E kép nagyszerűsége által bámulatba ejtve, elbájolva, Pauline erősebben támaszkodott karomra és elragadtatásban volt. De nemsokára megállásunk után a fáradtság mutatkozott rajta, melynek engedve, a nélkül hogy fáradtságát bevallotta volna, egy nagy sziklára ült. Helyet foglal­tam mellette. — Hagyjuk kedvére, — gondoltam. A lég tisz­ta, enyhe és kellemes. Az én kedves nőm nemsokára épp úgy elszunnyad keblemen, mintha egy anya keblén pihenne. Mégis megszólítottam pár pillanat múlva: — Ön fáradt ? — Én, — felesé, — legkevésbbé sem. És hogy ezt bebizonyítsa, fölkelt, míg én ülve maradtam, mintegy némán híva, hogy üljön vissza. — Sétálással fogjuk eltölteni az éjt, — mondá kissé dacos hangon, mely neki elragadóan jól állt, — igen sétálással töltjük el az éjét­ és jobbra balra kez­dett járkálni. Hirtelen csak megszólított. Oda siettem. — Mi az? Útonálló? Veszett eb? De nem, én nem látok egyebet, mint egy mezei lak kapuját, mely­nél minden oly csöndes. — Tivadar, én tudok egy kissé olaszul. Nézze csak. Ez a fölirat itt azt teszi, hogy: bérbe kiadó. — Kiadó ? Nos hát béreljük ki. Kinyújtottam a karomat, hogy csöngessek. Pau­line visszatartotta. — Mily esztelenség, — mondá elpirulva. De láttam, hogy ez eszme, talán épp mert külö­nös és előre nem látott volt, tetszett Pauline képzelő­désének. De mindazáltal nem akartam semmikép sem erőltetni. — Csöngessek ? — kérdem. — Nem fogják számba venni, — szólt egy kis habozás után. Tőlem kitelhetőleg csöngetni kezdtem. Öt perc múlva vastag ember jelent meg, kezében lámpással. — Meneküljünk, — mondá Pauline. — Nem. Beszéljen ön vele, minthogy tud olaszul. — Oh, annyira nem tudok. — Várjon csak. Majd én mindjárt olyan nyel­ven fogok beszélni, mely minden népeknél közös. Ezzel egy aranyat csúsztattam emberünk mar­kába, melyet ő jobbra balra megforgatva, valami világpolgári nyelven azt kérdezte: mivel lehetek szol­gálatukra. A feliratra mutattam és aranyaimat csörgettem. Az értelmes ember azonnal megértett s a rácsos ka­put feltárva, tiszteletteljesen nyitott utat nekünk. — De hát csakugyan nem tréfál? — szólt Pauline kissé zavartan. — Tekintsük meg, — feleltem gyöngéden kézen fogva, — lássa csak mily szerencse, hogy olaszul tanult. A felügyelő csinos és tisztességesen bútorozott lakáson vezetett keresztül. Pauline megérttette velem, hogy a kertbe is el akar vezetni. — Szükségtelen, — mondom, — teljesen szük­ségtelen. — Hogyan, hát uraságod tán nem is bérli ki ? — De igen, vagyis inkább forduljon e hölgyhez, ez az ő dolga. Minthogy pedig látta, hogy Pauline habozik, várjon maradjon-e, nem győzte a nagyszerű villát előtte a legrikítóbb dicséretekkel elhalmozni. Végre anélkül, hogy Pauline akár igent, akár nemet mon­dott volna, jó éjszakát kívánt és mi egyedül ma­radtunk. — De néném, az én kedves néném! — tört ki zokogva Pauline. — Alig lehetséges, hogy most vele foglalkoz­zunk, — feleltem, de majd holnap, vagyis, minthogy már reggel van, még ma visszatérünk hozzá. — Megesküszik erre, Tivadar ? — Esküszöm, Pauline! És az én kedves, jó nőm szép szemében a kö­­nyek lassanként felszáradtak. Néni és bácsi Megtartottam ígéretemet és reggel tizenegy óra felé útra keltünk, hogy a nénit felkeressük. Minthogy pedig a villa dolgában magamat tisz­tán megértetni nem tudtam, félévi lakbért ki kellett fizetnem, a­mit a mi körülményeink közt is kissé drágának találtam. A nénivel való találkozás jelenete szívszag­­gató volt. Nagy karosszékbe mélyedve még a nőm levelét tartotta kezében, ki neki nyakába borult és átkarolta. Sem szemrehányást, sem panaszt nem hangoztatott, csak sírt, zokogott. — Vonuljon vissza pár percre, — szólt Pauline halkan, — ez a nagy fájdalom egészen elrémít. Eltávoztam és csak egy óra múlva tértem vissza. — Néném. . . Egy mozdulattal szakított félbe. — Ön diadalmaskodik, Tivadar, —­ szólt gyön­géd hangon , — nemsokára még jobban is fog diadal­maskodni, mert érzem, hogy nemsokára örökre fogom lehunyni a szememet Olaszország szép ege alatt. — Nem, azt nem fogja tenni, — feleltem nagy hévvel. — Íme most már ketten vagyunk, a­kik sze­ressük és életét szebbé tegyük, kedves néném. Olasz­ország szép egét ön kedveli ? Jól van, jöjjön tehát Pauline-nal a mi csinos kis villánkba. Ezerkétszáz frankot kellett érte fizetnem, de a legkevésbbé sem sajnálom. Én olaszul nem tudok s midőn a villánkat elhagytuk, hogy önt fölkeressük, megértették velünk, hogy itt a nyári lakókat legalább is félévre szokás kiadni. Minthogy pedig már kifizettem, a villa ennyi időre az enyém és azt ezennel rendelkezésére bo­csátom. — Mit mond? — kérdé Pauline-t. — Mit beszél ? — Azt hiszem, néném, elég világosan szóltam. Villát béreltem ki, melyről a tengeröbölre pompás kilátás nyilik. Intett, hogy ne folytassam. (Folyt. köv.) Folytatás a mellékleten. Az akadémiában. (Dec. 1-én.) (K.) Nem emlékezünk, hogy az akadémiában olyan vidám hétfő­ este lett volna, mint tegnap. A nyelv- és széptudományi osztály tartotta ülését, de a tárgysor nem olyan volt, mint rendesen szokott lenni, sőt a hallgatóság is a Kisfaludy-társaság üléseire emlékeztetett. Székfoglalónak vígjáték, felolvasónak színmű­vész, közönségnek fiatal asszonyok és lányok egész nagy serege: ez nem a szokásos akadémiai kép. Szigeti József tartotta székfoglalóját. A vígke­­délyű komikai művész akadémiai beköszöntőjére sokan voltak kiváncsiak olyanok is, kik máskor nem járnak e komoly csarnokba. Láttunk színészeket és színi iskolai növendékeket. Hölgy annyi volt, hogy a tagok­nak csak öt-hat széksor jutott. A tagok közt megje­lent gr. Zichy Ágoston fiumei kormányzó is. Midőn Hunfalvy Pál elnök megnyitá a gyűlést: »Szigeti bácsi«, (mert ő itt is az,) kifogástalan báli öltözékben lépett az emelvényre, Irakban, fehér nyak­kendővel. Állva, az elnöki szék felé fordulva, mondott kö­szönetet a »magas kitüntetés «-ért, melyben részesítő az akadémia. Akármily hiú és elhízott volna is — úgy­mond — nem tekinthetné azt a maga érdemei jutalmának, hanem úgy véli, hogy első­sorban ama nagy művelődési hatású művészetnek kívántak elis­merést nyújtani, melynek ő is egyik tagja. De bármi az ok, ő ezt élete »fénypontjá«-nak tekinti. Egyszer­smind azonban némi bűnbánással néz vissza múlt tevékenységére, mert az irodalom terén csak kevés gyümölcsöt mutathat fel. De érzi a kötelesség súlyát, mely arra ösztönzi, hogy igyekezzék az akadémiának, ha nem is nagynevű, de elismerést érdemlő tagja lenni. E komoly, egyszerű, igen szerény és bizonyos meghatottsággal mondott köszönetért megéljenezték a kitűnő színműk­ót, ki nagyon is megszerezte ma­gának az akadémiai jogcímet. A zöld-bársony szőnyegű asztalhoz ülve »Ko­lostorból« című egy felvonásos új vígjátékát olvasta fel. Az akadémiának szánva, igen gondos jambusok­­ban dolgozta ki a mű párbeszédeit, még pedig úgy, a hogy a vers nem lett tolla alatt a könnyű kifejezés nyűge, hanem annak emelője, szépítője lett. Meséje érdekes, hangja kedélyes, színezése jellemző. A vi­dámság mosolyát deríte az arcokra. Három személye van a kis műnek : Coralie, fiatal özvegy grófnő, Oszkár, egy a kolostorból kike­rült ifjú, meg az inas, ki csak levelet hoz s bejelent, egyébb szerepe nincs. Voltaképp egy nagy párbeszéd az egész, de a melyben nagy a fejlődés. Egy előkelő, nagyvilági hölgy szeret bele egy ifjúba, kit — midőn belépett — nevelnie kellett esetlenségeiért. A grófnő levelet kap egy idős barátnőjétől, ki elmondja neki, hogy mily szerencsétlenségek sújtják: férje meghalt, nagyobbik fia is, egy lóról leesve, kö­veté apját, másik fia meg, ki egykor a grófnő gyer­mekkori játszótársa volt s kit az apa egy szent foga­dalom következtében szerzetesnek szánt, most, hogy a család tovább virágzása érdekében kihozta a kolos­torból, oly szögletes, tapasztalatlan, a világ dolgaiban járatlan ifjú, hogy őt egészen kétségbeejti, nem tud vele mit kezdeni, s ezért kéri a grófnőt, hogy ez »esetlen konfráterből« faragjon »szaloni gentleman«-t, hogy boldogulni tudjon. A grófnőnek ez a megbízatás nincs ínyére. Ked­vesen emlékezik ugyan az egykori játszó­társra, de hát mi öröme­telhetnék neki egy ily tapasztalatlan ifjú nevelésében! Kedvetlenül gondol erre, midőn belép hosszú fekete kabátban, többször körülfont nyakkendő­vel, félénken, naivan a »kolostorból« hazatért ifjú, nagyon csodálkozva, hogy Coralie nem ismer rá. A grófnő nevet rajta. Mosolyogva hallgatja, hogy az ifjú neve eddig Fráter Blázius volt, hogy miket tanúit, mikben versenyzett a fráterekkel, hogy tanúit még héberül,­­megkérdve a grófnőt is, hát ő tud-e hébe­rül ?), de e modortalan elbeszélések s a furcsa kér­dések közben az ifjú elárulja, hogy van lelke, fenkölt gondolkozása, nemes erzuseje, sói nüszkesege is, Szá­­val, hogy a furcsa külső alatt meleg szív, férfi jellem rejlik. Fenkölten szaval Kapisztránról írt eposzából s egy akgatózva tett kérdésre büszkén feleli, hogy tudna ő lelkesedni nem Csak versben, hanem az igazi harc közepett is, mert családjában nem volt még gyáva. Naivan árulja el azt is, hogy Coralie, az egy­kori játszó­társ, mennyire mindig megmaradt emlé­kében. Mikor egy páternek, kivel mulatságból a bota­nikát tanulta, nevenapjára szép pálmafát hozatott, összevesztek, mert a páter »Pius«-nak, ő meg »Cora­­lie«-nak akarta nevezni e pálmafát. Sőt a Coralie felnőtt lánykori arcképét is bevitte magával a kolos­torba s egy éjjel a jó öreg gvárdián meg is látta azt nála. Kérdezte: kinek az arcképe? »A mamámé«, fe­lelte neki ijedten. »Nagyon fiatal mamád van«, — jegyzé meg a jó gvárdián, intve őt, hogy tegye el örökre. El is tette­gy imakönyvbe, nem is nézte meg, mert a fogadást meg kell tartani, bár az a kép lelkesítő őt zord magányában a folytonos munkára. E kép most is itt van Oszkárnál s a grófné, a­mint meglátja, egy verset is megpillant a hátán. Akármint ellenzi Osz­kár, a vers nem marad a grófnő előtt titok. Föl kell olvasni. Utolsó sora: »Majd én helyetted itt imádko­zom«, meghatja a grófnőt. Hiába jő az inas, jelen­teni egy vendéget (a­ bárót, alkamasint udvarlóját,) most nem fogadja el. Érdekelni kezdi az ifjú belső lé­nye. Hát még midőn oly fenkölten tud beszélni a családi élet szentségéről. Az önkénytelen vallomá­sok valami kedves komikuma árad az ifjú ajkai­ról, ki ijedtében olykor bátorrá válik. Az özvegy grófnő pedig játszik vele, de e játék alatt nő rokonszenve, érzése, szerelme. Az ügyetlen fiatal férfi, (mert férfi) megnyeri a szalon előkelő hölgyét, ki el­kezdi bírálni formátlan ruháit, eltökéli, hogy most már nem csak világi oktatója, hanem neje is lesz s a vígjá­ték azzal végződik, hogy a szerelmét el nem tagadtható ifjú eléje borul s az igaz érzés hangján kéri: »Légy hát őrangyalom, légy hát vezérlő csillagom!«

Next