Fővárosi Lapok, 1885. február (22. évfolyam, 26-49. szám)
1885-02-01 / 26. szám
Vasárnap, 1885. február 1. 26. szám. Huszonkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: wmm jlmi X a H _ _________________ Hirdetések Budapest, barátok-tere Kk 1|II Ilf A L# fl I I A mJB I 1/ mint előfizetések ^EIC,IZe,éStdff, 8fr, J? V# W JlX JL J—I H B IV (Budapest barátok-tere, .................. ■■ ( I W PB Athenaeum-épület) medyei...ik . .. . a kiadóhivatalba az finnetMilám ^napokat SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. ■ ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■ÉBMBBMWWBMMMBMMMMMMWII JW llllll _l_ Ilii! Ml !■ Illlili ................................................. Dal a hétköznapokról. Hogy’ lobogtam egykor értted ! Hogy’ törtem az égbe fel! — Szívem szeret, gondolám, mert Lantom rólad énekel. Szívem szeret, gondolám, mert Téged látlak szüntelen, Álmom csak rólad szövődik, Ébren csak te vagy velem. Kerestem a bút, a harcot, S hogy hősnek láss, angyalom — Sebeim közt felkacagtam, Téptem őket szilajon. Nem volt csak egy zugocskám se, Nem is kellett. E helyett Tüneményes világokról Dalolgattam én neked. Árbocfám — a vakmerő hit — Büszkén rontott ég fele, A kedvedért csillagokat Szedegettem volna le. S szinte vártam, szinte lestem, Hogy a parancsszót kimondd : Syriust szobádba szántam, Hajadba meg Oriont. Hisz enyim volt, egészen az Enyim ez a szép világ, Szétszórhattam csillagait, Virágait, sugarát. Bőven volt mit tékozolni, Alkotott az ifjú láz, S magamnak is tetszett ez az Égő, fénylő lobogás. Hidegséged fölhevített, Nem féltem, hogy megtagadsz, S ha dacoltam, most bevallom : Mindig jól esett a dac. Vége, vége ! — Itt az élet, A hétköznap gondja itt, Itt a ház, a tél, a munka S versenyt sírnak a kicsik. Nincs idő az égbe járni S űzni fényes álmokat , Ételt, italt beszerezni Untig elég dolgot ad. Küzdök értted most is, ámde Nem a vészszel, mely lobog, Csak az élet apró-cseprő Bajaival harcolok. Tűznap éget, zápor vesszőz, Árny lepi be homlokom És lábamat — nap nap után — Porba, sárba vonszolom. Egykor nagyon szerettelek, S most is. Ám ez szinte más. Ez is, az is szerelem, de Benne milyen változás! Mi különbség lehet köztük, Mi különbség, mondsza csak ? — Regényesebb volt az nyilván, S ez bizonnyal — igazabb. Endrodi Sándor. ------*<«>»-— A tengere ti. (Elbeszélés.) Báró Horváth Miklóstól. I. Sokan fognak még emlékezni a sürgönyre, mely a »Mignonette« nevű gőzös elsülyedését jelenté, valamint arra is, hogy az e katasztrófa embereit a kétségbeesés emberevökké tette. Az embertelenség e borzalmas drámáját beszélem el, bemutatva előbb e dráma személyeit. Dudley volt a hajó kapitánya, erős, hajthatatlan természetű, valódi tengerész, ki soha sem veszte el nyugalmát, semmitől sem félt, s haragjában bősz volt mint a vihar, melylyel annyiszor nézett farkasszemet. Társai azt állították róla, hogy nem rossz ember, noha még jótéteményeit is bizonyos nyerseséggel gyakorolja. Íme életéből egy epizód, mely tájékozhat jelleméről. Egy nős matróz valamelyik kikötőben kolerába esett. Barátja jelenti a kapitánynak, hogy a beteg fölgyógyulásához nincs remény, neje nyomorban sínylődik, s annyi pénze sincs, hogy férjének egy gyolcs inget vehesen. — Minek a kolera-betegnek gyolcs ing, s minek ing egyátalában ? — kérdé nyersen a kapitány. — Hogy abban tisztességesen eltemessék. — Vagy úgy ! — jegyzé meg Dudley, — öt perc múlva a betegnél leszek. S ott volt. — Hoztam számodra egy halotti ruhát s nőd számára egy guineát, — mondá, — de minthogy az egésségeseknek több szükségök van a segélyre, mint a haldoklóknak, oltsd te magad föl a halotti ruhát, én a feleségedhez megyek s átadom neki e guineát. Ilyen volt ő szánakozása közben. Stephens, a kormányos jellemzése nem sok szóba kerül. Tipikus ember, olyan, mint a legtöbb tengerész, ki vas fegyelem járma alatt növekedett föl s más szabályt nem ismer, minthogy a vezényszónak vakon kell engedelmeskedni. Minden bölcselkedés szerinte fölösleges, minthogy az embernek úgy is az elöljárója nézetét kénytelen követni s azon fordul meg a dolog, amit az mond. Ő egész életén át csak egyszer okoskodott, s ezt is csak azért tette, hogy helyzetével egyszer mindenkorra megbarátkozzék, amit ilyetén formán fejezett ki. — Minden körülmény közt másra hallgatni, a más parancsának engedelmeskedni kétségkívül nem valami magasztos, de legalább kényelmes, mennyiben feloldoz minden felelősség alól. Brooks csak egyszerű matróz volt, de merő ellentéte Stephensnek. Olyan ember, akivel érdemes hosszasabban foglalkozni. Azok közé tartozott, kik elmondhatják, hogy elöljáróiknak mindig engedelmeskedtek, de azt nem, hogy jövőben is és minden körülmény közt föltétlenül engedelmeskednének. Neki is voltak elvei, meggyőződései, melyektől világért sem tért volna el. Puritán becsületesség és vallásos lelkiismeretesség képezik jellemének alapvonásait. A gondolkozó matróz alkalmazkodott ugyan kapitánya parancsaihoz, ragaszkodással is viseltetett iránta; de e fegyelmet és ragaszkodást bizonyos eshetőségek alkalmával úgy nyilatkoztatná ki, mint ama lovag ki királyának igy felelt: — Szeretlek királyom s kész is vagyok érted meghalni, ha ügyed méltó és igazságos ! Brooks a bibliaterjesztő társaságnak volt egykor buzgó ügynöke s e minőségében gyakran lapozgatott a szentkönyvben. Erkölcsi érzékére mélyen hatottak a följegyzett hagyományok, s kivált az evangélisták által hirdetett felebaráti szeretet tanai. S Brooks nem csak olvasta az ó és új testamentomot, de magyarázni is kezdte a bibliát, s így tudtán kívül bölcsész lett, a mennyiben egyszerű eszével nem egy tételét fedezte fel amaz elméleteknek, melyeket a filozófia tudatosan már rég rendszerekbe foglalt. Sajátságos ember volt, durva matróz-ruhában bölcselő, indeterminista, ha így szabad mondanom, ki anélkül hogy tudományos elméletekből merítette volna, mégis egyedüli feltétele gyanánt vallotta az öntudatot. A saját tapasztalatain való okulás tette őt jobbá, nemesebbé, vagy a szentkönyv gyakori olvasása? Azt hiszem, mind a kettő. II. Parker, te, kit tört játékszerek romjain egy nyájas tündér korán beavatott az eszményi gyönyörök élvezetébe, kedves szőke fürtú gyermek, neked egy egész fejezetet szentelek. Ki ne bocsátaná meg, ha a legfiatalabbról legtüzetesebben szólok. Tavasz az arcon és tavasz a színben. Mily édes elnézni a bimbó fakadását, s mily érdekes a zsenge gyermekkor, midőn homályos sejtelmekre dobban meg a szív először. De rövid a múltad, te, szegény gyermek, s mégis, mily gazdag eseményben . . . Egy polgári ház udvarán két gyermek játszott a kövekkel. Az egyik Parker, a másik Emma, egy tudós ember leánykája, kinek édes anyja hamar elhalt s a gyermek mostohájának keze alá jutott. A kis leányka csinytalan volt s mindig lerombolta a kis kövekből rakott várat, melyet a Parker keze épített. E réven folytonos volt a harc a két gyermek közt. Kibékültek olykor, de ismét csak szétválaszta őket a különböző kedvtelés, mivel Emmának minem kedve telt abban, hogy valahányszor Parker várat épített, azt irgalmatlanul elsöpörje a föld színéről. A kis Parkert pedig mézes kaláccsal sem tartoztathatták volna vissza attól, hogy valahányszor csak szerét tehette, ne az Emma vállaira rázza a lombokon csüggő harmatcsöppeket, melyek ragyogó gyöngyök gyanánt peregtek a leánykára. Várjon csak azért rombolta-e szét Emmibe a játszótársa várait, hogy jót nevethesen, s csupán csak azért árasztotta-e el a pajkos fiú a leányka vállait harmatcsöppekkel, hogy a sérelmet megtorolja? Vagy azért történt e csintalankodás mind a két részről, hogy egy-egy nyájas tekintettel ismét megbocsássanak egymásnak ? — nem tudom. Ki fürkészhetné ki két gyermek kedélyének még az ösztönszerű sejtelemnél is titokszerűbb mozzanatait ? Annyi tény, hogy idők múltán egyre kevesebbet boszantották Parkert a bájos gyermekleány csínyei és Emma sem neheztelt oly komolyan a hideg harmatcsöppekért, bárha azok hőmérséklete mitsem változott Tény továbbá az is, hogy valahányszor a mostohaanya szívtelen bánásmódja a kis leánykát elkeseríte, s ez könybe lábbadt szemmel lépett ki az udvarra, a Parker szívét is mindig szorongatta valami, ami nagyon közel állt az ellágyuláshoz és részvételhez. — Mi bajod van ? — kérdé egy alkalommal a fiúcska a gyermekleányt, látva hogy ez az uzsonnáját érintetlenül ott hagyta. — Anyám megkeseríti még azt a falat kenyeret is, melyet számomra, oly szűken mér ki. Parker! ilyenek-e az anyák mind. Ilyen-e a tied is ? — Az én anyám nem büntet, nem dorgál. Ha rosszat cselekszem, sir. — Nattetől hallottam, hogy ilyen volt az én első mamám is. Be szerettem volna ismerni, — mondá a leány könybe borult szemmel. — Neked mostohaanyád van és ezért óvakodnod kell. — Óvakodnom? de miként? — Ej ! — kiálta föl a kis Parker bizonyos erélylyel, mely gyermeknél meglepő, — majd módját találjuk ! — Módját ? Hogyan képzeled ? — Egyszerűn úgy, hogy ha én nagyobb leszek, megvédlek minden gonosz bánásmódtól! — Te Parker ? Te ? — Én hát — te feleségem leszel, s akkor senki sem bánthat. — Tudod mit, ne várjunk egy percig sem. Legyünk mindjárt férj és feleség, —tanácsolta a gyermekleány, bizalmat merítve lovagias védőjének hősiességéből. (Folyt. köv.)