Fővárosi Lapok, 1885. február (22. évfolyam, 26-49. szám)
1885-02-01 / 26. szám
170 r TM Terefere a féltékenységről. (Hátrahagyott kézirat.) »A bál csak úgy élvezet, ha benne senki sem érdekli mélyebben a szivünket.« Ezt egy öreg világfi mondta, ki úgy szólván a tánctermek síkos talaján őszült meg. »Mily képtelenség!« — kiáltotta rá az aranyos ifjúság. Valóban annak tetszik első hallásra. De gondolkozzunk csak kissé rajta s be fogjuk látni, hogy a víg élet rokkantjának, ki annyit tapasztalt, van egy kis igaza. Kis körben, kedélyes estélyen, (kivált ha van jó elefántunk, megfizethetetlen hasznos állat, mikor jól végzi dolgát,) páholyban vagy kiránduláson nagy gyönyörűség, ha ott van közelünkben az ideál, a futó időnek azt a varázst kölcsönözve, mely nélkül az élet csak tengődés. De más egy nagy bál! Mit szenved egy szerelmes ifjú, ha látja, mint rajongják körül az eszményét! Jön egy fiatal nagyúr, ki most került haza Kelet-Indiából, hol — mint a lapok kikürtölték — tigriseket lőtt. Az is bókol a szépek szépének s a szerelmes ifjú szive reszket. Majd egy kopasz, de milliomos báró közeledik, ki nem szép ugyan, de hát megeresztheti a Jupiter hires aranyesőjét ! Húsz fiatal lány közül tizenkilenc okvetetlenül hozzá menne az ő milliomjaihoz. (Ezt a féltékenység súgja a szerelmes ifjúnak.) De hát mit akar tulajdonképp ez a rové egy ily fiatal lány körében ? Istenem, Kant hetven éves volt és nagy bölcs is volt, midőn előadásait egy szép fiatal nő szintén látogatta s mikor egyszer nem jelent meg, »a tiszta ész bírálója« fenakadt előadásában, mert kereste a tanterem hiányát. Ha egy hetven éves bölcsre is ily hatást gyakorolt a szépség, mért ne érdekelné a mi bárónkat, a ki nem bölcs és még csak ötven éves ? S jön egy nyalka tiszt, ki az udvarlás virtuóza, remek táncos s csak úgy röpíti az ideált a keringőben. A szép lány jól mulat, hall kelet-indiai történetkéket, hatásos bókokat, a rajongó szerelmes ifjú pedig csak hallgat, töpreng és félt. Érzi, hogy ha szólna, megvernék a versenyben. Csak szerelméről tudna szépen beszélni, de arról csak négy szemközt lehet. Érzi azt is, hogy voltaképp ő még nem sokat nyom a latban: nem rég lett fogalmazó. A cotillonban veti csak reményét. Az az édes tánc, áldott legyen, aki föltalálta. Két széket összekötni batuszt keszkenővel, két óra hosszán át az ideál mellett ülni s mindig csak vele beszélni — ez csak a gyönyör! Igen, de elfeledt valamit, azt, hogy a székek mögé is oda tud férni egy tigrisvadász, meg egy milliomos báró. A katonatiszt pedig akkor viszi táncba a szépet, midőn a suttogó dialog veleje következnék. Hát még a »női választás«, a féltékeny férjek és szerelmes ifjak purgatóriuma. Hány kotillon-jegyet kapott már az a tiszt, a bárónak is jutott egy virágszál, mégpedig a mellbokrétából. Mit jelent ez ? Bizony, ennek az ifjúnak több élvezete lehetett volna, ha szívét senki sem érdekli e bálban. »A féltékenység nevetséges,« — szokta mondani a szép, fiatal nő, ha félti a férje. Chapell kérdezte egyszer Moliére-től: »Mért oly féltékeny ?,» a »Mizantróp« költője pedig azt felelte rá : »Csak az nem féltékeny, aki nem szeret!« Néhány évvel ezelőtt Párisban közsajnálkozást ébresztett egy ifjú esete, ki féltésnek esett áldozatul. Egy főrangú család palotájában bál volt. Csak telivér urak és nők voltak hivatalosak. Egyik-másik börzebáró nem adta volna sok kincsért, ha meghívást kap. De nem minden ajtó tárul föl az arany hatalma előtt. Van elég, ki az ily ajtók mögött otthon van, noha földi javakban szegény, ősökben azonban gazdag. Ezért többre nézik, mint a milliomos parvenue-t. Egy ilyen ifjú lángolt a palota szép fiatal asszonyáért, ki ez este olyan különös, új, sárgaszín atlaszban fogadta vendégeit, amilyen szint eddig nem látott senki. Gyönyörűn állott fekete hajához és szemeihez. Az ifjú sóvárogva nézte. — Mért oly levert? — kérdé a grófnő. — Mert holnap Olaszországba megyek s nem jövök addig vissa, mig el nem felejtem. — Uram! — Ne haragudjék grófnő! Én hős tettet követek el: legyőzöm legnagyobb ellenségemet, ömagamat. Pap fogok lenni, szakítva a világgal. Egy utolsó kérésem. Ruhája tele van apró csokorral, adjon belőlük egyet. A grófnő megszánta s adott neki egyet. A férj nem látta, s ez jó. Valóságos Othelló s valóságos Akhilles. Volt már vagy harminc párbaja s öt embert lőtt agyon a »becsület mezején«. Az ifjú boldogan tűzte gomblyukába a narancsszínű szalagot s rohant a mellékterembe, az oroszlán torkába. Elébe állt a gróf: — Uram, ez a csokor az én nőm ruhájáról való. Más nőnek nincs ilyen színű ruhája. Tőle kapta ? — Nem. — Hát hogy jutott hozzá ? — Midőn a grófné mellett álltam, egy gyöngén feltűzött csokrot, mely úgy is leesett volna, leszakiték ruhájáról. Ez az. — Csakugyan maga szakitá le ? — Én. — Becsületszavára. — Arra! — felelte az ifjú elpirulva, mert még soha sem hazudott. A grófnő meg volt mentve egy kellemetlenségtől, de nagy áron. A féltékeny férj másnap segédeket küldött az ifjúhoz, számon kérve a vakmerőséget, hogy az ő nejét vakmerően és ok nélkül kompromittálni akarta. És az ifjú nem mehetett kolostorba. Még csöndesebb helyre jutott — a sírba. A féltékenység olykor ily tragédiát, de legtöbb esetben csak komédiát csinál. Akármit mond Moliére, a féltékeny férj rendesen komikus jelenség. A feleség pedig, kivált ha — — P’iona. (Angol beszély.) Jöttünk le a hegyekről. Tegnap még fenn voltunk s ma fölnézve e hegyekre, úgy tetszik, mintha fejünk az égben lett volna. Láttuk lemenni a napot ünnepi fényben, a hótetőket tűzfénykint ragyogva s egyik csúcsot a másik után emelkedve ki, mint ha haldokló fejedelem ágyához a leányai gyűlnének, aztán az ég tiszta, hideg és szürkés kék lett, mint egy óriási jégtábla, a vén csillagok kibújtak s a hiú hold ugyan csak nézte magát a sötét-zöld tó mély tükrében. Begomboltuk felöltőinket, mikor lefelé haladtunk. Lassan kint leértünk és élveztük a kecske szereteteket és valillinát, az után pedig a szalonba vonultunk és beszélgettünk. Elváló jelen lévő társaság valánk. Az ily elválásban mindig van valami mélabússág, de azért úgy beszéltünk róla, mint mi angolok általában szoktunk, az érzelgés minden nyoma nélkül, nevetve az elmúlt kalandokat és tervezve a jövendőbeli találkozásokat. — A jövő évben meg kell néznünk a Sella-szorost, mondta a hölgyek egyike. Rendesen nők az elsők az ilyen tervezésben. Mr. W. Pontresinában már mindent elmondott nekem. A Rosey-korcsmában kell majd meghalnunk és hajnali két órakor indulnunk. Az egész kirándulás, ha a hó jó állapotban van, tizenöt órát vesz igénybe, de akkor aztán a világ legszebb kilátását élvezhetjük. És a Pit Campaccio! Nem távozhatom anélkül, hogy azt meg ne nézzem.« — Mi megpróbáltuk a múlt évben, tudod, — felelte Grus. — De egy átkozott hóvihar épp a Bernina-szorosnál lepett meg. De azért volt egy kis tréfánk. Emlékszel, hogy elborítottuk hólabdákkal a véletlenül arra menő utazó kocsit !« És Gus, ki igazgatója volt, nem akarom megmondani, hogy melyik iskolának, erre a pajzán visszaemlékezésre örömében a kezeit dörzsölte és nevetett hős tette fölött. — Valami olasz nemes úr kocsija volt — szólalt meg a Gus testvére, Miss Brooke. — Épp akkor vett nőül egy erről a vidékről való leányt és elvitte magával Olaszországba. Emlékezem még az arcára is, olyan csinos, ragyogó arc volt! Az egyik ablakon nézett ki, nevetve a hólabdákon. Miss Brooke tovább beszélt az ő kedves modorában, de mi kevéssé hallgattunk reá. Fáradtak valünk és kedvetlenek. Sajnáltuk vagy örültünk rajta, hogy el kell válnunk. Aztán elbúcsúztunk és mielőtt a nap fölkelt volna, már mindnyájan szét voltunk szórva a hegyek oldalain, mint az a marék mag, mit a velencei lány a Szent Márk galambjainak széthint. Hrookekesen nem váltunk el. Mi régi barátok voltunk és elhatároztuk, hogy még egy ideig együtt utazunk. Ismeretségem a doktorral még abból az időből való, mikor segédtanító volt egy magániskolában, én pedig akkor a rövid kabátok és magas kalapok viselhetésének dicsőségétől voltam elkábulva. Nővérével szintén akkor ismerkedtem meg. Ez sokkal fiatalabb volt Gusnál s körülbelől egy idős velem. Barátságunk az ellenségeskedés játszi évődésére volt alapítva. Akkor még fésületlen hajam és tapasztalatlanságom miatt szokott volt boszantani. Most célzásai leginkább radikális elveim és demokratikus ízlésem ellen voltak intézve. Kérdezte, hogy ha oly demokratikusan gondolkozom, mert nem veszek nőül egy mosó leányt, hogy magamat fényes példává emeljem. Kinevetett, amiért nem bámultam azokat a helyeket, melyekért ő rajongott, Svájcot átalában és az Engadint különösen. — De nekem szintén rendkívül tetszik, — szakítám félbe szeliden. — Csak egy kicsit sok már a jóból. Csupamező végtelen hócsúcsok, fenyőerdők, kék és tiszta ég, mint a kristály és éppen olyan hideg is. Ezek mind igen szépek a magok helyén, elismerem, de jobb szeretnék már valami kevésbbé nyomasztót látni. Kissé többet érezni s nem mindig csak bámulni, ha már külföldön utazom. — Igen, ez az, — viszonzá. — Amit itt lát, az mind igen nagy önnek. Jól is teszi, ha jövő szünidejét Margateben tölti. Lett volna csak ez éjjel St. Morizban hideg, nem hiszem, hogy ma lélegzeni tudnánk Chiarvennában. Sűrű köd födte el előttünk az eget, melyen keresztül a hegyek csak úgy látszottak, mint kísérteties árnyak. Tegnap egész nap lefelé jöttünk, hol rövid, szakadozott, hol fel és le menő ösvényeken, szakadékokon, hátunk mögött hagyva a nagy jéglapokat, melyekre a természet oly sok titkos tanítást irt föl.Csevegve haladtunk sötét erdőkön keresztül, zúgó vízesések mellett, láttunk furcsa kis falukat fehér és barna játékszerű házacskákból, melyek mint madárfészkek voltak a sziklahasadékokba építve. De lassanként meglepő kép tárult föl előttünk. A hegyoldalt már olajfák és szőllők dísziték. A hegyek maguk is ragyogtak a nap sugaraiban, aztán elhaladványodtak, és ragyogtak újra szelíd, lágy, áttetsző színekben. Lépésről lépésre mindinkább leértünk a-imelegség, szépség, szín illat és öszhang hazájába", Olaszországba. Comoban aztán elváltunk. Az igazgató szünideje eltelt, s haza kellett mennie, ami miatt bármelyik tanítványa sem lehetett lehangoltabb vagy rosszabb kedvű. — On Myles, szerencsés fiatal ember! — szólt hozzám irigyen. — Önt nem viti haza egy sereg fiatal barbár, tintás újakkal. Ön bebarangolhatja kedvére a Hornét és Cicero szép klasszikus hazáját. — Biz az jó is. Lássa, nekem ez évben annyit kell látni ebből a vidékből, amennyit csak lehet, mert úgy is arra vagyok ítélve, hogy a jövő szünidőmet Margate-en töltsem. — De bármerre járjon, mégsem igen fogja megtalálni azt a bizonyos mosóleányt. Ez a faj nem létezik, — kiáltott Miss Brooke kötődve, míg a saját gyűrött ruhájára szomorú pillantást vetett. — Igazán nem létezik ? — kérdem hitetlenül. De ekkor már a hajó, amelyen álltam, elkezdett zúgni és locsogni a vízben, mint egy tengeri szörnyeteg, ami volt is tulajdonképp. Az igazgató még kiáltott utánam valamit Ravenoról, Stresáról és ebédről, s én a fodros, hullámos, táncoló tavon át Menaggioba értem s ott töltöttem az éjt. Másnap reggel a gesztenye erdőn keresztül Porlezzába sétáltam, a honnan hajón Luganóba mentem s aztán szőllők közt aranyos gabnaföldeken és erdőkön át másnap Luinóba jutottam. Itt egy nagyon csinos kis vendéglő van, két testvér tulajdona, kik pincérek voltak Milanóban. Eredeti két kis ember. Nagyon hasonlít egymáshoz, csak hogy az egyiknek nagy, barna hús szeme van, míg a másiké kicsi fekete, villogó. Mindent maguk csinálnak a vendéglőjükben, főznek, kiszolgálnak, tisztogatnak. Az egyik elkészítő villásreggelimet, a másik behozta, és mikor elkészültem vele, mind a ketten megjelentek, hogy bókjaimat hallják a reggeli jóságáról. — Jó idényük volt ? — kérdem. Fejüket rázták. Ez volt az első idényük és ők keveset is vártak, de fájdalom, az eredmény még e csekély várakozásnak sem felelt meg. A múlt éjjel azonban még is akadt egy kis szerencséjük: egy beteges ur az egész első emeletet kibérelte. — De ma már tovább megy! — szólt a szomorú testvér. — Igen, de ő egésségi szempontból utazik s nem kívánhatjuk, hogy örökre itt maradjon, — felelte a másik. — Mi baja van a beteges urnak? — kérdeztem, nem annyira érdeklődésből a beteges úr iránt, de kedvem támadt meghosszabbítani a társalgást a két kis emberrel. — Az ő betegsége a kor. — szólt a fekete szemű testvér. (Folyt, köv.)