Fővárosi Lapok, 1885. április (22. évfolyam, 75-100. szám)

1885-04-01 / 75. szám

Szerda, 1885. ápril 1. 75. szám. Huszonkettedik évfolyam. Tl/SjTTÁ *n AQT T k TVYFT ...Pfe,ésidii:... PlfVH ilillkM I ift ■ IJfV ................. V MHBMi SäB9 HBHHwKMHHHHI Athanaeura-epulet) Megjeumti a kiadóhivatalba SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. küldik. Előfizetési f­elhívásunkat a „Fővárosi La­pok“ 22-dik évfolyamának második negyedére ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára: negyedévre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. A posta­­utalványok vagy pénzes levelek igy címzendők : »A Fővárosi Lapok kiadó­hivatalába, Budapest.« A visszatérő katona. (Burns.) Midőn megszűnt a harc-vihar És visszatért a béke S atyátlan árvák s özvegyek Voltak kiséretébe’: Elhagytam a sátras mezőt, A hol soká lakoztam , Egy táska minden birtokom, , Melyet magammal hoztam. Víg volt szivem, rabolt vagyon Szennye nem sírt utánam, Szép Skóciám, hazám felé Ballaghattam vidáman. A Coil partjára gondolok, NanCym forgott eszemben, S az a bűvös mosoly, melynek Mint ifjú, rabja lettem. Elértem végre a mezőt, Hol egykor játszadoztam, El a malmot, el a fényért, Hol néki udvaroltam, Ott jártam most házak körül, Utána leskelődvén; Elfordulék, mig felfakadt könyveimet törölém. Ál-hangon szóltam: »Szép leány, Szép, mint bokrod virága, Beh boldog, oh beh boldog az, Ki szívedbe van zárva ! Táskám könnyű, utam nehéz . . . Hadd nyugszom itt kissé meg : Szolgáltam a királyt s hazát, Adj szállást egy vitéznek !« Olyan mélán tekinte rám, Oly bájoló erővel. . . . »Én is szerettem egy vitézt, Sohsem felejtem őt el! Szegény házunk, szűk udvarunk Szivesen lát, csak térj be . .. E szél­ jelvény — e szép csokor — Légy üdvözölve értté !« Nézett s mint rózsa elpirult, Majd liliom-fehér lett, Keblemre dőlve felsikolt: »Te vagy, kiért én élek !« »Eg­y föld urára esküszöm, Ki a szerelmet áldja, Én vagyok az ! . a hűség most jutalmát megtalálja. Megszűnt a harc, itthon vagyok, Hozzám te hű maradtál. Tárcánk üres, de szívünk dús S külön sohsem szakad már !« És monda ő : »Hagyott nekem Öreg szülém vagyont s pénzt, Hű katonám, szerelmesem ! Abban veled veszek részt.« A kalmár kincs után futás, földmives is azért ég; Katonának java, kincse : Becsület és dicsőség. Ne vesd meg a szegény vitézt, idegenül ne nézd őt; Hazája a vész napjain Benne talál hű védőt! T­évay József. ----~*K4n­.#**-----* Mikes szerelmei. (Történeti beszély a Rákóczi-id­őkből.) irta 1*. Szathmáry Károly. I. Zágon szép és népes székely község Erdély leg­szélső délkeleti sarkán, havasoktól környezett gyönyörű vidéken ,hol a bércek fején hó korona csillog s a he­gyek lábában tavaszi pompában virágok felelnek.« Itt lakott az öreg Mikes Pál az ő kedves élete párjával Torma Évával, mint egyetlen nagyobb bir­tokosa a községnek s egyik előkelő nemes ura, primora a székelyföldnek. Egyetlen gyermekük volt a körül­belül 20 éves Kelemen, egy csinos szöghaju ifjú, ki nem rég került haza az enyedi kollégiumból, hol ősi szokás szerint iskoláit végezte. A Mikesek ősi háza keleties székely modorban volt építve, magas zsindely fedélre és köröskörül ba­rátságosan hívogató tornáccal, melyet cifrán faragott faoszlopok tartottak. A régi ház előtt tágas udvar terült el, rakva jó karban tartott gazdasági épületekkel; elején cifrán faragott és még cifrábbra festett galambbogos kapu­val, melynek szárnyai — a gazda vendégszeretetét jelezve — még éjszakára sem szoktak betéve lenni. Minek is ? Hisz a jámbor gazda minden tisztességes látogatóját, ki fölkereste, azzal szokott fogadni, hogy »Istené a szállás« ; ha pedig valaki gonosz szándékkal közelednék, mire való a Nyiffancs, meg a Lába viszi a két óriási fehér komondor, melyeknek kutyaköteles­­ségek további bírói vizsgálatig a gyanús embereket letartóztatni. Azonkívül ott van még az a sok régi cseléd, kiknek némelyike, még az öreg házigazda aty­ját, Zsigmond urat is szolgálta s ki jobban vigyáz gazdája holmijára, mint a saját két szemére. Az ősi lak tornácáról egyik oldalon több holdnyi öreg gyümölcsfákkal beültetett kertre s azon túl a kis patak völgyére van kilátás; másik oldalon pedig a pompás határszéli havasokra, melyek Erdélyt Havas­alföldétől elválasztják. A terjedelmes Mikes-kuria mellett még emelkedett egy másik, a László családé; de ez már korántsem volt ilyen jó állapotban, mint mondani szokták a gazdát siratta. Volt is miért, mert egykori gazdája László Mihály, mint Tököly Imre hive kibujdosott volt az országból s él-e még, vagy régen elhalt, arról csak a fecskék tudnának szólani, melyek tavaszkor vissza-vissza térnek s ha még él, ott láthatnák a Fekete tenger partján Nikomédia környé­kén, hol vezérével együtt siratja elhagyott hazáját. A László-kúrián ugyancsak meglátszott, hogy oda van a gazda, sőt a gazdasszony is többet gondol a búbánatra, mint háza és gazdasága fenntartására. Az öreg udvarház fedelét vastagon lepte el a zöld moha s a­hol a rodhadó zsindelyt ez nem fedezte, nyilatok támadtak, melyeket egy-egy szalma kévével foltozott ki a hűséges udvarbiró. A gazdasági épületek még ilyen korban sem voltak s a havasi szél átsüvöltött a fedeleken, melyeket nem gondozott senki. Néhol még a ház tornácának oszlopai is meg voltak inogva s még szomorúbb képe lett volna az egésznek, ha nem lett volna egy gyöngéd kéz a háznál, mely a tornác kö­nyöklőit megrakta virággal s az oszlopokra felfutókat eregetett fel, melyek gyarlóságaikat fedezték. Elhagyatott volt a terjedelmes kert is; a gyü­mölcsöst, vagy mint Erdélyben nevezik, a szilvást vad hajtások verték fel; az utak el voltak hanyagolva, csak az ablakok alatt lévő virágos kert volt jó karban tartva; úgy hogy a pompás violákról, rezedákról kel­lemes illatot hordott át a tavaszi szél még a szomszéd telekre is. Itt lakott a szegény szalma özvegy-asszony László Mihály­né, egyetlen leányával az arany hajú Lórikával. Az akkori erdélyi szokás szerént, az előbb falusi iskolákban, írni olvasni — a kollégiumokban pedig mondhatni csakis latin nyelvet tanult fiatal emberek, a­mint az utóbbi helyről visszatértek, tanulói pályá­­jukat befejezettnek lárták és hazatérve Ovidius, »Amorum­ liberjéből« álló költői ismerettel mulattat­ták a közel vidék kisasszonyait, vagy mezőgazdaság­gal és vadászattal töltötték idejüket, mert az egykori fejedelmi udvarok tovább­képzése, politikai és hadi­­ tekintetben, öreg Apaffy Mihály uram halálával vég-­­­képen megszűnt volt. Az ifjú Mikes sem igen töltötte egyébbel idejét, kivéve, hogy azt a néhány latin szerzőt, historiás és verses könyvet, melyek atyja könyvtárát képezték, olvasgatta üres idejében. Pedig ő maga is megvallotta magának, sőt sokszor érezte is, hogy lelkét e foglal­kozások ki nem elégítik; mert olvasván Cserey és Szalárdy uramnak krónikáit, melyek ez idő szerint csak kéziratban jártak kézről kézre, vagy hallgatván édes atyjának elbeszéléseit, a régi szép időkről, az igaz székely nemesi vér fel-felpezsdült benne; és ilyenkor azon meggyőződésre jutott, hogy mégis, vala­micskével többre van teremve, hogy sem édes atyja mellett, annak a pár száz hold földnek megművelésé­ben segédkezzék, vagy a »Csilános« aljában, a nyulat, rókát kergesse. De hát csak bele kellett mindezekbe törődni, mert a tizennyolcadik század elején, Erdélyben, a po­litikai élet csaknem teljesen szünetelt; a hadi élet természetesen még inkább; s ha volt is néhány olyan előkelő család, melynek tagjai, a német császár és magyar király nem­régiben felállított kormányával kibékülve, Kolozsvárit vagy Nagy-Szebenben hivatalt vállaltak : ez a szellem, a székelyföld véghatáráig és a nagyobb birtokú közép­osztályig, még nem hatott el annyira, hogy a letűnt magyar világot elfelejtsék, s az egyszerűbb nemesi családok zsindely fedelei alatt, titokban még mindig várva várták, hogy vagy a buj­dosó Tököly fejedelem valahogy visszatér, vagy az ifjú Apaffy Mihályt bocsátják vissza Bécsből, vagy végre, a nagyhírű Rákócziak unokája lengeti még Erdély­­ország felett, a független fejedelemség lobogóját. Ilyenforma visszaemlékezéseken évődött az öreg Mikes Pál is, Kelemen édes atyja, kinek hajdan része volt az erdélyi nyilvános életben, és bizony mint a székely mondja, egy katlan petákért sem tudta volna reá venni magát, hogy felmenjen Kolozsvárra, a gu­bernátorhoz, a lefejezett "Bánffy Dénes"fiához, Bánffy Györgyhöz, vagy a Teleki­ és Bethlen urakhoz, kik mint ő vélekedik, a németnek egészen beadták dere­kukat,­­ hogy a régi atyafiság jussán beajánlja Kelement valamely kormányszéki, vagy megyei hi­vatalra. E szerint az ifjú Mikes nagyravágyásai és tehet­ségei ez idő szerint parlagon hevertek, ritkán kereste fel még a közeli kisvárosokat Kézdi-Vásárhelyet vagy Szt.­Györgyöt is , hanem ha a gazdaságban nem akadt dolog, vadászatra nem volt jó idő, vagy többször át­olvasott könyveire reá unt: elő­vette csákányát, — mint a botalakra fúrt furulyafélét az időben nevezték — és kimenve a kert hátuljába, hol a patak partjára kihajló öreg diófa alatt magának kellemes ülőpadot készített, reá gyújtott azokra az édes-bús erdélyi nó­tákra, melyeket a szomszéd kert aljában olyan szíve­sen hallgatott valaki. Ez a valak­i pedig nem volt más, mint a kis László Lórika, a szomorú szomszéd­asszony szép szőke leánya, a­ki bizony mi tűrés-tagadás, ha a furulyaszót meghallotta, mindjárt talált valami tenni valót kis kertjében: vagy gyomlálta virágait, vagy öntözgette ; de miután a virágos kertecskétől a kert alja jó távol volt, a furulyaszó pedig oda nem hallszott eléggé, már csak le kellett menni a szilvásba is, megtudni, ha vájjon érik-e már a gyümölcs, vagy valamely rossz ember nem tett-e kárt a kertben ? No de Mikes Kelemen sem volt vak, sem süket, hogy észre ne vegye, meg ne hallja a szép kis leány közeledését, mire azután természetesen a furulya el­hallgatott . Kelemen ur a deszkakeritéshez közeledett, melynek tudja isten, minő szerencsétlen esemény foly­tán éppen ott a diófával szemben, hiányzott az egyik felső deszkája. (Folyt. köv.)

Next