Fővárosi Lapok, 1885. április (22. évfolyam, 75-100. szám)

1885-04-01 / 75. szám

Az unokabátya bosszúja. (Francia elbeszélés.) Irta Daniel Bernard. I. — Kedves gyermekem, — szólt hozzám nagy­­néném, föltolva homlokára szemüvegét s a szokott bi­zalmas kifejezéssel tekintve rám, — tehát csakugyan tudni óhajtod, miért mentem én nőül a te Paillet nagybátyádhoz, a kinek olyan fakó-szőke haja volt s kinek egyéniségében egyáltalában semmi vonzót nem lehetett fölfedezni, kivéve jóságot kifejező arcát, mely némileg feledtette külsejének a hiányait. Hogy e ké­résednek eleget tehessek, egész történetet kell neked elmondanom. Végre is, az öreg embereknek egyetlen kedvtelése: a múltak visszaidézése . . Oh, mily boldog vagy te, öcsém, hogy még nincsenek emlékeid! Tudd meg először is, hogy az első forradalom idejében — mert nem mostani dolgokról beszélek én neked — nem voltak még arcomon láthatók ezek az ocsmány redők, melyeket, a mióta csak ismersz, min­dig láthattál s melyekről kétségkívül azt hitted, hogy velem születtek. A rémuralom korában én még csak tizenöt-tizenhat éves leányka voltam. Átalában úgy vélekedtek akkor felőlem, hogy csinos és szellemes va­gyok. Arcképpel szolgáljak neked? . . Mire való volna ez? Hiszen, Diderot azt mondja: »mikor nőkről írunk, szivárványba kell a tollunkat mártani«. Mosolygó szem, finom, karcsú termet, rózsás arc . . Jól látom csodálkozásodat a fölött, hogy ennyire megváltoztam, de mindamellett, becsületszavamra állíthatom, hogy a csinos külső ama kellékei megvoltak nálam. Csalódnék a­ki azt képzelné, hogy ama politikai viharok alatt, melyek Franciaországban dúltak, a ter­mészet is gyászt öltött az emberi vétkek miatt. Soha sem volt az ég mosolygóbb, a mezők illatosabbak, mint éppen a­­rémuralom tavaszán, mely oly sok vérrel termékenyítette meg a következő év tenyésze­tének a csiráit. Atyám és én gyakran kisétáltunk a tengerpart­hoz, feledni a Párisból hozzánk érkező szomorú híre­ket. Mindennap hallottunk újabb meg újabb szeren­csétlenségekről , majd a szegény foglyok meggyilko­lásáról, majd a király elitéltetéséről; közelünkben kitört a polgárháború; idegenek taposták a haza földjét s pénzügye hanyatlásnak indult. Atyám, a­ki már öregedni kezdett — mert én voltam utolsó gyer­meke — a kétségbeesés emésztette, erőtlen kézzel fenyegette a távoli hullámokat, melyek a szemhatáron megtörtek és melyeket angol hajók szeldeltek. E hajóknak a körrajzát olykor, a nyugvó nap bíborfé­­nyében, észre is vehettük. Kérdezd meg a környék legvénebb embereit, öcsém, kérdezd meg, ismerték-e atyámat, Arduin Zakariás kapitányt ? Talpig derék ember volt ő, maga a megtestesült becsületesség. Valóban, soha, keresve sem lehetett tisztább jellemű, romlatlanabb szívű férfit találni. Atyám, mint tengerész fia s ő maga is ten­gerész, soha sem panaszkodott a sorsra, mely két ízben is megfosztotta fáradságosan, küzdelmek közt, veszélyes utazásaiban szerzett vagyonától. Egy ízben Indiából visszatért, elefántcsonttal megrakott hajó­ján, egy fövényzátonyon akadt fenn; a tomboló vihar összerombolta a hajó vitorláit; minden oda veszett, a hajósok életén kívül, kik a csónako­kon menekültek meg. Máskor meg korzok foglalták el a hajóját, midőn gyanútlan közéjök elegyedett, mert nem tudta, hogy mig ő a világ másik részében utazott, Anglia és Franciaország közt hadüzenet tör­­­­tént. Mi, a többszöri csapásokat istenbe vetett biza­lommal tűrtük, ama szilárd hitben, hogy nem hagy el minket és hogy kevésbbé szükséges fényűzésben, mint gyakorlatiasan, okosan élni, kötelességeinknek eleget téve. Mi nem szerettük a forradalmat; mindenki tudta ezt, de nem igen merték szemünkre vetni. Családunk nagy becsületben és tiszteletben állt a vidéken !.. De, különben is, mi közünk volt nekünk a régi kormány­zathoz? Nem polgárok voltunk-e mi, »harmadrend­beli emberek«, mint a­hogy akkor mondták ? Így tehát nyugton hagytak minket s e türelmesség meg­engedte nekünk, hogy különböző alkalmakkor némi szolgálatot tehessünk az üldözötteknek, elősegítve menekülésüket, olykor menedékhelyet is adva nekik. S mindez kettőnknek, nekem és atyámnak a terhe volt, mert nagybátyád, Paillet, a­ki nagyon gyáva annyi államát jelentik. A fehér házban Chester Arthur eddigi elnök podgyászait csomagolják és szál­lítják a vasúthoz, míg a Grover Clevelandéit nagy ra­kásra halmozzák egy korridorban, a­mire azt a hir­telen élcet csinálták, hogy be akarja bútorozni a fe­hér házat, mert nem tudja még, hogy azt az állam szokta tenni. A fehér ház egyemeletes épület, nagy négyszögü, simára csiszolt kövekből s fehérre van festve. Innét kapta elnevezését. Olyan, mint a ma­gyar nemzeti múzeum. Mint minden elnök, Cleveland is itt fog lakni négy évig, két nővérével, kik közül az idősb férjes és két gyermek anyja, s pap bátyjával, kinek két fia van. Az alelnöknek nincs hivatalos lakása. Arthurnak rossz kedve volt, mivel Cleveland nem fogadta el az ebédre való meghívását, s az ünnepi Co­­­pély rendező bizottság a­helyett, hogy díszemelvé­­nyen az új elnök balján emelt volna számára ha­sonló helyet, csak tíz ülőhelyet küldött neki. Cleve­land türelmetlenül járt fel s alá, s a fehér ház felé olyan kézmozdulatokat tett, mintha Arthurt szerette volna már onnan kidobni. A városba jött idegenek nagy része egész éjjel nem aludt, mivel szállást nem kaptak. Lehetett látni terhet hordó családapákat bőrönddel, szélpárnával, plaiddel, nap és esernyővel, néha égjük karjukon gye­rekkel és szopóüveggel is, az egész családtól kö­vetve, s útközben a pajkos kérdést is hallva, hogy miért nem hozták el a gyermekkocsit is. Kidagadt nyakszirttel, elkeseredve barangoltak az utcákon. Az újságárus gyerekek kinálgatták a programmot s élő szóval magyarázták annak tartalmát. Előkelő tar­­tásu és elegánsan öltözött uracsok és hölgyek közül kirítt egy-egy szocialista alak dühösen fésülve tiz uj­­jával a szakállát, hogy mért ne lehetne ő is elnök! Bor és sörmérésekbe temperend­erek (mérsékletességi egyleti tagok) rontottak be, s bátra keltek a vendég­lőssel, hogy ez nem akarja üzletét ezen a nagy napon bezárni. A hotelekben és szálló­helyeken a nép mint a hering úgy össze volt préselve. A jövevények számát másfélszázezerre becsülték. A déli tartomány­beliek, nagy, széles karimájú kalapban s pókháló öltözék­ben, a vaskályhákhoz lapulva ültek, míg hidegebb ég­­aljiak, nehéz téli gúnyában, hogy­ egy kis levegőt érezzenek, a léghuzamos ablakokban derékig kitolták magukat az utcára. A díszmenet utcáin az üzérkedők székeket állítottak föl csekélységért, csak három dol­­l­­árért kínálva egy-egy ülőhelyet s a szenátusba és­­ Capitoliumba szóló belépti jegyeket mesés áron ad­ember volt, minden izében remegett, valahányszor egy-egy bujdosó érkezett hozzánk. • — Teringettél! — mondta atyám, — ha nő volnék, Paillet soha sem lenne vőlegényem! Tény, hogy gyávasága engem is nagyon boszan­­tott s szégyellem, hogy unokahuga vagyok. Eszem ágában sem volt, hogy valaha férjemül fogadjam. A tavasz folyamában arról értesülünk, hogy isten, kit egy kiáltvány által nem létezőnek mondtak ki, »legfőbb lény« név alatt újra elismerték s a para­dicsom szentjeit helyettesítették az uj hitvallás követ­kező jelképeivel: Igazság, Jog, Erény, Barátság, Mértékletesség, Természet sat., melyekkel az ünnepek is jelölendők voltak. — A nyomorultak! — kiáltott föl atyám, e képzelgő jakobinusokra gondolva. — Épp oly nevet­ségesek ezek, a minő vadak s még ostobábbak, mint a minő kegyetlenek! Vedd elő a kalapodat, Fanny, s add ide a pálcámat; szabad levegőt akarok élvezni, s szórakozni, hogy kiverhessem a fejemből ama ször­nyetegek ostobaságait. Egyetlenegy lelket nem lehetett látni ama kis város utcáiban, ahol akkor laktunk, ott az óceán partjain. Az emberek nagyobb része csöndesen meg­szorult a lakában, mint a farkasok a rengetegben; az élet nem nagyon rózsás volt a XVI-dik Lajos gyil­kosainak atyáskodó kormányzása alatt. Ha komor arcot mutatunk, bizonynyal azt mondják, hogy a jó polgárokat nyugtalanítjuk; ha pedig vidámaknak látszunk, valószínűleg azt, hogy a Convent hadserege felől a határszélről rossz híreket kaptunk. Közönyös arcot mutatott valaki ? Rögtön ráfogták, hogy nem érdeklődik a közügyek iránt s ama gyanúsak osztályába sorozták, melynek megron­tására elég volt valamely irigy ellenség vádja vagy a kémeknek mendemondák nyomán való bejelentése. Szótlanul ballagtunk atyámmal, szokott sétánk végpontja felé. Kigyózó ösvény vonult végig a ten­gerpart mentén, melyet itt-ott nehány csenevész tamarik bokor szegélyezett, néhol egy-egy kis ligetet képezve, mely mögött, a homokban szőllőültetvények voltak egészen a meredek partig, hol a lenyúló venyi­géket olykor a tenger vize is nedvesité. (Folyt, köv.) ták el. Legolcsóbban jutott hozzá az, a ki valamelyik bám­ész polgártársnak a kezéből kikapta s eltűnt vele a tömeg között. A fákat és oszlopokat csirkefogók (itteni műnyelven : b­afferek), foglalták el, házak te­tején, ablakaiban és balkonjain ember ember hátán. Legérdekesebben volt díszítve a nyugdíjasok palo­tája, az Unió színeit mutató háló szövettel volt az egész nagy épület bevonva, a főhomlokzaton tömér­dek zászló, guirland, festőn és az egyes államok cí­merei közepett kitűnt a kongresszusi palota Mam­­muth-képe, két oldalt a római liktorok fasces jelvé­nyeivel s fölötte heroldokkal, kik lantjaikat csata- és győzelmi dalokra hangolták, följebb Cleveland nagy olaj festésű arcképe, mig legfelül a tető párkányzat alatt az Unió sasa mindent betakarva s védve hatal­mas szárnyaival. Az épület különböző sarkain állot­tak: a szabadság istennője karddal és pajzszsal s az igazság istennője karddal és mérleggel. Egy magánházon a földtől a ház tetejéig létra volt rózsákból s fokain; »Sheriff«, »Major«, »Gouver­neur« és »Praesident« fölirásokkal, piros virágokból, melyek az elnök fokonkénti emelkedését jelképezték. Az elnököt két szenátor kisérte az Arthur fo­gatán. A kocsiba négy per le volt fogva. A fehér házba s onnan mindketten, Cleveland az Arthur bal­ján ülve, a Capitoliumba hajtottak, hol a szenátus már jóval elébb együtt ült. A merre a menet haladt, eget rázó éljenzés s örömkiáltás rezgette meg a leve­gőt. Voltak kalapfeldobálások és kendőlengetések. Még az indián főnökök is, primitív szerkezetű, két kerekes fa kocsijukban, melyeket közindiánok húz­tak : »Ugh ! Ugh!« kiáltásokkal adtak ürömüknek ki­fejezést. Az elnök az egész után fedetlen fővel volt s feje és kezével jobbra balra integetett; de mind eme lelkesültség mellett kocsiját sűrűn vették körül a lo­vas rendőrök s azután Slocum tábornok, törzskarával. Kevéssel ez után az ajtónálló kapitány szentori hangon jelenté a háznak : »Az egyesült államok el­nöke !­ s ősi szokás szerint az ajtóban ketyegő óra mutatóját vissza­fordítá. Cleveland az elnöki széket s Hendricks az al­elnökit elfoglalván, a szövetségi legfőbb törvényszék elnöke birói talárba öltözve kijelenté, hogy az állam két főhivatalnoka leteheti az esküt. Ezen először is az alelnök esett át, a szöveg elmondása közben jobb keze felső részét a biblián tartva. Azután aláírta az eskü­formát s megcsókolta a bibliát. Majd az eskető biró az elnökhöz a következő esküt intézte: »Ön esküszik, t­­ér ! Tárca Washingtonból. (A beiktatási ünnepély.) A yankee-konduktor nagyot kiáltott: » Vasint’n«, midőn a kora reggeli vonat berobogott az állomásra. Kiáltása különben csak formalitás volt, mert amúgy is szedelődszködtünk, tudva, hogy már Washington­ban vagyunk, de hát az amerikai lelkének könnyebb, ha azt a nagy nevet elkiálthatja, mert nagyon büszke rá. Március 4-dikén a »Daily Graphic« (naponként megjelenő képes lap), főlapján két életképet közölt; az egyik Buffalóból egy fiatal embert mutat, a­mint a boltban egy páva farkas szalmakalapú asszonyság­nak burgonyát méreget; a másik pedig Indiana ős­erdeiből lovász­sapkában, fütyre álló szájjal és ostor­ral kezében, lovai mellett gyalogolva, szánon élfát fuvaroz. Ma már ez a két fiatal ember embernyi em­berré lett, mert az ő kedvökért van az új világ kö­zepe Washingtonban, mert az egyiket iktatják a de­mokratává lett köztársaság elnöki, az utóbbit pedig az alelnöki székbe. Dicsérem az eszét Clevelandnak, hogy 3-diká ■ helyett a mikor merényletet terveztek ellene, 2-dikán érkezett meg s nagyot nevettem, hogy egy csomó csavargót fogtak el, kik az elnök elutazása előtt val­­lani nem akartak, mig azután igazolva lettek, hogy őket Byrne, a new-yorki »minta rendőrség« főnöke, mint titkos rendőröket a végből rendelte Albanyba, hogy Cleveland személyére felügyeljenek; s nevet­tem azon is, hogy a vasúttársaság által rendelkezé­­­­sére bocsájtott »palota vonatot« Cleveland nem fo­gadta el díjtalanul, hanem az általa kiszámított díja­kat oda­adta a pénztárnoknak, mert neki — úgymond — most már száztízezer dollár évi fizetése van. A rendes fizetés ötvenezer dollár, a többi mellékjáran­dóság. A nap jól kezdődött: a nap arany sugarai arany fénybe vonták az óriási kupoláju kongresszusi palotát s üde tavaszias futalom lengeté a zászlókat és guirlandokat, melyekkel a szövetségi főváros min­den háza el volt lepve. Az utcai lámpák el voltak tá­vol­itva s hely őket színes golyók foglalták el. Kato­naság járt föl s alá az utcákon zeneszóval s az »Ar­lington Hotel« előtt, hová az elnök szállt, fegyverével tisztelgett. Az ablakokban gyertyák, sok épület előtt kalcium-lángok égtek. A fehér házon és a Capi­­toliumon rendkívüli nagy vörös-fehér-kék csikós zászló lobogott a nyél felőli alsó sarkában, kék me­zőben harmincnyolc csillaggal, melyek az Unió ugyan­ Folytatás a mellékleten. 490

Next