Fővárosi Lapok, 1885. május (22. évfolyam, 101-127. szám)

1885-05-01 / 101. szám

Füst. Az éjszaka halk borulása leszállóit, Már ködbe veszett a puszta halom, Oh jöjjetek édes, üde tavasz álmok, Ringasson el az esti fuvalom. Páradt fejem nyugovóm lehajtom, Pillámra sötét fátyol nehezül. Oh adj pihenést nekem is, kegyes alkony, Lelkem kimerült, hozzád menekül. Csönd van. Csak alig zizeg a susogó nád, Nagy messze zokog pásztor-furulya ; Nem hallani mély dobogásu kolompját: Mert rég pihenőre vonult a gulya. Hüs szél fodoritja a szőke Tiszának Tükrét; le-lecsap fölibe a sirály. (írnek, dideregve, kopasz füzek állnak Egyre omoló, róka partjainál. Pásztortüzek égnek a fénytelen éjben, Nagy fellobogón ki-kigyúlad a láng. Elröppen a perje, kígyót ir a légben, Húzódik a füst, gomolyogva haránt. Fölszáll, kavarog, neki fekszik a szélnek, Illatja bűvös mámort keverő.­Úgy van, csalogat valamelyes igézet; Nincs, ellene állni, szivemben erő. Tűz helyje körül települve tanyázik Durva, de erőt lehelő deli faj ; Fáradtan elül, ki se’ hallik idáig, Lázzal pezségőn a világi zsivaj. Itt oly szabadon, oly igénytelen élnek, Mint a beduin sivatagja ölén ; Verőkbe vegyültek az ősi erények; Sejtelmek után vágyuk sose’ kél. Elszéied a nyáj szanaszét legelészve, Lompos kuvaszok összeterelik. Egy ki csikasz ordasokat vészén észre, Nosza hát, nekik mind, bottal leverik. Kunyhót hevenyésznek a tél-vihar ellen, Hol megvonul a feleség, gyerekek ; Bánat nekül, ám fukaron örömekben, Csak múlik az élet, mig lepereg. Oh boldog e nép, melyt a beteges kor Lázas rohamú folyama kikerül. Nem vonzza szemét tetején az arany por, Melyért botorul örvénybe merül. Nagyság, a tudásnak ezernyi varázsa, Hírnév, mely után milljó buta küzd.... ... Megroskad a tűz, beomolva parazsa, Tova száll, gomolyogva, szelíden a füst. rApcsey Áriám.---------------— A t u t a j o s. (Rajz.) irta Jakab Ödön. (Vége.) Mikor a környékben a reggeli harangok szólani kezdettek: a malomfalvi révhez közeledék. Messziről feltűnt már, hogy a rév tájékán egész csapat ember zsibong, sürgölődik, s úgy (Tetszett, mintha a gazdátlan tutaj is ott volna. Nem csalódott. A tutaj csakugyan ott vesztegelt szépen; ki volt kötözve egy vén fűzfa törzséhez, mint valami bilincsekbe vert hires gonosztévő. Csanádi Ferenc a váratlan örömtől szinte kö- nyezve ért oda. Nem is köszönté az embereket, hanem egyene­sen áldázkodni kezdett: — Az isten szentelje meg, édes atyafiak, hogy nem ereszték tovább! Mehetnék most bezzeg, ha fel nem fogták volna! Azonban az idegenek fenyegető lármával siet­tek eléje: — Gyere csak, az apád keserűségül Nézd meg: mit csináltál! S durván taszigálták le a rév bejárójáig. — Itt van, né! A tutajod neki ment és össze­törte egészen a kompot. Van mit fizess, ne félj ! A szerencsétlen tutajos megdermedve állott az idegenek között. Minden csepp vére az agyára futott fel s szemei előtt tökéletesen összefolytak, a világi dolgok. Csak annyit látott, hog.y a lábainál a Maros csendesen foly- dogál; az is — visszafelé. Idő kellett, a míg kissé magához tért. — Édes atyámfiai! Ne taksáljanak meg. Vélet­lenül történt. Szegény ember vagyok, gyermekeim vannak. Áldja meg az isten egyen-egyen mind­nyáj okát ! Hanem az emberek nem hajtottak semmit az esdekléseire. — A míg száz forintot a kárért le nem fizetsz, el nem viszed innen addig a tutajod, ha ide rothad is. Ügyeltél volna rá, ebadta mamlasza! Belátta, hogy haszontalan minden fáradsága ! Mit tegyen most ? Hova forduljon ? Szorongott, tépelődött jó darab ideig, de nehe­zen jött egy mentő gondolata. Már-már alélni kezdett a meddő tusakodás alatt. Végre nagyot sóhajtott és láthatóan megköny- nyebbült a sóhajtás után. Valami vigasztaló reménység villant fel lelkében. Szó nélkül vágott ki az országútra s elindult azon fölfelé, mogorván magába merülve. Oda került vissza az özvegy asszonyhoz, a kinél az éjszakát töltötte. Panaszkodva nyitott be a házba : — Végem van, angyalom, tönkre vagyok téve ! És lebeszélte a szerencsétlenségét. Az özvegy asszony, a mint megértette, hogy mi­féle nyomorúságba keveredett emberrel van dolga : azonnal komoly lett s nem mutatott több melegséget a szegény ember iránt, mint bármely más idegen. Közönyös arcáról világosan látszék, hogy az ilyen vendégnek nála lejárt a becsület. Csak a mi emberünk nem vette észre a hirtelen változást, mivel a feje bánatosan alá volt horgasztva. Zavartalanul folytatta beszédét: — Ne sajnálj hát nekem száz forintot adni, hogy segítsek vele a nyomorúságomon. Különben a gazdám mindenem elveszi. Visszafordítom én neked aprádonként. Az özvegy kesernyésen mosolygott szavára : — Persze! Nem kéne, hogy a számodra kol­duljak ? — Hiszen van pénzed kiadva. Te mondtad. — Jaj, galambom, azt nem arra gyűjtöttük! Csanádi Ferenc elbámulva kapta fel a fejét! — Rebeka ! Te beszélsz igy velem ? — Én hát ! A megsértett ember arca rémitőn elsápadt. — Hát én aztán kiért forgattam ki magamat minden vagy ónomból ? Kiért tagadtam meg a saját házam népit? Nem éretted ? He ? Nem reád költöt­tem az utolsó fillért is ? Mi ? — Ha költötte: élte. Nincs mit reám vessen. — S nem adsz pénzt ? — Azt tegye a zsebibe! Csanádi Ferenccel felfordúlt a világ! Erős pusz­tító indulat fogta el a belső részét s vérmes, homá­lyos tekintete előtt alakját vesztette minden, a mit látott. Vadul ugrott neki a lelketlen asszonynak s egy hatalmas ökölcsapással a földre terítette. Aztán az eszméletlen testen keresztülgázolva, kitámolygott a szabad levegőre. Azt is elfeledte jóformán, hogy hol van ; csak ment, vánszorgott, a merre a lábai vezették. Bolonditó szomorú képek rajzottak agyában: síró felesége, rongyos gyermekei, kiktől azt a hitvány kunyhót is elvették az ő hibája miatt! Kegyetlenül kínozta a kései bűnbánat. Kétségbeesve fúldokolta : — Jaj, jaj ! Azt én ne érjem meg soha! Egyszer csak azt látta, hogy a Maros partjára vetődött. Maga sem tudta,hogy miként jutott oda? Iszonyú mélység hallgatott előtte; a lomhán kerengő őrvény apró tölcsérekbe sodorta a vizet. Nézte, nézte az őrvény szédítő játékát s nagyot fohászkodott : — Uram, légy velem! A viz meglocscsant és vastag körgyűrűket ve­tett a felszínen: Csanádi Ferenc eltűnt mindörökre. A nap pedig tovább mosolygott az égen, a vi­rágok tovább virúltak a parton és a berek madarai tovább csicseregtek, mintha mi sem történt volna... A hableány. (Francia elbeszélés.) Irta Amlré Theuriet. (Folytat ás.) — On tehát rossznak tart engem, — szólt a leány tompán. E gyors változás és könyek láttára Evonyme lelki furdalást érzett. — Ejh, hiszen csak tréfáltam! — kiáltott föl, nyers hangjának nyájasabb kifejezést iparkodva adni; — hanem hát úgy vagyok én, mint Lafontainenek ama szamara, mely a kis kutyát akarja utánozni; az én tréfáim kissé otrombák. Bocsásson meg nekem s ne vegye komolyan ama szavaimat. Éppen ekkor, hallani lehetett, a mint Százszor­szép az ajtót kaparta s Antoinette sietett létörölni a könyeit. Lisle ur már visszatért s belépve, redőbe vonta homlokát és a fogai közt fütyörészett, mi nála rossz kedvet árult el. — Nos, atyám, — kérdezte a leány, — láttad-e az uj erdészt ? — Láttam, — dörmögte Lisle ur. — De, saját­ságos úri ember lehet ez. Előzékenységemet csak alig kegyeskedett figyelembe venni. Nem is tudom, honnan szedi most elő a kormány az ő hivatalnokait! — Mindjárt gyanítottam én, — viszonzá a leány, — ugy-e afféle vén mogorva medve ő ? — Vén?.. Dehogy! Harminc éves, komoly arcú ember s oly fekete szakála van, mint a korom. Antoinette arca némi érdeklődést fejezett ki; Evonyme pedig az uj erdész neve után kérdezős­ködött. — Duhournak hijják, — mondta Lisle ur. — Duhournak ? — ismétlő Evonyme, miközben fölkelt s távozni készült. — Nekem is volt ily nevű tanulótársam. Különös lenne, ha ez az erdész ugyan­az volna. — Duhour! — kiáltott föl Antoinette; — a név egyezik a személyleirással; alkalmasint önnek az ismerőse lesz az, Evonyme. Jó éjt; fáradt vagyok s aludni óhajtók. II. Másnap reggel Duhour Jakabot, ki a Lisle ur kíváncsiságát annyira fölébresztette, a fogadó reggeli látogatóinak zaja korán fölkelté. Pitoisetnek a házát, az egyetlen vendéglőt Auberiveben, éppen nem lehe­tett béke templomának nevezni. Poharak csörömpölése, a reggelizők hangos be­szélgetése, az ebek csaholása, összevegyülve a ven- déglősné rikácsoló hangjával, nem valami kellemes összhangot adtak. Az uj erdész nem tudott tovább aludni; hirtelen felöltözködött s ama hársfasorok közé menekült, melyek a vendéglővel szemben voltak s a folyócskának két ága közé szorultak. Eme fasorok, me­lyeknek »két vizközi séta-ut« volt a neve, a falut az auberivei régi apátsággal kötötték össze. E sétaút FŐVÁROSI LAPOK ............... HPÜ W mmB Athenaeum-épület) Megjelenik , . . . , • , . , “ta‘Ä.nÄtUT*T- SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY • küldendők. Péntek, 1885. május 1.________________101. szám.________________Huszonkettedik évfolyam.

Next

/
Thumbnails
Contents