Fővárosi Lapok, 1885. május (22. évfolyam, 101-127. szám)
1885-05-01 / 101. szám
egyik oldalán túl a malom terült, míg a másik oldalon a Lisle terraszszerűleg emelkedő kertje látszott. A nagy zaj, lárma Dubfour Jakabot éppen nem gyönyörködtette. Miután oly szerencsés volt, hogy midőn az erdészeti akadémiából kilépett, azonnal alkalmazást nyert szülővárosában, családjától csupán egyszer vált meg, mikor Németország erdőségeiben tanulmányozás végett utazgatott. A vendéglői élet éles ellentétben áll a nyugalmas, rendezett szülői házzal s igy nem csoda, hogy itt most idegennek érezte magát és sehogy sem tudott ideiglenes lakásával megbarátkozni. A zöld lombok megpillantása és a folyócska moraja pillanatra földerítették őt s vidám gondolatokat ébresztettek benne. De a mint ott sétált a hársfasorok közt, szive újra elszorult s a mindennapi élet egyes ismerős részletei ismét fölélesztették benne a honvágyat. A molnár rétjén kiterített vásznak szülővárosára emlékeztették őt s anyjának tevékenységére a nagy mosásnál; a viruló gyümölcsös kertek pedig azt a kertet juttaták eszébe, a melyben nővérei délutánonkint, a bokrok árnyában, hímzéssel foglalkozni szoktak. Mialatt ő visszaemlékezéseibe merült, nem is gyanította, hogy ama pillanatokban ő alapos megfigyelés tárgyát képezi. Lisle Antoinette kisasszony megpillantotta őt a térrészről s azonnal sejtette, hogy ez az ismeretlen sétáló nem más, mint az atyja által lerajzolt erdész. Sűrű levelű mogyoróbokor mellé rejtőzve, annál nagyobb kíváncsisággal szemlélte ő e férfit, mennél kevésbbé felelt ez meg ama képnek, melyet felőle alkotott. Duhour Jakab nem volt szép ember, de szabálytalan, szigorú és erélyre valló vonásai, mélyen fekvő szeme, széles homloka, arcának jelentékeny és férfias kifejezést kölcsönöztek. Az erőteljes fiatal embernek büszke magatartása jellemszilárdsága s akaraterőre mutatott. Gyorsan járt föl s alá, kezeit zöld egyenruhájának a zsebébe merítve, s kissé meghajtva a fejét. Aztán hirtelen fölvetve azt, mintha valamely gyötrő gondolattól akarna szabadulni, gyorsan visszatért a vendéglőbe. Nem akarta, hogy a szomorú gondolatok erőt vegyenek a lelkén. Mint tettek embere, a töprengést hiábavaló és egésségtelen foglalkozásnak tekintette s hogy attól szabadulhasson, elhatározta, fölkeresni az erdőt s megismerkedni a területéhez tartozó alerdészekkel. Félórával később már ama hegyes erdőségben járt, mely Auberive és Vivey közt terül el. Duhour nem csalódott ama föltevésében, hogy egy hosszú séta elég lesz erkölcsi egyensúlyának helyreállítására. Már az erdőmegpillantása is meggyógyította őt. Mint erdésznek a fia és unokája, szenvedélyesen szerette hivatását. Az erdők magányában, hol az élet oly nyugodtan foly, igen jól érezte magát, a folytonos és gyümölcsöző tevékenységet találta ott föl a csöndes környezetben. Az erdő soha sem néma ugyan, de mindamellett kedves, megnyugtató benyomást okoz. Alig haladt tán száz lépésnyire az erdőbe a fiatal ember, már is fölvidult és üdült. Gyorsan átkelt a Vivey patakján s csakhamar egy térés tisztásra jutott. Vígan haladt át a ruganyos pázsiton, midőn egy mogyorószin felsőkabátos magas férfit látott az erdőből kibukkanni, ki könyvébe merülve, óriási léptekben haladt. E sajátságos sétáló hangosan beszélt, hadarászva kezével, így közeledett az erdész felé, a nélkül hogy őt észrevette volna. Ily félreeső legelőn ily találkozás nagyon szokatlan volt. Jakab megállt, hogy a szorgalmas olvasót jobban szemügyre vegye. Mikor ez csak pár lépésnyire volt, fölemelte fejét s élénken kiáltott föl: — Duhour Jakab! . . Csakugyan te vagy ? — Evonyme ! — szólalt meg az erdész, ki szintén ráismert régi barátjára. Tíz év óta nem látták egymást. Barátságosan kezet szorítottak s kölcsönösen kérdezősködtek az azóta lefolyt időkről, a szétszéledt pajtásokról s beszélgettek szétfoszlott légváraikról. — Micsoda pályára szántad magadat ? — kérdezte Jakab. — Neveddel gyakran találkoztam a hírlapokban; én azt hittem az írói pályát választottad. Evonyme szomorúan csóválta a fejét. — Hja ! — sóhajtott, — szép reményekre voltam följogosítva. A hernyóbáb szép volt, de a pillangó nem felelt meg a várakozásnak. Ama tündér, mely bölcsőmnél állt, sajnos, a tudományok iránt való előszeretet mellett jó anyag tunyasági hajlammal is elárasztott. Alig voltam a lejtőn, midőn szép csöndesen ismét alásiklottam. Könyveimmel vigasztalom magamat, — folytatá, Montaigue egyik kötetének a fedelén dobolva ujjaival — s boldognak érzem magamat, ha itt, a magányban elmélkedhetem. A madár és a szél képezi zenekaromat s táncolni — képzelőtehetségemmel táncolok. Tudom jól, hogy épp oly nevetséges vagyok, mint valamely őszhajú keringő-táncos, de az én táncosnőm más nézetben van; azt susogja a fülembe, hogy a költők, kik nyilvánosan énekelnek, gyakran legkevésbbé őszinték és legkevésbbé éreznek. Jakab nevetett. — És te ? — kérdezte Evonyme, újra megszorítva barátjának a kezét. — Oh, — viszonzó Jakab, — az én életem nagyon egyszerűen folyt. Élettervem, melyet húsz éves koromban állapítottam meg, annyira prózai, mint valamely algebraminta; mindamellett is követtem azt és remélem hű is maradok hozzá. Szenvedélyesen szeretem hivatásomat s eddig többet laktam a fák, semmint emberek közt. Egésztörekvésem oda irányul, hogy ismét befásítsam hegyeinket, mert erdők nélkül való országnak nincs jövője. Egy-két évig derekasan dolgozni akarok, hogy aztán szülőföldemre neveztessem ki magamat. Ott majd nőül veszek egy szelíd, egyszerű leánykát, akit az én jó anyám már ki is szemelt a számomra, aztán írok könyvet az erdőtenyésztésről. — Te nősülni akarsz ! — kiáltott föl Evonymes gondolkozóba esett. — Én is gyakran tűnődtem már a fölött, vájjon ne házasodjam-e meg. Habár magam nem vagyok is hires ember, legalább gyermekeim, ha lennének, hitelt adnának a szavaimnak, hogy én nagy ember vagyok, mindenesetre csak addig, míg ők kicsinyek lennének, így csevegtek még egy jó negyed óráig együtt, aztán megváltak, de nem addig, mig Evonyme meg nem igértette Jakabbal, hogy másnap reggel a valdlavini majorságban ő vele költi el a reggelit. Ugyanaznap este Evonyme egy órácskára a kötélverő utcába is ellátogatott. Lisle úr nem volt otthon, de Antoinettet a kertben találta, hol a mogyoróbokrok közt föl s alá sétált. Az ifjú elbeszélte Antoinettenek az erdészszel való találkozását. (Folyt. köv.) A szép módosulatai. (Az »Eszthetiká«-ból.) II. Egy lépést kell tennünk a gyönyörűtől s a szépnek egy más rokon módosulatára bukkanunk: a kellemesre (anmuthig). Ha a szó gyökszerinti jelentését kérdezzük, olyat értünk alatta, a mi kell (régebben kellemetés alatt értették azt, a mi szükséges), a mi kedvünk szerint van, a mi bizonyos örömet ígér, amit elérni szeretnénk. Ily értelemben alá lehetne foglalni nemcsak a gyönyörűt, de magát a szépet is. S valóban a közszólásmód egy fogalommal sem él jobban vissza, mint ezzel s a nyelvhasználatból bajos volna kiokoskodni, mi hát a fő jellemző tulajdon a kellemesben. A szavak szóképi alkalmazása még inkább megnehezíti a tulajdonképeni jelentés kikeresését ; sokszor élettelen dolgot is felruházunk az élőnek s személytelent a személynek sajátságával, s utoljára kétessé lesz, hogy eredetileg melyiket illette, így vagyunk a kellemessel. Annyit határozottan ki lehet mondani, hogy a tetszésnek nem a legnagyobb fokát értjük alatt s maga a kellemes tárgy a széppel közeli rokonságban van. Bouternek, e század elején élt derék eszthetikus, a szép elemei közé sorozta, mint a melynek az igazi szépből nem szabad elmaradni. Ez ellen nem is tennék kifogást, ha megint sok tárgy nem volna, ami kellemes, de szépnek azért nem mondható. Schiller a gráciák övével hozza kapcsolatba, melyet Afrodite magáról le is oldhatott, sőt, — mint egy ízben Hérának, — másnak is átkölcsönözhetett, mely tehát járhat együtt a széppel, de külön is lehetnek egymástól. Az Afroditét kisérő kháriszokban ugyanez a gondolat van mithószba öltöztetve. Schiller a görög raithószból azt is kimagyarázta, hogy csak embernek lehet tulajdona a kellem s ennek is csak mint erkölcsi lénynek. Kérdés, miben egyezik és miben tér el a kellemes a gyönyörűtől, mert e két szó közt a köznyelv is látszik némi különbséget tenni. Akár szorosan személyekre alkalmazzuk, akár személytelen lényekre is kiterjeszszük, a kellemes éppen úgy, mint a gyönyörű érzéki meglétet feltételez. Hogy kellemes gondolatról is hallunk, az nem sokat változtat a dolgon, minthogy e kifejezésen könnyen felismerhető az átvitel. Mikor pedig kellemes érzelemről szólunk, valóban a legérzékibb, testiesebb érzelmet tulajdonítunk annak. A kellemes tehát érzéki. De míg a gyönyörű csupán ez érzékiség által hat, addig a kellemesben a belső erő is felszínre jön, mérsékli, módosítja az érzékiséget. Mint a méltóságosban, itt is két elv, két ellentétes erő működik : az anyag és szellem, a test és lélek, az állatiság és érzékiség. Csakhogy, míg a méltóságosban az erkölcsi erő kerekedett felül, az tartotta féken a test ösztöneit, indulatait: itt az ellenséges elemek kibékülnek, egyik sem nyomja el a másikat, együtt összhangzó egyetértésben működnek. e Egy lény akkor válhatik erkölcsössé, ha nem a természet vak törvényei uralkodnak rajta, hanem bir - saját érzés- és gondolkozásmóddal, melynél fogva masgát a természet parancsai ellenére határozza. A szellem tehát beleavatkozik a természet rendes munkájába, a természet eszközeivel, de saját céljai és önkénye szerint dolgozik. »Az ember, mint személy, egyedül bir minden ismeretes lények közt azzal az előnynyel, hogy a szükségesség gyűrüzetében, mely puszta természeti lényekre nézve szétszakithatatlan, a tüneményeknek egészen uj sorát kezdje meg magában.« Az ember erkölcsi szabadsága itt sarkallik. Olyan emberi lény, ki nem tudja magát korlátozni, ki tehát tetteiért csupán a természetet okolhatja, maga magáért felelős nem lehet, de szabadsággal sem bir. Az eszthetikai mozzanat itt következik. A személy által, mind szabadakaratú lény által létrehozott szép tünemények nem a természet ajándéka többé, hanem , személyes érdem. Ily tünemények a szellem kifejezését hordozzák magukon s ha tetszők, szellemileg szépék. Hogy a kellemes előálljon: meg kell hagyatni a természet, a test látszólagos szabadságának is, de a melyet minden jelenségében az egyéni szabadság hasson át. Csak semmi erőszak! mert akkor vége minden kellemnek. A kellem nem Bellerofon, ki vadlovakatsékez vasmarokkal; ez az Ariadne, (a frankfurti Ariadneumban), kit a tigris önkényt hordoz hátán. 3 Kellemes egyéniségnek azt nevezzük, kinél az érzékiség és erkölcsiség kedves harmóniája azonnal szembetűnik, kinek nem kerül fáradságba magát mérsékelni, ösztöneit az illem és kötelesség parancsai alá rendelni, vágyait visszatartóztatni. Nála minden természetes, szabad és könnyű. A keresetlen nyugalom őszinte virdámságot önt el arcán s egész megjelenésén; benne a természetet látjuk megnemesülve s az erkölcsi lényt a természet élére visszahelyezve. Hogy az érzékiség és erkölcsiség e vonzó egyzsége ne csak futólagos pillanatnak tessék: szüksége annak folytonosságban, életben nyilatkoznia. A holtanyaggal nem rendelkezhetik a szellem, az élet megszűntével megszűnt a szellem is. Ezért követelik sokan, hogy a kellemes mozgó legyen. Pedig a mozgás csak annyiban kívántatik, hogy az élet ebben vallósul meg legszembetűnőbben. Az élet vagy legalább az élet látszata elengedhetlen a kellemesből. Egy szórt bor, egy festmény is lehet kellemes, ha az élet színével bir. Midőn kellemes társaságról, kellemes időtöltésről beszélünk, ritkán felejtjük ki a képből a vonzzólag kedves embereket s az egésznek eleven mozgalmasságát. A kellemesnek tulajdonított erkölcsi vonásra ráismerünk az életben. Egy érzékeinket csiklandó jelenetet, kalandot soha se nevezünk így. Egy kacéra, nőre, még ha tetszik is, inkább elmondjuk, hogy szép, mint kellemes. Ellenben az erény fogalma magában még nem kellmes. Az erényességnek, erkölcsiségnek, szintén nem kell feltűnőleg látszani, mert ami lényeges benne — a könnyű természetesség — mindjárt : megszűnik. A kellemes nem akar erkölcsösnek látszani; annyira természetében van az, hogy nem kell a takarnia s a hús és vér ellen harcot viselnie. Érzékiség és erkölcsiség teljesen fedik egymást. Szenteket s egy festésznek sem jutott eszébe kellemeseknek festteni. Mihelyt egy arcon az érzékiségnek vagy az erkölcsi szigornak élesebb vonása nyilatkozik, az megszűnt kellemes lenni. Tizian »Vénusa« ingerlőbb, csábosabb, semhogy kellemes maradhatna. Ellenben a gráciák, noha teljesen meztelenek, ártatlanságukban nem látszanak tudomással bírni az érzéki vágyakról, melyeket látásuk ébreszthet. Xenokratesnek, a fanyarú moralistának, Plato jóindulattal tanácsolta, hogy álldozzon a gráciáknak. Valóban, bár a kellem kizárólag a nőnemnél található, hol a női természet érzelmességénél fogva könnyebben olvadhat össze az érzéki az erkölcsivel, míg a férfi erősebb testszervezete s az érzelem és akarat túluralma által nehézkesebb, meggondolóbb, , akadékosabb s merevebb: a kellem bizonyos színe , a férfiúi méltóságra is felfér, ha az tetszeni akar. Schiller szavai szerint: kell, hogy a testiségi hajlamból, önként kövesse a szellemet. A kötelesség szigorú vonásai enyészszenek el, mint a tiziani festményen az élesen elválasztó határvonalak, hogy az Folytatás a mellékleten. 652