Fővárosi Lapok, 1885. május (22. évfolyam, 101-127. szám)

1885-05-01 / 101. szám

egyik oldalán túl a malom terült, míg a másik olda­lon a Lisle terraszszerűleg emelkedő kertje látszott. A nagy zaj, lárma Dubfour Jakabot éppen nem gyö­nyörködtette. Miután oly szerencsés volt, hogy midőn az erdészeti akadémiából kilépett, azonnal alkalma­zást nyert szülővárosában, családjától csupán egyszer vált meg, mikor Németország erdőségeiben tanulmá­nyozás végett utazgatott. A vendéglői élet éles ellen­tétben áll a nyugalmas, rendezett szülői házzal s igy nem csoda, hogy itt most idegennek érezte magát és sehogy sem tudott ideiglenes lakásával megbarátkozni. A zöld lombok megpillantása és a folyócska moraja pillanatra földerítették őt s vidám gondolato­kat ébresztettek benne. De a mint ott sétált a hárs­fasorok közt, szive újra elszorult s a mindennapi élet egyes ismerős részletei ismét föl­élesztették benne a honvágyat. A molnár rétjén kiterített vásznak szülő­városára emlékeztették őt s anyjának tevékenységére a nagy mosásnál; a viruló gyümölcsös kertek pedig azt a kertet juttaták eszébe, a melyben nővérei dél­­utánonkint, a bokrok árnyában, hímzéssel foglalkozni szoktak. Mialatt ő visszaemlékezéseibe merült, nem is gyanította, hogy ama pillanatokban ő alapos megfi­gyelés tárgyát képezi. Lisle Antoinette kisasszony megpillantotta őt a térrészről s azonnal sejtette, hogy ez az ismeretlen sétáló nem más, mint az atyja által lerajzolt erdész. Sűrű levelű mogyoróbokor mellé rejtőzve, annál nagyobb kíváncsisággal szemlélte ő e férfit, mennél kevésbbé felelt ez meg ama képnek, me­lyet felőle alkotott. Duhour Jakab nem volt szép ember, de szabály­talan, szigorú és erélyre valló vonásai, mélyen fekvő szeme, széles homloka, arcának jelentékeny és férfias­­ kifejezést kölcsönöztek. Az erőteljes fiatal embernek büszke magatartása jellemszilárdsága s akaraterőre mutatott. Gyorsan járt föl s alá, kezeit zöld egyenru­hájának a zsebébe merítve, s kissé meghajtva a fejét. Aztán hirtelen fölvetve azt, mintha valamely gyötrő gondolattól akarna szabadulni, gyorsan visszatért a vendéglőbe. Nem akarta, hogy a szomorú gondolatok erőt vegyenek a lelkén. Mint tettek embere, a töprengést hiábavaló és egésségtelen foglalkozásnak tekintette s hogy attól szabadulhasson, elhatározta, fölkeresni az erdőt s megismerkedni a területéhez tartozó alerdé­­szekkel. Félórával később már ama hegyes erdőségben járt, mely Auberive és Vivey közt terül el. Duhour nem csalódott ama föltevésében, hogy egy hosszú séta elég lesz erkölcsi egyensúlyának helyreállítására. Már az erdő­­megpillantása is meg­­gyógyította őt. Mint erdésznek a fia és unokája, szen­vedélyesen szerette hivatását. Az erdők magányában, hol az élet oly nyugodtan foly, igen jól érezte magát, a folytonos és gyümölcsöző tevékenységet találta ott föl a csöndes környezetben. Az erdő soha sem néma ugyan, de mindamellett kedves, megnyugtató benyo­mást okoz. Alig haladt tán száz lépésnyire az erdőbe a fiatal ember, már is fölvidult és üdült. Gyorsan át­kelt a Vivey patakján s csakhamar egy térés tisztásra jutott. Vígan haladt át a ruganyos pázsiton, midőn egy mogyorószin felsőkabátos magas férfit látott az erdőből kibukkanni, ki könyvébe merülve, óriási léptekben haladt. E sajátságos sétáló hangosan beszélt, hada­rászva kezével, így közeledett az erdész felé, a nélkül hogy őt észrevette volna. Ily félreeső legelőn ily ta­lálkozás nagyon szokatlan volt. Jakab megállt, hogy a szorgalmas olvasót job­ban szemügyre vegye. Mikor ez csak pár lépésnyire volt, fölemelte fejét s élénken kiáltott föl: — Duhour Jakab! . . Csakugyan te vagy ? — Evonyme ! — szólalt meg az erdész, ki szin­tén ráismert régi barátjára. Tíz év óta nem látták egymást. Barátságosan kezet szorítottak s kölcsönösen kérdezősködtek az az­óta lefolyt időkről, a szétszéledt pajtásokról s beszél­­­­gettek szétfoszlott légváraikról. — Micsoda pályára szántad magadat ? — kér­dezte Jakab. — Neveddel gyakran találkoztam a hír­lapokban; én azt hittem az írói pályát választottad. Evonyme szomorúan csóválta a fejét. — Hja ! — sóhajtott, — szép reményekre voltam följogosítva. A hernyóbáb szép volt, de a pillangó nem felelt meg a várakozásnak. Ama tündér, mely bölcsőmnél állt, sajnos, a tudományok iránt való elő­szeretet mellett jó anyag tunyasági hajlammal is el­árasztott. Alig voltam a lejtőn, midőn szép csöndesen ismét alásiklottam. Könyveimmel vigasztalom maga­mat, — folytatá, Montaigue egyik kötetének a fedelén dobolva ujjaival — s boldognak érzem magamat, ha itt, a magányban elmélkedhetem. A madár és a szél képezi zenekaromat s táncolni — képzelőtehetségem­mel táncolok. Tudom jól, hogy épp oly nevetséges va­gyok, mint valamely őszhajú keringő-táncos, de az én táncosnőm más nézetben van; azt susogja a fü­lembe, hogy a költők, kik nyilvánosan énekelnek, gyakran legkevésbbé őszinték és legkevésbbé éreznek. Jakab nevetett. — És te ? — kérdezte Evonyme, újra megszo­rítva barátjának a kezét. — Oh, — viszonzó Jakab, — az én életem nagyon egyszerűen folyt. Élettervem, melyet húsz éves koromban állapítottam meg, annyira prózai, mint valamely algebraminta; mindamellett is követtem azt és remélem hű is maradok hozzá. Szenvedélyesen sze­retem hivatásomat s eddig többet laktam a fák, sem­mint emberek közt. Egész­­törekvésem oda irányul, hogy ismét befásítsam hegyeinket, mert erdők nélkül való országnak nincs jövője. Egy-két évig derekasan dolgozni akarok, hogy aztán szülőföldemre neveztes­sem ki magamat. Ott majd nőül veszek egy szelíd, egyszerű leánykát, a­kit az én jó anyám már ki is szemelt a számomra, aztán írok könyvet az erdő­tenyésztésről. — Te nősülni akarsz ! — kiáltott föl Evonyme­s gondolkozóba esett. — Én is gyakran tűnődtem már a fölött, vájjon ne házasodjam-e meg. Ha­bár magam nem vagyok is hires ember, legalább gyermekeim, ha lennének, hitelt adnának a szavaimnak, hogy én nagy ember vagyok, mindenesetre csak addig, míg ők kicsi­nyek lennének, így csevegtek még egy jó negyed óráig együtt, aztán megváltak, de nem addig, mig Evonyme meg nem igértette Jakabbal, hogy másnap reggel a val­­dlavini majorságban ő vele költi el a reggelit. Ugyanaz­nap este Evonyme egy órácskára a kötélverő­ utcába is ellátogatott. Lisle úr nem volt otthon, de Antoinettet a kertben találta, hol a mogyoróbokrok közt föl s alá sétált. Az ifjú elbeszélte Antoinettenek az erdészszel való találkozását. (Folyt. köv.) A szép módosulatai. (Az »Eszth­etiká«-ból.) II. Egy lépést kell tennünk a gyönyörűtől s a szépnek egy más rokon módosulatára bukkanunk: a kellemesre (anmuthig). Ha a szó gyökszerinti jelen­tését kérdezzük, olyat értünk alatta, a mi kell (régeb­ben kellemetés alatt értették azt, a mi szükséges), a mi kedvünk szerint van, a mi bizonyos örömet ígér, a­mit elérni szeretnénk. Ily értelemben alá lehetne foglalni nemcsak a gyönyörűt, de magát a szépet is. S valóban a közszólásmód egy fogalommal sem él job­ban vissza, mint ezzel s a nyelvhasználatból bajos volna kiokoskodni, mi hát a fő jellemző tulajdon a kellemesben. A szavak szóképi alkalmazása még in­kább megnehezíti a tulajdonképeni jelentés kikere­sését ; sokszor élettelen dolgot is felruházunk az élőnek s személytelent a személynek sajátságával, s utoljára kétessé lesz, hogy eredetileg melyiket illette, így vagyunk a kellemessel. Annyit határozottan ki lehet mondani, hogy a tetszésnek nem a legnagyobb fokát értjük alatt s maga a kellemes tárgy a széppel közeli rokonságban van. Bouternek, e század elején élt de­rék eszthetikus, a szép elemei közé sorozta, mint a melynek az igazi szépből nem szabad elmaradni. Ez ellen nem is tennék kifogást, ha megint sok tárgy nem volna, a­mi kellemes, de szépnek azért nem mond­ható. Schiller a gráciák övével hozza kapcsolatba, melyet Afrodite magáról le is oldhatott, sőt, — mint egy ízben Hérának, — másnak is átkölcsönözhetett, mely tehát járhat együtt a széppel, de külön is lehet­nek egymástól. Az Afroditét kisérő kháriszokban ugyanez a gondolat van mithószba öltöztetve. Schil­ler a görög raithószból azt is kimagyarázta, hogy csak embernek lehet tulajdona a kellem s ennek is csak mint erkölcsi lénynek. Kérdés, miben egyezik és miben tér el a kellemes a gyönyörűtől, mert e két szó közt a köznyelv is lát­szik némi különbséget tenni. Akár szorosan szemé­lyekre alkalmazzuk, akár személytelen lényekre is kiterjeszszük, a kellemes éppen úgy, mint a gyönyörű érzéki meglétet feltételez. Hogy kellemes gondolatról is hallunk, az nem sokat változtat a dolgon, minthogy e kifejezésen könnyen felismerhető az átvitel. Mikor pedig kellemes érzelemről szólunk, valóban a legér­zékibb, testiesebb érzelmet tulajdonítunk annak. A kellemes tehát érzéki. De míg a gyönyörű csupán ez érzékiség által hat, addig a kellemesben a belső erő is felszínre jön, mérsékli, módosítja az érzékiséget. Mint a méltóságosban, itt is két elv, két ellentétes­­ erő működik : az anyag és szellem, a test és lélek, az­­ állatiság és érzékiség. Csakhogy, míg a méltóságos­­­­ban az erkölcsi erő kerekedett felül, az tartotta féken­­ a test ösztöneit, indulatait: itt az ellenséges elemek­­ kibékülnek, egyik sem nyomja el a másikat, együtt­­ összhangzó egyetértésben működnek. e Egy lény akkor válhatik erkölcsössé, ha nem a­­ természet vak törvényei uralkodnak rajta, hanem bir - saját érzés- és gondolkozásmóddal, melynél fogva ma­­s­gát a természet parancsai ellenére határozza. A szel­­­­lem tehát beleavatkozik a természet rendes munká­­­jába, a természet eszközeivel, de saját céljai és ön­­­kénye szerint dolgozik. »Az ember, mint személy,­­ egyedül bir minden ismeretes lények közt azzal az­­ előnynyel, hogy a szükségesség gyűrüzetében, mely puszta természeti lényekre nézve szétszakithatatlan,­­ a tüneményeknek egészen uj sorát kezdje meg magá­­­­ban.« Az ember erkölcsi szabadsága itt sarkallik.­­ Olyan emberi lény, ki nem tudja magát korlátozni,­­ ki tehát tetteiért csupán a természetet okolhatja, maga­­ magáért felelős nem lehet, de szabadsággal sem bir.­­ Az eszthetikai mozzanat itt következik. A személy­­ által, mind szabadakaratú lény által létrehozott szép­­ tünemények nem a természet ajándéka többé, hanem , személyes érdem. Ily tünemények a szellem kifejezé­­­­sét hordozzák magukon s ha tetszők, szellemileg szé­­­­pék. Hogy a kellemes előálljon: meg kell hagyatni a­­ természet, a test látszólagos szabadságának is, de a­­ melyet minden jelenségében az egyéni szabadság has­­­son át. Csak semmi erőszak! mert akkor vége minden­­­­ kellemnek. A kellem nem Bellerofon, ki vadlovakat­­­sékez vasmarokkal; ez az Ariadne, (a frankfurti Ariadneumban), kit a tigris önkényt hordoz hátán. 3 Kellemes egyéniségnek azt nevezzük, kinél az érzéki­­­ség és erkölcsiség kedves harmóniája azonnal szembe­­­tűnik, kinek nem kerül fáradságba magát mérsékelni,­­ ösztöneit az illem és kötelesség parancsai alá rendelni,­­ vágyait visszatartóztatni. Nála minden természetes,­­ szabad és könnyű. A keresetlen nyugalom őszinte vi­­r­dámságot önt el arcán s egész megjelenésén; benne a­­ természetet látjuk megnemesülve s az erkölcsi lényt a­­ természet élére visszahelyezve. Hogy az érzékiség és erkölcsiség e vonzó egy­z­sége ne csak futólagos pillanatnak tessék: szükség­e annak folytonosságban, életben nyilatkoznia. A holt­­­­anyaggal nem rendelkezhetik a szellem, az élet meg­­s­­zűntével megszűnt a szellem is. Ezért követelik­­ sokan, hogy a kellemes mozgó legyen. Pedig a moz­­­gás csak annyiban kívántatik, hogy az élet ebben va­l­­lósul meg legszembetűnőbben. Az élet vagy legalább­­ az élet látszata elengedhetlen a kellemesből. Egy szó­rt bor, egy festmény is lehet kellemes, ha az élet színé­vel bir. Midőn kellemes társaságról, kellemes időtöl­­­tésről beszélünk, ritkán felejtjük ki a képből a von­­z­zólag kedves embereket s az egésznek eleven mozgal­­­­masságát. A kellemesnek tulajdonított erkölcsi vonásra­­ ráismerünk az életben. Egy érzékeinket csiklandó je­­­lenetet, kalandot soha se nevezünk így. Egy kacér­a, nőre, még ha tetszik is, inkább elmondjuk, hogy szép,­­ mint kellemes. Ellenben az erény fogalma magában­­ még nem kellmes. Az erényességnek, erkölcsiségnek­­, szintén nem kell feltűnőleg látszani, mert a­mi lénye­­­ges benne — a könnyű természetesség — mindjárt :­ megszűnik. A kellemes nem akar erkölcsösnek lát­­­­­szani; annyira természetében van az, hogy nem kell a t­akarnia s a hús és vér ellen harcot viselnie. Érzéki­­­­­ség és erkölcsiség teljesen fedik egymást. Szenteket s egy festésznek sem jutott eszébe kellemeseknek fes­­t­teni. Mihelyt egy arcon az érzékiségnek vagy az er­­­­kölcsi szigornak élesebb vonása nyilatkozik, az meg­­­szűnt kellemes lenni. Tizian »Vénusa« ingerlőbb,­­ csábosabb, semhogy kellemes maradhatna. Ellenben­­ a gráciák, noha teljesen meztelenek, ártatlanságukban­­ nem látszanak tudomással bírni az érzéki vágyakról,­­ melyeket látásuk ébreszthet. Xenokratesnek, a fanyar­ú moralistának, Plato jóindulattal tanácsolta, hogy ál­­l­dozzon a gráciáknak.­­ Valóban, bár a kellem kizárólag a nőnemnél­­ található, hol a női természet érzelmességénél fogva­­ könnyebben olvadhat össze az érzéki az erkölcsivel,­­ míg a férfi erősebb testszervezete s az érzelem és aka­­­­rat túluralma által nehézkesebb, meggondolóbb, , akadékosabb s merevebb: a kellem bizonyos színe , a férfiúi méltóságra is felfér, ha az tetszeni­­ akar. Schiller szavai szerint: kell, hogy a testiség­i hajlamból, önként kövesse a szellemet. A kötelesség­­ szigorú vonásai enyészszenek el, mint a tiziani fest­ményen az élesen elválasztó határvonalak, hogy az Folytatás a mellékleten. 652

Next