Fővárosi Lapok, 1885. június (22. évfolyam, 128-152. szám)
1885-06-02 / 128. szám
— "T — No, akkor ülj le és beszélj, — szólt az elnök szinte arccal. Az ujonan érkezett mindinkább a siető szerepét játszta. Először le akart ülni, Groundtnak nem kis szomorúságára , de aztán meggondolva magát, állva maradt s igy szólt: — Nem, mert félek, a nagynéném meg találna haragudni. . . Nagyon a lelkemre kötötte, hogy siessek. — Nos, beszélj hát, mi a baj ? — Nagyon fontos küldetésben jöttem, mely nem tűr halasztást. S Groundt látta, amint a fiatal ember egy nagy levelet nyújt át bátyjának, borítékban, pecséttel ellátva, mint ahogy a hivatalos leveleket szokták. — Megengedi ön ? — kérdezte az elnök Grotnoitól udvariasan, s feltörte a pecsétet. — Cselekedjék nagyságod saját tetszése szerint, — válaszolta Grotnot, nyájassággal leplezve fokozódó boszúságát. A törvényszéki elnök elővette szemüvegét, köhintett, köszörülte a torkát s olvasni kezdte a levelet, mely, az öcs állítása szerint, sürgős elintézést kívánt. Az olvasást végezve, komolyan igy szólt Grotndshoz: — Uram, a feleségem arról tudósit e levelében, hogy mégma este sürgős ügy elintézése várakozik rám. — Oh, — szólt a szegény nemes, alig tudva hirtelen keletkezett örömét elpalástolni, noha még pillanattal elébb mérgelődött magában, — oh, én nem tartóztatom önt! Isten őrizzen! . . oly férfi, mint ön, nem mindig rendelkezhetik idejével. . . — Öcsém, — folytató az elnök, a fiatal emberhez fordulva, — ön ismer engem. .. Tudja mennyire lelkiismeretes ember s hivatásomnak a rabja vagyok. Rögtön teljesítem kötelességemet, mihelyt megiszom a beámat, melyet vendégszerető gazdám megrendelt. Siessen vissza ön a nagynénjéhez s mondja meg neki, hogy egy óra múlva otthon leszek. A fiatalember épp oly gyorsan távozott, mint jött. E pillanatban Grounoi ama szoba ajtajára szögezte szemét, ahol a titkos rendőrség főnökének a megbízottja volt elrejtőzve. Midőn az elnök a levelet a zsebébe tette s a vendéglős föladta a theát, Grotnot egyre több nyájasságot tanúsított vendége iránt, kiről már azt hitte, tökéletesen hatalmában van. Nagy elégültséggel fizette ki az ebéd árát. — Már menni szándékozik ön ? — kérdé az elnöktől, ki az asztal mellől fölállni készült. — Még nem, — viszonzá az elnök jó kedvvel. — Még egy félórával rendelkezhetem. S megnézve óráját, így szólt: — Nem örömest válunk meg ily szeretetreméltó vendéglátótól, mint a minő ön is. Ground úgy érezte magát, mintha tüzes üszkön ült volna. Alig titkolhatta gyötrelmét, valóságos vértanú kínokat érzett lelkében. Oh, miért is nem lehet e kalandnak a lebonyolítását siettetni! Az elnök nem igen látszott sietni, noha az idő folyvást telt s ami a legkellemetlenebb volt —a a kalapjához sem nyúlt, hogy annak tartalmát a tízezer rubelt zsebre vágja. Pedig az volt a fődolog, hogy a pénzt a zsarolónak a zsebében találják meg. Végre elérkezett a válás perce. — Drága uram, — szólt az elnök komoly hangon — lehetetlen ki nem fejeznem méltányló elismerésemet ama szíves vendéglátásért, melyet ön jó barátai iránt tanúsít. Valóban több szeretetreméltóságot már nem lehet kifejteni. Ha önnek valaha még pere lesz a törvényszéknél, ügyét a legmelegebben fogom ajánlani ama kartársaimnak, akik a fölött ítélnek. — Fogadja nagyságod a legnagyobb köszönetemet — viszonza Grotnoi ravasz mosolylyal. Az elnök fölkelt, föltette kalapját s a kijárat felé irányozta lépteit. Grotnoi rögtön jelt adott a vendéglősnek, ki jelen volt s füttyentett. Ez volt az előre megállapított jeladás. (Vége köv.) Az akadémia 45-dik közülése. é , fi (Vasárnap.) ^ (Sz.) A nagy díszteremnek úgy a fele telt meg, az emelvényen akadémikusok nagy számmal jelentek a meg, az igazgató tanács tagjai közül is többen eljöttetek, köztük b. Vay Miklós koronaőr, és gr. Károlyi Sándor; ott volt Pestmegye főispánja, gr. Szapáry István s Budapest főpolgármestere: Ráth Károly; lehetett látni magyar díszruhákat, püspöki kereszteket, s a terem széksoraiban, úri nőket szép számmal. Az I. első sorban mély gyászban ült a gr. Lónyay Menyhért családja. Tíz óra után megjelent az akadémia legmagasabb rangú tiszteleti tagja is: Rudolf trónörökös. Táb abornoki egyenruhában jött, a gr. Károlyi István kinstáján, Wohlgemuth fregat-kapitány kíséretében. Lenne az oszlopcsarnokban Trefort Ágoston, gr. Andrássy Gyula, Ipolyi püspök, Jókai, Pulszky Ferenc és Fraksnói Vilmos fogadták. A főherceg kezet fogott velek s ment a díszterembe, hol éljenzéssel fogadták. Trefort a és Jókai között foglalt helyet az emelvényen, melynek hátterében, zöld növények és kárpitozás dísze közt, a gr. Lónyay Menyhért arcképe volt felállítva, melyet a Temple János festett. Az elnöki széken Pulszky Ferenc, mint korcsi nők ült. Ő tarta a beszédet, röviden bár, de sokról beszélve. Azon kezdte, hogy nem tudományos érdemek, hanem szomorú események ültették őt az elnöki székbe, mely a legnemesebb nagyravágyás méltó tárgya. Az első elnök elhunyt, a második beteg. Ennek következtében üdvözli az akadémiát e helyről ő, mint legrégibb tiszteleti tag, kit annak negyven évvel ezelőtt válasz- tottak meg, akkor, midőn Kossuth Lajos lelkesité föl a s nemzetet vezércikkeivel s Petőfi lepte meg dalaival. E két lángész közül egyiket sem ajánlották akadémiai tagnak, mit sokan szemrehányásként szoktak emlegetni, feledve, hogy a mi intézetünk nem »academie française,« mely főleg az ország dicsőségét képező férfiakat foglalja magában, hanem olyan, mint az »Institute,« melynek osztályai nem a lángészt, hanem a szorgalmas munkaerőket keresik feladataik végzé-sében. A lángész e keretben nem érezné magát jól, mert új utakra törvén, oda, hol közremunkálásról van szó, nem illik be. Ezért a lángészt csak kivételesen ültetik be, akár a miniszteri, akár az akadémiai kari székbe. A mi akadémiánknak egyik fő feladata a tudományos anyag gyűjtése, a talaj elkészítése a tudományosság temploma számára; egyszersmind közvetítője a külföldi tudományosságnak. Megemlítő Pulszky a régi irodalmi szűk viszonyokat, a fejlődést, kivált a hírlapirodalom nagy elterjedését is, úgy hogy a sok hírlap árt a könyvek ketetének, sőt rontja a tősgyökeres magyarságot, valamint rontja azt a rohamos magyarosodás is. Szólt Pulszky a francia akadémiáról s az olasz »Crusca«-ról, melyek meg akarták végleg állapítani a nyelv törvényeit, de mert az életerős népek nyelve folyvást fejlődik, a szabályok gátjait áttöri a fejlődés Végül kiemelte, hogy akadémiánk sohasem használta föl tekintélyét egyes tudományos elméletek egyoldalú pártfogolására, hanem a tudomány szabadságának hódolt. Ez volt éltető szelleme. Felfogta hivatását, hogy mint közreműködési intézetnek magába kell foglalni az összes magyar tudományosság képviselőit , nem zárkózhatik el semmi iránytól, mert csak így alkothatja meg az irodalom köztársaságát. S ez tette népszerűvé. A megnyitó beszéd után Fraknói Vilmos olvasta föl évi jelentését az akadémia munkásságáról. Azon kezdé, hogy rámutatott a kiállítás ama szekrényére, melyben az akadémiai kiadványok láthatók. Nagy a haladás — úgymond — az első és a mai kiadványok nyelve és tudományos értéke közt, de előttünk is még a tevékenységnek hosszú pályája áll. Elsorolta aztán az osztályok, bizottságok s egyes tudósok nevezetes munkálkodásait. Többi közt befejezéséhez közel áll a »Nyelvtörténeti Szótár« s készülnek a »Mesterműszótár« és »Tájképszótár« ; a magyarok eredete kérdésében élénk vitatkozás folyt; Körösi Csoma Sándor életrajza (Duka Tivadar műve) közelebb megjelenik; Halász Ignác tanár a svédországi lapok közt búvárkodott, most meg dr. Munkácsi Bernát utazott Oroszországba a csuvas és volyák nyelvek tanulmányozására ; az összehasonlító nyelvészet terén élénk munkásság folyt: a »Nyelvemléktárból a 12 dik kötet jelent meg; a régi magyar költők tárából három kötet van sajtó alatt; a filológiai bizottság Anakreon dalait s Cicero könyvét a » Kötelességekről« adta ki, sok becses értekezés hangzott az üléseken; a hazai régészet, a történettudomány, politikai és jogi történetetén szintén értékes munkásság nyilvánult; a harmadik osztály tudósai is serényen működtek s ma már a természeti és mathematikai tudományok művelői majd mind szoros kapcsolatban állanak az európai nagy tudományos mozgalmakkal. Saját körén és kiadványain kívül az akadémia számos tudományos társulatot s folyóiratot támogat s e célra (a tudomány terjesztése végett) ez évben tizenhatezer forintot fordít. Buzdítja erre vagyonának növekedése is, mert az akadémia saját vagyonának jövedelme ez évben már meghaladta (most először) a százezer forintot. (Összes vagyona a múlt év utolsó napján 2,319,630ért 31 krt tett.) A főtitkár szólt a jutalmakat és pályadijakat nyert művekről s elsorolta az akadémiának ez évben elhunyt tagjait. Sokan hunytak el egy év alatt: Horváth Cyrill, Bottka Tivadar, Nagy János, Kruesz Krizosztom, Say Móric, Vandrák András, Lichtner Pál, Frankenburg Adolf, Pompéry János, Győry Vilmos és Rózsay József s akiben legnagyobb gyász érte az akadémiát : gr. Lónyay Menyhért elnök, kinek nemcsak az intézeti vagyon gyarapítása és kezelése körül voltak érdemei, hanem az akadémiai munkásság fejlesztése és saját szaktudománya, a nemzetgazdaság emelése körül is, mert a nemzetgazdasági bizottság az ő vezetése alatt úgyszólván külön osztálylyá fejlődött. Aki elnöki helyét elfoglalja, az fogja most az ő gazdag pályáját emlékbeszédben megvilágítani. Nem puszta véletlen egyesíti most másodízben az akadémia és közoktatási kormány vezérlését. Az a nagy férfiú, kit 18 évvel ezelőtt az akadémia elnöki székéről hívtak meg a közoktatási kormány élére, azzal is emlékezetessé tette pályáját, hogy biztosító akadémiánknak az állam erkölcsi és anyagi támogatását; utódjától főkép azt várjuk, hogy a magyar állam nemzeti és közművelődési feladatai megoldásának nagy munkájában hathatósan elő fogja mozdítani az akadémia jelentékeny hatalmának érvényesülését. Éljenzés hangzott s Trefort Ágoston (az új elnök) lépett a felolvasó asztalhoz, hogy megtartsa emlékbeszédét elődje, gróf Lónyay Menyhért fölött. Napról-napra fogy azoknak száma — mondá a szónok — kik hazánk 1848 előtti régi állapotait ismerték s egyszersmind a modern állammá alakulás munkájában részt vettek. Ezek közt a legkiválóbbak egyike volt gr. Lónyay Menyhért, kinek élete egyaránt gazdag nagy eredményekben és tanulságos mozzanatokban. A szónok megemlítve születésének kedvező körülményeit s tanulói buzgó pályáját, elmondá, hogy már 21 éves korában országgyűlési követ volt, ki folyvást gyarapító ismereteit, első könyvét »Hazánk anyagi érdekeiről« irta s midőn külföldre kellett menekülnie, (mivel a forradalmi országgyűlésnek mindvégig tagja maradt,) a párisi »College de France«-ban nem volt nála szorgalmas hallgatója Michel Chevalier nemzetgazdasági tanárnak s majd a száműzetésből haza térve, főrésze volt a földhitelintézet megállapításában. De életének legnevezetesb korszaka a kiegyezési időszakban kezdődött. Trefort e nagy és nehéz munka főtényezőiről szólva megemlíté, hogy a közös ügyek tárgyalásának mai alakja a gr. Andrássy Gyula műve. Lónyay az anyagi, főleg a pénzügyek kérdéseiben tett nagy szolgálatokat s midőn pénzügyminiszternek kinevezték, azt irta szerényen naplójába, hogy nem tehetségesnek köszöni az állást, hanem annak, hogy szegények vagyunk szakemberekben. Mások másként ítéltek róla. Mikor egyszer gr. Dessewffy Emil azt mondá nincs ember, ki nélkülözhetetlen volna. Deák Ferenc azt felelte rá: ő mégis tud egyet, ki nemzetgazdasági és pénzügyi ismereteinél fogva pótolhatatlan volna s ez Lónyay Menyhért. Mint miniszter roppant munkásságot fejte ki a pénzügyi igazgatás szervezésében. Midőn aztán Bécsbe ment közös pénzügyminiszternek, azt beszélték, hogy gr. Andrássy kívánta eltávolítani. De ennek cáfolására Trefort idézte gr. Andrássynak egy levelét, melyet akkor Lónyayhoz irt. Említé továbbá röviden az okokat, melyek Lónyaynak, a későbbi kormányelnöknek lemondását idézték elő, midőn aztán egy értekezleten maga Deák Ferenc nyilatkozott az ő érdemeinek kimondhatatlan voltáról s az ellene szórt gyanúsítások alaptalanságáról. Lónyay azontúl is becsvágygyal szolgált a hazának. A politikában a szabad intézmények barátja volt, de egyszersmind nagy súlyt fektetett a rendre s jó igazgatásra. Az akadémiában teljes buzgalommal és nagy eredménynyel működött. Egy évvel ezelőtt még ő mondta itt a megnyitó beszédet s ki sejtette volna akkor, hogy egy év múlva e tehetségekben gazdag férfiú fölött emlékbeszéd fog hangozni. »Élete nem hosszú, de annál tartalmasabb. Sok nevezetes eseményről és eredményről elmondhatta : nagy része volt benne. Ez szolgálhat vigaszul családjának, az országnak s az akadémiának is.« Az éljenzéssel fogadott emlékbeszéd után a trónörökös felállt székéről, hogy távozzék. Az egész közönség szintén fölkelt s éljenzés hangzott. A lépcsőkön a főherceg pár szívélyes szót váltott Jókaival és Ipolyi püspökkel s aztán a künn összegyűltek éljenzése közt szállt kocsiba, gr. Károlyi Istvánnal, s elhajtatott. A teremben helyre állván a csönd, dr. Fodor József kezdte meg értekezését »A hosszú élet föltételeiről.« Mindenki nagy figyelemmel hallgatta, mert ki ne szeretne sokáig élni. Először is azt a kérdést veté föl: véletlenség-e, hogy annyi jelesünk hal meg aránylag fiatalon ? Hogy e kérdésre megfelelhessen, az utóbbi másfél évtized alatt monarchiánkban, Német-, Francia- és Angolországban elhunyt tizenötezer ember életkorát gyűjte össze. Az összehasonlítás szomorú eredményre vezetett. Kitűnt, hogy a magyar társadalom kiváló állású férfias átlag csupán 34 esz- f Folytatás a mellékleten: 830 —