Fővárosi Lapok 1885. július (156-179. szám)

1885-07-04 / 156. szám

Szombat, 1885. július 4. 156. szám. Megjelenik a nnnep utáni napokat kire­?, mind­ennap. FŐVÁROSI S SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Kegyedévre.....................4 írt. Huszonkettedik év­folyam. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Ath­enaeum-épület) a ki. ,Jóhivatalba küldendők. . 11 .5 Előfizetési felhu­vás a FŐVÁROSI LAPOK julius-decemberi évfolyamára. Vadnai Károly mint szerkesztő s az »Athenaeum,« társulat, mint kiadó, kérik a lap olvasó közönségét az előfizetés mielőbbi megújítására. Hazai szépiro­dalmunknak ez az egyetlenegy napi közlönye. Jeles írók közreműködésével válogatott költeményeket, el­beszéléseket, bel- és külföldi tárcákat s bő hírrovato­kat nyújt, visszatükrözi az évszakok eseményeit, (e nyáron át tüzetesen a kiállítás gazdagságát és a für­dői életet,) s mindig a jó ízlés szolgálatában áll. En­nek köszönheti huszonkét évi virágzását. Az »Athe­naeum«, mely a lap csinos kiállításáról és szétküldé­sről g' i!.!­ •'fodik s az előfizetőknek — bármennyiszer változtassák is nyári tartózkodásuk helyét — ponto­san küldeti meg bárhova is példányaikat, e címen kéri az előfizetések beküldését: »a Fővárosi Lapok kiadó­­hivatalába, Budapesten.« Előfizetési ár: évnegyedre f­art, félévre 8 frt, egész évre k­í írt. A beküldés leg­célszerűbb módja a posta-utalvány. A dömösi képviselőjelölt. (Elbeszélés.) Írta Vértesi Arnold. (Folytatás.) Így jut el a hir az iparos ifjúság érdemes elnö­kéhez, Molnár Józsefhez is. A becsületes ember ször­nyen felháborodik. Szalad mindjárt a szerkesztőhöz. — Nem kellene megengedni, hogy annak a derék embernek valami baja essék. A­ki tovább adja e hírt, mindegyik told hozzá valamit. Kondorossy Elek úgy jelenik meg most már a­ dömösiek képzeletében, mint egy hős, a­ki a polgár­ság becsületéért az arisztokrata dölyf ellen síkra száll. De legjobban lelkesülnek érte a nők, a kiket tegnap oly buzgón megtáncoltatott s aztán oly vitézül védelmez. — De azt a párbajt még­sem kellene megengedni, — erősködik Molnár József. A szerkesztő hiába magyarázza neki, hogy ga­vallérok közt nem lehet az máskép: — Kérem, a lovagiasság.... A becsületes ember soha sem bírja megérteni azt a lovagiasságot. — Soha se tudnám a lelkemen elviselni, ha ép­pen miattunk történnék valami szerencsétlenség. A lovagias fiatal ember fényes lakkcipőit ropog­tatja, a­mint nagy léptekkel jár föl s alá a mocskos odúban, melyet szerkesztői irodának neveznek. Aztán megáll Molnár úr előtt s nagylelkűen a vállára veze­thet. Ne tessék félni. Gentlemanek közt a párbaj min­dennapi dolog. Itt van ő maga, nem akar dicsekedni, de becsületére mondhatja, neki is volt elég párbaja. Talán tetszett olvasni a múlt héten is ? A nyilatkozat megjelent a lapban , lovagiasan elintéztetett. A jó embernek nem nagy megnyugtatás, a­mit a szerkesztőtől hall s most már egy másik aggodalom is járul az előbbihez. Erősen törülgeti izzadó homlo­kát. Nem szeretné, ha ez a dolog valamikép az újság­ban kijönne. — Értem, értem, legyen nyugodt, Molnár úr. A »Dömösi Híradó« szerkesztője gavallér. Hall­gatni fog, mint a sír. — Bennem bizhatik, Molnár úr. Molnár úr nagy neh­ezen nyögve dadog valamit. — A feleségem nagyon érzékeny szivű, tetszik tudni. Úri leány, doktornak a lánya. Igen finom ne­velést kapott. Az édes­anyja gubernant volt a boldo­gult Csabay grófnőnél. Hát csak azért mondom, kérem, hogy nem szeretném. . .. Na de ha már egyszer belekezdett a felesége históriájába, nem hagyja egyhamar abba a jó ember. A szerkesztő könyv nélkül tudja ugyan már, hogy hát aztán hogyan történt, mikép történt, hogy jutott árvaságra a kis leány, hogy került ide a nénjé­­hez. Az is gouvernante volt hajdan valami úri háznál s most leányokat tanított zongorázni, meg franciára, de nagyon rosszul folyt a sorsa szegénynek, mert min­dig betegeskedett, oszt’ mind elmaradtak a tanít­ványai.­­ Utoljára már csak Molnár ur leánya maradt, a ki éppen egy idős volt Idával s úgy megszeret­ték egymást, hogy testvérek se szerethették volna jobban. A szerkesztő maga is folytathatná a történetet, annyiszor hallotta már, hanem azért újra meg kell hallgatnia. Hogyan vette magához Molnár úr a sze­gény beteges asszonyt. A leánya addig kérte: »ve­gyük őket ide édes­apám,« hogy csakugyan megtette a kedvéért. Mit meg nem tett volna érte! Özvegy em­ber volt már régóta s csak az az egyetlen gyermeke, szemefénye, mindene. Nehéz, mély sóhaj szállt föl széles melléből s izmos vállai reszkettek. Egy darabig elakadt s csak azután folytatta: — Az isten adta s az isten el is vette. Tizenhat esztendős volt, éppen olyan szép, olyan jó, ol­yan okos. A nyájas kövér arc elborul, mintha valami gyászfátyollal takarná be a visszaemlékezés. Azt a leányát nem bírja elfelejteni soha. Gyakran a legvi­dámabb, a legboldogabb órákban is eszébe jut, s olyankor egyszerre vége a jókedvének. Milyen áldott jó lélek volt! Még ő vigasztalta az atyját. — Ne búsuljon, édes­apám, hagyok én édes­apámnak magam helyett jó vigasztalót. Ida azt mondja, hogy n­eki is mindig arról be­szélt. Érezte szegényke a halálát. Úgy lesoványodtak a szép gömbölyű karjai, úgy beesett az arca s olyan gyönge lett, hogy alig birták vánkosokkal föltámo­gatni az ágyban. Még előbb eltemették mint a beteges asszonyt, mert az­ még majd egy egész évvel tovább élt s az unokahuga férjhezm­enetelét is megérte. Mindig az volt a kívánsága, hogy csak még azt megláthatná, az­tán nyugodtan halna meg. Isten a bizonysága Molnár úrnak, hogy ő nem siettette azt a dolgot és sokszor elgondolta magában: talán nem is neki való az olyan fiatal leány, mert bi­zony a negyvenharmadik esztendőt taposta már akkor s inkább apja lehetett volna a leánynak. Meg aztán ő csak olyan egyszerű mesterember, hogy illenek majd együvé ? De a leány nagyon jó szívvel ragaszkodott hozzá, a nénje meg mindig azt hajtotta: — Oh, édes istenem! áldani fogja az a leány holta napjáig, ha ilyen jóravaló embernek a felesége lehet. Hová is ment volna szegény, ha nénje meghal ? Sehol semmi rokona, senki a­ki védelmezné, magához venné. Senki a kerek világon, a­ki úgy szeretné mint Molnár úr. Hanem még akkor is hónapról hónapra haz­a halasztotta a dolgot Molnár úr, pedig érezte, hogy a szíve szakadna meg, ha el kellene válni attól a kedves szép leánytól, a­ki korán sírba szállt édes leányát pó­tolta neki. No hát így esett, maga sem tudja, hogy esett, egyszer csak összeszedelőzködtek s elmentek a paphoz. Ők meg akarnak esküdni. A plébánia kapujában Molnár József megállt. — Még visszafordulhatunk, — mondta a fiatal leánynak, — senki sem fog tudni róla. Akarja jobban meggondolni a dolgot ? A leány megszorította a Molnár József kezét s szelíden mosolyogva hajtotta fejét a férfi vállára. A jó ember egészen elérzékenyül, a mint a múlt­nak ez édes percei jutnak eszébe. Hogy szorította ak- Egy dráma Nápolyban. (Francia elbeszélés.) Irta Daniel Bernard. (Folytatás.) — Tehát ön nem jól érzi többé magát Olasz­országban ? — kérdezte Della Porta nyugtalanul. — Valóban nem! Ha mi önnel esetleg nem találkozunk, már rég tova röpültünk volna innen, én az ezredemhez vissza, húgom pedig egy öreg nagy­nénjéhez . . . Egyébiránt ön ismeri ezt a példabeszé­det : »Nincs oly jó társaság, mely szét ne oszlanék...« Mi is elhagyjuk egymást! « — Már ? — Ez a már hízelgő ránk nézve. Nos, Della Porta, alkudjunk kissé, — teve utána a fiatal ember, a­mint látta, hogy barátjának elszomorodott az arca. — Olyan képet mutat ön, mint egy elutasított szerelmes, a­ki öngyilkossági terven töri a fejét. Egyébiránt ne búsuljon, az önök kormánya rendbe jő; a börze értékpapírjai előbb-utóbb emelkednek s talán akad még oly nő is, a ki anyósának vissza fogja fizetni ama szívességet, a­melyről ön az imént em­lékezett. A szegény bankár a szivére nyomta kezét, mintha benső fájdalom gyötörné. — Ön, édes barátom, öntudatlanul bár, fájdal­mat okozott nekem, — szólt. — Ön úgy beszél a szere­lemről, mint az, a­ki soha nem szeretett. .. Pedig a szerelem sokkal élénkebb, áthatóbb, édesebb érzelem. — No, most már nyomon vagyunk, — gondolta

Next