Fővárosi Lapok 1885. július (156-179. szám)
1885-07-04 / 156. szám
agában a had fagy, alig tudva komolyságát megbizni. Della Porta a szerelemnek oly részletes fejtegetésébe bocsátkozott, melyben ő maga is alig tudott eligazodni. Mi sem magyarázható ki nehezebben mint az, amit mélyen érezünk: a fejtegetések hidegvért követelnek s még akkor is többnyire hiányosak szoktak lenni. Gyakran elmélkedtek már a szerelemről, anélül hogy annak valaha kimerítő magyarázatát adták volna. Nem lehet tehát csudálkozni, ha a Toledo-utca egyszerű bankárjának nem sikerült az, amint előtte legbölcsebb moralisták is hasztalan törték a fejeket. Maugis René, vendégének szóáradata alatt egygarettát göngyölgetett, s hogy rá gyújthasson, több gyufát kellett a márvány kandallóhoz dörzsölnie, míg végre célt érhetett. Mikor Della Porta bevégezte beszédét, ezt kérdezte tőle René: — Nos, hát nem akarja ön befejezni ? — Valóban. . . Okvetetlen befejezem! — kiáltott föl a bankár. — Azzal fejezem pedig be, hogy megkérem az ön nővérének a kezét, akit én teljes lelkemből szeretek! A tiszt ismét a rossz gyufákkal vesződött. — Nos ? — kérdé Domenico, kezeit dörzsölhetve, fölindulástól remegő hangon, — szabad-e remélnem ?. . Lehet-e hinnem ? — No, végre is találtam egy alkalmas gyufát, — szólt Maugis René, gyönyörrel szemlélve a lobogó lángot. Aztán rágyújtva, a boltozat felé fújta a zivarka füstjét. -------Nos ?— kérdé újra a bankár. — Hát, édes sógor, — szólt René némi gondolkozás után, — önnek a kérelme rám nézve annyira megtisztelő, hogy ki sem fejezhetem eléggé; én meg vagyok győződve arról, hogy ön boldoggá teszi Valentinét. Hiszen önt oly derék, becsületes embernek ismerem én, hogy. . . Ugye, amit még mondanék, kitalálja ön ? Egyszerűen igennel felelhettem volna önnek, igaz , de hát mit akar ön ? én sem akarok fösvénykedni a szavakkal, mint ön, midőn oly részletes temetésbe bocsátkozott. — Akkor tehát, — kiáltott föl Domenico némi gyalááival, hátha rosszul értelmezte a hajlottakat, — Szabad remélnem, hogy Valentine kisasszony. . . " — A nővérem csak is egy véleményen lehet velem, — viszonzá a hadnagy. — Ő ugyan nem kiváncsi, azonban a nélkül, hogy az ajtón hallgatózott volna, meg vagyok győződve arról, hogy némi tudomása van arról, amit most egymás közt beszéltünk. IV. — Egy virágbokréta, a kisasszony számára, — szólt Tommaso Mateo, Valentinenek fehér kaméliákból és pármai ibolyákból kötött roppant bokrétát nyújtva át. Mióta Domenico a jegyes címet jogosan viselhette, egy nap sem mulasztotta el, hogy virágot ne küldjön illatos hírnök gyanánt. Ez pedig annyit jelentett: »Jövök már!« S nem is késett sokáig mosolygó, frisen borotvált arcával, szemén csiptetővel, a hódítónak elégült, vidám kifejezésével. Ez este a mindennapi bokréta egy, Renéhez címzett levél kíséretében érkezett. Della Porta arra kérte ebben Maugist, keresse föl őt az »Európa« kávéházban, mely köztudomás szerint pár lépésnyire van a híres San Carlo színháztól. — Vájjon nem a »Norma« meghallgatására akar-e engem az én jövőbeli sógorom elitélni ? — töprengett René, miközben kalapját és keztyűjét kezébe vette. Domenicót sorietje mellett találta. — Tanácsát akartam kérni, mondá a bankár egy gyöngéd ügyben. . . szívügyben. . . — Édes barátom, — vágott közbe a hadnagy, szemöldökét összevonva, — én ugyan nem vagyok nagyon indulatos ember, de a legsajnosabb végletekig mennék, ha ön e pillanatban más nőre gondolna, mint Valentinere, kinek köztünk legyen mondva, ön teljesen megváltoztatta életnézetét. Azelőtt ő megelégedett velem; ha mi együtt sétálni mentünk, társaságomban nem merült el a tengeröbölben visszatükröződő csillagok szemléletében, sem a hullámok csillámlásában. Most bármit beszéljek is neki, szörnyen unatkozik. Most, ha csolnakra szállunk, alig tesz hajósunk pár evezőcsapást s már is nem a tengert nézi Valentine, hanem a partot, hogy láthassa, vájjon nincs-e ön ott? Ön ellenben ott futkos a Chiarán, mutogatva gavallérságát, szélnek ereszti lovait, mint Byron lord s ellenállhatatlanná válik. Mily nevetséges alak volnék én az efféle szerelmi kalandokban!... De képzelje ön magát az én helyzetembe. . . Domenico egyszerre elszomorodott. — No de lássuk, miről van tulajdonképpen a szó ? — Némi zavarban vagyok, midőn önnek a véleményét kérem — szólt Della Porta sóhajtva — ámbár alapjában véve, semmi bűnt sem követtem el... — Ezer villám ! ezt reméltem is ! — Én meg vagyok erről győződve. Hiszen az én történetem nagyon egyszerű. A Pompeiben való találkozás rám nézve oly villámcsapás volt, mint a minő Sault a damaskusi után lesújtotta. Alighogy megpillantottam önnek kedves húgát s már is...— Bájolónak találta, tudom én ezt. De ne szaporítsuk a szót, — folytatá a hadnagy kissé hevesen. — Halljuk önnek a történetét; mert hát, nemde, azt akarja nekem elmondani? — Azonnal, — viszonzá Della Porta. — Én, édes barátom, egy kedves teremtéssel, Baur Terezina kisasszonynyal nevelkedtem s meg kell önnek vallanom, hogy ő nekem volt szánva feleségül, eleitől fogva. Családaink jó ismeretségben voltak egymással; atyám és a leányka atyja kebelbaráti érzületet tápláltak egymás iránt. Tőszomszédságban laktunk. Ha ön bármelyik nápolyi lakostól tudakozódik, így felel vala önnek : »Bahr kisasszony Della Portáné asszonyság lesz; ez már bevégzett ügy!« — Ismerem én az efféle eljegyzéseket, — szólt a tiszt; — ritkán aratnak azok sikert.. -- Nos, az enyém sem aratott. Mennél inkább növekedtünk, én meg Terezina, annál inkább kezdtük észrevenni azt, amit ön is kitalál. Semmi okunk nem volt, egymást gyűlölni, de épp oly kevés okunk, egymást szeretni... Mi oly jól ismertük egymást s oly régóta ! Miért palástolgattam volna előtte hibáimat? És ő is, elrejthette volna-e előttem a saját hibáit ? Nos, az oly szerelmes, aki föl tudja fedezni kedvesének a hibáit, nem nagyon szokott szerelmes lenni, nemde ? A hadnagy egy fejbólintással hagyta helybe ez állításnak igazságát. — Atyám meghalt, — folytatá Della Porta. — Baur úr, aki őt mindenüvé kisérte, nem sokára követte őt a sírba. Haláluk előtt mind a ketten így szóltak: »Keljetek egybe mielőbb és legyetek boldogok !« Azonban kevés idővel azután találkoztam az ön szeretetreméltó nővérével. Ami Terezinát illeti, ő nagyon szívesen fogadja egy belga ezredesnek a hódolatát. — Akkor hát ez a hires gordiusi csomó magától kibomlik. (Folyt. köv.) A javulás hírnöke. (Kiállítási tárca.) Abból a bárkából, melybe az igazságszolgáltatás sajtoló keze szedte össze a vétkesség tengerébe bukottakat, hogy kísérletet tehessen megmenteni őket az emberi társadalomnak, egy galambot röpítettek ki a jelen kiállításra: a bemutatott rabipart. Várjon, fog-e az a vezeklő bűnösök számára zöld ágat vinni haza magával ? Az engesztelődés, a megbocsátás legszebb olajágát ? Aki csak teheti, tekintse meg a rabipar kiállított tárgyait, a javulás, a megtérés e legbiztosabb előhírnökeit. A fegyenc- és rabmunkacsarnok, mely azokat a közönség elé tárja, rideg, komor képével, magas fáktól beárnyékolva, ott áll a kiállítási terület egyik félreeső szögletében. Borús gondolatok közt, mintegy megilletődve lépi át küszöbét a látogató. Csak félve is messziről meri hozzá fogni a kiállított tárgyak szemléléséhez. Árnyakat vél lebegni körülöttük. Sírokból kikelt alakok integetnek neki, hogy távozzék, majd fojtó börtönséget lehelnek rá. Szeretne menekülni. Vissza a szabadba! De ellenállhatatlan erővel vonja a kíváncsiság a legérdekesb kiállítási tárgy: a zegedi kerületi »börtönzárka« felé, melynek ablakán át be lehet pillantani az elevenek kriptájába, melyről sokan csak mesélni hallottak borzalmas dolgokat. A zárkában látható az egyszerű, de elég kényelmes fölszerelés, a tiszta ágyneművel ellátott, két rét összehajtható vas ágy, a jókora asztal, a falszekrény, az evőeszközök és a falra szögezett házi rendszabályok. Középen, az asztal mellett, halina öltözetben áll egy rab, fából kifaragva. Mutatja, hogy mivel szokták mainap idejüket eltölteni a rabok. A karján fűrészt tart, kezében gyalul előtte az asztalon a megkezdett rabmunka. Nem henyélnek tehát, mint tették akkor, mikor még vas, böjt és közmunkával szigorították büntetési idejöket, de dolgoznak, fáradhatlanul, kitartással, minden kényszereszközök nélkül, áthatva és buzdítva egy szebb jövő reménye által. Már maga a tisztességes munkával való foglalkozás egyik legfőbb biztosítéka a megtérésnek. A szorgalmas ember számára,igyekezetét látva, ha bűnös volt is, csakhamar kész a megbocsátás, a kiengesztelődés. Bepillantva a szegedi kerületi börtön e zárkájába, s körül nézve, még egyszer a kiállítási csarnokban, melynek minden egyes tárgya a munkát, a példás igyekezetét, a megtérést, a javulást hirdeti, csakhamar oszlani kezdenek a borongós gondolatok sötétes felhői, tisztulni kezd a levegő, eltűnnek a szellemárnyak és nyugodtan, mintegy megkönnyebbülten tekintünk körül. Mert valóban meg lehetünk elégedve a börtönkezelés gyors, gyökeres és célszerű átalakításával hazánkban annyival inkább, mert célszerű börtönépületekkel alig rendelkezünk. A civilizált államok egyik fő törekvése, hogy a börtönök és fegyintézetekben letartóztatottak az elemi vagy polgári iskolai ismeretek elsajátítása mellett, mielőbb hozzászokjanak a szigorú rendhez, a tisztasághoz, a mértékletes életmódhoz, a fegyelemhez, indulataik mérsékléséhez, a türelemhez és a szorgalmas munkássághoz. E legutóbbi irányban való törekvés teremti meg a rabipart, mely hazánkban is meglehetős fejlődésnek indult. Legalább a fegyenc és rabmunkacsarnok ezt látszik igazolni. A rabipar fejlődését iparos körökben nem a legjobb szemmel nézik, pedig az úgy a hazai, mint külföldi tapasztalatok szerint csak akkor gyakorolhat némi nyomást a vidéki kisiparra, ha az egész fegyintézeti vagy börtön rabmunkaerő bérletéhez valaki felettébb olcsó áron juthatna. Magyarországban azonban nincs ok az aggodalomra. Nem akadnak azonban ily vállalkozók. Fegyintézeteink és börtönépületeink koráit sincsenek akként építve, hogy alkalmas helyiségül szolgálhatnának gyári berendezkedésre. Rabjaink és fegyenceink még képezetlenek. Többet rontanak, mint amennyi jó munkát produkálnak. Államunk, hogy a rabmunkaerőt mégis felhasználja, leginkább a saját szükségleteit állíttatja velük elő, így a börtönösök és hivatalszolgák, valamint a rabok és fegyencek teljes ruházatát már rég börtönökben és fegyházakban készítik. Újabban onnét kerülnek ki a zárkák felszerelései, továbbá a seprők és súroló kefék, a gyékények, ruháskosarak, teknők, dézsák, vizescsöbrök és a ruhaszárító kötelek. A rabipar tárgyait is nagyobbára ezek képezik. Magyarország rabiparát rövid hat év alatt már másodízben mutatták be a nagyközönségnek. Első ízben az 1879-diki székesfehérvári kiállításon találkoztunk vele. Ott is megtöltött egy jókora termet. Azóta a rabipar köréből, úgy látszik, kivonták a kéregpapírgyártást, nem tudni mi okból, bár a gyártáshoz használt anyag, mint papírhulladékok és őrlött szalma, nem tartozott a drágaságok közé. A szabóság és posztógyártás pedig hanyatlásnak indult. Azok a pokrócok, halmaposztók, fegyőri zubbonyok, hivatalszolgai atillák, sapkák, köpenyek, melyek ezúttal vannak közszemlére kitéve, korántsem állnak a kifogástalanság ama fokán, melyen a székesfehérvári kiállítás hasonnemű tárgyai állottak. Az anyag is silányabb, de a készítés határozottan primitívebb. Az ülő munka és ezek közt különösen a varrás mestersége, nem valami kedves foglalkozás lehet a börtönlakók előtt. Még a cipő és csizmavarrás is ezt látszik igazolni. A kiállított csizmák, cipők, bakancsok és papucsok egy két kivétellel, gyenge készítmények. Pedig a fegyencre, jövőjét tekintve, előnyös mesterség a cipész iparág, mert csekély értékű műszerrel, külön üzleti helyiség nélkül, a legkisebb lakószobában is, fönnakadás nélkül folytathatja, s minthogy készítményei általános napi szükséglet fedezésére szolgálnak, a cipész mindenhol keresetre talál, nemcsak a legkisebb községben, hanem tanyákon, még a foltozásból is képes kenyeret biztosítani. Hogy tehát kiállított munkáik után ítélve mégse valami nagy kedvvel adják magukat a rabok szabóságra és cipészségre, annak oka főként a folytonos ülésben keresendő, s minthogy e két mesterségnél a kar és mell van leginkább kitéve a megerőltetésnek, nem is lehet egészségi szempontból ajánlatos. A gyaluló, fúró, faragó, kalapácsoló mesterségekben egyes kiváló tehetségek készítményeivel találkozunk. A csarnok mellett, kívül elhelyezett csinos igás szekér, a csarnokban baloldalt látható szép hordók, dézsák, vizes kupa, a hajlított és nádfonatú székek, a képkeretek, aranyozott lécek, fekete függönytartók, a sakkozó asztal, a két csinos sütő, a különféle műlakatos munkák gyűjteménye, s végül a feketén fényezett női íróasztal, melynek készítője Folytatás a mellékleten: 1004