Fővárosi Lapok 1885. július (156-179. szám)

1885-07-04 / 156. szám

agában a had fagy, alig tudva komolyságát meg­­bizni. Della Port­a a szerelemnek oly részletes fejtege­tésébe bocsátkozott, melyben ő maga is alig tudott eligazodni. Mi sem magyarázható ki nehezebben mint az, a­mit mélyen érezünk: a fejtegetések hidegvért követelnek s még akkor is többnyire hiányosak szoktak lenni. Gyakran elmélkedtek már a szerelemről, a­nél­­ül hogy annak valaha kimerítő magyarázatát adták v­olna. Nem lehet tehát csudálkozni, ha a Toledo-utca egyszerű bankárjának nem sikerült az, a­min­t előtte legbölcsebb moralisták is hasztalan törték a fejeket. Maugis René, vendégének szóáradata alatt egy­­­garettát göngyölgetett, s hogy rá gyújthasson, több gyufát kellett a márvány kandallóhoz dörzsölnie, míg végre célt érhetett. Mikor Della Porta bevégezte be­szédét, ezt kérdezte tőle René: — Nos, hát nem akarja ön befejezni ? — Valóban. . . Okvetetlen befejezem! — kiál­tott föl a bankár. — Azzal fejezem pedig be, hogy megkérem az ön nővérének a kezét, a­kit én teljes lelkemből szeretek! A tiszt ismét a rossz gyufákkal vesződött. — Nos ? — kérdé Domenico, kezeit dörzsöl­hetve, fölindulástól remegő hangon, — szabad-e re­mélnem ?. . Lehet-e hinnem ? — No, végre is találtam egy alkalmas gyu­fát, — szólt Maugis René, gyönyörrel szemlélve a lo­bogó lángot. Aztán rágyújtva, a boltozat felé fújta a zivarka füstjét. -------Nos ?­­— kérdé újra a bankár. — Hát, édes sógor, — szólt René némi gondol­kozás után, — önnek a kérelme rám nézve annyira megtisztelő, hogy ki sem fejezhetem eléggé; én meg vagyok győződve arról, hogy ön boldoggá teszi Va­lentinét. Hiszen önt oly derék, becsületes embernek ismerem én, hogy. . . Ugy­e, a­mit még mondanék, kitalálja ön ? Egyszerűen igennel felelhettem volna önnek, igaz , de hát mit akar ön ? én sem akarok fös­­vénykedni a szavakkal, mint ön, midőn oly részletes temetésbe bocsátkozott. — Akkor tehát, — kiáltott föl Domenico némi gyaláá­ival, h­átha rosszul értelmezte a hajlottakat, — S­zabad remélnem, hogy Valentine kisasszony. . . " — A nővérem csak is egy véleményen lehet velem, — viszonzá a hadnagy. — Ő ugyan nem kiváncsi, azon­ban a nélkül, hogy az ajtón h­allgatózott volna, meg vagyok győződve arról, hogy némi tudomása van ar­ról, a­mit most egymás közt beszéltünk. IV. — Egy virágbokréta, a kisasszony számára, — szólt Tommaso Mateo, Valentinenek fehér kaméliák­ból és pármai ibolyákból kötött roppant bokrétát nyújtva át. Mióta Domenico a jegyes címet jogosan visel­hette, egy nap sem mulasztotta el, hogy virágot ne küldjön illatos hírnök gyanánt. Ez pedig annyit jelen­tett: »Jövök már!« S nem is késett sokáig mosolygó, frisen borotvált arcával, szemén csiptetővel, a hódító­nak elégült, vidám kifejezésével. Ez este a mindennapi bokréta egy, Renéhez címzett levél kíséretében érkezett. Della Porta arra kérte ebben Maugist, keresse föl őt az »Európa« kávé­házban, mely köztudomás szerint pár lépésnyire van a híres San Carlo színháztól. — Vájjon nem a »Norma« meghallgatására akar-e engem az én jövőbeli sógorom elitélni ? — töprengett René, miközben kalapját és keztyűjét kezé­be vette. Domenicót sorietje mellett találta. — Tanácsát akartam kérni, mondá a bankár egy gyöngéd ügyben. . . szívügyben. . . — Édes barátom, — vágott közbe a hadnagy, szemöldökét összevonva, — én ugyan nem vagyok nagyon indulatos ember, de a legsajnosabb véglete­kig mennék, ha ön e pillanatban más nőre gondolna, mint Valentinere, kinek köztünk legyen mondva, ön teljesen megváltoztatta életnézetét. Azelőtt ő megelé­gedett velem; ha mi együtt sétálni mentünk, társasá­gomban nem merült el a tengeröbölben visszatükrö­ződő csillagok szemléletében, sem a hullámok csillám­­lásában. Most bármit beszéljek is neki, szörnyen unat­kozik. Most, ha csolnakra szállunk, alig tesz hajósunk pár evezőcsapást s már is nem a tengert nézi Valen­tine, hanem a partot, hogy láthassa, vájjon nincs-e ön ott? Ön ellenben ott futkos a Chiarán, mutogatva gavallérságát, szélnek ereszti lovait, mint Byron lord s ellenállhatatlanná válik. Mily nevetséges alak vol­nék én az efféle szerelmi kalandokban!... De kép­zelje ön magát az én helyzetembe. . . Domenico egyszerre elszomorodott. — No de lássuk, miről van tulajdonképpen a szó ? — Némi zavarban vagyok, midőn önnek a véle­ményét kérem — szólt Della Porta sóhajtva — ám­bár alapjában véve, semmi bűnt sem követtem el... — Ezer villám ! ezt reméltem is ! — Én meg vagyok erről győződve. Hiszen az én történetem nagyon egyszerű. A Pompeiben való találkozás rám nézve oly villámcsapás volt, mint a minő Sault a damaskusi után lesújtotta. Alighogy megpillantottam önnek kedves húgát s már is...­­— Bájolónak találta, tudom én ezt. De ne sza­porítsuk a szót, — folytatá a hadnagy kissé hevesen. — Halljuk önnek a történetét; mert hát, nemde, azt akarja nekem elmondani? — Azonnal, — viszonzá Della Porta. — Én, édes barátom, egy kedves teremtéssel, Baur Terezina kisasszonynyal nevelkedtem s meg kell önnek valla­nom, hogy ő nekem volt szánva feleségül, eleitől fogva. Családaink jó ismeretségben voltak egymással; atyám és a leányka atyja kebelbaráti érzületet tápláltak egy­más iránt. Tőszomszédságban laktunk. Ha ön bárme­lyik nápolyi lakostól tudakozódik, így felel vala ön­nek : »Bahr kisasszony Della Portáné asszonyság lesz; ez már bevégzett ügy!« — Ismerem én az efféle eljegyzéseket, — szólt a tiszt; — ritkán aratnak azok sikert.. -- Nos, az enyém sem aratott. Mennél inkább növekedtünk, én meg Terezina, annál inkább kezd­tük észrevenni azt, a­mit ön is kitalál. Semmi okunk nem volt, egymást gyűlölni, de épp oly kevés okunk, egymást szeretni... Mi oly jól ismer­tük egymást s oly régóta ! Miért palástolgattam volna előtte hibáimat? És ő is, elrejthette volna-e előt­tem a saját hibáit ? Nos, az oly szerelmes, a­ki föl tudja fedezni kedvesének a hibáit, nem nagyon szo­kott szerelmes lenni, nemde ? A hadnagy egy fejbólintással hagyta helybe ez állításnak igazságát. — Atyám meghalt, — folytatá Della Porta. — Baur úr, a­ki őt mindenüvé kisérte, nem sokára követte őt a sírba. Haláluk előtt mind a ketten így szóltak: »Keljetek egybe mielőbb és legyetek boldo­gok !« Azonban kevés idővel azután találkoztam az ön szeretetreméltó nővérével. A­mi Terezinát illeti, ő nagyon szívesen fogadja egy belga ezredesnek a hó­dolatát. — Akkor hát ez a hires gordiusi csomó magá­tól kibomlik. (Folyt. köv.) A javulás hírnöke. (Kiállítási tárca.) Abból a bárkából, melybe az igazságszolgálta­tás sajtoló keze szedte össze a vétkesség tengerébe bu­kottakat, hogy kísérletet tehessen megmenteni őket az emberi társadalomnak, egy galambot röpítettek ki a jelen kiállításra: a bemutatott rabipart. Várjon, fog-e az a vezeklő bűnösök számára zöld ágat vinni haza magával ? Az engesztelődés, a megbocsátás leg­szebb olajágát ? A­ki csak teheti, tekintse meg a rabipar kiállí­tott tárgyait, a javulás, a megtérés e legbiztosabb előhírnökeit. A fegyenc- és rabmunkacsarnok, mely azokat a közönség elé tárja, rideg, komor képével, magas fák­tól beárnyékolva, ott áll a kiállítási terület egyik fél­reeső szögletében. Borús gondolatok közt, mintegy megilletődve lépi át küszöbét a látogató. Csak félve is messziről meri hozzá fogni a kiállított tárgyak szemléléséhez. Árnyakat vél lebegni körülöttük. Sír­okból kikelt alakok integetnek neki, hogy távozzék, majd fojtó börtönséget lehelnek rá. Szeretne mene­külni. Vissza a szabadba! De ellenállhatatlan erővel vonj­a a kíváncsiság a legérdekesb kiállítási tárgy: a zegedi kerületi »börtönzárka« felé, melynek ablakán át be lehet pillantani az elevenek kriptájába, mely­ről sokan csak mesélni hallottak borzalmas dolgokat. A zárkában látható az egyszerű, de elég ké­nyelmes fölszerelés, a tiszta ágyneművel ellátott, két rét összehajtható vas ágy, a jókora asztal, a fal­szek­rény, az evőeszközök és a falra szögezett házi rend­szabályok. Középen, az asztal mellett, halina öltözet­ben áll egy rab, fából kifaragva. Mutatja, hogy mivel szokták mainap idejüket eltölteni a rabok. A karján fűrészt tart, kezében gyalu­l előtte az asztalon a meg­kezdett rabmunka. Nem henyélnek tehát, mint tették akkor, mikor még vas, böjt és közmunkával szigorí­tották büntetési idejöket, de dolgoznak, fáradhatlanul, kitartással, minden kényszereszközök nélkül, áthatva és buzdítva egy szebb jövő reménye által. Már maga a tisztességes munkával való foglalkozás egyik legfőbb biztosítéka a megtérésnek. A szorgalmas ember szá­mára,­igyekezetét látva, ha bűnös volt is, csakhamar kész a megbocsátás, a kiengesztelődés. Bepillantva a szegedi kerületi börtön e zárkájába, s körül nézve, még egyszer a kiállítási csarnokban, melynek minden egyes tárgya a munkát, a példás igyekezetét, a megté­rést, a javulást hirdeti, csakhamar oszlani kezdenek a borongós gondolatok sötétes felhői, tisztulni kezd a levegő, eltűnnek a szellemárnyak és nyugodtan, min­tegy megkönnyebbülten tekintünk körül. Mert való­ban meg lehetünk elégedve a börtönkezelés gyors, gyökeres és célszerű átalakításával hazánkban annyi­val inkább, m­ert célszerű börtönépületekkel alig ren­delkezünk. A civilizált államok egyik fő törekvése, hogy a börtönök és fegyintézetekben letartóztatottak az elemi vagy polgári iskolai ismeretek elsajátítása mel­lett, mielőbb hozzászokjanak a szigorú rendhez, a tisztasághoz, a mértékletes életmódhoz, a fegyelem­hez, indulataik mérsékléséhez, a türelemhez és a szorgalmas munkássághoz. E legutóbbi irányban való törekvés teremti meg a rabipart, mely hazánkban is meglehetős fejlődésnek indult. Legalább a fegyenc és rabmunkacsarnok ezt látszik igazolni. A rabipar fejlődését iparos körökben nem a legjobb szemmel nézik, pedig az úgy a hazai, mint külföldi tapasztalatok szerint csak akkor gyakorolhat némi nyomást a vidéki­ kisiparra, ha az egész fegyin­­tézeti vagy börtön rabmunkaerő bérletéhez valaki fe­lettébb olcsó áron juthatna. Magyarországban azon­ban nincs ok az aggodalomra. Nem akadnak azonban ily vállalkozók. Fegyintézeteink és börtönépületeink koráit sincsenek akként építve, hogy alkalmas helyi­ségül szolgálhatnának gyári berendezkedésre. Rab­jaink és fegyenceink még képezetlenek. Többet ron­tanak, mint a­mennyi jó munkát produkálnak. Álla­munk, hogy a rabmunkaerőt mégis felhasználja, leg­inkább a saját szükségleteit állíttatja velük elő, így a börtönösök és hivatalszolgák, valamint a rabok és fegyencek teljes ruházatát már rég börtönökben és fegyházakban készítik. Újabban onnét kerülnek ki a zárkák felszerelései, továbbá a seprők és súroló kefék, a gyékények, ruháskosarak, teknők, dézsák, vizescsöb­rök és a ruhaszárító kötelek. A rabipar tárgyait is nagyobbára ezek ké­pezik. Magyarország rabiparát rövid hat év alatt már másodízben mutatták be a nagy­közönségnek. Első ízben az 1879-diki székesfehérvári kiállításon talál­koztunk vele. Ott is megtöltött egy jókora termet. Azóta a rabipar köréből, úgy látszik, kivonták a kéregpapírgyártást, nem tudni mi okból, bár a gyár­táshoz használt anyag, mint papírhulladékok és őr­­lött szalma, nem tartozott a drágaságok közé. A sza­bóság és posztógyártás pedig hanyatlásnak indult. Azok a pokrócok, halm­aposztók, fegyőri zubbonyok, hivatalszolgai atillák, sapkák, köpenyek, melyek ezúttal vannak közszemlére kitéve, korántsem állnak a kifogástalanság ama fokán, melyen a székesfehér­vári kiállítás hason­nemű tárgyai állottak. Az anyag is silányabb, de a készítés határozottan primitívebb. Az ülő munka és ezek közt különösen a varrás mes­tersége, nem valami kedves foglalkozás lehet a bör­tönlakók előtt. Még a cipő és csizmavarrás is ezt lát­szik igazolni. A kiállított csizmák, cipők, bakancsok és papucsok egy két kivétellel, gyenge készítmények. Pedig a fegyencre, jövőjét tekintve, előnyös mester­ség a cipész iparág, mert csekély értékű műszerrel, külön üzleti helyiség nélkül, a legkisebb lakószobá­ban is, fönnakadás nélkül folytathatja, s minthogy készítményei általános napi szükséglet fedezésére szolgálnak, a cipész mindenhol keresetre talál, nem­csak a legkisebb községben, hanem tanyákon, még a foltozásból is képes kenyeret biztosítani. Hogy tehát kiállított munkáik után ítélve mégse valami nagy kedvvel adják magukat a rabok szabóságra és cipész­­ségre, annak oka főként a folytonos ülésben keresendő, s minthogy e két mesterségnél a kar és mell van leg­inkább kitéve a megerőltetésnek, nem is lehet egész­ségi szempontból ajánlatos. A gyaluló, fúró, faragó, kalapácsoló mestersé­gekben egyes kiváló tehetségek készítményeivel ta­lálkozunk. A csarnok mellett, kívül elhelyezett csi­nos igás szekér, a csarnokban baloldalt látható szép hordók, dézsák, vizes kupa, a hajlított és nádfonatú székek, a képkeretek, aranyozott lécek, fekete füg­gönytartók, a sakkozó asztal, a két csinos sütő, a kü­lönféle műlakatos munkák gyűjteménye, s végül a feketén fényezett női íróasztal, melynek készítője Folytatás a mellékleten: 1004

Next