Fővárosi Lapok 1885. augusztus (180-205. szám)

1885-08-01 / 180. szám

Szombat, 1885. augusztus 1. 180. szám. Huszonkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok-tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre ...............................8 frt. N egyedévre.....................4 frt. M egjelenik as ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok-tere, Atbenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Farkaslesben. (Beszély.) Fangliné Gyújtó Izabellától. (Folytatás.) — Meglátod te édes kedves papa, mily szépen fogok játszani — kiáltott vidoran. De nem ment oly könnyen. Fejében sokkal in­kább zsongott a sok terv, minthogy figyelmét a hang­jegyekre fordíthatta volna. Bele kezdett egy Beethoven sonátába, de sehogy sem boldogulván vele, átcsapott egy divatos keringőbe s ezt ismét magyar népdal mi­att hagyta félbe, melyet előbb csak játszani, majd halkan dúdolni, utóbb hangosan énekelni kezdett. Ezalatt az apa hallgatva sétált tovább, az anya elhagyta ülőhelyét, az egyik ablakhoz ment és a füg­gönyt félre vonva kinézett a téli éjszakába. Olyan sivár, olyan kietlen volt, a mit látott. Ma­gas hó lepett el mindent, egy fehér tömeg volt az egész természet s a végtelen fehér alapon csak mint vékony fekete ákombákomok váltak ki a fák körraj­zai. Az eget sűrű felhők takarták, koronkint erős szél süvöltött végig a tájon, űzve, kavarva az égbolt felhőit s a földet boritó havat, ügy illett a szenvedő asszony kedélyéhez ez a szomorú kép. — Mama! — kiáltott fel Illa — nem tudod, hogy van ennek a dalnak a második versszaka? — Nem édesem — felelt az anya majdnem ijed­ten összerezzenve. — Oh be kár! — szólt a leányka — Bezzeg tudja Malvin néni. Ha itt lenne, rögtön megtanítana reá, ő annyi szép nótát tud, s ezt is olyan szépen éneklé a minap. Lásd mama — folytatta felugorva — mért is nem vagy te olyan vidám, olyan élénk, mint ő, rüenyr nyivel vigabban élnénk akkor, mig igy te mindig csak hallgatsz és szomorkodol s ez néha engem is el­kedvetlenít. No de ne haragudj édes kedves jó ma- mácskám, — monda anyjának egy fájdalmas, feddő tekintetére gyöngéden átölelve őt — hiszen én szeret­lek tégedet, szeretlek mindenek felett s nem is azért mondtam, mintha. . . oh istenem, hogy is lehettem oly kíméletlen. — Nem, nem haragszom, angyalom — felelt szo­morú mosolylyal a nő — meghiszem, hogy néha unal­mas lehet reád nézve ez az én örökös busoDgásom s önkénytelenül fölébred bennem a vágy kissé élénkebb társaság után; de látod gyermekem, én sem tehetek róla, én már ilyen vagyok, ideges, kedvetlen, ingerült. — De csak mostanság, nem voltál te mindig ilyen — faggatta a leányka — jól emlékszem, hogy még nem oly régen ezelőtt.. . És gyakran el is gon­dolkodom felette, mi lelhetett, mi történhetett veled ? .. — Semmi, éppen semmi, édesem — viszonzá hévvel az anya — kissé beteges kedélyállapot az egész, kár lenne értté aggódnod. Ne is tedd kicsikém, majd elmúlik, ha elébb nem, tavaszszal, mikor a természet is kiderül, tudod az ilyen komor idő mindig hatással van reám. Az apa megállt s pár lépésnyi távolból nézte, hallgatta a neje és leánya közt folyó jelenetet, miköz­ben homloka elborult, szemöldei összébb vonultak s mintegy bűnbánóan hajtotta mellére a fejét. E percben megnyílt az ajtó s az inas lépett be rajta, a tisztára mosott tálakat hozva karján. Ez fölrezzenté. Csendesen oda ment a pohár- székhez. — János! — szólt halkan — fogasson be és Mihálynak mondja meg, hogy legyen készen az indu­lásra. De akármilyen halkan lett is kiadva a parancs, a nő meghallotta. — Mégis ! — susogta keserű hangon önmagához. — Most menj szobádba, édesem — folytatta leá­nyához szólva — még Írni akarsz, pedig későre jár áz idő. — Igaz, éppen kilencet mutat az óra — felelt ez, — de ha megírtam a levelet, még visszatérek; sietni fogok, ugy-e még itt talállak ? Mire anyja biztató intésére elsietett. — Hova akarsz menni Gábor ? — kérdé, midőn magukra maradtak, férjéhez lépve a nő. — Farkaslesbe — felelt ez nem éppen zavar nélkül. — A mai friss hó kedvező alkalom, hogy a nagyon is bizalmaskodó csikaszokat kissé meglec- kézzük. — De ma éppen olyan rút idő van, oly sötét az éj, a hold sem látszik s a szél is olyan borzalmasan süvölt; ne menj ma ki, Gábor, kérlek ! — esengett lágy, gyöngéd hangon a nő. :— Ejh mit! — viszonzá odavetően a férj — nem először életemben teszem; tán nem fogok visszaret­tenni egy kis zimánkos időtől ? Aztán nem a fényes holdvilágos éj való a lesnek, hanem éppen az ilyen borús idő. — Csakhogy néha maga a vadász válhat a les tárgyává — szólt a nő — s ilyenkor az előny az ellen­fél rovásán számit. — Talányokban beszélsz, Agnes, nem értelek — mondá mogorván a férj. — Tisztábban beszéljek ? Úgy hát azt mondom, vigyázz, mondá nyomatékkai Ágnes, — mert a ki tilosban vadász, elébb-utóbb rajtaérik. — Ejh ! mese beszéd ! — veté oda hidegen Gábor. — Bár az lenne! — felelt sóhajtva a nő. — Gábor! — folytatá, esdeklő tekintettel nézve férjére, — tedd megs ma az egyszer ne menj el hazulról. Nem a félté­kenység kzól belőlem — szólt aztán férjének egy tü­relmetlen mozdulatára —■ rég leszoktam én már arról, valamint ahoz is hozzá törődtem, — bár nem tagadom, olykor fáj nagyon — hogy az a nő nemcsak hogy ki­túrt férjem szivéből, de még gyermekemnél is máso­dik helyre szorított. Oh hidd el hát, Gábor, nem a fél­tékeny nő szól belőlem, hanem a gyermeke apjáért aggódó anya, ne menj ma légyottra, nekem rossz sej­telmeim vannak, remegek életedért. — Agyrémek! — viszonzá vállat vonva Gábor. — Nem azok, Gábor, nagyon komolyan beszé­lek. Iglói gyanakszik. Figyelemmel kisértem, mikor tegnap itt voltak ; láttam mily gyanakvó tekintettel leste nejének minden mozdulatát, minden szavadat. Egész viselete olyan különös volt, mintha kicserélték volna; akarta adni a vígat, az elfogulatlant s minden pillanatban kiesett a szerepéből. S aztán milyen tün­tetőleg mondta több versen, hogy ma a városba megy s az éjszakát is ott tölti, mintha csak éppen tőrbe akart volna csalni ? Gábor én félek Iglói haragjától; az a vérmes, szenvedélyes ember, ha egyszer észreveszi, hogy ki van játszva, szörnyű boszura lesz képes. Gá­bor ! én úgy féltem az életedet, tedd meg érettem, tedd meg gyermekünkért, ne menj el, csak ma, csak most az egyszer engedj kérésemnek, Gábor! S a nő oly esengve kért, hangja oly igaz szívből jött, hogy rezgése a férj szivében is gyönge viszhangra lelt. I ngadozni kezdett s tán honn is maradt volna, de e percben kocsi zörej hallszott, az inas belépett s je­lenté, hogy be van fogva. A cseléd előtt csak nem kompromittálhatta magát ? — A bundámat s a vadászkészleteimet! — ki­áltott feléje. — Gábor! — szólt még egy kísérletet kockáz­tatva a nő — Mihálynak a vadászodnak nagyon beteg a felesége, egy hete, hogy kis fia született s a szegény asszony heves tejlázban szenved; ha már érettem nem, tedd meg érette, emberiségből, hagyd beteg neje mel­lett az aggódó férjet s mondj le a mai vadászatról. — Ejh az égre! mit ki nem találsz még ? — kiáltott türelmetlenül Gábor — Mihály csak nem vén asszony, hogy beteget virasszon vagy mi ? Ezzel magára akgatta vadászeszközeit, vállára kapta bundáját, kezébe fegyverét s hidegen jó éjszakát kívánva nejének, kiment a szobából. Az előszobában ott várt reá a vadász. Szép szá­las ifjú ember volt, nyílt becsületes arccal, melyen a gond felhői tanyáztak. — Hogy van a felesége Mihály ? — kérdé tőle Ágnes, a ki követte volt férjét. — Köszönöm a kérdését tekintetes asszonyom —- felelt alázattal kezet csókolva a vadász — most éppen egy kissé elcsendesült. S a hangon, melylyel ez egyszerű szavakat mondá, hallhatóan rezdült végig az aggódó szeretet fájdalma. — Mielőtt lefeküdném, még utána nézek — viszonzá az úrnő — ne féljen, Mihály, ügyelek a fe­leségére. Csak maga is ügyeljen az én uramra — tévé utána halkan, mialatt Gábor az inassal holmi a kocsi­ban elhelyezendök felett értekezett. — Én féltem őt, remegek érte — szólt majdnem suttogva — gyana­kodnak reá, életére törnek, tudja már maga, hogy mi­ért. .. . Mindenesetre kérem, Mihály, maradjon mel­lette, egy percre se távozzék a közeléből. — Ügyelni fogok, tekintetes asszonyom, — fe­lelt halkan a vadász, követve gazdáját, a ki jó éjt ki­áltva, felült a kocsiba. Az asszony visszatántorgott a szobába, leveté magát egy székre s a mellette álló asztalra borulva, sírásban keresett enyhülést a nyomás ellen, melyet idegeinek túlfeszültsége gyakorolt egész valójára. — Mi az ? tán érkezett valaki ? — kérdé a ko- csizörgésre belépő Illa ? Te magad vagy és sírsz, mama ? mit jelentsen ez ? — folytatá bámuló arccal. — Atyád ment el, gyermekem — felelt fuldo­kolva az anya — imádkozzunk, édesem, hogy baj ne érje útjában. (Folyt, köv.) Egy dráma Nápolyban. (Francia elbeszélés.) Irta Daniel Bemard. (Folytatás.) XVII. — Én magam is úgy vagyok már azzal; de e hitemet drágán kellett megvásárolnom. Ekkor elbeszélte Renének mindazt, a mi vele történt, csak kettőt hallgatva el, a san-gennarói temp­lomban végbe ment házassági szertartást s Mertens ezredesnek a fölfüggesztését. Maugis René pedig elbeszélte, mily nagy nyug­talanságot okozott Domenico mindenkinél. — Kieszközöltem az illető hatóságnál, hogy egy század katonát rendelkezésemre bocsásson, és siet­tem önnek fölmentésére. Képzelheti, hogy ha önt sze­rencsétlenség éri, húgom azt nekem sohasem bocsátja meg. . . . Akar ön valamit Valentinéról tudni ? 0 kissé beteges; de azt hiszem, ha ön visszatér, hamarabb meggyógyul ő a viszontlátástól, mint az orvos lapda- csaitól... A hegyi lég talán nem változtatta még meg önnek a szándékát, nemde nem ? — Fölteheti ön azt ? — Hűm, hűm! Sok meglepő csodát láttunk már. Én nekem már vagy hat ízben kellett volna meg­nősülnöm s mégis nőtelen vagyok, mint annakelőtte; az igaz, hogy e miatt nem érzem magamat rosszúl, sőt ellenkezőleg. .. De, — folytatá René — nekem úgy tetszik, mintha valami nőt is láttam volna önnek a közelében. Talán valamely földalatti üregben tűnt volna el ? Della Porta körültekintett. Mig a két barát be­szélgetett, Mariuccia csakugyan eltűnt. Ez Domeni- conak nem esett rosszúl, mert — legalább pillanatra -— megmenekült attól, hogy a rá nézve oly kellemet­len fölvilágosító magyarázatba bocsátkozzék. A had­

Next

/
Thumbnails
Contents