Fővárosi Lapok 1885. szeptember (206-233. szám)

1885-09-01 / 206. szám

Kedd, 1885. szeptember­­ 206. szám. Huszonkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Félévre................................ frt. Negyedévre ..... 4frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok­ tere, Ath­enaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A rozsdás panganét. (Elbeszélés.) Irta Palotás Fausztin. (Folytatás.) Eddig mindent helyesnek, igazságosnak tartott. Úgy kell mindennek lennie, a­mint látja, tapasztalja. Most azonban okoskodni kezdett. Mért támad a fű, a virág a réten ?. . azért hogy idő múltával elpusztul­jon ? Mért némul el az akácos, mért alakul át a ter­mészet, a mezei galamb mért keresi a párját. ... mért él ő a világon ?. . Korlátolt, de mégis nyílt fölfogása mindebből olyan következtetést vont le, hogy a­mi kis higgadt­sága volt, azt is elvesztette. .. Három vasárnap telt el a gyötrelmek kezdete óta. A béresné a heti eleséggel Marcit mindig a nyár­tól messzebb találta. Beszélhetett hozzá, feleletre se méltatta. — De fölhúzza az orrát, neheztelt a jó asszony. Gunnyaszt, akár a hideglelős. A­ki beteg, haljon meg. Marci nem bánja most már ha ízekre tépik is, vagy kiégetik a szemeit, látnia kell azt a leányt! A következő hét szombatján egy anyabirka adta ki a páráját. Tán mérges bogyót evett, vagy maszlagba harapott. Marci kénytelen volt a csőszház­­hoz­­ hajtani a jószágot; ragálytól félt talán ? Nem bizony, a faluba készült; hát a­míg odajár, itt őrizet alatt lesz a nyáj. A megmeredt jószág lábait összekötvén, nyakába akasztotta a derék terhet. Meg sem állt vele a gazdája házáig. Muharéknál éppen vígan voltak. A kisebbik ángyi betegágyból kelt föl: reggel templomban volt már, most teszi első látogatását­­ a vacsora idején. Ugyanekkor más örvendetes dolog is összegyűjtötte az eszem-iszomra mindig hajlandó rokonság néhány éltesebb tagját. A mustra­tinók kitűnő áron keltek el a vásárban, az ilyen örömnek mindig egy-két kulacs bor az ára. Muhar uram barátságosan fogadta a bojtársát. Bevezette a vendégek közé s az asztalon lévő sok jó­ból szivesen kínálta. Minek akadékoskodjék ? Máskor is kimúlt egy birka az árnyék­világból. Marci nem csinált belőle titkot, de nem is hozta el éjnek idején mutatóul. Elásta az árokszélbe, egy kacskaringós juhászmondásból állt a búcsúztatója. — Rosszba sántikál a bojtárom, — kiáltott vígan Muhar. — Se baj... a jó csikó szokott kirúgni a hám­ból , a cseléd is csinálhat egy jó napot magának. Gyurka fülébe súgott a mátkájának. — Nézd csak azt a juhkergető kamaszt... Szájtátva folyton rád bámul, szinte ég a szeme. Izgett, mozgott, majd fölugrott s a Marci elébe állt. — Álmosak a juhok, — vágta oda hetykén. — Evvel szokták az efajta pásztorembert boszantani. Megeredt a nevetés. Marci olybá vette, mitha benne se volna a játékban. Gyurka folytatta a csúfo­lódást. — Garnós bot a kezében, dög a hátán, micsoda az ? Mindenki elértette a célzást. Gyurka harsogó ka­cajt nyert érte jutalmul. A bojtár föltápászkodott, egyet rántott a vállán. Megköszönte a hozzá való szívességet s végül ennyit mondott. — Könnyű itt csúfolódni, gúnyolódni, meg le­­génykedni! Gyere ki a pusztára te kevély gazdafi.. . ott nem áll senki a hátad mögött. — Annyit most is megtehetek, hogy kikisérlek az udvarra! Ha kedved telik benne, hogy ebrúdon juss ki a Mabarék portájáról! A tisztelt vendégseregnek megnyúlt a képe a tréfa ilyetén fordulata fölött. Csitították a Gyurkát, a­ki egy szökéssel az ajtónál termett. A bojtár künn, az eresz alatt volt már, Gyurka itt beérte. Tán várakozott reá! Farkasszemet néztek egymással. Öreg éj volt, homályosan pislogtak a csillagok. Iszonyú nézés volt az! A szemek vad tüzének nem ártott a sötétség, csak a két dúlt ábrázat torzult vonásait takarta el át­­datlan leplével. Először állnak szembe s egyik a másikát féreg­ként tiporná el! Érzik, tudják, hogy egymás útjá­ban állnak, egyiküknek előbb utóbb, de veszni kell. A bojtár átkozódásba tört ki. — Veszszek el mint a mételyes juh, ha a Kazi Gyurka oltár elé lép a mátkájával. Nem lesznek egy­­gyé — a­mig látom a napot. Gyurka nem szólhatott. A Jucika rohant ki a ház­ból s éles sikortással a két legény közé toppant. — Eredj innét Marci. . . gyere be Gyurka.. . Ne húzzatok ujjat, ne tegyétek torzsalkodás, veszekedés helyévé az édes­apám házát. . . — A bojtár a nyájtól tanulta az engedelmessé­get. Elsietett. Hajnal felé ért ki a csőszházhoz. . . Most már két érzés kerítette a hatalmába. Égő szenvedélye mellett ott lobog az iszonyú gyűlölet. Térden csúszva sírni tudna a szép lánynak egy jó szavára. Kifent kését pedig gyönyörrel forgatná meg a Kazi Gyurka mellében. Sokszor azt sem tudja, mit cselekszik. Beteg, meg van törve, nyavalyog mint a büntetéstől félő gyermek. Lehetetlen, hogy az a leány ne vonzódnék hozzá. Másként nem jött volna ki a mezőre, nem biztatná, hogy álljon a legények közé már, nem kérte volna olyan esdően, hogy ne tűzzön össze a márkájával. Ki­parancsolta, kiszidta volna! — Nem viszi el szárazon a gúnyolódását. Na­gyon megfizetek érte!. . Fenyegetőzött elkeseredve, így teltek lassan a napok, így múltak folytonos kétség között az órák. Haldokolt a nyár is. A bűvös eső nem volt már képes zöld színbe vonni a fakuló mezőt, az akác lombjain ijesztő mérvben szaporodott a beteg levél. Marci ezekből tudta, hogy közeledik a hervadás szele. Itt tömörül, leselkedik a csójosi határ körül. Egy délután három szuronyos katona érkezett a nyájhoz, fegyveres pusztázó vezetése alatt. A bojtár kalapemeléssel fogadta a váratlan látogatókat, azt hívén, hogy eltévedtek s útbaigazítást kérnek tőle. — Te vagy-e a Marci bojtár ? — szólalt meg a pusztázó, egy napbarnított arcú peckes alak (külterü­leti rendőr) a szótagok kellő taglalásával. Más néven a Maharék Marcija. .. az anyakönyv szerint még iga­zabban : Vető Márton. A bojtár egykedvűen vállat vont. — Én volnék az ! Legalább a környékben Marci néven hívnak. Be se végezte a feleletét, a három szurony he­gye oda volt szegezve a mellének. —A pusztai kapitány úr parancsából fogoly vagy öcsém! És meghalsz, mint a kis csikó, ha ellen­kezni mersz! A Marci kezdetben tréfára vette a dolgot. Oda nyúlt az egyik szuronyhoz, hogy elüsse a mellétől. Erősen megkarcolta az ujját, de a fegyver nem moz­dult a helyéből. " Vadállati düh fogta el, melytől eltűnt az arc­­szine. Felgyűrte bő ingujját s dőlt belőle a hang. — Mit akartok vele én. Betyár, vagy lókötő va­gyok én! — Egyik sem szép öcsém. — Szólt komoran a pusztázó. — Csak katonaszökevény. Régen keresünk. Hirtelen csitítólag utána tette: — Talán ellenkezni akarsz ? Bolondul tennél! Fegyverek ellen, puszta kézzel! A bakáknak szigorú parancs van kiadva. Mi négyen vagyunk... járj az eszeden. Bekísérünk a városba. Ha jól viseled maga­dat, csak a kezeidet kötjük össze. Ne félj a katona uraktól, nem élnek azok emberhússal. Kihallgatnak s te megmondod, hogy tudatlan, ostoba vagy. Nem is­mered az írást, imádkozni sem tudsz. Aztán rendben lesz minden. Marci dacoskodott még. A sok megnyugtató, biztató beszédre meghunyászkodott. — Mikor jöhetek vissza. — Holnap. .. vagy azután.. . — Hát addig mi lesz a nyájból ? — A gazdádat értesítettük már, hogy egy kis sorod akadt. — Hát legalább menjünk a csőszház felé. A jólelkű csősznével volna szóváltásom. Arra nem érünk rá! Várnak bennünket. Marci egy futó pillantásssal búcsúzott el a pi­henő nyájtól. Megnyugodott a sorsában. Már nem is boszantja a szuronyos föllépés. . . hiszen be kell val­­lannia, hogy jó szóra, kérésre ki se moccant volna a fészkéből. Erőszak övezi körül, nem tehet ellene. Hiszen nem sokára viszajöhet. A pusztázó bá­csi olyan reménykeltőleg mondta ezt. Hinni kell az őszinte szónak. (Folyt. köv.) Az álmodozó. (Amerikai elbeszélés.) Írta H. H. Boyesen. (Folytatás.) Castle Gardentől Halfdan a Greenwich Streeten át folytatta útját egy tömeg vendéglő-ügynök s más e fajta emberek kíséretében. — Jöjjön velem, én is német vagyok, — szólí­totta őt meg német nyelven egy finn. — Voilä voilä, je parle fran­ais ! — dörgő fü­lébe egy másik, úti táskája után kapva. — Jég­er Dansk­ Tálé Dansk !*) — rikácsolt a harmadik, oly kiejtéssel, mely jóhiszeműségét nagyon kérdésessé tette. Halfdan, hogy e tolakodá s egyre szemtelenebbé vált csőcseléktől szabadulhasson, egyik éppen keze ügyébe esett omnibuszba vetette magát, kinézett az ablakon ,s csakhamar annyira lekötötték a figyelmét ama tarka jelenetek, melyek mellette elsuhantak, hogy éppen nem törődött azzal, vájjon voltaképen hová szállítja őt a kocsi. A kocsivezető, a­ki a pénzt be­szedte, a kapott shillinget zsebre dugta, a­nélkül hogy valamit abból visszaadott volna. Végre, csaknem egy óráig tartott utazás után, megállóit az omnibusz s a kocsivezető elkiáltotta magát: »Central Park!« s Halfdan ijedten ocsúdott ki ábrándjából, nagy lassan, csüggedten lépett ki s zavartan bámult a palotaszerü házak hosszú soraira. Az elhagyatottság nyomasztó érzete szálta meg. Mennyire máskép képzelte ő ezt! Mennyire hévvel dobogott a szíve a dicső, nagyszerű ismeretlen iránt! És inne , a világ mégis nagyon nagy volt, sokkal nagyobb, semmint ő azt ott fönt, az északi sark alatt, elképzelte, kétségbeejtőleg nagynak és barátság­talannak tűnt ez most föl neki, míg ő maga oly vég­telen kis paránynak e rideg világban! Átballagott a park bejárata előtt levő padhoz, hol sokáig ült, bámulva a tova robogó díszes kocsikat s a sétáló szép nőket, a mint azok csevegtek és nevet­géltek; továbbá, a megközelíthetetlen rendőröket, a mint azok komoly méltósággal lépdeltek fel s alá a sima kövezeten , a rikító öltözetű dajkákat, kiket ő, északi ártatlanságában, a gyermekek anyjainak és nagynénjeinek tekintett, éppúgy mint a gyermekkocsi­kat is, melyekben, az árnyas szilfák lombjai alatt a ki­csinyeket kocsiztatták, a művészet remekeinek tartá, így üldögélt ő ott, maga sem tudta, meddig, mi­ *) Én dán vagyok. Dánul beszélek.

Next