Fővárosi Lapok 1885. szeptember (206-233. szám)

1885-09-01 / 206. szám

dőn egyszerre, egy kék polonaisebe öltözött kékszemü leányka, ki kék napernyőt tartott glacé-kesztyűs kezé­ben, előtte megállt s félénken bámult rá. E kis terem­tés épp olyan volt, mint a legfinomabb divath­ölgy en miniature. Halfdan nagyon szerette a gyermekeket, örökké gyönyörködött bizalmas modorukban és csevegésük­ben s most kellemes érzés hatotta át, midőn e piciny, diszszel és nagy gonddal fölcicomázott szépség, a­pa­árnyékában hüsöltek, éppen őt tette kiváló figyelmé­nek a tárgyává. — Hogy hivják önt, kedves gyermek ? — kér­dezte nyájasan. — Klárának, — viszonzá a kis leány vontatott hangon. Aztán midőn újra fölpillantva Halfdanra s ennek jámborságáról meggyőződött, hozzá tette: — Mily furcsán beszél ön! — Bizony, — viszonzá Halfdan, miközben a le­ányka keze után nyúlt, — én nem tudok olyan jól beszélni, mint kegyed, de majd megtanulok nem sokára. Klára csudálkozva szemlélte őt, fölemelte nap­ernyőjét s fejét méltósággal hátra vetve, kérdezte: — Hány éves ön ? — Huszonnégy. A kis leány elkezdte halkan az ujjain számlálni: egy, kettő, három, négy; de mielőtt a tízhez ért volna elvesztette a türelmét s felkiáltott: »Huszonnégy — az nagyon sok. Én még csak hét éves vagyok és a papa a névnapomra egy ponyt ajándékozott. Hát ön­nek van-e pony­ja ? — Nincs ; egyebem sincs, mint az, a­mi ebben az úti táskában van; ebben pedig, ugy­e, egy lovacska nem igen férne el ? Klára kíváncsian nézegette a táskát s elkezded nevetni; egyszerre azonban elkomolyodott, zsebébe nyúlt s keresgélni látszott abban. Aztán egy porcel­lán bábfejet vont elő, meg egy vörösre festett desz­­kácskát, melyre betűk voltak irva s végre egy fillért. — Akarja ön ezeket ? — kérdé­­­s mind a két kezével kínálva a kivett tárgyakat, — igy szólt: — Fogja hát! Mielőtt Halfdan válaszolhatott volna, egy éles sipitó hang oda kiáltott: — Az istenért, gyermek mit mivel ott ? S a dajka, ki a »Nero-York-Ledger«-be volt el-­­­mélyedve, oda futott, magával vonta a gyermeket s épp oly gyorsan eltűnt, mint a­hogy ott termett. Halfdan fölkelt s órákig bolyongott céltalan a gyűjteményt, megbámulta a szobrokat s a khinai pa­­villonban kávéból, vajas kenyérből és fagylaltból állt ebédet költött el s alkonyat tájban egy félreeső sűrű lugast fedezett föl. Ott aztán háborútlanul merülhe­tett gondolataiba s elmélkedhetett jövőjének még meg nem oldott problémája felől. A gyermekkel való találkozás élét vette némi­leg boldogtalansága érzetének, kissé kibékült önma­­­­gával s a részvétet nem ismerő nagy világgal, mely ő­­ iránta oly közönyös volt. Persze, midőn ő azt komo­lyan meggondolta, mily meleg szívvel és buzgó aka­rattal jött ide, belemarkolni az emberi haladás óriási munkájába — töprengés szállta meg, vájjon igazságos és emberséges volt-e, őt oly durván megvetni és ide­­oda taszigálni, mintha csak betolakodó avagy ellenség lett volna ? Előtte terült az óriási ismeretlen város, melyben az élet erei hatalmasan lüktettek s melyben a szakadatlan, mohó sietség, a hideg, vad szenvedély mindent, de mindent őrült keringésben látszott haj­tani. Nos, volt-e itt hely ily szelidlelkü, melegkeblű, ihletett egyén számára, mint ő ? Várhatott-e ő itt egyebet, mint a gyors megsemmisülést ? Sajátságos, legyőzhetetlen aggály lepte meg Halfdant, mintha őt máris valamely villámgyors ör­vény ragadta volna tova, mely ellen minden ellenál­­l­­ása hasztalan volt. Meghajolva, mélyebben vonult a­­ lugasba. Nem akart a városba menni. Napkeltéig itt­­ mely drága honába szállítsa vissza, hol a hegyóriások derült méltósággal emelkednek az ég felé ; hol a feny­ves erdők a nyári hosszú alkonyatok alatt álmodozva susogják édes regéiket; a hol az emberi élet szelíd szépségben foly le ; ahol a törekvések szerények, az eré­nyek nem magasztosak, de a bűnök is csekélyek s hol a pásztori élet után epedő lelkek boldogok lehetnek. Képzeletben ott ült ő már, bámuló hallgatóinak el­beszélve ama csudákat, melyeket bujdosása közben tapasztalt , hogy ő a messze világban csak egyetlenegy oly lénynyel találkozott, ki vele nyájasan beszélgetett és ez­­ egy szép kis leány volt. E fölött mosolyognia kellett és mosolyogva szenderedett el, két-három óráig jóízűen aludva. Egy­szerre úgy rémlett neki, mintha a bokrok közt lépte­ket és susogást hallott volna s megkisérté fölemel­kedni ; de lankadtsága erőt vett rajta s tovább aludt. Csakhamar aztán valaki otrombán ragadta őt vállon s egy durva hang ezt dörögte a fülébe : — Keljen föl ön, álmos fickó! Halfdan dörzsölte a szemét s a hold bágyadt vi­lágánál egy óriási rendőrt pillantott meg, ki hatal­mas botjával a feje fölött hadarászott. Az este érzett félelem újra megszállta a fiatal­embert; pillanatig megállt szivének a dobogása s aztán úgy dobogott, mintha keblét szét akarná robbantani. — Előre, — indulj! — dörgő a rendőr hatal­masan megrázva az ifjút, kabátja gallérjánál. Halfdan, egészen elfeledte zavarában, hol volt most s norvég nyelven iparkodott hamarjában meg­győzni támadóját, hogy ő ártatlan és becsületes utas, de a herkulesi poroszló süket maradt ama kérelmére hogy őt szabadon bocsássa. — Az úti táskám ! — kiáltott föl Halfdan ; — legalább engedje meg, hogy úti táskámat magammal vihessem! Visszatértek ama helyre, a­hol Halfdan aludt; de az úti táskának hire­ hamva sem volt. A fiatal­em­ber néma kétségbeeséssel adta meg magát sorsának s egy omnibuszban való rövid ideig tartott kocsizás után a kerületi főbiztos tágas termébe vezették. Te­nyerével eltakarta arcát s könyek szököttek a szemébe. — A nagy — a szent köztársaság! — mor­mogta magában, — oh te rózsás álma a léleknek! Jaj nekem! Kitéptem létemnek gyökereit és sohasem szedhetem többé virágait. Kegyetlen gúnyként merültek föl emlékében mind ama hangzatos szóvirágok, a melyekkel búcsúzó beszédében, ott a korcsmában, a nagy köztársaságot dicsőítette. Mit törődött a nagy köztársaság oly em­berekkel, mint ő ? Egy pár izmos barna kart, me­lyek a baltát kezelni s az ekét kormányozni tudták, persze szivesen fogadták; de egy gyermekies, szerető s szivet, egy nagylelkűen ábrándos agyat csak hidegen üdvözöltek. (Folyt, köv.) Északi Franciaországiból. (Innen-onnan.) Normandia­­partvidékén. Elhagyva a kedves Puy-t, épp csónakba vol­tunk szállandók, hogy a távolabb horgonyt vetett yachtunkra visszatérjünk, midőn találkoztunk Georges Ohnetrel, ez idők szerint a legdivatosabb francia re­gényíróval. Mióta megvettem tőle, mint közbenjáró, két re­gényének fordítási jogát egy magyar lap számára, va­lahányszor csak a véletlen összehoz vele: ő az iro­dalmi kalózok, a külföldi lapok ellen jeremiáskodik, kik regényeit díjazás nélkül közlik. Most is, miután elsorolta, hogy hány kalózt ért tetten az utóbbi idők­ben, bölcseleti és jogtudományi fejtegetésekbe bocsát­kozott annak kimutatására, hogy az írói jog csak olyan tulajdontárgy, mint akár a zsebében lévő óra, s hogy mindama lapszerkesztők, kik elcsempészik regé­nyeit, közönséges zsebmetszők és felfordult világnak tekinti, hogy panaszaira az illető kormányok nem in­tézkednek e tolvajok ártalmatlanná tételére. Ohnetnek jól sikerült majomképe van. Arány­talanul hosszú karjaival és ingerlékenységével ez ál­latfajra emlékeztet. Mi sem mulatságosb, mint őt ily felhevült állapotban látni. Annyira méltatlankodik az irodalmi kalózok rémtettei fölött, hogy a hévtől elra­gadtatva perorálás közben szélmalom módjára hado­­náz és ide oda ugrándozik. Nagy hajlandóságom van az ellentmondásra, következőleg a vitatkozásra, melyről megvallom, hogy élvezeteimnek netovábbja s egyúttal az egyedüli or­vosság, melylyel valaha éltem. Ha bágyadt, levert, kedvetlen vagyok, egy órai heves szóváltás fölvilla­nyoz és meggyógyít. Lecsillapulva, úgy érzem maga­mat, mintha új életre születtem volna s a következő napokban már jó egésségnek és nagy munkakedvnek örvendek. Nem is szalasztom el az alkalmat. Ohnet-vel is vitába eredtem. Kezdtem védeni a külföldi lapszer­kesztők eljárásait azzal, hogy az ottani irodalmi vi­szonyok nincsenek ám úgy kifejlődve, mint Francia­­országban. Sok helyen alig jutottak még annyira, hogy az írók ne csupa dicsősségből dolgozzanak. Né­hol nincs termékeny irodalom s kénytelenek kölcsö­nözni a művelődésben előrehaladottabb nemzetektől. Különben — mondom neki — mit nyom az a pár száz frank, mit ezek a lapok fizethetnének, az ön lap­jában. Ön, ki egyetlenegy regényével, a » Vashámoros«-­­sal, hatszázezer franknál többet sepert be, csupa nagy­lelkűségből is föláldozhatná a külföldi díjat a közmű­velődés oltárán. Ez a célzás ismeretes fösvénységére nem téveszti el soha sem hatását. Nagy ingerülten kezdett »szent elvekről« beszélni, eskü­dézve, hogy ő az írói tulajdonjog védelmét nem a fillérekre való szempontból kívánja. Ez előcsatázás után előrukkolok okoskodásom Kruppágyújával; az emberi művelődés magas állás­pontjára helyezkedve, dilemmás, láncolatos és egyébb logikai észletekkel bebizonyítom, hogy a még csak fej­lődő művelődéssel biró nemzeteknek kötelességök, — ha máskép nem tehetik, díjazás nélkül is­­— a virág­zásra jutott irodalmak termékeit nyelvökre átültetni és hogy azok, kiket ő »irodalmi zsebmetszőknek« nevez, voltakép apostolai nemzeti művelődésüknek és midőn »átcsempészik« akár az ő regényeit is, az ízlés előtt kedves és érdemes dolgot cselekesznek. Ohnet erre engemet a Proudhon tanítványának nevez. A híres társadalmi bölcsész tudvalevőleg azt mondta: »La propriété est un vol.« (A tulajdon lopás.) E fölfogás szerint: nem a külföldi lapszerkesztők, de Ohnet maga a tolvaj, mert igényt tart az »enyém«-re és védeni is igyekszik, a­mit a magáénak tart. A legjobb dolognak is azonban vége szokott lenni, így az Ohneival folytatott élvezetes vitának is. Nem térítettük meg egymást, de kidisputáltuk ma­gunkat. A parlamentek pártjai sem igen szoktak többre menni. Le üdvre. Hiába keresnénk itt a vendégek közt ismeretes egyéniségeket, elegáns nőket, urakat. Mint tengerparti telep, ez a kedvelt kirándulási helye a párisi kiske­reskedőknek, commis-knak, szerény­ebb hivatalnokok­nak, egyszóval ama fővárosiaknak, kik csak vasárnap és egyébb ünnepnapokon távozhatnak el hazulról és egy-egy 36 vagy 48 órai kirándulásra csak keveset költhetnek. Ez az egyedüli tengerpart, hová a nyugati vasút­társaság szombatként rendes kéjvonatokat indít rend­kívülien leszállított viteldíj mell­tt, így az utolsó vasárnap nem kevesebb, mint ötvenhárom két vonatot indítottak útnak Párisból Le Havreba szombat déli egy órától éjfélig. Az itteni fogadók és sok magánház e szombat­­éjjel tízezrével érkező vendégek igényeinek megfele­lően vannak berendezve, így például az ötven szobás szállodák három-négyszáz tábori ágygyal rendelkez­­­­nek, hogy esetleg annyi embernek lehessen éjjelre fe­delet és nyughelyet adni. A­kik nem férnek a szo­bákba, a folyosón, a padláson pihenik ki magukat. Ha hozzá­tesszük, hogy az oda és vissza hét-hét óráig tartó út alatt, a tikasztó hőség mellett, tizen is izzad­nak egy-egy coupéban, tisztába jövünk ez élvezettel: a párisiaknak Le Havreba való kéjkirándulása nem annyira kéjutazás, mint inkább tortúra. Mindazonáltal meg­van annak a maga élvezete is, a­mennyiben a az illetők visszatérve eldicsekedhetnek azzal, hogy ők is tengeri fürdőben voltak e nyáron. Mi a gépünknek nehány napra szükséges szén végett tértünk a kikötőbe. Villers. Képzeljék Budapestnek városligeti villáit, kert­jeikkel, Normandiának egy kies partjára s akkor tiszta fogalmuk lehet Villers külsejéről. A mi az itteni éle­tet illeti, az is teljesen megfelelhet a városligeti la­kók csöndes, üdítő, de — a kiállítási nyarat leszá­mítva, különös szórakozás nélküli, családias időzé­sének. Tulajdonképeni értelemben vett fürdői élet, na­ponkénti zeneelőadásokkal, színházzal, bálokkal, játék­termekkel, itt nincs. Kedvenc nyaralási telepe ez amaz előkelő, vagyonos, öt-tíz tagból álló családok­nak, kik nem szeretik a zajos életet. Úgy­nevezett sétaóra sincs, a­mikor a villák és kastélyok lakóit a tengerparton együtt lehetne látni. Csaknem minden­kinek van fogata és máskép mint kocsin ritkán sétál­nak ki. A legtöbben négy-öt hónapig nyaralnak itten. Vannak családok, kik évek óta ide jönnek, anélkül hogy ismeretséget kötnének valakivel. Mások ismét összetalálkoznak itt rokoncsaládokkal vagy ismerősök­kel és egymás látogatásával, intim körben rendezett mulatságokkal fűszerezik itt tartózkodásuk kellemeit. Körülbelül olyan az élet akkor itten, mint Magyar­­ország némely helyein, hol sok úri tanya van egy­máshoz közel. Folytatás a mellléketen, 1322

Next