Fővárosi Lapok 1885. október (234-264. szám)

1885-10-01 / 234. szám

234. szám. Csütörtök, 1885. október 1. Huszonkettedik évfolyam. Fél­évre..................................8 frt. Negyedévre ....... 4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz.­­ I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. A „Fővárosi Lapok“ előfizetési felhívását ajánl­juk a műveit magyar olvasó közönség figyelmébe. Szeptember közepétől fogva a lap minden np egy tel­jes ivén jelenik meg s hétfőn és ünnepek utáni regge­leken is rendesen külön számot ad. Ekkér tetemesen megnagyobbodva, sokkal több olvasmánynyal s na­gyobb és újabb hírrovatokkal fog szolgálni közönsé­gének. S bár e tetemes és állandó megnagyobbitás az »Athenaeum« társulatnak nagy anyagi áldozatába s a szerkesztőségnek sokkal több munkájába kerül: az előfizetési ár marad az eddigi: évnegyedre 4, fél­évre 8, egész évre 16 frt. Bizony, bizony az érzéketlen sírok Egé­sz tengernyi roppant ételével Fölér a napnak egy kis sugárszála! Bizony, bizony a legnagyobb seb is, Mit e küzdelmes élet ád, Drágább nekem a tompán altató Siket koporsók nyugodalminál. S azt a picinyke kerti kis virágot, A mit mosolygó ifjú hitvesem Szerelme olykor kalapomra tűz, Oda nem adnám mind ama Töméntelen virágért, melyeket Sok ezredév alatt majd síromon Fakaszt az életosztó fényű nyár­i fagybontó kikelet .... .Jakab Ödön. Lydia. (Elbeszélés.) Írta Beniczkyné Bajza Lenke. Hosszabb utazásomból visszatérve, pár napra megálltam Bécsben, s az ott tartózkodás ideje alatt, egyik napon, a Ring kereskedéseinek gyönyörű kira­katait szemlélvén, két kép vonta magára figyelmemet, miben a festés, az eszme és a művészi kivitel­ egyfor­mán feltűnő és megragadó volt, s én nem vehetvén ki az apró betűkkel rá irt művész nevét, a kereskedésbe léptem, hogy megkérdezzem azt. Déli idő lévén, a kereskedés majdnem üres volt, két férfi kivételével, kik közül az egyik elembe sie­tett kívánságom okát megtudni; a másik a festménye­ket szemlélé­s nem tartozott a kereskedő személy­zete közé. Elmondva jövetelem okát, a segéd rögtön be­vette a kirakatból a képeket. Elembe állttá mindket­tőt, és én kedvem szerint gyönyörködhettem ben­­nök. .. Leültem s hosszasan szemlélem­, de észre vet­tem, hogy az idegen férfi, ki meghaljá óhajtásomat, figyelmesen függeszté reám szemét, mintegy lesve a hatást, mit a képek előidéznek arcomon. Nem látha­tott mást, mint a legőszintébb elragadtatást. A képek pendantok voltak, egymásnak tökéle­tes társai. Az élet árnyát és fényét fejezték ki. A sze­génység és gazdagság árnyát és fényét, költői felfo­gással. Nem a piszkos nyomait, hanem a mennyei megadást, fenséges békét, s a szenvedés eszményi tü­relmét egy ideálisan szép női arcon. Ez volt az árny. A másik a fényt képviselő. Pompás teremben hasonlón ifjú szép leány alakjában , virág, selyem, nap­sugártól körülvéve, nevető, diadalmas, boldog kifejezés­sel ; nem a bőség elbizakodottságával, hanem az élet boldogságát hordva szemeiben, pillantásában, mik nem ismernek mást, mint a mit a szerencse istennője adott neki. .. Csudálatosan megragadó volt e két, minden ke­resettség nélkül alkotott festmény, s én nem áll­hattam meg, hogy tetszésemet szavakba ne öntsem. — Nagyon szép képek — mondá hivatalos han­gon a segéd, s egy jelentőségteljes pillantást vetett az idegenre, kinek vonásait kellemes mosoly élénkité. — Hol lakik a művész, ki e képeket festé ? — kérdem tőle. A segéd habozni látszott, újra az idegenre né­zett, s én szemeinek irányát követve, eltaláltam, hogy a képek s az idegen úr összeköttetésben állhatnak egymással, ki csakugyan hozzám lépve, bemutatá ma­gát, mint a képek alkotóját. — Mennyire örülök — mondom, hogy nemcsak e gyönyörű művet, de annak festőjét is megismer­hetem. — Boldog vagyok asszonyom, hogy szerény művem szerencsés volt tetszését megnyerni — mondá szerényen. — Én magam is némi súlyt fektetek e képeimre, s a kegyed dicsérete meggyőz arról, hogy reményem nem csalt, midőn ezúttal sikert reméltem. — Ismerte ön e képek élő alakjait ? — kérdem. Nem tudom mi vitt e gondolatra. A festőn meglepetés látszott. — Miért kérdi ezt kegyed ? — mondá észre­vehető csodálkozással. — Valami hév, szeretet, melegség árasztja el e két nőalakot — viszonzám — a­mi önkéntelen e kér­dést adta ajkaimra. — Eltalálta, de nem abban az irányban, a­mely­ben hiszi kegyed. Egy benső barátom élettörténetéhez van fűződve ez a két nőalak, kik közül ma már csak az egyik van az élők között, s barátom is meghalt, és én e két festményben örökitöm meg történetét. — Melyik él a kettő közül ? — kérdem ér­dekkel. Temetőben. Bolyongok künn a néma temetőben. Holott az őszi száradó falombok Fakó ernyője búsan bólogat. Nincs semmi nesz : a mélázó magányban. Lábujjhegyen jár a halk fuvalom, S ha egy levélkét földre ejt az ág, Oly csöndesen száll még az is alá, Miként a hulló fényes csillagok Szép nyári éjeken. Körültem sűrűn fekszenek az alvók, Szomorgó fej fák ösztövér Árnyékain pihenve békén. Csak egy parányi árny a fej fa árnya, Alig barnítja a hantok gyepét; S mégis azoknak, kik elfáradának, Nyugasztalóbb e semmiség, Mint az őserdők koronáiról Szakadó árnyak egész alkonya; Mert hát a puszta temető magánya Nem oly gonosz, mint sokan képzelik. Nincs itt keserv és változó szerencse, Nincs itt nyomor és meddő küzdelem; De van nagy béke és megmérhetetlen időkig tartó nyugalom. S mégis ha járom a sírok határát, Kedvem egyszerre elborul; Kivágyom innen, ki a rossz világba, Ujjongó, síró emberek közé, Hol az örök harc harsonája zúg S forrongó tarka élet zakatol. Mit ér nekem, hogy nincs a sírba’ bánat, Ha az örömnek sincsen ott helye ? Mit ér nyugalma, hogyha szertemálló Testem nem érzi azt már oda lenn ? S mit ér az álom a nagy éjszakában, Ha ébredés nem édesíti meg ? H e 11 a­­ meséi. (A régi »Száz fabula«.) A tizenhatodik századbeli magyar irodalomnak, a Balassi-komédiát kivéve, nem igen van emléke, mely erkölcstörténeti tekintetben nevezetesebb és ér­dekesebb volna, mint Heltai Gáspár meséi. E kitűnő buzgóságú férfiú, ki mint pap, iró és könyvnyomtató, egész életét az igazság nyugtalan keresésében és hű szolgálatában töltötte, mívelés alá vette az erkölcsi igazságok hirdetésének egyik leg­­hathatósabb irodalmi formáját, a mesét is. Ama nyug­talan lelkek egyike volt, kiket a reformáció által fel­szabadított vizsgálódó szellem mind tovább és tovább ragadott. Vilebergában 1543-ban Melanchthon tanít­ványa, kinek emléke iránt mindvégig nagy kegyelet­tel viseltetett. Még meséi közt is (57) lelkes védel­mére kel támadói ellen. De nem az ágostai hitvallás szerkesztőjét, hanem azt a Melanchthont védelmezi, ki az űrvacsora kérdésében »elállt a kenyeres bál­vány« mellől, vagyis inkább a helvét felfogáshoz szí­tott. Kolozsvári pap korában ez értelemben hirdette az igét s eleinte heves ellenségük lehetett az unitá­riusoknak . Páriz-Pápai szerint: »magnus suae aetatis socino-mastyx.« De utóbb egészen ezek részére állt s nagy mértékben magára vonta a református papság haragját. Világi érdekben, pénzvágyban keresték el­szakadásának okát. Károli Péter váradi pap elnevezte »Midas alter Claudiopolitanus«-nak, ki »hogy aranyat gyüjthetne, az aranynál drágább hitet változtatta.« A fejlődés azonban, a­melyen átment, sokkal természe­tesebb, sokkal több példában megjelenő, és sokkal inkább az idők szellemében gyökerező, hogysem ilyen magyarázatra szorulna. Ha van Heltai iratainak egy uralkodó eszméje, ez bizonyára az anyagi javak ér­téktelenségének hirdetése. A­hányszor csak megpen­díti, oly erős meggyőződés hangján teszi, hogy szíve nem rejtegethetett ellenkező indulatot. Egész életét a szellem, a mívelődés, a felvilágosodás ügyeinek szen­telte : ezt hirdette kathedrájáról, írta könyveiben és szolgálta műhelyében. A magyar nemzeti szellem, melyet krónikájával századokon át táplált s a mely­nek költői emlékeit cancionaléjában összegyűjtötte, épp annyi köszönettel tartozik neki, mint a vallásos haladás, melyet egy bibliafordítás eszközlésével, több erkölcsi és dogmatikus irattal segitett. Németből lett magyarrá s mig az elsők egyike volt, ki a ki­sz­­izikai mérték magyar alkalmazását megkisérlette csizió-distichonjában, a népies magyar írásmódnak is korában legkiválóbb képviselőjévé emelkedett. Azzá különösen meséiben. Könyve e cim alatt jelent meg 1566-ban Ko­lozsvárott: »Száz fabula, Mellyeket Ezoposból, és egyebennen egybe gyütet, és Öszve szőrzet, a fabulák­­­nac értelmével egyetembe Heltai Gáspár.« Ez eredeti kiadásnak két csonka példánya ismeretes; egyik az akadémiáé, másik a kolozsvári református kollégiumé. Heltai anyagát Ezópnak, Anianusnak újabb feldol­gozásaiból és toldalékaiból vette; könyvét azonban ama nagyobb szabadságnál fogva, melyet eszmék köl­csönzése tekintetében a meseírók mindenkor igénybe vettek, szinte eredetinek tekinthetjük. Az értelmezé­seket maga is a magáénak mondja előszavában, mely­ben gáncsolóira alkalmazza a fiával és szamarával utazó szegény ember meséjét, ki miután sehogysem tudta az emberek kifogásait elhallgattatni, utoljára saját hátára vette a szamarat. »Nem szinte olyan kába leszek, —­ mondja, — mint a szegény vén em­ber, hogy munkámat efféle harapásokért és mérges előítéletekért a tűzbe vessem, vagy a vizbe hány­jam , vaj nem!« Okosan tette, mert e könyvecskében tizenhatodik századi irodalmunknak egyik legérde­kesebb emlékét hagyta ránk, mely hatást is tett korá­ban; legalább ezt bizonyítja új kiadása 1596-ban Németujvártt. Heltai stílje merőben különbözik a Pestié­től, a század másik meseírójáétól. A mesékkel azon a módon járt el, mint Lafontaine, a maga korá­nak ízléséhez idomította. Ez simábbá, könnyebben folyóvá, terjedtebbé tette a mesét, ártatlan, kedves élcelődésével szőve át. Heltai saját ideje erőteljes népiességének színébe öltöztette. Első meséi még rö­videk, kímélik a szót s nem egészen hagyják el az ősi, orákulumszerű előadást; hova­tovább azonban mindjobban erőt vesz rajta saját bővebb, körüliróbb, részletezőbb modora s egész novellákat ir. Bővitései oly elevenséget tanúsitanak észjárásban és stílben, mely korában páratlanul áll. Értelmezéseiben, melyek nem ritkán uj tanulságokat aknáznak a régi törté­netekből s a maga korának viszonyaira alkalmazzák ezeket, éles esze és ritka leleményessége nyilatkozik. Néhol egy-egy új mesét vagy adomát sző be értelme­zéseibe, mint a felfuvalkodott gárgyánról szólót (65.). Állatai mind mintha furfangos és szava­kész paraszt­­emberek lennének; ő maga is ugyan-e hangból adja a magyarázatot. Deák jeles­ mondásokon s különösen Szent Pálból és Salamonból vett idézeteken kívül át meg átszövi ezeket népies fordulatokkal, idézetekkel, példaszókkal, közmondásokkal, melyeknek valódi tár­háza a száz fabula. Helyesen és szépen mondja róla Toldy: »Intéseinek szentírási helyekkel, példákkal és közmondásokkal ad nyomatékot, közmondásokkal, ----------------•—

Next