Fővárosi Lapok 1885. október (234-264. szám)
1885-10-01 / 234. szám
234. szám. Csütörtök, 1885. október 1. Huszonkettedik évfolyam. Félévre..................................8 frt. Negyedévre ....... 4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési díj: Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A „Fővárosi Lapok“ előfizetési felhívását ajánljuk a műveit magyar olvasó közönség figyelmébe. Szeptember közepétől fogva a lap minden np egy teljes ivén jelenik meg s hétfőn és ünnepek utáni reggeleken is rendesen külön számot ad. Ekkér tetemesen megnagyobbodva, sokkal több olvasmánynyal s nagyobb és újabb hírrovatokkal fog szolgálni közönségének. S bár e tetemes és állandó megnagyobbitás az »Athenaeum« társulatnak nagy anyagi áldozatába s a szerkesztőségnek sokkal több munkájába kerül: az előfizetési ár marad az eddigi: évnegyedre 4, félévre 8, egész évre 16 frt. Bizony, bizony az érzéketlen sírok Egész tengernyi roppant ételével Fölér a napnak egy kis sugárszála! Bizony, bizony a legnagyobb seb is, Mit e küzdelmes élet ád, Drágább nekem a tompán altató Siket koporsók nyugodalminál. S azt a picinyke kerti kis virágot, A mit mosolygó ifjú hitvesem Szerelme olykor kalapomra tűz, Oda nem adnám mind ama Töméntelen virágért, melyeket Sok ezredév alatt majd síromon Fakaszt az életosztó fényű nyári fagybontó kikelet .... .Jakab Ödön. Lydia. (Elbeszélés.) Írta Beniczkyné Bajza Lenke. Hosszabb utazásomból visszatérve, pár napra megálltam Bécsben, s az ott tartózkodás ideje alatt, egyik napon, a Ring kereskedéseinek gyönyörű kirakatait szemlélvén, két kép vonta magára figyelmemet, miben a festés, az eszme és a művészi kivitel egyformán feltűnő és megragadó volt, s én nem vehetvén ki az apró betűkkel rá irt művész nevét, a kereskedésbe léptem, hogy megkérdezzem azt. Déli idő lévén, a kereskedés majdnem üres volt, két férfi kivételével, kik közül az egyik elembe sietett kívánságom okát megtudni; a másik a festményeket szemlélés nem tartozott a kereskedő személyzete közé. Elmondva jövetelem okát, a segéd rögtön bevette a kirakatból a képeket. Elembe állttá mindkettőt, és én kedvem szerint gyönyörködhettem bennök. .. Leültem s hosszasan szemlélem, de észre vettem, hogy az idegen férfi, ki meghaljá óhajtásomat, figyelmesen függeszté reám szemét, mintegy lesve a hatást, mit a képek előidéznek arcomon. Nem láthatott mást, mint a legőszintébb elragadtatást. A képek pendantok voltak, egymásnak tökéletes társai. Az élet árnyát és fényét fejezték ki. A szegénység és gazdagság árnyát és fényét, költői felfogással. Nem a piszkos nyomait, hanem a mennyei megadást, fenséges békét, s a szenvedés eszményi türelmét egy ideálisan szép női arcon. Ez volt az árny. A másik a fényt képviselő. Pompás teremben hasonlón ifjú szép leány alakjában , virág, selyem, napsugártól körülvéve, nevető, diadalmas, boldog kifejezéssel ; nem a bőség elbizakodottságával, hanem az élet boldogságát hordva szemeiben, pillantásában, mik nem ismernek mást, mint a mit a szerencse istennője adott neki. .. Csudálatosan megragadó volt e két, minden keresettség nélkül alkotott festmény, s én nem állhattam meg, hogy tetszésemet szavakba ne öntsem. — Nagyon szép képek — mondá hivatalos hangon a segéd, s egy jelentőségteljes pillantást vetett az idegenre, kinek vonásait kellemes mosoly élénkité. — Hol lakik a művész, ki e képeket festé ? — kérdem tőle. A segéd habozni látszott, újra az idegenre nézett, s én szemeinek irányát követve, eltaláltam, hogy a képek s az idegen úr összeköttetésben állhatnak egymással, ki csakugyan hozzám lépve, bemutatá magát, mint a képek alkotóját. — Mennyire örülök — mondom, hogy nemcsak e gyönyörű művet, de annak festőjét is megismerhetem. — Boldog vagyok asszonyom, hogy szerény művem szerencsés volt tetszését megnyerni — mondá szerényen. — Én magam is némi súlyt fektetek e képeimre, s a kegyed dicsérete meggyőz arról, hogy reményem nem csalt, midőn ezúttal sikert reméltem. — Ismerte ön e képek élő alakjait ? — kérdem. Nem tudom mi vitt e gondolatra. A festőn meglepetés látszott. — Miért kérdi ezt kegyed ? — mondá észrevehető csodálkozással. — Valami hév, szeretet, melegség árasztja el e két nőalakot — viszonzám — ami önkéntelen e kérdést adta ajkaimra. — Eltalálta, de nem abban az irányban, amelyben hiszi kegyed. Egy benső barátom élettörténetéhez van fűződve ez a két nőalak, kik közül ma már csak az egyik van az élők között, s barátom is meghalt, és én e két festményben örökitöm meg történetét. — Melyik él a kettő közül ? — kérdem érdekkel. Temetőben. Bolyongok künn a néma temetőben. Holott az őszi száradó falombok Fakó ernyője búsan bólogat. Nincs semmi nesz : a mélázó magányban. Lábujjhegyen jár a halk fuvalom, S ha egy levélkét földre ejt az ág, Oly csöndesen száll még az is alá, Miként a hulló fényes csillagok Szép nyári éjeken. Körültem sűrűn fekszenek az alvók, Szomorgó fej fák ösztövér Árnyékain pihenve békén. Csak egy parányi árny a fej fa árnya, Alig barnítja a hantok gyepét; S mégis azoknak, kik elfáradának, Nyugasztalóbb e semmiség, Mint az őserdők koronáiról Szakadó árnyak egész alkonya; Mert hát a puszta temető magánya Nem oly gonosz, mint sokan képzelik. Nincs itt keserv és változó szerencse, Nincs itt nyomor és meddő küzdelem; De van nagy béke és megmérhetetlen időkig tartó nyugalom. S mégis ha járom a sírok határát, Kedvem egyszerre elborul; Kivágyom innen, ki a rossz világba, Ujjongó, síró emberek közé, Hol az örök harc harsonája zúg S forrongó tarka élet zakatol. Mit ér nekem, hogy nincs a sírba’ bánat, Ha az örömnek sincsen ott helye ? Mit ér nyugalma, hogyha szertemálló Testem nem érzi azt már oda lenn ? S mit ér az álom a nagy éjszakában, Ha ébredés nem édesíti meg ? H e 11 a meséi. (A régi »Száz fabula«.) A tizenhatodik századbeli magyar irodalomnak, a Balassi-komédiát kivéve, nem igen van emléke, mely erkölcstörténeti tekintetben nevezetesebb és érdekesebb volna, mint Heltai Gáspár meséi. E kitűnő buzgóságú férfiú, ki mint pap, iró és könyvnyomtató, egész életét az igazság nyugtalan keresésében és hű szolgálatában töltötte, mívelés alá vette az erkölcsi igazságok hirdetésének egyik leghathatósabb irodalmi formáját, a mesét is. Ama nyugtalan lelkek egyike volt, kiket a reformáció által felszabadított vizsgálódó szellem mind tovább és tovább ragadott. Vilebergában 1543-ban Melanchthon tanítványa, kinek emléke iránt mindvégig nagy kegyelettel viseltetett. Még meséi közt is (57) lelkes védelmére kel támadói ellen. De nem az ágostai hitvallás szerkesztőjét, hanem azt a Melanchthont védelmezi, ki az űrvacsora kérdésében »elállt a kenyeres bálvány« mellől, vagyis inkább a helvét felfogáshoz szított. Kolozsvári pap korában ez értelemben hirdette az igét s eleinte heves ellenségük lehetett az unitáriusoknak . Páriz-Pápai szerint: »magnus suae aetatis socino-mastyx.« De utóbb egészen ezek részére állt s nagy mértékben magára vonta a református papság haragját. Világi érdekben, pénzvágyban keresték elszakadásának okát. Károli Péter váradi pap elnevezte »Midas alter Claudiopolitanus«-nak, ki »hogy aranyat gyüjthetne, az aranynál drágább hitet változtatta.« A fejlődés azonban, amelyen átment, sokkal természetesebb, sokkal több példában megjelenő, és sokkal inkább az idők szellemében gyökerező, hogysem ilyen magyarázatra szorulna. Ha van Heltai iratainak egy uralkodó eszméje, ez bizonyára az anyagi javak értéktelenségének hirdetése. Ahányszor csak megpendíti, oly erős meggyőződés hangján teszi, hogy szíve nem rejtegethetett ellenkező indulatot. Egész életét a szellem, a mívelődés, a felvilágosodás ügyeinek szentelte : ezt hirdette kathedrájáról, írta könyveiben és szolgálta műhelyében. A magyar nemzeti szellem, melyet krónikájával századokon át táplált s a melynek költői emlékeit cancionaléjában összegyűjtötte, épp annyi köszönettel tartozik neki, mint a vallásos haladás, melyet egy bibliafordítás eszközlésével, több erkölcsi és dogmatikus irattal segitett. Németből lett magyarrá s mig az elsők egyike volt, ki a kiszizikai mérték magyar alkalmazását megkisérlette csizió-distichonjában, a népies magyar írásmódnak is korában legkiválóbb képviselőjévé emelkedett. Azzá különösen meséiben. Könyve e cim alatt jelent meg 1566-ban Kolozsvárott: »Száz fabula, Mellyeket Ezoposból, és egyebennen egybe gyütet, és Öszve szőrzet, a fabuláknac értelmével egyetembe Heltai Gáspár.« Ez eredeti kiadásnak két csonka példánya ismeretes; egyik az akadémiáé, másik a kolozsvári református kollégiumé. Heltai anyagát Ezópnak, Anianusnak újabb feldolgozásaiból és toldalékaiból vette; könyvét azonban ama nagyobb szabadságnál fogva, melyet eszmék kölcsönzése tekintetében a meseírók mindenkor igénybe vettek, szinte eredetinek tekinthetjük. Az értelmezéseket maga is a magáénak mondja előszavában, melyben gáncsolóira alkalmazza a fiával és szamarával utazó szegény ember meséjét, ki miután sehogysem tudta az emberek kifogásait elhallgattatni, utoljára saját hátára vette a szamarat. »Nem szinte olyan kába leszek, — mondja, — mint a szegény vén ember, hogy munkámat efféle harapásokért és mérges előítéletekért a tűzbe vessem, vagy a vizbe hányjam , vaj nem!« Okosan tette, mert e könyvecskében tizenhatodik századi irodalmunknak egyik legérdekesebb emlékét hagyta ránk, mely hatást is tett korában; legalább ezt bizonyítja új kiadása 1596-ban Németujvártt. Heltai stílje merőben különbözik a Pestiétől, a század másik meseírójáétól. A mesékkel azon a módon járt el, mint Lafontaine, a maga korának ízléséhez idomította. Ez simábbá, könnyebben folyóvá, terjedtebbé tette a mesét, ártatlan, kedves élcelődésével szőve át. Heltai saját ideje erőteljes népiességének színébe öltöztette. Első meséi még rövidek, kímélik a szót s nem egészen hagyják el az ősi, orákulumszerű előadást; hovatovább azonban mindjobban erőt vesz rajta saját bővebb, körüliróbb, részletezőbb modora s egész novellákat ir. Bővitései oly elevenséget tanúsitanak észjárásban és stílben, mely korában páratlanul áll. Értelmezéseiben, melyek nem ritkán uj tanulságokat aknáznak a régi történetekből s a maga korának viszonyaira alkalmazzák ezeket, éles esze és ritka leleményessége nyilatkozik. Néhol egy-egy új mesét vagy adomát sző be értelmezéseibe, mint a felfuvalkodott gárgyánról szólót (65.). Állatai mind mintha furfangos és szavakész parasztemberek lennének; ő maga is ugyan-e hangból adja a magyarázatot. Deák jeles mondásokon s különösen Szent Pálból és Salamonból vett idézeteken kívül át meg átszövi ezeket népies fordulatokkal, idézetekkel, példaszókkal, közmondásokkal, melyeknek valódi tárháza a száz fabula. Helyesen és szépen mondja róla Toldy: »Intéseinek szentírási helyekkel, példákkal és közmondásokkal ad nyomatékot, közmondásokkal, ----------------•—