Fővárosi Lapok 1885. október (234-264. szám)
1885-10-01 / 234. szám
— Ez itt — viszonzá, a »jólét« címűre mutatva, s én önkéntelen felkiáltok: Mindjárt gondoltam. A művész pár percig hallgatott, míg én érdekkel vizsgálom. Élénk reményt tápláltam, hogy talán megtudhatok tőle a történetből valamit, s nagy örömmel láttam, hogy nem csalódtam, mert mintegy elhatározva magát, s erőt véve habozásán, kérdé tőlem : — Érdekli kegyedet ez a történet ? — Nagyon ! Ha nem félnék, hogy kíváncsiságnak veszi.. . — Felszólítana, hogy mondjam el — viszontá mosolyogva. Elküldöm kegyednek leírva e történetet. Olvassa el s küldje aztán nekem vissza, mert emlék ez meghalt barátomtól, ki sajátkezűleg tette papirosra éltének boldogságát és szenvedését, híven ecsetelve belső érzelmeit, küzdését és elbukását. Nem túlozva a kisértést, nem mentegetve gyengeségét. Híven, igazán ecsetelve az életet, két nappal fejezte be azt halála előtt és elküldte nekem bucsujelül s én annak hatása alatt festem e képeket. Meleg szavakban fejeztem ki hálámat. A képeket megrendelem a kereskedő segédnél, s midőn e sorokat írom, majd egyik, majd másik gyönyörű arcra tekintek, mik teljes szépségükben itt függnek boudokomban, nem tudva arról semmit, hogy az ő történetükkel foglalkozom. I. pályája kezdetén levő orvost választá, ki igaz, hogy életét menté meg, aztán szivét nyerte el. De még is csodálatos hallatlan volt e házasság, nem birtak eleget bámulni rajta s heteken át birálgaták és beszéltek róla. A fiatal Locxon Alfréd mindevvel keveset törődött. Hivatásának és szerelmének élt. E kettő között úsztá meg idejét, s ha voltak is irigyei és itt-ott ellenségei, azt nem tagadhatták meg tőle, hogy tanult, ügyes, szorgalmatos orvos, s hogy nagyon kellemes csinos fiatal ember. Szegény szülőktől származott és küzdések, nélkülözések között végző tanulmányait. Nemcsak önmagát kellett fentartania, de szegény özvegy anyját is segíteni, s ő kitartással, szorgalommal tanult, dolgozott, zúgolódás nélkül nélkülözött. Vidám és jókedvű volt, remélt, s egyéniségét valami meleg kellem árasztá el, ami mindenkire jól hatott s valószínűleg ennek köszönhető, hogy az öreg dúsgazdag és millióira elbizakodott Tübingen Richard sem ellenző különösen leánya választását, pár futó ellenvetésnél nem tett egyebet, aztán megegyezett a házasságba s leendő vejét különösen szerette. Közel Bécshez Reichenauban ismerkedtek meg, hol Tübingennek pompás villája volt s a család ott törté a nyarakat. Locxon esténként kirándult oda nehány barátjával »friss levegőt« szívni a nagy város hősége által eltikkasztva. Az utolsó vonattal visszatért, hogy másnap hivatását folytassa, s egész nap örülve az esti órákra, midőn kissé felüdülhet és pihenhet. Egy este néhány barátja társaságában haladt az állomás felé, midőn robogó kocsi száguldott el mellettük. Tübingen Richárdot látták abban ülni. — Valljon hová siet a Nábob? — kérdé nevetve az ifjak egyike. — Úgy látszik az állomáshoz — viszonz a másik, de Locxon gyakorlott szemeivel észrevette a bankár arcán, bárcsak egy pillanatra látta, hogy annak testi vagy lelki baja van. (Folyt, köv.) Másnap a festő maga jött el hozzám. A kézirat helyett, nem tudom mi okból, maga mondá el a következőket. Hűvös őszi nap volt, midőn minden órában várhatjuk az első havat, — kezdő helyet foglalva. — Éjszaki szél lengeté a Ring levéltelen fáinak száraz ágait, este felé járt az idő, midőn Bécs egyik magas palotájának kapuján ifjú férfi lépett ki, és sietve fordult a Kärntner-Strasse felé. Ő nem érzé a haragos szél rideg érintését. Szeme tele volt napsugárral, szive melegséggel, reménynyel, boldogsággal, menyasszonyától jött s egy virágos bolt felé sietett. Ott már ismerték őt. Naponként kötöttek számára bokrétát. Tudták, kinek válogatja a legszebb virágokat, kinek fogja átnyújtani este az operában azt a sok szép rózsát és violát. Az egész város tudott e házasságról, bizonyos tekintetben esemény volt az, bizonyos körökben. A bécsi bankárok egyik leggazdagabbjának egyetlen szép leánya ment nőül egy szegény orvoshoz. Hallatlan dolog volt ez. Tökéletesen szerelmi házasság! A gyönyörű Laura válogathatott volna a kérőkben, s ő az ismeretlen, szegény, még csak melyek a mesével folytonos benső viszonyban jelenve meg, a filozófusi bölcseséget úgy tüntetik fel, mint a közmondásokban megjelenő népbölcseség testvérét«. Naiv erőteljesség a fövonásuk rövid mondatainak és kifakadásainak, melyek a nyelvi szabatosság ellen vé- s tenek olykor, de bírnak a hatásosság titkával. A régszegségről szóló dialógusának ajánlásában 1552-ben írja Kendi Antalhoz: »Ha szinte tiszta magyarsággal írva nincsen, te kegyelmed megbocsássa, mert jól tudja te kegyelmed, hogy nyelvem szerint szász vagyok és ezt a keveset tizenhat esztendeig tanultam.« De becsületesen megtanulta. Buzgóságának, melylyel igyekezett minél magyarosabban írni, régi népnyelvünk számtalan becses adalékának ismeretét köszönjük. Ennek színe, hangja, sajátságai uralkodnak egész előadásmódján. Erős, rövid, fűszeres tételei legrokonabbak tizenhatodik századbeli drámánk nyelvével s mintegy elődjeiül tekinthetők a Pázmányiskola eliljének. Mint kora erkölcseinek bírálója, mivelődéstörténeti szempontból is becses Heltai, ki oly keményen ostorozza a fejedelmek visszafordultságait, az embermarókat, a felfuvalkodott hatalmasokat, a kincsvágyókat, az orvokat és kóborlókat, a megátalkodott pörlekedőket, kik nélkül a török basa nem ülne Budán. Legjobban gyűlöli Martinuzzit, »az álnok kincstartó barátot«, kire minduntalan visszatér. A jobbágyok nyomorgatói sem kerülik ki ostorát. Heltai mint erkölcsbíró egyike a legérdekesebb jelenségeknek régi irodalmunkban. Sokan ostorozzák e korban, énekmondók és papok egyaránt, a nagyok bűneit, különösen a pártoskodást és kegyetlenkedést; de hozzá hasonló hevességgel, annyira egész lelkéből senki sem fogta pártul a szegénységet. Az úr és szegény, az élvező és dolgozó, a hatalmas és nyomorult olykor szinte mai értelmű élességében áll nála szemközt egymással. Sohasem hallgat benne a pap, tanításait mindig vallásos felfogásból meríti. Isten akaratát, isten kegyelmét, isten büntetését hirdeti; de az az Családom vivaraisi eredetű. Vivierstől néhány mértföldnyire, magas hegyek közt fekszik Vignasse. Ez a neve a Férambaultok bölcsőjének. A vidék zord, de nagyszerű. A hegyek oldalait óriási fenyő, szederisten, akit prédikál, csak a szegények istene. Valósággal teljes mértékben illik rá, amit Savonaroláról mondtak, hogy: »a kétségbeesettek prédikátora.« A protestantizmusnak az a szelleme, melynél fogva az elnyomottaknak nemcsak vigasztalójuk kivan lenni, hanem felébreszteni bennök az emberi méltóság bátor önérzetét: nem testesül meg reformátoraink közül senkiben inkább, mint Heltaiban. Az isten előtti egyenlőséget hirdetve, a meztelen embert mutatva fel, amint az alkotó kezéből kikerült, s feltárva a világ visszásságait, néha majdnem izgatónak tetszik beszéde. A szegénység e prédikátorának vannak lapjai, melyek »a szegény Konrádot« és »a szegény Henriket« juttatják eszünkbe, kik kevéssel előbb odaát Németországon az isten nevében szólították fegyverre a parasztságot az urak ellen. E mozgalom is a vallásos megújhodásban gyökerezett s a papoknak, a kik részesei voltak, első beszédei hasonlíthattak Heltai tanulságaihoz. Nem kíméli a királyokat, kik csak a hazugokra és hizelkedőkre hallgatnak s csak »volnának az isten képe és helytartója« (50); a bírákat, kik az ország törvényeire s a városok szokásaira hivatkozással forgatják ki az igazságot (4), a szegényeknek semmiféle hatalmas nyomorgatóit. Emlegeti az erőt, mely a szegényben van, ha a gazdag ellen támad, a »megbúsult hangya« haragját (11). A vallás mindenütt csak a szegény vigasztalója, erősítője, igazsága. A lelkiismereti szabadságban, melyet hirdet, az elkövetkező politikai és társadalmi szabadság szellőjét érzi Lelkünk. Heltainak számos meséje egy-egy tükördarab a tizenhatodik század életéből, egy kacagó vagy keservben kitörő hang sajgó szívéből. Valóban csodálatos, hogy Heltai fabuláit, protestáns-kori irodalmunknak e kiváló becsű emlékét, mivelődés- és irodalom-történetíróink eddig nagyobb, megérdemlett figyelemben nem részesítették. Beöthy Zsolt. — 1520 — A beváltott szó. (Francia elbeszélés.) Irta E. Daudet. I. és gesztenyefák borítják s ezek alatt az aljban, szőllőt és gabnát termelnek. Itt-ott a kimeredező kopár szirtek nagy, szürke vonalat képeznek. Cserke-rovaték ez, mely a hegytetőről vonul alá, mint egy titánok lépcsője, egészen a völgyig, melyben elvesz. Ott, a buja réteken át kristálytiszta forrás csörgedez, barázdát hasítva a nyirkos talajon, melynek két szélét növények és virágok szegik be. Évenkint kétszer, tavaszszal és őszszel, hóolvadáskor és tartós esőzés után, ez igénytelen erecske rohanó vizárrá változik s mindent elsodorva, a mit útjában talál, siet a Rhonet növelni, mely a hegység túlsó oldalán hatalmas morajjal hömpölyög tova. Erdős halmon, gyönyörű völgyecske fölött uralkodik Vignasse. A ház külseje vidám, nyugalmas jellegű. Az iszalag a csúcsokkal összeölelkezve kapaszkodik föl a falakra, zöld leveleikkel díszítve ezeket föl. A lakot nagyterjedelmű kert veszi körül, mely három részre van osztva. Itt virágok, amott gyümölcsfák, hátrább a zöldséges táblák. A kert végén hatalmas terrász terül, honnan gyönyörű tájképet láthat a szem, a lépcsőzetesen alányúló szántóföldektől egészen a völgyig. E terraszon túl van egy udvar, melyen a cselédek lakó, istállók, selyemtenyésztéshez szükséges félszerek láthatók. A főépület belseje terjedelmes és kényelmes. Azonnal sejteni lehet, hogy több nemzedék élt ott egymás után s mindenik kényelmessé iparkodott tenni magának az életet. A Férambaultok nem voltak ugyan nemesek, de a közönséges mezei gazdának fölötte álltak. A vidéki polgársághoz tartoztak ők, s ha földesurak nem voltak, jobbágyoknak sem lehetett őket mondani. Voltak köztök igen érdemes férfiak, lovászmesterek, törvényszéki bírák, tudós lelkészek, kik közül egy a csillagászattal sikeresen foglalkozott. Ez volt az, aki a halom tetején, a lak fölött, csillagvizsgáló-tornyot építtetett, mely máig is látható. Ott társalgott ő a csillagokkal. Azonban az, ami a Férambaultok szerencséjét és hírnevét a vidéken megállapította, az eperfatenyésztés és selyemtermelés volt, melylyel ők foglalkoztak a környéken legelőször. Még mai napság is, jóllehet ez az iparág nagyot hanyatlott az utóbbi időkben, minden évben két hónapon át, a vidék ifjainak és leányainak bő keresetet nyújt. Vignasse volt színhelye amaz eseményeknek a császárság utolsó éveiben, amelyekről beszélni akarok. Ez a birtok akkor a nagyapám testvérbátyjáé volt. Én csak jóval az elbeszélendő események után ismerkedtem meg vele. Arzén bácsinak hívtuk őt. Mikor én először találkoztam vele, már több volt hatvanéves Kopenhágából. (Eredeti levél.) Szeptember 18-dikán este tizenegy óra felé érkeztem meg Kopenhágába szerencsésen, de fáradtan, eltörődve. Délelőtt indultam el Sonderburgból s a tengeri út, mely a sok gyönyörű szigetek közt elvonuló csatornában folyami utazáshoz hasonlított, Korsörig majd kilenc órát vett igénybe. Korsörben több mint egy órai várakozás után vasútra ülvén, egy telides-teli coupéban álommal küzdve végre elértem utazásom célját. Amennyiben fáradtságom s az óránként megeredő eső és szél engedték, a két nap alatt, mióta itt vagyok, Kopenhágából jó darabot megismertem. Először is a Thorhaldsen-múzeumba siettem. Ez az, melyet minden műveit utazó siet fölkeresni a dánok fővárosában.S méltán.Magam is teljes mértékben élveztem azt a szellemi gyönyört, melynek először egy héttel ezelőtt a nagy művésznek egy rendkívüli finoman faragott sphinxje nyújtotta a flensburgi temető egyik sírján. A Thorwaldsen-múzeum maga egy pompeji stílben épült csarnok, melynek közepén a nagy férfiú repkénynyel befutott sírköve nyugszik, köröskörül pedig a csarnok folyosóján és kabinetjeiben szobrai és különböző műgyűjteményei, melyeket nemzetének hagyományozott, vannak elhelyezve. A szobrászati művek valóban elragadtatással töltik el mindazok keblét, kikben a szép iránti érzéknek csak egy szikrája is van. Én — talán lelkesültségemben — egyenest a görög szobrok mellé helyeztem azokat. Thorwaldsen különben is a hajdánkor e remekeit vette mintául. A germán jellem egyik alapvonását képező kitartással tanulmányozván az antik remekeket, azok szellemét magába szítta s visszalehelte műveibe. De hogy épp egy dán volt erre képes s nem maguk a németek között támadt egy Thorwaldsen, holott a németek egész raja csodálja és másolja már pár század óta a klasszi-