Fővárosi Lapok 1885. november (265-294. szám)

1885-11-01 / 265. szám

WRiRiP­iPiRPiRI hogy kezdetben csak a famíliához bekapatosabbak álmélkodjanak a nagy esemény fölött, a­mely köny­­nyen érthető indokokból általános fölzúdulást fog elő­idézni a gyopárosi uradalom minden rendű és rangú halandója között. A titkolózásnak természetesen az lett a vége, hogy már másnap még a hátrajáró gyerkőcök is a Szők­ék szerencséjéről détáztak. Nem maradtak el a csípős, gúnyos megjegyzések, a sajnálkozó hangok, mik közt még egyike volt a legszelídebbeknek, hogy az a csudaszép teremtés nem ilyen madárijesztő­höz való. A készülődések rohamos erővel haladtak előre, mivel Seregi úr határozottan kijelentette, hogy alak­­óinak pünkösd másodnapján okvetlen meg kell tör­ténni. Szőri uram is egyetértett abban, hogy a hosszú mátkaság nem illő egyszerű leányhoz. Ellenvetésnek tehát többé nem volt helye. A szétágazó rokonság körében azonban éles vi­tát támasztott az a fölvetett kérdés, hogy a Katica szentem hű maradjon-e régi öltözékéhez és eddigi ru­házatát, a­mely minden tekintetben csak előnyére szolgált hajlékony termetének, fölcserélje-e kisasz­­szonyos gúnyával, mint ezt a vőlegény rangja meg is követelné ? A lármás értekezlet a rokonság férfi tagjai ré­széről már a harmadik kulacs kiürítésénél teljesen véget ért. Bolondság volna az asszonyok dolgába avat­kozni !A nyelves fehérnép azonban sokkal lelkiismere­tesebben járt el s a rétes elpusztítása után merészen kijelentette, hogy akár tetszik akár nem, a Katica te­nyérnyi széles, bokros pántlikáját nem cseréli föl semmi fityulával, fodros rokolyában, habos selyem csipkés­ kötővel, ezüst csatos cipőben, rojtos kendő­vel, drága fülbevalókkal lép az oltár elébe. . . Katica, boldog mátkasága óta kevés hasznát vette a nyelvének. A készülődések kevés hatással van­nak rá,­­mintha a dolog komolyságában önmaga is kétkednék. Lehetetlennek tűnik föl előtte, hogy jö­vendő élete, sorsa, s szíve fölött mások határozzanak. És mégis a szomorú való percről percre ezt mutatja, úgy kell cselekednie, a­mint lelketlen szigorúsággal parancsolják. — Kire vársz, kiért csengsz ? Támadt rá apja a kézfogó után, amint dúlt ábrázatát meglátta. Háza­mat, ősz fejemet, kiváló megtiszteltetés érte. A szeren­cse előtted lebeg, csak a kezedet kell kinyújtanod utána. Nem vonzódol az ispán úrhoz ? Majd egymás­tudja, hogy az együvé tartozott csontváz külön darab­jai mily különféle szomszédságba jutottak. Hitetlenek vagyunk — fogja mondani a vállal­kozó tudós. De mi meg azt mondjuk, hogy e hitetlen­ség különb alapon áll, mint az a vérmes reményke­dés, melyet valaki akkor szokott táplálni, midőn min­den áron célt szeretne érni. Nem is kis antropologikus dicsőség volna, ha valaki összeköthetné nevét a Petőfi koponyájával! Ezt elismerjük. De akkor szaporodnék még csak meg a hitetlenek száma, ha látnának egy koponyát, melyre harminchat év múltán azt mondták: ez a Petőfié. S várjon ily kétes, kétséges eredménynél nem többet ér-e az a termékenyítő, mert lelkesítő »mit­­hosz«, melyet most a tudomány nevében szét akar­nak űzni. Inkább maradunk e tekintetben »fanatikusok«, »tudatlanok«, semhogy kegyeletnek tekintsünk egy sivár kegyeletlenséget. Meghisszük, hogy a maguk szempontjából a vállalkozók pietásnak tekintik törekvésüket, de mi­dőn észt is tömérdeket vesztegettek már el az embe­rek esztelenségek bizonyítására, akkor a kegyelet hi­bás felfogása szintén vezethet nagy kegyeletlenségre. Mert az, valóban az: megháborítni az elesett hő­sök siri nyugalmát. Mikor oda temették őket, bizo­nyára az egyszerű földmi­vesek, sőt az ellenség is meghatva mondható fölöttük: »Béke hamvaikra!« Hagyjatok tehát nekik lékét! Hazáért estek el mind, megérdemlik a nyugalmat! Ez az, a­mit el akartunk mondani a kegyelet mai ünnepnapján, midőn ezer meg ezer szívből hang­zik az ájtatos fohász: » Nyugodjanak lékében a halottak­­« hoz szoktok. Szőri Mihály, érted! a te édes­apád min­dig megtiszteltetésnek, a jó ég különös kegyelmének tarthatja, ha egy ilyen úri­ember a családja kötelé­kébe akar lépni. A Katica mindeddig alázatos, engedelmes leánya volt az apjának, hát az is marad mindig. A gyermeki hála, engedelmesség tiszta lángja hevité a lelkét, nem felesel, hallgat, megnyugszik a szülői akaratban. De arról nem tehet, hogy bánat, szomorúság, a fájó szív eme beszédes hírnökei ott ülnek az arcán s bogár szemeiből nem az öröm fénye tör elő. Hátha majd a szív győzi le a gyermeki engedelmességet ? Szereti a Hódi Imrét. Pedig mikor együtt voltak, szerelemről soha se szóltak. Elvégezték ezt helyettük a szemek. Mikor a gyűrűt átadta neki, csak egy me­leg kézszorítást kapott tőle cserében. Nem ölelte a szívére, nem súgott a fülébe csinált szavakat, és az ispán módjára nem halmozta el bántó dicséretekkel — csak a kezét szorította meg. És mégis többet ért ez a világ minden gyönyörűségénél. Seregi úr a Peti vallatása után erősen rábeszélt a kisbirókra, hajdúkra, hogy e sajnos eset lehetőleg titok maradjon, nehogy a rossz nyelvek mendemondát csináljanak belőle. Egyedül ő látta, a­mint Peti átug­rotta a kerítést, nem tartja büszkeségének, ha a do­logba belekerül a neve. Birt annyi tapasztalattal, hogy az efajta kívánság áldozattal jár, a két kisbirót szivarra valóval látta el, míg az örökké szomjas segéd­­személyzetnek módot nyújtott arra, hogy mindegyikük megtölthette gyomrát az árendás lőréséből. (Folyt. köv.) — 1752 — Felhő és verőfény. (Francia elbeszélés.) irta André Theuriet. (Folytatás.) A zenekar egy keringőt kedett játszani. A ga­lagonya bokrokon át látni lehetett a mindenféle szinü lámpákat s alatta a táncoló párokat, a mint ezek a megvilágított téren kerengtek. Zajos nevetés vegyült a fuvolák és hegedűk csábitó hangjaiba; a közeleső virágágyakból a rezeda és bérese illata szállt Gérard felé, teljesen mámorba ejtve őt. Átsietett a hídon, szemlesütve fizette meg a pénztárnoknak a belépti dijat s mint a szégyenlős szegény suhant tova a fák legsötétebb árnyában, egé­szen odáig, ahol a vasárnapias öltözékben pompázó anyák és kiváncsi polgárnők álltak, a­kik e szabad ég alatt rendezett táncmulatságnak kiegészítő részét ké­pezték. Alighogy Gérard kissé magához tért zavarából, már­is észrevette a táncosnők közt a kis Reginának szabálytalan, de mindamellett is csinos arcát. A leány, ki tulajdonképen a varrással kereste kenyerét, nagyon tisztességes mousselin-ruhácskában volt s a vörös szalaggal díszített piciny kalap nagyon illett az arcához. Egy nagy, erőteljes szőke bajuszu legénynyel táncolt, ki kitünően járta a keringőt sugy látszott, mintha ő lett volna a bál arszlána. Ez széles karimáju, puha nemez kalapot s bő, fekete bársony zubbonyt viselt s nyakát vörös nyakkendő diszité. Fehér nadrág, melynek külső oldalain fekete szegély vonult végig, egészítette ki eme keresett öltözéket, mely a többi fiatal ember megszokott kabátjától és feszes, magas kalapjától annyira elütött. A fekete bársonykabátos ifjúnak ügyessége, elevensége s nagy otthonossága a táncban, úgy látszott, mindenkinek a bámulatát magára vonta. — Lássa ön, — szólt a csevegő nénikék egyike, — a kis Regina szereti, ha szép táncosa akad; bez­zeg nem is mozdul ő Laheyrard urnak az oldala mellől. — Nos, ő a fivérem, boszulja meg magát ama csínyért, melyet a nővér ellene elkövetett, — szólt közbe egy rut leány, ki petrezselymet árult. — La­heyrard kisasszony elhódította tőle az imádóját. — Micsoda ? hát a kis Finvel arra szánta a fe­jét, hogy a párisi leányt, vegye nőül ? — Legalább mindenütt a nyomában jár. Az a lány úgy vonzza őt maga után, akár az árnyékát. A keringőnek vége volt s Gérard dobogó szívvel kereste föl a kis Reginát. Látva, hogy a fiatal embe­rek nagyobb része keztyűt húzott a tánchoz, ő is át­kutatta zsebeit, de csak egypár fekete keztyűt talált. No, mert Seigneullesék nem sokat törődtek az ele­ganciával s a fekete szin náluk nagyon kedvelt volt. Míg Gérard a gyász­szint szomorúan nézegette s a fölött gondolkozott, vájjon nem okosabb lesz-e csak úgy csupasz kézzel táncolni, jelt adtak a négyesre s egyszerre Lecomte Regina előtt termett. — Oh, ez szép, — kiáltott föl a kis varrónő vi­dáman, — ez szép, hogy ön beváltotta a szavát, nyújtsa karját! Gérard hirtelen felhúzta fekete keztyűjét s Re­gina, ki a karjára csimpaszkodott, diadalérzettel­ve-Károly főpolgármester és Török János főkapitány fogadták. Rövid társalgás után a király a budai palo­tába kocsizott, onnan pedig délelőtt kilenc órakor a kiállítás területére. Itt a királypavillon előtt egybe­gyűltek : gr. Széchenyi Pál kereskedelmi miniszter, Matlekovics Sándor kiállítási elnök, gr. Zichy Jenő alelnök, Ráth Károly főpolgármester,Kamermayer pol­gármester s a kiállítási főbb tisztviselők, csoportbizto­sok, úgyszintén nagy számú közöpség, mely lelkes éljenzéssel fogadta az uralkodót. Ő felsége kezet nyúj­tott a miniszternek, kiállítási elnököknek és a főpol­gármesternek s azonnal megkezdte szemleutját. A faipari csoporton kezdte, Gregersen pavilon­jába lépve be, hol a tulajdonos maga szolgált kalau­zul. Itt, valamint ezután a Neuschloss-, Popper-, Haas-féle pavillonokban ő felsége érdeklődve tekinte meg a faipari cikkeket, kérdezősködött az üzleti vi­szonyokról, a pavillonok környékén pedig különösen feltűnt neki a nemeskéri Kiss Miklós által kiállított óriási tölgygerenda. Innen a bosnyák pavillonba ment, melynek lépcsőjét szép szőnyeggel terítették be. Itt ő felsége behatóan megszemlélte a kiállított tárgyakat, körülsétált a terrasseon, aztán a horvát pavillonba ment át, hol Plavcsics csoportbiztos fo­gadta és kalauzolta. A horvát népviselet, a sző­nyegek, a gazdasági cikkek, az orgona keltették fel főkép a király figyelmét. Ezután a bányászati pavil­­lont tekinté meg a király, különösen gróf Andrássy Manó, gr. Zichy Ferraris Bódog, az Unió-társaság s a felsőmagyarországi bányapolgárság kiállított cik­keit nézve hosszabban. Innen a pénzintézetek pavil­­lonjába ment, hol Matlekovics Sándor államtitkár adott felvilágosításokat a táblázatokról, a magyar pénzintézetekről, dr. Flittner pedig az osztrák­magyar bank tárgyairól, melyek közül a bank által alapításától fogva kiadott jegyek gyűjteménye na­gyon érdekelte a királyt.Innen a keleti pavillonba ment, melynek csinos épületét kívülről is tetszéssel szem­lélte. Bent a szerbiai osztály, török szobák vonták magukra figyelmét, s megdicsérte a Haas-cég szőnye­geit is, aztán az árvai uradalom pavillonjába tekintett be. A szemle alatt ő felsége folyvást élénken társal­gott kísérőivel, felvilágosításokat adatott magának s a bemutatott Szlávy László és b. Splényi Ödön rend­őrkapitányokhoz igy szólt: — Tudom, sok dolguk volt; de hallom, hogy példás rend uralkodott az egész idő alatt. Az iparcsarnok megtekintése következett ez­után. Ő felsége újra megszemlélt olyan csoportokat is, melyeket már előbbi látogatásai alkalmával figyel­mére méltatott. A Testory-féle gyár cikkei, Fischer majolikái, Jungfer, Árkai lakatos cikkei, Zellerin nagy kiállítása mellett hosszabban időzött, Blaschke ostor­kirakatánál pedig elfogadott egy felajánlott ostort. Midőn a nagy orgona előtt haladt el, az »Isten áldd meg a magyart« dallama zendült meg. A fényképészek, papír-, kocsi-, bőrgyárosok cso­portjainál, aztán Burchard Kornél kalauzolása mellett a malomipari cikkeknél hosszabban időzött ő felsége, az élelmi cikkek csoportjánál pedig a Weisz Berthold konzervjei érdekelték különösen. A kiállítóktól ér­deklődve kérdezősködött a kiállítás eredményéről s élénk örömét nyilvánitá,midőn kedvező adatokat hallott. Az iparcsarnokból ő felsége a királypavillonba vonult rövid pihenőre, aztán folytatta szemléjét. Leg­először a mohai Ágnes-forrás pavillonjába tekintett­­ be, hol a tulajdonos Kempelen fogadta; ő felsége meg is kóstolta az ásványvizet és beírta nevét az emlék­könyvbe. Innen a gyümölcskiállításba ment, hol Mol­nár István kalauzolta. A király élénk megelégedését nyilvánitá, hogy a gyümölcstermelés oly szép ered­ményét láthatja. Ezután még a rabmunkák pavillonját és az oktatásügyi csarnokot tekinté meg; az utóbbi­ban különösen a földrajzi társaság s a mintarajziskola kiadványai és a műfaragó­s játékszerkészítő műhelyek kiállításai érdekelték. Dél elmúlt, mikor ő felsége, szívélyesen elbú­csúzva kísérőitől, a korzón várakozó kocsiba ült és a nagy számú közönség éljenzései közt eltávozott. A magyar államvasutak külön vonatán Gödöllőre uta­zott, hol, hír szerint, öt napot fog tölteni. Hogy ez idő alatt berándul-e Budapestre, arról még nincs hi­vatalos tudósítás.

Next