Fővárosi Lapok 1885. december (295-324. szám)
1885-12-01 / 295. szám
Kedd, 1885. december 1. 295. szám. Huszonkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Feledre........................8 frt. Negyedévre..........................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A Bóra-vár titka. (Elbeszélés.) Irta Majthényi Flóra. Ott, hol most a kopár Karst hegységben a szél, a kérlelhetlen hatalmas Bóra születik, s intézi rohamait a kék Adriával szegélyzett Illíria felé; ott e vigasztalan és terméketlen sziklákon állott egykor egy erős vár, melynek a jelen időben már nyoma sincsen, s a dübörgő gyorsvonatról kitekintők alapköveinek még csak törmelékét sem birnák fölfedezni az egész utón. Ez úgy nevezett Bóra-vár építkezésében semmi pompa, de még csak disz vagy csin sem volt észrevehető. Minden csak erőre, ellentállásra, védelemre volt számítva, mert ezt a környékben lakó népség allattomos természete, az urak iránti gyűlölete, s titkon lázongást forraló hajlama szükségessé tette. Egyszerű, simára metszett kocka volt az egész épület, négy sarkán ugyancsak négyszögű erős, zömök tornyokkal,melyeknek apró lőrései nagyon összeillettek az épületnek többi sűrűn rácsozott kis ablakaival. Ezek a mélységbe néztek, a környező sziklaárokba, a sáncokra és nehézkesen lerecsegő vonóhídra. Míg az udvarok egyikének belsejében elkerített és üde zöld lombokkal árnyalt kert volt rejtve, melynek létezését csak a magas fák messze látszó hegyei árulták el, melyek közül egy csonka torony emelte magasra terasse-át, az úgynevezett »messzelátó«-t. Benn a szobák épp oly egyszerűek voltak, mint az épület külseje. Simára, fehérre meszelt falak, tisztára súrolt padlózat, sötét keretű régi képek, magas támlájú régi bútorok voltak e hajlékok egyedüli díszei, melyekre a szobák sarkában álló kockázott régi cserép kályhák az otthonosság légkörét terjesztették, támlájul szolgálva egyúttal az odaállított aranyozott hárfának vagy selymes lennel borított kerekes-rokkának, ez egyedüli fényűzési cikkeknek. Ez utóbbi tárgyakból ítélhette meg a belépő, hogy itt nők is laknak; de hogy kik ezek tulajdonképen , azt senki sem tudta megmondani. A kopár sziklahegy aljánál feküdt egy épp oly zordon, épp oly egyszerű falucska, melynek egyedüli kincse a kristálytisztaságú ivóvíz volt. Egy egyszerű falucska lakói, a vár e legközelebbi szomszédai is csak annyit mondhattak volna, hogy e régi falak csupán három egyénnek szolgálnak menedékül: az öreg Matteo-nak, aki toronyőr, kulcsár, szakács, tanácsadó és intéző is egy személyben; mert bár a tulajdonképeni úrnő, a 17 éves leány, a csodaszép Angela lenne, de ez gyermekkorától fogva megszokta az öreg Matteot úgy tekinteni, mint gyámját, a kit szeret, a kinek szót fogad soha nem látva környezetében mást, mint őt és az öreg Evát, e hü vén cselédet, kit anyja gyanánt szeretett, habár vele soha egy bizalmas szót sem válthatott, mert a szegény Éva süketnéma volt. De ez nem gátolta Angélát abban, hogy el ne halmozza őt gyöngédsége kifejezéseivel. Soha édesebb nevekkel nem illettek senkit, soha gyöngédebben meg nem cirógattak, soha forróbban meg nem öleltek, mint e szegény némát, ki bár nem hallott semmit a mondottakból, de ragyogó szeme és örömteljes mosolya világosan bizonyították, hogy a mondottakat érti, sőt viszonozva érzi is. E sajátságos viszonyokról csak annyi fölvilágosítást bírtak a falubeliek adni, hogy mintegy 16 évvel ezelőtt egy szép ifjú úri pár vette ez akkor tájban üresen álló várat bérbe ; s nemsokára azután elutazott, itt hagyva mintegy másfél éves kis leányát e két hüvén cseléd őrizete alatt; ámde hogy a szép ifjú házaspár hová tűnt: volt-e itt azóta, nem tudta senki megmondani, mert nem látta soha többé senki; a cselédeknél pedig talán könnyebben megszólalt volna az értelmetlen és érzéketlen szikla, mert amint eddig is tudjuk már, az egyik néma volt, a másiknak pedig a szíve volt néma, amennyiben erős akarat zárta el benne a titkot, s inkább meghalt volna, mint elárulja azt, amit reá bíztak. A kiváncsi vagy tolakodó kérdezőnek csak annyit felelt: — Kinek mi gondja reá ! utcai harc. Márpedig azóta, hogy a most elhunyt király leverte a karlista-forradalmat, csönd és nyugalom uralkodott az országban, legalább spanyol fogalmak szerint. Az az átkozott csöndesség annyira idegessé tette a derék grandokat és bidalgokat, hogy ha a pápa közbe nem lép, bizony majdnem hadat üzentek volna Németországnak, egy haszontalan szigetért az ausztráliai óceánon. Már akkor nyakra-főre jelentgették Madridból, hogy a király előtt nem áll más választás, mint háború vagy forradalom. No hát a háború veszélye elmúlt, a király meg is halt, nem következhetik tehát egyéb, mint forradalom. Tudjuk, mily nehezen jutott Spanyolország a királyhoz, aki most meghalt. A forradalom Izabella királyasszonyt elűzte 1867-ben. Irtóztató polgárháború követte a trón bukását. Madridban a köztársasági párt legkülönfélébb árnyalatai kerültek uralomra, melyek között csak egy hasonlóság volt, az, hogy mindegyik vérből született és vérbe fúlt. Mintha a végpusztulás démonai marcangolták volna a szép, de szerencsétlen Spanyolországot. S mialatt minden változott Spanyolországban, csak egy volt állandó: a karlista háború. Mihelyt Izabella elmenekült Madridból, Don Carlos madridi herceg, XII. Alfonzo nagybátyja, vagy mint hívei nevezik: VII. Károly, azonnal megjelent a spanyol földön, mint trónkövetelő. Csapatokat gyűjtött s a kereszt s a legitim jogok nevében háborút indított Spanyolország trónjáért. Éveken át folyt a véres harc — eredmény nélkül. Voltak idők, midőn Don Carlos csapatai a főváros közelében portyáztak, de soha arról komolyan szó nem lehetett, hogy Don Carlos megszerezhesse magának Spanyolország koronáját. De hát mikor olyan olcsó a spanyol vér! Az őrült khaosz közepett, midőn az ország nagyravágyó tábornokok játéklabdája volt, egy Hohenzollern herceg, a porosz király rokona, merült föl, mint első királyjelölt. Ez szolgált ürügyül a német-francia háborúra 1870-ben, mivel III. Napóleon francia császár nem akarta tűrni, hogy a porosz be-S ezzel végkép elnémította. Maga az ifjú leány sem ismerte rövid életének hosszú múltját, mert oly végtelen bosszúknak tetszettek neki ez egyhangú, örömtelen napok. Vagy mit is mondok ? ! Hosszúknak ? Nem, sőt igen rövideknek tetszettek, s a napfölkelte és napnyugta közötti idő oly hamar tűnt, mint egy álom; csak ha visszatekintett a letűnt napok összességére, akkor tetszett neki végtelen hosszúnak ez eseménytelen és színtelen múlt, melyben még a napok sem voltak egymástól megkülönböztethetők, mert oly egyformák, oly egymásba folyók voltak azok, mint egy szürke tenger hullámai. De azért mégsem voltak e napok számára örömtelenek. Egy új dal, egy-egy virág fakadása egy fölfedezett kis bogár gyermekes tiszta örömforrás volt, s alig gyönyörködött még a hold elfolyó ezüstjén, már előre vágyott az aranyozva fölkelő napsugárra, mely megvilágítja a rejtett kert selymes fűszálainak hegyeit, s az ő ábrándainak világát, melyben a jövő oly tündéri és oly alaktalan párában tükröződött, mint a déli báb. Csak néha suhant egy árny végig e képeken, s ez akkor volt, midőn Angela rá gondolt múltjának megfejthetlen rejtélyére. Miért e titkolódzás ? Miért rejtik előtte saját sorsát, kilétét ? Nincs e neki legközelebb joga önmagához, s mért nem szabad hát ismernie múltját, hogy abból talán jövőjét fejtse meg ? Ily gondolatokkal foglalkozva ült egy délelőtt az egyszerű nagy terem ablakánál, melyen át az aranyos napsugár világította meg hosszú fonatokban lecsüngő selymes szőke haját! Mig Éva szemközt foglalt vele helyet s szorgalmasan pergette az orsót ujjai között, gyorsan, gépiesen, mert fürkésző tekintete ott függött mélázó kedvencén, Angélán, ki tenyerébe hajtva homlokát, sötét szemeit a padló repedékein jártatta, öntudatlanul bár, de mégis oly kifejezéssel, mintha egy nagy titkot akarna ez ákombákomokból kiolvasni. folyás Spanyolországban is megvesse a lábát. A jelöltségből nem lett semmi. Ezután jött Amadeo, az olasz királyi herceg, aki tovább jutott, mint a porosz, mert ráült a spanyol trónra, de csak rövid ideig élvezte e kétes értékű dicsőséget. Prim tábornok, első rangú konspirátor megugratta ő felségét, aki állítólag nemcsak koronáját, de az eszét is otthagyta Eskuriálban. Tizennyolc év alatt XII. Alfonzo a harmadik herceg, kit a spanyol kortesek királyul meghívtak. Ő az elűzött Izabella királyasszony fia és a bécsi Thereziánum növendéke volt. Sokan attól tartottak, hogy anyjának gyűlöletes emléke csakhamar meg fogja őt is buktatni. De Alfonzo szerencsével uralkodott. A vezérférfiak, kik körülvették: Martinez Campos, Lagasta, Canovas del Castillo, Romero, Robledo erélylyel kormányoztak. S ami talán fő,utóvégre Spanyolszág is elgyöngült a tömérdek vérvesztésbe és belefáradt az örökös forradalomba. A fiatal király végleg leverte a karlistákat, rendbehozta az ország zilált belviszonyait s tőle telhetőleg megszilárdította a fegyelmet a hadseregben. A mikor nyílt lázadással kellett szembeszállania, bátornak mutatta magát; mikor kolera pusztította alattvalóit, halálmegvetően a járványosok közé ment és így lassanként népszerűvé kezdett válni. Spanyolország az utolsó évtizedekben annyira sülyedett, hogy az európai diplomaták szinte csak hírből tudták, hogy létezik még ilyen nevű ország is Európában. Alfonzo azzal is hizelgett népének, hogy országa tekintélyét emelte a külfölddel szemben, s már-már komolyan szóba jöhetett, hogy Spanyolországot a nagy hatalmasságok (Ausztria- Magyarország, Angolország, Németország, Franciaország, Oroszország és Olaszország) előkelő s Európa sorsa fölött döntő társaságába bevegyék. Sime most annyi esztendőnek szép sikerrel kecsegtető munkája nyomtalanul elvész. A régi Franciaországban mikor a király meghalt, azt szokták mondani: »Le roi est mort, vive le roi!« De hát XII. Alfonzo után ugyan kit lehetne éltetni ? Ki tudná megmondani, ki lesz az utódja ? Az összeesküvők hazája. (Politika a nők számára.) XII.alfonzot, a fiatal elhunyt spanyol királyt nagy pompával temetik. Madrid gyászba borult, de szerencse lesz, ha a gyászt az utcákon patakzó vér nem váltja föl. Spanyolország a forradalmak hazája. Ott az összeesküvés éppen olyan rendes foglalkozása az embereknek, mint nálunk például a színházba járás. Télen, nyáron, éjjel nappal, mindig konspirálnak. A kétségbeesett reményeikben csalódott emberek nem öngyilkosokká lesznek, hanem lázadást csinálnak. Ha az ezredes megbünteti valamelyik tisztjét, bizonyos a pronunciamento, vagyis a katonai pártütés. A fegyelmet nem tűri ott senki, mihelyt az ellene fordul. Éppen két héttel ezelőtt olvastuk, hogy a búscayai öböl egyik kikötővárosában, San Sebastianban, katonai összeesküvésnek jöttek a nyomára. Néhány tisztet valami fegyelmi vétség miatt becsuktak — tehát mi természetesebb, minthogy azonnal komplettat eszeltek ki, nem is az ezredes vagy a tábornok, hanem mindjárt XII. Alfonzo király és a monarchia megbuktatására. Micsoda szörnyű eset volna, ha a mi hadseregünkben valami ilyesféle kárus fordulhatna elő. Nem is tudom hirtelenében elképzelni, mit csinálnának az emberek fölháborodásukban és megdöbbenésükben. De Spanyolországban föl sem tűnik az efféle kávé és cigarette mellett éppen olyan nyugodtan olvassák a konspiráló híreket, mint nálunk a hyment, vagy a színházi pletykákat. A hidalgók szinte rosszul érzik magukat, ha esztendők telnek el egy kis forradalom vagy lázadás nélkül. Nem szeretik, ha egy kicsit nem gyilkolhatják egymást. Csoda-e, ha ilyen viszonyok között XII. Alfonzo halálhírével egyszerre kel szárnyra az aggodalom, hogy a király halálát forradalom és átalános fölfordulás fogja követni. A hidalgók vére megaludt, s kitörést keres. Évek óta nem vághattak eret egymáson. A bikaviadal izgató látvány, de mégis mennyivel többet ér egy szép