Fővárosi Lapok 1885. december (295-324. szám)

1885-12-01 / 295. szám

Kedd, 1885. december 1. 295. szám. Huszonkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek­ tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Feledre........................8 frt. Negyedévre..........................4 frt. Megjelenik mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. A Bóra-vár titka. (Elbeszélés.) Irta Majthényi Flóra. Ott, hol most a kopár Karst hegységben a szél, a kérlelhetlen hatalmas Bóra születik, s intézi roha­mait a kék Adriával szegélyzett Illíria felé; ott e vi­gasztalan és terméketlen sziklákon állott egykor egy erős vár, melynek a jelen időben már nyoma sincsen, s a dübörgő gyorsvonatról kitekintők alapköveinek még csak törmelékét sem birnák fölfedezni az egész utón. Ez úgy nevezett Bóra-vár építkezésében semmi pompa, de még csak disz vagy csin sem volt észrevehető. Minden csak erőre, ellentállásra, védelemre volt szá­mítva, mert ezt a környékben lakó népség allattomos természete, az urak iránti gyűlölete, s titkon lázon­gást forraló hajlama szükségessé tette. Egyszerű, simára metszett kocka volt az egész épület, négy sarkán ugyancsak négyszögű erős, zömök tornyokkal,melyeknek apró lőrései nagyon összeillettek az épületnek többi sűrűn rácsozott kis ablakaival. Ezek a mélységbe néztek, a környező szikla­árokba, a sáncokra és nehézkesen lerecsegő vonóhídra. Míg az udvarok egyikének belsejében elkerített és üde zöld lombokkal árnyalt kert volt rejtve, mely­nek létezését csak a magas fák messze látszó hegyei árulták el, melyek közül egy csonka torony emelte magasra terasse-át, az úgynevezett »messzelátó«-t. Benn a szobák épp oly egyszerűek voltak, mint az épület külseje. Simára, fehérre meszelt falak, tisz­tára súrolt padlózat, sötét keretű régi képek, magas támlájú régi bútorok voltak e hajlékok egyedüli dí­szei, melyekre a szobák sarkában álló kockázott régi cserép kályhák az otthonosság légkörét terjesztették, támlájul szolgálva egyúttal az odaállított aranyozott hárfának vagy selymes lennel borított kerekes-rok­kának, ez egyedüli fény­űzési cikkeknek. Ez utóbbi tárgyakból ítélhette meg a belépő, hogy itt nők is laknak; de hogy kik ezek tulajdon­képen , azt senki sem tudta megmondani. A kopár sziklahegy aljánál feküdt egy épp oly zordon, épp oly egyszerű falucska, melynek egyedüli kincse a kristálytisztaságú ivó­víz volt. Egy egyszerű falucska lakói, a vár e legköze­lebbi szomszédai is csak annyit mondhattak volna, hogy e régi falak csupán három egyénnek szolgálnak menedékül: az öreg Matteo-nak, a­ki toronyőr, kul­csár, szakács, tanácsadó és intéző is egy személyben; mert bár a tulajdonképeni úrnő, a 17 éves leány, a csodaszép Angela lenne, de ez gyermekkorától fogva megszokta az öreg Matteot úgy tekinteni, mint gyám­ját, a kit szeret, a kinek szót fogad soha nem látva környezetében mást, mint őt és az öreg Evá­t, e hü vén cselédet, kit anyja gyanánt szeretett, habár vele soha egy bizalmas szót sem válthatott, mert a szegény­­ Éva süket­néma volt. De ez nem gátolta Angélát abban, hogy el ne halmozza őt gyöngédsége kifejezéseivel. Soha édesebb nevekkel nem illettek senkit, soha gyöngédebben meg nem cirógattak, soha forrób­ban meg nem öleltek, mint e szegény némát, ki bár nem hallott semmit a mondottakból, de ragyogó szeme és örömteljes mosolya világosan bizonyították, hogy a mondottakat érti, sőt viszonozva érzi is. E sajátságos viszonyokról csak annyi fölvilágo­sí­tást bírtak a falubeliek adni, hogy mintegy 16 évvel ezelőtt egy szép ifjú úri pár vette ez akkor tájban üre­sen álló várat bérbe ; s nemsokára azután elutazott, itt hagyva mintegy másfél éves kis leányát e két hü­vén cseléd őrizete alatt; ámde hogy a szép ifjú házas­pár hová tűnt: volt-e itt azóta, nem tudta senki megmondani, mert nem látta soha többé senki; a cselédeknél pedig talán könnyebben megszólalt volna az értelmetlen és érzéketlen szikla, mert a­mint eddig is tudjuk már, az egyik néma volt, a másiknak pedig a szíve volt néma, a­mennyiben erős akarat zárta el benne a titkot, s inkább meghalt volna, mint el­árulja azt, a­mit reá bíztak. A kiváncsi vagy tola­kodó kérdezőnek csak annyit felelt: — Kinek mi gondja reá ! utcai harc. Már­pedig azóta, hogy a most elhunyt ki­rály leverte a karlista-forradalmat, csönd és nyugalom uralkodott az országban, legalább spanyol fogalmak szerint. Az az átkozott csöndesség annyira idegessé­­ tette a derék grandokat és bidalgokat, hogy ha a pápa közbe nem lép, bizony majdnem hadat üzentek volna­­ Németországnak, egy haszontalan szigetért az ausztráliai óceánon. Már akkor nyakra-főre jelentget­­ték Madridból, hogy a király előtt nem áll más vá­lasztás, mint háború vagy forradalom. No hát a háború veszélye elmúlt, a király meg i­s halt, nem következhetik tehát egyéb, mint forradalom. Tudjuk, mily nehezen jutott Spanyolország a királyhoz, a­ki most meghalt. A forradalom Izabella királyasszonyt elűzte 1867-ben. Irtóztató polgár­háború követte a trón bukását. Madridban a köztársa­sági párt legkülönfélébb árnyalatai kerültek uralomra, melyek között csak egy hasonlóság volt, az, hogy mindegyik vérből született és vérbe fúlt. Mintha a végpusztulás démonai marcangolták volna a szép, de szerencsétlen Spanyolországot. S mialatt minden vál­tozott Spanyolországban, csak egy volt állandó: a karlista háború. Mihelyt Izabella elmenekült Madrid­ból, Don Carlos madridi herceg, XII. Alfonzo nagy­bátyja, vagy mint hívei nevezik: VII. Károly, azonnal megjelent a spanyol földön, mint trónkövetelő. Csa­patokat gyűjtött s a kereszt s a legitim jogok nevében háborút indított Spanyolország trónjáért. Éveken át folyt a véres harc — eredmény nélkül. Voltak idők, midőn Don Carlos csapatai a főváros közelében por­­tyáztak, de soha arról komolyan szó nem lehetett, hogy Don Carlos megszerezhesse magának Spanyol­­ország koronáját. De hát mikor olyan olcsó a spanyol vér! Az őrült khaosz közepett, midőn az ország nagyravágyó tábornokok játéklabdája volt, egy Ho­­henzollern herceg, a porosz király rokona, merült föl, mint első király­jelölt. Ez szolgált ürügyül a né­met-francia háborúra 1870-ben, mivel III. Napóleon francia császár nem akarta tűrni, hogy a porosz be-S ezzel végkép elnémította. Maga az ifjú leány sem ismerte rövid életének hosszú múltját, mert oly végtelen bosszúknak tet­szettek neki ez egyhangú, örömtelen napok. Vagy mit is mondok ? ! Hosszúknak ? Nem, sőt igen rövideknek tetszettek, s a napfölkelte és nap­nyugta közötti idő oly hamar tűnt, mint egy álom; csak ha visszatekintett a letűnt napok összessé­gére, akkor tetszett neki végtelen hosszúnak ez ese­ménytelen és színtelen múlt, melyben még a napok sem voltak egymástól megkülönböztethetők, mert oly egyformák, oly egymásba folyók voltak azok, mint egy szürke tenger hullámai. De azért még­sem voltak e napok számára­­ örömtelenek. Egy új dal, egy-egy virág fakadása egy fölfedezett kis bogár gyermekes tiszta örömforrás volt, s alig gyönyörködött még a hold elfolyó ezüst­jén, már előre vágyott az aranyozva fölkelő napsu­gárra, mely megvilágítja a rejtett kert selymes fű­szálainak hegyeit, s az ő ábrándainak világát, mely­ben a jövő oly tündéri és oly alaktalan párában tükrö­ződött, mint a déli báb. Csak néha suhant egy árny végig e képeken, s ez akkor volt, midőn Angela rá gondolt múltjának megfejthetlen rejtélyére. Miért e titkolódzás ? Mi­ért rejtik előtte saját sorsát, kilétét ? Nincs e neki legközelebb joga önmagához, s mért nem szabad hát ismernie múltját, hogy abból talán jövőjét fejtse meg ? Ily gondolatokkal foglalkozva ült egy délelőtt az egyszerű nagy terem ablakánál, melyen át az aranyos napsugár világította meg hosszú fonatokban lecsüngő selymes szőke haját! Mig Éva szemközt foglalt vele helyet s szorgalmasan pergette az orsót ujjai között, gyorsan, gépiesen, mert fürkésző tekin­tete ott függött mélázó kedvencén, Angélán, ki te­nyerébe hajtva homlokát, sötét szemeit a padló repe­­dékein jártatta, öntudatlanul bár, de mégis oly kifeje­zéssel, mintha egy nagy titkot akarna ez ákombáko­­mokból kiolvasni. folyás Spanyolországban is megvesse a lábát. A jelölt­ségből nem lett semmi. Ezután jött Amadeo, az olasz királyi herceg, a­ki tovább jutott, mint a porosz, mert ráült a spanyol trónra, de csak rövid ideig élvezte e kétes értékű dicsőséget. Prim tábornok, első rangú konspirátor megugratta ő felségét, a­ki állítólag nem­csak koronáját, de az eszét is otthagyta Eskuriálban. Tizennyolc év alatt XII. Alfonzo a harmadik her­ceg, kit a spanyol kortesek királyul meghívtak. Ő az el­űzött Izabella királyasszony fia és a bécsi Thereziá­­num növendéke volt. Sokan attól tartottak, hogy anyjának gyűlöletes emléke csakhamar meg fogja őt is buktatni. De Alfonzo szerencsével uralkodott. A vezérférfiak, kik körülvették: Martinez Campos, La­­gasta, Canovas del Castillo, Romero, Robledo erélylyel kormányoztak. S a­mi talán fő,­utóvégre Spanyol­­szág is elgyöngült a tömérdek vérvesztésbe és bele­fáradt az örökös forradalomba. A fiatal király végleg leverte a karlistákat, rendbehozta az ország zilált bel­­viszonyait s tőle telhetőleg megszilárdította a fegyel­met a hadseregben. A mikor nyílt lázadással kellett szembeszállania, bátornak mutatta magát; mikor kolera pusztította alattvalóit, halálmegvetően a járvá­nyosok közé ment és így lassanként népszerűvé kez­dett válni. Spanyolország az utolsó évtizedekben annyira sülyedett, hogy az európai diplomaták szinte csak hírből tudták, hogy létezik még ilyen nevű or­szág is Európában. Alfonzo azzal is hizelgett népé­nek, hogy országa tekintélyét emelte a külfölddel szemben, s már-már komolyan szóba jöhetett, hogy Spanyolországot a nagy hatalmasságok (Ausztria- Magyarország, Angolország, Németország, Francia­­ország, Oroszország és Olaszország) előkelő s Európa sorsa fölött döntő társaságába bevegyék. S­ime most annyi esztendőnek szép sikerrel ke­csegtető munkája nyomtalanul elvész. A régi Franciaországban mikor a király meg­halt, azt szokták mondani: »Le roi est mort, vive le roi!« De hát XII. Alfonzo után ugyan kit lehetne él­tetni ? Ki tudná megmondani, ki lesz az utódja ? Az összeesküvők hazája. (Politika a nők számára.) XII.­­alfonzo­t, a fiatal elhunyt spanyol királyt nagy pompával temetik. Madrid gyászba borult, de­­ szerencse lesz, ha a gyászt az utcákon patakzó vér­­ nem váltja föl. Spanyolország a forradalmak hazája. Ott az összeesküvés éppen olyan rendes foglalkozása az embereknek, mint nálunk például a színházba járás. Télen, nyáron, éjjel nappal, mindig konspirálnak. A kétségbeesett reményeikben csalódott emberek nem öngyilkosokká lesznek, hanem lázadást csinálnak. Ha az ezredes megbünteti valamelyik tisztjét, bizonyos a pronunciamento, vagyis a katonai pártütés. A fegyel­met nem tűri ott senki, mihelyt az ellene fordul. Éppen két héttel ezelőtt olvastuk, hogy a búscayai öböl egyik kikötő­városában, San Sebastianban, kato­nai összeesküvésnek jöttek a nyomára. Néhány tisztet valami fegyelmi vétség miatt becsuktak — tehát mi természetesebb, minthogy azonnal komplettat eszeltek ki, nem is az ezredes vagy a tábornok, hanem mindjárt XII. Alfonzo király és a monarchia megbuktatására. Micsoda szörnyű eset volna, ha a mi hadseregünkben valami ilyesféle kárus fordulhatna elő. Nem is tudom hirtelenében elképzelni, mit csinálnának az emberek fölháborodásukban és megdöbbenésükben. De Spa­nyolországban föl sem tűnik az efféle­ kávé és ciga­rette mellett éppen olyan nyugodtan olvassák a kon­­spiráló híreket, mint nálunk a hyment, vagy a szín­házi pletykákat. A hidalgók szinte rosszul érzik ma­gukat, ha esztendők telnek el egy kis forradalom vagy lázadás nélkül. Nem szeretik, ha egy kicsit nem gyil­kolhatják egymást. Csoda-e, ha ilyen viszonyok között XII. Alfonzo halálhírével egyszerre kel szárnyra az aggodalom, hogy a király halálát forradalom és átalános fölfor­dulás fogja követni. A hidalgók vére megaludt, s kitörést keres. Évek óta nem vághattak eret egymáson. A bikaviadal izgató látvány, de mégis mennyivel többet ér egy szép

Next