Fővárosi Lapok 1885. december (295-324. szám)

1885-12-01 / 295. szám

Kedd, 1885. december 1. 295. szám. Huszonkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere 3. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félédre ........................8 frt. N egyedévre..........................4 frt. M egjelenik mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épület) küldendők. A Bóra-vár titka. (Elbeszélés.) Irta Majthényi Flóra. Ott, hol most a kopár Karst hegységben a szél, a kérlelhetlen hatalmas Bóra születik, s intézi roha­mait a kék Adriával szegélyzett Illíria felé; ott e vi­gasztalan és terméketlen sziklákon állott egykor egy erős vár, melynek a jelen időben már nyoma sincsen, s a dübörgő gyorsvonatról kitekintők alapköveinek még csak törmelékét sem birnák fölfedezni az egész utón. Ez úgy nevezett Bóra-vár építkezésében semmi pompa, de mégcsak disz vagy csin sem volt észrevehető. Minden csak erőre, ellentállásra, védelemre volt szá­mítva, mert ezt a környékben lakó népség allattomos természete, az urak iránti gyűlölete, s titkon lázon­gást forraló hajlama szükségessé tette. Egyszerű, simára metszett kocka volt az egész épület; négy sarkán ugyancsak négyszögü erős, zömök tornyokkal,melyeknek apró lőrései nagyon összeillettek az épületnek többi sűrűn rácsozott kis ablakaival. Ezek a mélységbe néztek, a környező szikla­árokba, a sáncokra és nehézkesen lerecsegő vonóhidra. Mig az udvarok egyikének belsejében elkerített és üde zöld lombokkal árnyalt kert volt rejtve, mely­nek létezését csak a magas fák messze látszó hegyei árulták el, melyek közül egy csonka torony emelte magasra terasse-át, az úgynevezett »messzelátó«-t. Benn a szobák épp oly egyszerűek voltak, mint az épület külseje. Simára, fehérre meszelt falak, tisz­tára súrolt padlózat; sötét keretű régi képek, magas támlájú régi bútorok voltak e hajlékok egyedüli dí­szei, melyekre a szobák sarkában álló kockázott régi cserép kályhák az otthonosság légkörét terjesztették, támlájul szolgálva egyúttal az odaállított aranyozott hárfának vagy selymes lennel borított kerekes-rok­kának, ez egyedüli fény űzési cikkeknek. Ez utóbbi tárgyakból ítélhette meg a belépő, hogy itt nők is laknak; de hogy kik ezek tulajdon­képen : azt senki sem tudta megmondani. Az összeesküvők hazája. (Politika a nők számára.) XII. .alfonzo-t, a fiatal elhunyt spanyol királyt nagy pompával temetik. Madrid gyászba borult, de j szerencse lesz, ha a gyászt az utcákon patakzó vér \ nem váltja föl. Spanyolország a forradalmak hazája. Ott az összeesküvés éppen olyan rendes foglalkozása az embereknek, mint nálunk például a színházba járás. Télen, nyáron, éjjel nappal, mindig konspirálnak. A kétségbeesett reményeikben csalódott emberek nem öngyilkosokká lesznek, hanem lázadást csinálnak. Ha az ezredes megbünteti valamelyik tisztjét: bizonyos a pronunciamento, vagyis a katonai pártütés. A fegyel­met nem tűri ott senki, mihelyt az ellene fordul. Éppen két héttel ezelőtt olvastuk, hogy a byscayai öböl egyik kikötő városában, San Sebastianban, kato­nai összeesküvésnek jöttek a nyomára. Néhány tisztet valami fegyelmi vétség miatt becsuktak — tehát mi természetesebb, minthogy azonnal komplottot eszeltek ki, nemis az ezredes vagy a tábornok, hanem mindjárt XII. Alfonzo király és a monarchia megbuktatására. Micsoda szörnyű eset volna, ha a mi hadseregünkben valami ilyesféle kázus fordulhatna elő. Nemis tudom hirtelenében elképzelni, mit csinálnának az emberek fölháborodásukban és megdöbbenésükben. De Spa­nyolországban föl sem tűnik az efféle; kávé és ciga­rette mellett éppen olyan nyugodtan olvassák a kon- spiráló híreket, mint nálunk a hyment, vagy a szín­házi pletykákat. A hidalgók szinte rosszul érzik ma­gukat, ha esztendők telnek el egy kis forradalom vagy lázadás nélkül. Nem szeretik, ha egy kicsit nem gyil­kolhatják egymást. Csoda-e, ha ilyen viszonyok között XII. Alfonzo halálhírével egyszerre kel szárnyra az aggodalom, hogy a király halálát forradalom és átalános fölfor­dulás fogja követni. A hidalgók vére megaludt, s kitörést keres. Evek óta nem vághattak eret egymáson. A bikaviadal izgató látvány, de mégis mennyivel többet ér egy szép A kopár sziklahegy aljánál feküdt egy épp oly zordon, épp oly egyszerű falucska, melynek egyedüli kincse a kristálytisztaságu ivó viz volt. Egy egyszerű falucska lakói, a vár e legköze­lebbi szomszédai is csak annyit mondhattak volna, hogy e régi falak csupán három egyénnek szolgálnak menedékül: az öreg Matteo-nak, a ki toronyőr, kul­csár, szakács, tanácsadó és intéző is egy személyben; mert bár a tulajdonképeni úrnő, a 17 éves leány, a csodaszép Angela lenne, de ez gyermekkorától fogva megszokta az öreg Matteot úgy tekinteni, mint gyám­ját, a kit szeret, a kinek szótfogad soha nem látva környezetében mást, mint őt és az öreg Evá-t, e hü vén cselédet, kit anyja gyanánt szeretett, habár vele soha egy bizalmas szót sem válthatott, mert a szegény j Éva süket-néma volt. De ez nem gátolta Angélát abban, hogy el ne halmazza őt gyöngédsége kifejezéséivel. Soha édesebb nevekkel nem illettek senkit, soha gyöngédebben meg nem cirógattak, soha forrób­ban meg nem öleltek, mint e szegény némát, ki bár nem hallott semmit a mondottakból, de ragyogó szeme és örömteljes mosolya világosan bizonyították, hogy a mondottakat érti, sőt viszonozva érzi is. E sajátságos viszonyokról csak annyi fölvilágo­si tást birtak a falubeliek adni, hogy mintegy 16 évvel ezelőtt egy szép ifjú úri pár vette ez akkor tájban üre­sen álló várat bérbe ; s nemsokára azután elutazott, itt hagyva mintegy másfél éves kis leányát e két hü vén cseléd őrizete alatt; ámde hogy a szép ifjú házas­pár hová tűnt: volt-e itt azóta: nem tudta senki megmondani, mert nem látta soha többé senki; a cselédeknél pedig talán könnyebben megszólalt volna az értelmetlen és érzéketlen szikla, mert a mint eddig is tudjuk már: az egyik néma volt, a másiknak pedig a szive volt néma, a mennyiben erős akarat zárta el benne a titkot, s inkább meghalt volna, mint el­árulja azt, a mit reá bíztak. A kiváncsi vagy tola­kodó kérdezőnek csak annyit felelt: — Kinek mi gondja reá ! utcai harc. Már pedig azóta, hogy a most elhunyt ki­rály leverte a karlista-forradalmat, csönd és nyugalom uralkodott az országban, legalább spanyol fogalmak szerint. Az az átkozott csöndesség annyira idegessé j tette a derék grandokat és bidalgokat, hogy ha a pápa közbe nem lép, bizony majdnem hadat üzentek volna — Németországnak, egy haszontalan szigetért az ausztráliai óceánon. Már akkor nyakra-főre jelentget- ték Madridból, hogy a király előtt nem áll más vá­lasztás, mint háború vagy forradalom. No hát a háború veszélye elmúlt, a király meg- I halt, nem következbetik tehát egyéb, mint forradalom. Tudjuk, mily nehezen jutott Spanyolország a királyhoz, a ki most meghalt. A forradalom Izabella királyasszonyt elűzte 1867-ben. Irtóztató polgár­háború követte a trón bukását. Madridban a köztársa­sági párt legkülönfélébb árnyalatai kerültek uralomra, melyek között csak egy hasonlóság volt, az, hogy mindegyik vérből született és vérbe fűlt. Mintha a végpusztulás démonai marcangolták volna a szép, de szerencsétlen Spanyolországot. S mialatt minden vál­tozott Spanyolországban, csak egy volt állandó: a karlista háború. Mihelyt Izabella elmenekült Madrid­ból, Don Carlos madridi herceg, XII. Alfonzo nagy­bátyja, vagy mint hívei nevezik: VII. Károly, azonnal megjelent a spanyol földön, mint trónkövetelő. Csa­patokat gyűjtött s a kereszt s a legitim jogok nevében háborút indított Spanyolország trónjáért. Eveken át folyt a véres harc — eredmény nélkül. Voltak idők, midőn Don Carlos csapatai a főváros közelében por- tyáztak, de soha arról komolyan szó nem lehetett, bogy Don Carlos megszerezhesse magának Spanyol- ország koronáját. De hát mikor olyan olcsó a spanyol vér! Az őrült khaosz közepett, midőn az ország nagyravágyó tábornokok játéklabdája volt, egy Ho- henzollern herceg, a porosz király rokona, merült föl, mint első király-jelölt. Ez szolgált ürügyül a né­met-francia háborúra 1870-ben, mivel III. Napoleon francia császár nem akarta tűrni, hogy a porosz be­S ezzel végkép elnémította. Maga az ifjú leány sem ismerte rövid életének bosszú múltját; mert oly végtelen bosszúknak tet­szettek neki ez egyhangú, örömtelen napok. Vagy mit is mondok ? ! Hosszúknak ? Nem, sőt igen rövideknek tetszettek, s a napfölkelte és nap­nyugta közötti idő oly hamar tűnt, mint egy álom; csak ha visszatekintett a letűnt napok összessé­gére, akkor tetszett neki végtelen hosszúnak ez ese­ménytelen és színtelen múlt, melyben még a napok sem voltak egymástól megkülönböztethetők, mert oly egyformák, oly egymásba folyók voltak azok, mint egy szürke tenger hullámai. De azért még sem voltak e napok számára | örömtelenek. Egy uj dal, egy-egy virág fakadása egy fölfedezett kis bogár gyermekes tiszta örömforrás volt; s alig gyönyörködött még a hold elfolyó ezüst­jén, már előre vágyott az aranyozva fölkelő napsu­gárra, mely megvilágítja a rejtett kert selymes fű­szálainak hegyeit, s az ő ábrándainak világát, mely­ben a jövő oly tündéri és oly alaktalan párában tükrö­ződött, mint a déli báb. Csak néha suhant egy árny végig e képeken; s ez akkor volt, midőn Angela rá gondolt múltjának megfejthetlen rejtélyére. Miért e titkolódzás ? Mi­ért rejtik előtte saját sorsát, kilétét ? Nincs e neki legközelebb joga önmagához, s mért nem szabad hát ismernie múltját, hogy abból talán jövőjét fejtse meg ? Ily gondolatokkal foglalkozva ült egy délelőtt az egyszerű nagy terem ablakánál, melyen át az aranyos napsugár világította meg hosszú fonatokban lecsüngő selymes szőke haját! Mig Éva szemközt foglalt vele helyet s szorgalmasan pergette az orsót ujjai között, gyorsan, gépiesen, mert fürkésző tekin­tete ott függött mélázó kedvencén, Angélán, ki te­nyerébe hajtva homlokát, sötét szemeit a padló repe- dékein jártatta, öntudatlanul bár, de mégis oly kifeje­zéssel, mintha egy nagy titkot akarna ez ákombáko- mokból kiolvasni. folyás Spanyolországban is megvesse a lábát. A jelölt­ségből nem lett semmi. Ezután jött Amadeo, az olasz királyi herceg, a ki tovább jutott, mint a porosz, mert ráült a spanyol trónra, de csak rövid ideig élvezte e kétes értékű dicsőséget. Prim tábornok, első rangú konspirátor megugratta ő felségét, a ki állítólag nem­csak koronáját, de az eszét is otthagyta Eskuriálban. Tizennyolc év alatt XII. Alfonzo a harmadik her­ceg, kit a spanyol kortesek királyul meghívtak. 0 az el­űzött Izabella királyasszony fia és a bécsi Thereziá- num növendéke volt. Sokan attól tartottak, hogy anyjának gyűlöletes emléke csakhamar meg fogja őt is buktatni. De Alfonzo szerencsével uralkodott. A vezérférfiak, kik körülvették: Martinez Campos, Sa- gasta, Canovas del Castillo, Romero, Robledo erélylyel kormányoztak. S a mi talán fő: utóvégre Spanyol- szág is elgyöngült a tömérdek vérvesztésbe és bele­fáradt az örökös forradalomba. A fiatal király végleg leverte a karlistákat, rendbehozta az ország zilált bel- viszonyait s tőle telhetöleg megszilárdította a fegyel­met a hadseregben. A mikor nyílt lázadással kellett szembeszállania, bátornak mutatta magát; mikor kolera pusztította alattvalóit, balálmegvetően a járvá­nyosok közé ment és igy lassanként népszerűvé kez­dett válni. Spanyolország az utolsó évtizedekben annyira sülyedett, hogy az európai diplomaták szinte csak hírből tudták, hogy létezik még ilyen nevű or­szág is Európában. Alfonzo azzal is hizelgett népé­nek, hogy országa tekintélyét emelte a külfölddel szemben, s már-már komolyan szóba jöhetett, hogy Spanyolországot a nagv hatalmasságok (Ausztria- Magyarország, Angolország, Németország, Francia- ország, Oroszország és Olaszország) előkelő s Európa sorsa fölött döntő társaságába bevegyék. S ime most annyi esztendőnek szép sikerrel ke­csegtető munkája nyomtalanul elvész. A régi Franciaországban mikor a király meg­halt, azt szokták mondani: »Le roi est mórt, vive le roi!c De hát XII. Alfonzo után ugyan kit lehetne él­tetni ? Ki tudná megmondani, ki lesz az utódja ?

Next

/
Thumbnails
Contents