Fővárosi Lapok 1885. december (295-324. szám)
1885-12-01 / 295. szám
Az Éva arca nyugtalanságot és izgatottságot árult el, észre véve, hogy Angela rá sem figyelve töpreng valamin. Baja van talán ? beteg, vagy boldogtalan hogy nem tekint le a mosolygó tavaszba, mely bár nem virággal hintette be a messze elterülő hullámos kopár tájat, ámde fényét, illatát mégis elküldötte valahonnan messziről. Bár mit gondolt a szegény öreg néma leány, nem figyelt aggódó arckifejezésére s csak akkor vette észre a szokatlan felindulást, midőn két t ölelő kar fogta őt körül s két szem kérdé tőle, hogy mi baja ?Jangela megértette e kérdést, s végtelen gyöngédséggel viszonza az ölelést. — Igen Éva, ugye látod, hogy szivemet nyomja valami! Oh vedd le e terhet, mond el jó öregem a titkot, mely gyermekkoromat födi, s meglásd, hogy milyen vidám lesz a te Angélád. Ámde a megszólított csak viszonozta a gyöngéd simogatást, a méla búval telt mosolyt, s bár arckifejezése bizonyította, hogy érti, vagy legalább érzi a számára hangtalan kérdés tartalmát, mégsem válaszolt, mert nem válaszolhatott rá. Ezalatt csöndesen nyílt a nehéz tölgyfa-ajtó s belépett Matteo, csillogó kristály poharakat hozva kezében a terítéshez. Némán tette le a kis tálcát a pohárszékre s kiváncsi, lopott pillantást vetett a két nő között lefolyó jelenetre. — Kisasszonykám, te sírtál ! — szólitá meg végre Angélát, ki zavar nélkül tekintve a kérdezőre, viszonzá, — sírtam Matteo, szivemet nyomja a régi súly, a régi titok rozsdás zárja, s bár nem jobban mint máskor, de ma szokatlan felindulás vett rajtam erőt, s mint oda künn a tavasz előtti jégburkából, úgy ajkaimról is a kérdés: hogy kik voltak szüleim ? — Hm ! hogy kik voltak ? — dörmögte Matteo. — Hát annyi bizonyos, hogy emberek voltak; habár te nagyon hasonlítasz is az erdei vadgalambhoz, kedves kisasszonykám. — De kik voltak ez emberek, hogy hívták őket és hol vannak most ? —folytató sürgető kérdéseit Angela. — S ezt mind szeretnéd tudni ? Hm, hogy ezt mind szeretnéd tudni. Hiszen talán el sem férne mindez a te kis fejecskédbe, édes kisasszonykám. Minden valószínűség szerint a forradalom. Olvasóimat kevéssé érdekelné, ha fölsorolnám a Spanyolországban létező vagy féltucat pártot. A fő úgyis az, hogy a pártok egy része királyságot, a másik része köztársaságot akar. Ez utóbbiak élén állanak Ruiz Zorilla és a híres Castellar, aki sokkal jobb költő, mint politikus. Az aknamunka régóta foly. A király halála megadhatja rá a jelt a kitörésre. A véres napok fenyegető réme újra ott lebeg Spanyolország fölött. Miképen kerülhetné el a katasztrófát, mikor ott sport a forradalom, és mindenki vagy legalább minden tábornok följogosítva érzi magát arra, hogy éppen ő adjon királyt az országnak. — De elférne a szivemben, mert ez nagyon üres, nagyon fájva dobog, mert nagyon óhajtanám ismerni és ölelni az én szüleimet. (Folyt, köv.) Szokolay Kornél: A k a d e m ia. — Nov. 30. — Az akadémiában tegnap az első osztály tartott ülést, Hunfalvy Pál elnöklete alatt. Az ülés harcias nyelvészek kemény csatazajával kezdődött, de az egyház tudós szolgájának áhitatos zsolozsmáival kibékítő véget ért. Budenz József volt a harcias felolvasó »Egy kis visszhang Vámbéry úr válaszára« című értekezésével. Már egy éve, hogy Vámbéry Ármin terjedelmesen válaszolt Budenz nyelvészeti észrevételeire, melyeket »A magyarok eredete« című munkájára tett. Most Budenz viszont válaszolt. »Tegyük fel, — úgymond, — hogy mindaz, amit Vámbéry ur argumentumában Budenzről tart és hirdet, igaz volna, még azt is, hogy Budenz szándékos ferdítő: mi következik abból Vámbéry ur török-magyar nyelvhasonlítása s az abban használt török adatnak biztos hitelessége javára? Teljességgel semmi. — Nincs a világon az a logika, mely azt követelné, hogy ha Budenz tudománya rossz és gyarló, azért jó és tökéletes legyen a Vámbéryé; vagy ha Budenz csakugyan hamislelkű, azért ne lehessen Vámbéry az. Fennen hirdeti Vámbéry úr, hogy ő »praktikus turkológus«, s nemcsak amolyan »theoretikus nyelvész«, vagy »subjektivista szobatudós«; tudtunkra adja, hogy a török nyelvek 38 évi elméiig Salvanchesban ezek történtek, azalatt Seigneulles úr lassan kint kiheverte az általa meggondolatlanul alkalmazott negyven piacának következményeit. Mihelyt fölüdült, a legelső vonattal Párisba másik, az eredmény kevés. A ki jártas a magyar irodalomtörténetben, s végig tekint irodalmunk munkásainak elég hosszú névsorán, s a 18-dik század végéig lenyúló irodalmi termékek számát és terjedelmét komolyabban fontolóra veszi, az nem mondhatja, hogy »sok idő, kevés eredmény«, különösen ha számba veszi azt a körülményt, hogy a kódexirodalom kivételével a nyomtatványok legnagyobb részének feldolgozását, részben mert nem akadt rá vállalkozó, részben pedig, mert így tanácsosabb volt, a régi magyar nyelv szótárának szerkesztését két-három ember végezte, kiknek ezen kívül még egyéb kötelessséget is kelle teljesiteniök. A szótár rendezésére két esztendő ment rá, mely alatt az anyaggyűjtés részben folyt s meg ma is egyre tart ; a rendezés végeztével következett a főmunka, a szerkesztés.Valóban nagy dolgot végeztek a szerkesztők, midőn a »Nyelvtörténeti szótárt« aránylag oly rövid időköz alatt egybeálliták. Közölt a végszerkesztés alatt levő szótárból mutatványul egy pár cikket is a hozzájuk csatolt felvilágosító észrevételekkel. Bogisich Mihály »Szegedi Lénárt énekes könyve 1674.« című értekezést olvasott fel. Toldy Ferenc irodalomtörténeti kézikönyvében e könyvet a tizenhetedik század legnevezetesebb termékei közé számítja. A könyv fő célja volt a tizennyolcadik században a régi egyházba visszatért magyar népet a régi hitben megerősiteni s a hath. istentiszteletbe bevezetni. Tizennyolc részre oszlik, melyekben körülbelől 530 ének, hat litánia s egy hálaadó ének van. A hangjegyzés kiállja a versenyt az akkori németországi énekeskönyvekkel. Az értekező közlé a hangjegyzés módját s a kölönböző jegyeket. A kulcsok között leggyakoribb a soprán, utána a tenor; az alt kulcs alig kétszer fordul elő. Hazafias érzelem, Szent Istvántól öröklött áhitat, a boldogságos szűz iránti fiúi hódolat nyilatkozik a szebbnél-szebb ősi méretű énekekből. Az értekező több Mária-verset olvasott fel, melyek épp oly szépek, mint a halotti énekek, melyekben a múlandóság, a világtól való elválás fájdalma s az isten akaratában való megnyugvás nyilatkozik. — 1972 — Felhő és verőfény. (Francia elbeszélés.) Írta André Theuriet. (Folytatás.) — Ez a dolog — folytató a lelkész, miután a leányt erősen megdorgálta — mindenesetre sajnálatra méltó: remélem, hogy az a mihaszna Máriusz legalább nem fecsegte el e csínyét; mindjárt beszélek én a fejével, hogy legalább egy újabb bosszúságot kikerülhessünk. — De volt ott még valaki, aki minket meglátott, — susogta Georgine szomorúan. Aztán elbeszélte, hogy lepte őket meg Regina, hirtelen megjelenésével. — Ezer mennykő ! — kiáltott föl az apát, — az a leány mindent el fog rontani! Ez a varrónő nagyon fecsegő s kétségkívül már is eljárt a nyelve. Most már kénytelen vagyok az anyáddal beszélni. Georgine újra sírni kezdett, úgy hogy egészen megesett rajta az apát szive. — Ne busulj, — szólt, midőn a leányt félig megnyugtatva elbocsátá, — mindent magamra vállalok s lesz rá gondom, hogy meg ne szidjanak. Még aznap elment az apát Salvanchesba, félre hívta Grandsiernét s elbeszélte neki az egész esetet. Már az első szavaknál szörnyű dühbe jött az erényes asszonyság Máriusz ellen s megesküdött, hogy e szemérmetlenségéért őt a törvényszéknél bevádolja. — Csak nyugodtan ! — szólt az apát szelíden; — a Georgine érdekében ellenkezőleg meg kell akadályoznunk, hogy ez a szerencsétlen eset köztudomásra jusson. Sajnos, ezt alig lehet többé meggátolnunk, mert ama jelenetnek egy tanúja volt. Lecomte Regina, a varrónő mindent látott. Erre Grandsiernét méginkább elfutotta a méreg. — Nos, — szólt, — ez egy okkal több arra nézve, hogy annak az embernek sértő erőszakoskodását nyilvános ítélet alá bocsássuk s Georgine ártatlanságát tiszta világításba helyezzük. — Bocsásson meg, — szólt az apát, — úgy kell a dolgokat vennünk, a mint vannak! Laheyrard úr bizonynyal nagyon hibás, azonban Georgine kisieti és gyakorlati tanulmányozása után csak érti e nyelveket, hogy Budenz ur sem ignorálja a turkológia terén való működést, sőt azt is tudja, hogy az 1864 óta megjelent keleti-török szótárak mind az ő munkáján alapszanak ; végre hogy ő , mint egykori efendi és középázsiai utazó, a mi tudósaink munkáit sem korrekteknek, sem kompleteknek nem tarthatja. Csak gratulálni lehet Vámbéry úrnak, hogy a maga kitűnőségéről és turkológiai érdemeiről ily ön érzettel szólhat. Megengedem, hogy én törökül egyáltalában nem tudok, s egész képességem szótárak olvasására szorítkozik; de valóban nem tudom, annyi-e még az, amit tudok a török nyelvből, mint amennyit tud Vámbéry úr az ugor nyelvekből ? Ha igen, úgy már nekem is van jogom az ő török-magyar hasonlításába is beleszólni, stb.« Viszonválaszát Budenz így végzi: »Nem tartom helyénvalónak, hogy Vámbéry úrnak egyes megtámadott török adatok igazolására vonatkozó megjegyzéseit részletesen tárgyaljam. Csak azt jegyzem meg, hogy igazolása, melynek elvét és eljárását már némileg jeleztem, nem terjed ki valamennyi kifogásolt esetre. Vámbéry úr ezen kelletlen munkához megkívántató időt, tintát és papírt sajnálja, másutt meg elégnek tartja, hogy Budenz kritikai észrevételeinek legnagyobb részét részletesen megvizsgálta és — természetesen — meg is cáfolta. Budenz úr ugyanis őt sok esetben »igazságtalanul tünteti fel szógyártónak , mert az általa kétségbevont szók nagy része tényleg létezik.« S ezzel ismételve kijelentem, hogy Vámbéry úr válaszával tökéletesen meg vagyok elégedve.« Szarvas Gábor értekezését »A nyelvtörténeti szótárról« ifj. Szinnyei József olvasta fel. Az értekező tudatja, hogy a régi magyar nyelv szótára, illetőleg a szerkesztés munkája — leszámítva a szükségesnek, mutatkozó pótlásokat, s a föltétlenül szükséges revíziót, — a befejezés küszöbén áll. A szótári anyag egybegyűjtésére vonatkozó felszólítás 1873. év derekán történt. A lefolyt tizenkét évből öt esik a gyűjtésre, kettő a rendezésre, s a hátralevő öt a szerkesztésre. Tizenkét év hosszú idő, mondják a türelmetlenkedők, az eredmény s a ráfordított idő nem állnak kellő arányban egymással: az egyik: az idő sok, az asszony is hibásnak érzi kissé magát; bevallotta nekem, hogy mit sem tett e széles, meggondolatlan fiatal ember visszariasztására, ellenkezőleg. . . — Az lehetetlen, — vágott közbe Grandsierné asszony, — az én leányom jó nevelésben részesült. . . Az apát csóválta a fejét s elmondta mindazt, amit Georginetől hallott. Grandsierne asszony vigasztalhatatlan volt. — Mily szerencsétlen vagyok én ! — szólalt meg végre. — Pedig mily jó alapelveket csöpögtettem a leányomba ! Most az egész város ki fog nevetni. .. Mit tegyünk tisztelendőul ? — Volna egy mód, amely által mindent jóvá lehetne tenni, — szólt az apát. — Georgine szereti Laheyrard urat. .. házasítsa össze őket. Grandsierné felszökkent! minden büszkesége föllázadt. — Soha, soha, — kiáltá; — leányomat oly családba nem fogom engedni, a Laheyrard Heléne esete után. Holtra szégyelném magamat! — Nos, Grandsierné asszony, — viszonzá az apát, — ki mondja azt kegyednek, hogy Heléne vétkes ? Az, a miről kegyed most értesült, kissé meggondolóbbá tehetné. Georgine ártatlan s holnap mégis hasonló otromba rágalmakat terjeszthetnek róla... Fogadjon szót nekem, engedje égni azt, a mit megmenteni már nem lehet, s vessen véget minden mendemondának egy kis házasság által. — Inkább zárdába küldöm leányomat, — válaszolta a makacs asszonyság, kinek egész hangja most Georgine ellen fordult, — elfajult gyermek ez s én őt büntetni akarom. — Már eléggé lakott a kiállott félelem által, — szólt az apát, — legjobb lenne a botrányt elkerülni s úgy cselekedni, mint okos anyának kell... — Ily házasságba adtam egyezésemet, midőn leányom már több fényes ajánlatot visszautasított!.. Nem, az lehetetlenség! — Nos, — szólt az apát, miközben kalapját fölvette s bucsuzásul meghajtotta magát, — fontolja meg a dolgot jól, minden oldaláról higgadtan. .. Holnap újra eljövök, megtudni minő megállapodásra jutott. XIX.