Fővárosi Lapok, 1886. február (23. évfolyam, 32-59. szám)

1886-02-01 / 32. szám

Az igazi. (Elbeszélés.) Irta Schack Béla. (Folytatás.) Egymásnak teremtve. Legelébb jöttek Küllőkindára Franciskáék, azután jöttek Bánvölgyiék, legvégül érkezett Dédesi Aurél, a »szolid fiú.« »Aha! Eris almája,« mosolyognak szép olvasó nőim, mert mindegyikük olvasott már sok, sok novel­lát, elbeszélést, szomorút és vígat, miáltal oly training - re tett szert, hogy előre megmondja, milyen és mi kimenetele lesz ennek vagy annak a históriának. Itt azután füstbe megy az elbeszélő minden törekvése, tévútra vezetni a tapasztalt olvasót; megért az min­den, még oly jelentéktelen célzást is, a mi bizonköny- nyen kicsúszhat az ember száján, meg minden gond­talanul odavetett : ki látta volna ekkor előre, hogy ennek ez meg ez lesz a következményét, meg úgyszól­ván minden gondolatjelet. Ilyen csekélységek előké­szítik az olvasót, jó előre a nevetésre vagy zsebken­dője csöcskének szóró ugatására. Volt egy ismerősöm, ki a regényeket utolsó kötetük utolsó oldalán kezdte olvasni, azt lesve, ha vájjon megkapják-e egymást ? — szerelmesek t. i. Ha az ultimon boldog házaspár­ról volt szó, akkor roppant örömmel fogott neki az olvasásnak, ellenkező esetben küldte a könyvet ha­marosan vissz a a könyvtárba. Hiába, mit tehet az em­ber róla, ha a természet gyönge idegekkel küldte a világba. De hát még ez az eljárás se mindég alkalmaz­ható. A regénynek lehet utolsó lapjára fordítani, de a hírlapnál ott csak hirdetéseket találhatni. A vég, az a vég! azt a szerkesztőség saisi leple borítja. S az lesz a kiváncsi hölgyek irányában oly udvarias, hogy már most megsúgja, hogy. .. Dédesi Aurélnak egy jótékonvcélu hangverse­nyen, melynél csak a cél hatott jótékonyan, feltűnt a a csinos Bánvölgyi Elvira. Kedves, nyugodt, nőies megjelenése egészen megigézte. Vele táncolta a má­sodik négyest s táncolta volna még a harmadikat is, ha akkorára ki nem fogyott volna a kőolaj a lámpák­ból, a mi mindenki számára érthetőleg a mulatság vé­gét jelzé. A petroleum hiánya, mely úgy látszik, az utcák világítására is kiterjedt, nem gátolta Aurélt abban, hogy Bánvölgyiéket haza ne kisérje, azon ud­varias kérdést kockáztatván merész fővárosi modor­ban, hogy megengedik-e neki másnap a hölgyek hogy- léte után tudakozódni ? A válasz barátságos igen volt. Másnap megtette az első látogatást s utána tett még többet is, számtalant. Régi szokásához híven, — ej, ej, de csak nagy totum faktumok is azok a pesti gavallérok, fenyegetőzött kedélyeskedve Tini tánti, — egy szép lányt meglátni, azt tetszőnek találni s udva­rolni egymásból folyó dolog volt. Úgy tudta az egész litániát, mint a parancsolat. Már harmadik nap elsza­valta, hogy: Minek'is van a szív, a szívben a szerelem, a miben a legszebb, hogy egy kérdéssel végződik, s kivivott vele annyit, hogy Elvira mosolyogva bár, de nyugodtan hallgatta végig. A legközelebbi alkalomra az volt kitűzve, hogy: »Költői ábránd volt, mit eddig érezék és nem szerelem !« a mit szintén igen hatáso­san tudott előadni. A benyomást az zavarta meg, hogy Elvira a költemény közepetáján egy szót kifo­gás alá vett, minek következtében elő kellett keresni Petőfit, ki Elvirának adott igazat. Ez lehangolta Dédesit s elvette kedvét a további szavalástól. Ily csekélységek azonban nem zavarták a ba­rátságot, mely lassanként a két fiatal közt kifejlett. Dédesi a szép leány állandó lovagjául szegődött. Mu­latságokon vele táncolta a souper-csárdást, kirándulá­soknál vitte a kendőjét s ha a tavon csolnakázni in­dultak, Aurél és Elvira bizonyára kettesében voltak a a kis lélekvesztőben, mig a többiek tucatszámra baj­lódtak a nagy ladik tovamozgatásán. Ilyen feltűnő jelek láttára a többi hölgyek le­mondtak minden további ostromról. Hány érzékeny jelenetnek lehetett e tájban tanúja a vén hálósipkás hold visszatérő és megbocsátó szerelmesek között, annak egyedül ő a megmondhatój a! A lánykák, kik elkapatni engedték magukat az újság ingere által, (nem holdujságot értünk,) megszé­gyenülve sompolyogtak vissza hűen maradt lovagjaik­hoz. Hogy csakugyan hűen maradtak-e, az nagyobbrészt erős kétségbevonásnak volt kitéve a gyönge nem ré­széről. Mert az alatt az idő alatt, mig az utóbbiak Dédesi figyelmét akarták fölkelteni, a foglalkozás nél­kül maradt arany ifjúság a Franci lány kötője után bolondult. Mikor mindkét fél belátta fáradozásának haszontalanságát, szépen lehúzta vitorláit s lavírozva kezdett visszavonulni a keresztutra. Itt aztán meges­küdtek egymásnak, hogy a másik fél hűségének pró­bára tétele volt az egész, egyéb semmi. Ez uralkodó hangulat közepett a hármas Pythia kimondta a rég várt parolát, hogy Aurél és Elvira egymásnak vannak teremtve, mire a né­hány kétlelkedő is lemondott a harcról, a Mimi mama négy lánya bevonta a kommandóra fölvillant szempár ütegeket. Aurél úgy meghalt a küllőkindai hölgykö­zönségre nézve, akár csak a déli tenger szigeteinek tabuja lebegett volna látatlanul feje fölött. (Folyt, köv.) Perovskaja Zsófia. (Orosz rajz a nihilista-életből.) irta Stepniak. (Vége.) Zsófia részt vett a terroristák minden vállalatá­ban. Voinavalsky megszabadításától kezdve. Elsőrendű szervező tehetség volt ő. Higgadt leikével, éles eszével elgondolta a legcsekélyebb rész­leteket is, melyektől gyakran a siker vagy a vállalat meghiúsulása függ. Kitűnő volt ő az előkészítési munkálatoknál, melyeknél annyi előrelátás és annyi önuralom szük­séges. Egy rosszul alkalmazott szó mindent elront­hat. Attól ugyan nem lehetett tartani, hogy az a rend­őrség fűiéig elhathat — a nihilisták titokzatos élete ezt lehetetlenné tette — de értem ama csaknem ki­kerülhetetlen indiskreciót — férj és feleség, barát és barát közt — mely kiviszi a titkot a szervezés köré­ből, némelyik tagnak a vigyázatlansága következtében Szókfoglalás. (Az uj intendánsé.) (L.) Keglevich István gróf tegnap foglalta el uj állását az operaházban, hol Podmaniczky Frigyes báró mutatta be neki a főbb személyeket s Erkel Sándor igazgató a többieket. Voltak ünnepies átadó, bekö­szöntő és üdvözlő beszédek, s lesznek a nemzeti szín­házban is, hol ma d. e. 11-kor megy végbe a bemuta­tás és székfoglalás. Az igazságon ejtenénk csorbát, ha azt monda­nék, hogy az üdvözlés melegebb volt, mint a búcsúzás. Ez egyszer a kelő nap nem részesült annyi mosoly­ban, mint a mennyi sóhaj kisérte a leáldozót. Báró Podmaniczky Frigyest mind a két színháznál nagyon szereti (még pedig méltán) mindenki, az uj intendánst pedig nem ismeri ott senki. Van elég tag, ki tegnap látta s ma fogja látni először. Teljesen uj ember a művé­szet világában. A politika teréről, hol eddig koronként eszesen működött, szintén nem kiséri át a múzsák hajiokához a népszerűség. Sőt úgy halljuk, hogy a kaszinó főurai (öregek és ifjak) sem vették külö­nös örömmel, hogy őt nevezték ki a báró Podma­niczky Frigyes utódjának. Egyébbaránt a kaszinó tetszését megnyerni majdnem nehezebb, mint akár a sajtóét, akár a nagy közönségét. Mikor tizenegy év­vel ezelőtt báró Podmaniczkyt kinevezték intendáns­nak, a páholybérlő főúri családoknak majdnem fele megszűnt páholyt tartani! Miért ? Ma sem lehet tudni. Hisz a báró a főrangúságnak mindig diszére vált úgy jellemével, mint tevékenységével; már fiatal legény korában nemcsak a szalonok kedvence, hanem a közéletnek is számot tevő bajnoka volt; a függetlenségi harcban lovas százados, azután besoro­zott közlegény, haza jőve, regényíró, majd az uj élet parlamenti szónoka, mindig áldozatkész, nemes, lovagias, feddhetetlen férfi; a munka embere, ki gon- golkozása által épp oly előkelő, mint születése követ­keztében — és mégis magok a mágnások legkevésbbé örültek rajta, hogy intendáns lett, Később persze be­látták, hogy ember a talpán e kényes állásban is, sőt hogy azt pláne könnyűvé bírta tenni a maga számára. Tavaly, midőn az ő tiz évi jubileumát ünnepeltük s érdemeit a kormányelnök, irók és színészek egyaránt hirdették meleg toasztokban, a nagy társaság egy tagja sem gondolt arra, hogy a két nagy műintézet el lehetne egyhamar az ő megszokott és megszeretett vezetése nélkül. Valóban szerencsés vezető volt, az egyetlenegy intendáns, kinek széke nem tövisekkel volt kirakva. E szerencse azonban érdemeiből sarjadt. Nem is em­lítve, hogy az ő tiz éve alatt a színészet szavaló és éneklő ága egyaránt emelkedett, gyökeresedett, a ha­zai drámairodalom bokrosabbá lett, az ő működésé­nek sikereit állandó és nagy építészeti emlékek is fog­ják hirdetni nagyon hosszú ideig. A nemzeti színház dísztelen külsejű épülete ő alatta szépült meg, körül- épitve nagy bérházzal, kapva künn nagy homlokzatot, benn tüzmentessé tett színpadot, szobrokkal és fal­képekkel ékes foyert, villamvilágitást sat. S alatta épült föl a fényes operaház, hogy egy régi óhajtás, a két raűág elválasztása, megtörténhessék. S alatta vált biztosabbá a személyzet anyagi jóléte is. Az a benső barátság, mely őt a kormányelnökhöz fiatal kora óta köté, s vezérlő állása a közmunkatanácsnál, hol foly­vást kitűnő műszaki erőkkel állt kapcsolatban, épp úgy megkönnyitének számára sok nehéz föladatot, mint jó természete, tapintata, méltányossága, köteles­ségérzete. Példát adott a folytonos lelkiismeretes munkásságban s példás békében birt élni évek hosz- szu folyamán át a legkönnyebben fölingerülő termé­szetekkel : a sajtó és színházak személyzetével. Ezért van, hogy a színházaknál sok szem lábbad könybe, midőn tőle búcsúznak s a sajtóban nincs toll, mely jót ne írna intendánsi múltjáról. Nehéz lesz az ő utódjának lenni! — ez az, a mire hetek óta mindenki gondol, midőn a változás jön szóba. Valóban a béke ama szép összhangját, melyet a báró létre tudott hozni, csak hasonló kötelességérzet, hasonló jó tapintat, embereknek és viszonyoknak ha­sonlóan helyes ismerete után lehet jövőre is fen- tartani. Kell, hogy a ki elfoglalta székét, ne idegen szemüvegen, hanem ép szemmel nézzen és vizsgáljon meg mindent maga körül. Voltaképen Podmaniczky báró annyit végzett, hogy utódjának már úgy szólván csak a felügyelettel lesz dolga, főleg a nemzeti színháznál, hol az ügyek mind művészeti, mind pénzügyi szempontból jó ke­rékvágásban haladnak. S az operánál is ma már nem egész szervezéssel, hanem javításokkal, megtakarítá­sokkal kell az uj intendánsnak foglalkoznia. Miután más eset át a kezelés nehézségein, rá e másnak tapasztalata is értékes örökségül marad s álta­lában báró Podmaniczky sokban megkönnyebbité utódjának az intendánsi állást. De ezért nem lesz könnyű dolga, főleg az operaháznál, melynek törzs­vendégei közül sokan járnak Bécsbe s külföldi nagy­városokba, sokat látnak, élveznek, van ízlésük és még több igényük s azt akarják, hogy operaházunknak euró­pai színvonala legyen, csakhogy lehetőleg olcsón. E két igény kiegyeztetése szerfölött nehéz. A mai opera nagy luxus s a luxus sok pénzt követel. Továbbá a fokozott igényeket rendesen csak drága vendégek sze­repeltetésével lehet elérni, mert közönségünk nagy része kicsinyli a rendes személyzet előadó képességét s még a kitünően játszó filharmonikusok is ma már alig mernek hangversenyt adni hires külföldi vendég nélkül. S ez baj. Ha az uj intendáns oly rendes sze­mélyzetet fog összeállítani, (a mihez persze idő kell,) melylyel drága vendégek nélkül is boldogulhat: ak­kor meg fogja oldani a legnagyobb nehézséget — azt, hogy egyszerre kielégítse a művészeti és takarékos- sági igényeket. Kívánunk neki hozzá erőt, kitartást. De megvalljuk, hogy valami sok reményt nem bírunk kötni e jó kívánathoz. Egyéb utón kisebb megtakarí­tásokat, (főleg a beszerzéseknél,) sokkal könnyebben fog elérhetni. Hétfő, 1886. február 1. 32. szám. Huszoiiliarmadik évfolyam. Szerkesztői iroda; WW m Előfizetések = . pATTi DHOT T ADHF Előfizetési dij: P 11 V H fill / Aj I I 1 H ■ 1 I IV a kiadőlii.atalb. ■■i v ■BHBi mm vp hbb mtmm rihife hb h (Budapest, Negyedévre .„...4M. , _ Athenaeum-épület) Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. widen«*.

Next

/
Thumbnails
Contents