Fővárosi Lapok, 1886. március (23. évfolyam, 60-90. szám)

1886-03-01 / 60. szám

Az öreg Gágics. (Szerb elbeszélés.) írta Popovics T. István. (Folytatás.) VII. őszre járt az idő, mikor egy este Pál úr átköl­tözött vejéhez és leányához, régi tűzhelyére. A sze­gény öregnek már meg volt a szive mérgezve, s azért úgy tetszett neki, hogy veje és leánya hidegen fogad­ták. Mikor az első este szobájába vonult, a­hol egész életét töltötte, a pamlagra rogyott és úgy sírt, mint a kis­gyermek. Szeme előtt lebegett, hogyan tervez­gette tavaly ilyenkor, mint fogja ajándékával meg­örvendeztetni gyermekeit, mint melegítette szivét napról napra az a gondolat — és ma? Még egy teljes év sem múlt el azóta, és neki már úgy szólva nincsen fia. Szivének fele már halott. Ki hitte volna, hogy Mita arra az ösvényre fog lépni. Hiába kereste az öreg fejében, hogy talán nem ő-e az oka annak, hogy ez így történt ? A fájdalom mellett, mely szivét szak­­gatta, folytonosan rágta őt a megbánás férge. Román Gávra okos ember, jól mondta, hogy nem cselekedett okosan, a­mint mindenét felosztó gyermekei között. Isten a megmondhatója, hogy nem sajnálja, de fáj, nagyon fáj neki, hogy az ő keserves keresménye ma­holnap idegen kézbe fog jutni, hogy alá fog szállni a Gágicsok neve szerencsétlen fiának könnyelműsége és esztelensége miatt. Egyik gondolatát a másikba fűzte, hogy állja ki ezt a váratlan és borzasztó csapást az életben; vejére és leányára gondolt és szive föl­melegedett ; maga elé idézte a Milán képét is s szivé­ben olyankor egy reménysugár villant meg, hogy még nincsen minden elveszve! Ilyenkor szeme elé lebeg megboldogult Máca feleségének sápadt arca. A néma ajkak mintha feddenék: Pál, Pál, hogy követ­hettél el ilyen oktalanságot ősz létedre! Oh, de bor­zasztó feddés az ! Mikor Pál úr magához tért, hideg verejték csurgott alá homlokáról. Nem tudta, ébren van-e vagy álmodik ? Veje házában egész más lett a rend, mihelyt Pál úr kiköltözött onnan. Julka asszonynak első dol­ga volt, hogy saját ízlése szerint rendezkedjék be. Egy ezresnek mindjárt a nyakára hágtak, a­mint meg­vették az új, sárga selyem­garnitúrát, az új almáriu­mokat, asztalokat, székeket. Azt a tiszta nagy szobát teremmé és vendégszobává kellett átalakítani, a mel­lette valót meg hálószobának, amazt meg ott a folyosó felől a konyha mellett ebédlővé. Csak az öreg úr szo­bája maradt úgy, a­hogy volt, ó­divattlan. A másik ezrest elnyelték Szima adósságai , és még meg se kottyant. Minduntalan jöttek levelek Bécsből, melyek­ben egyik vagy másik, majd ezt, majd azt követelte meg, és a városban is maradt még rengeteg sok számla. Szima számítgatta: nem bírja mindet egyszerre! A­miről az asszony­ tudott, az ki lett fizetve, de az, a­miről ő nem tudott, azért majd várnak még egy ideig a zsidók, a­míg nem örököl megint valahonnan. Volt neki még egy kilencvenkilencedik ágú nénje vagy roko­na, a­kinek Szimán kívül senkije sincs. Nem olyan temérdek sok, az igaz, de épen elég lesz az adóssá­gokra. A házi kiadások most egészen reájuk nehezed­tek. A­míg Pál úr volt a ház feje, Szima és Julka nem is tudták, hogy mennyibe kerül a háztartás ? Most, amióta ők maguk gazdálkodnak, örökké a zsebbe kell nyúlniok. Hajnaltól késő estig semmi mást sem tesznek, mint fizetnek és költenek. A meg­boldogult Máca asszony — nyugosztalja az isten — Julkára nézve épen a legrosszabbkor halt meg. Alig jött haza Julka az intézetből, hogy most a házi dolog­ba vezessék be, nem sokára meghalt az anyja. Öregebb nő nem volt a háznál és igy Julka azt a keveset, a mit tudott, a cselédtől tanulta meg. Bizony ha az ilyen háziasszony a piacról él, az kétszer annyiba kerül. E mellett Julka, mint »nagyságos asszony« minden jobb háznál ismerős volt a városban; minden­hol elfogadták és hívták mindenfelé. A­míg az öreg volt az úr a házban, addig senkinek sem viszonozhatta ezt a szívességet, az öreg nem tűrte. Most, mikor a saját házában van, neki is kellett vendégeket fogad­nia. Minduntalan ebédek és vacsorák vannak nála és majdnem minden második héten Julkára kerül a sor, hogy visszaadja az uzsonnát. Az nagyon érzékenyen megviseli a zsebet, de hát mit tegyen, ha annak úgy kell lennie. Nem lehetnek ők sem fukarabbak a többi­eknél. Szegény Szima úgy érezte azt, hogy csak úgy nyögött bele. Mihelyt megvirad a hónap elseje, csak úgy repül a sok számla a boltokból, mészárszékből, a lisztestől, hentestől — mert mindent csak »könyvre« hordtak haza. Mikor vége annak a kis fizetésnek, végy kölcsön. Julka nem is kérdi, hogy honnan veszi a pénzt, neki kell pénzének lenni. Szima gyakran szólna valamit, ha megsokalja a folytonos fizetést, de hallgat­nia kell, mert akkor Julka kezdené el, hogy hát mennyit nyeltek el az ő adósságai, aztán jaj, ha tudná, hogy az még a fele sem volt. És ez így ment, egyik nap, mint a másik, toldoztak, toldoztak, de azért éltek. Julka hitegette Szimát és váltig bizonyította, hogy nem kerül az olyan sokba, mint a­hogy ő gon­dolja. Szima meg váltig mondogatta, hogy pénze a keresetből foly be neki, bizottságokból, napidíjakból, és tudja isten még honnan. Mikor Pál úr az 5 régi házában kissé otthono­sabban érezte magát, elejétől végig semmi sem tetszett neki. Majd erről, majd arról a tárgyról kérdezőskö­dött. Azt felelték neki, hogy hát eladták, mikor újon­nan berendezkedtek. Tudta ő, hogy az a régi bútor egy kicsit ó­divatú volt, de mind úgy csinálva, hogy száz évig is eltartott volna. Milyenek voltak akkor a mesteremberek és milyenek most! Pejét csóválja sze­gény öreg, sehogy sem tetszik neki, mert most látja csak igazán, hogy milyen oktalanul pazarolják az ő pénzét. Nem baj, hogy eladtak mindent a házból, de miért adták el, az isten szerelméért, édes­anyjuk ágyát és azt a régi húsz személyre való diófaasztalt, azzal a nagy csillaggal a közepén. Ezt az öreg abból a vén diófából csináltatta, mely ott állott a kotárka mellett. Kilenc évig száradt az a fa a padláson és Máta aszta­los mester azzal az ágygyal és asztallal valódi remek­munkát teremtett, mikor hajdan húsz évvel ezelőtt felszabadult. Isten­erre­­ való vétek, ilyen tárgyat ki­adni a házból. Látja a szegény öreg, hogy a sa­ját házában van, de vagy ő nem ismeri már maga magát, vagy nem ismeri a saját házát. A­mikor senki sem látja, fel s alá járkál a házban és jajveszékel: »Jaj, boldogtalan Pál, mit kellett megér­ned !« Mindent feketén lát most, ha eszébe jut, milyen szép és kedves volt itt ezelőtt minden. Mikor dupla haszna volt a kukoricán, akkor vette azt a régi zöld kanapét a rózsákkal és hat széket, — ma már az sin­csen meg; helyette csupa szörnyetegek állanak a nagy szobában. Szinte fél az ember rájuk ülni, olyan gyönge és alacsony székek azok. Aztán hol van az a régi csil­lár, a­mit ő házasságuknak tizenötödik évében hozott feleségének a pesti vásárról ? Micsoda aranyozás volt az, még a templombeli nagy csillár sem világított jobban nála. Ez a csuda pedig, a­mi most csüng le, mint valami csengetyű, még fija se lehetne a réginek. Olyan terjedelmes és erős volt az. Hát az ott mi ? A pamlag felett nincs meg a Szent­ Arkangyal képe, sőt az ezüst mécses sincs ott! Mi­féle képek ezek most a falon ? Csupa félmeztelen asszonyi állatok, aztán holmi nagy házak és vizek! Jaj annak a háznak, a­mely eladta még a patrónusát is! Itt már nem hallgathatott a boldogtalan öreg, hisz ez már sok! Meg kell mondani a gyermekeknek, hogy az nem szép, a­mit cselekedtek, hogy az egész házat fenekestül felforgatják és fél év alatt elpazarol­ják azt, a­mit ő a megboldogultjával húsz éven át szerzett. (Folyt, köv.) kecses idomai. Sziklára támaszkodva áll ott, s a táj fö­lött látszik merengeni. Lábainál szénnel telt kosara. A másik kép címe »Fiumei halász«. Olasz ifjút áb­rázol, festői costume-ben, magas harisnyával lábain, kalappal fején. A tengerparton áll, a távolba tekint, mintha csónakot várna. Maga a tenger a szép rajz hátterét képezi. Margit főhercegnő egész más irányt mivel. Szereti a csendéletet s az efajta képek tárgyainak ki­válogatásában, összeállításában igen leleményes. A fiumei fák, virágok, az exotikus növények különféle fajtáit a legnagyobb hűséggel rajzolja és festi, sok örömöt szerezve fenséges atyjának, a­ki épp oly lel­kes híve a botanikának, mint a régészetnek. A fiumei tartózkodásra szánt vázlatkönyvek közül a tizenöt­éves Margit főhercegnőé legtöbb tanulmányt tartal­maz. A környéknek már számos pontját rajzolta le, s a festői veduták, látképek, a regényes sziklák, sza­kadékok, az örökké zöldelő fa- és bokor­csoportok mindmegannyi hálás sujet-k az ő papírlapjain, vász­nain és fa­tábláin. A monarchiát ismertető néprajzi műben két tájkép által lesz képviselve a főhercegnő. Ezek is pendant-rajzok s a tengert tüntetik föl két ellentétes hangulatában. A »Vihar előtt« című, sötétlő hul­lámaival, melyek fölött nagy csapatokban aggódva röpködnek a sirályok, borongó, vésztjelző hátterével, a­melynek felhő­csoportján át a leáldozó nap végső sugara vérpirosan próbál áttörni, épp úgy a felfogás eredetisége, mint a hangulat biztos érvényre emelése által tűnik ki. Ez a kép poétikus kedélyről s techni­kai gyakorlottságról tanúskodik. Más hatású a »Halász-bárka« című, mely a fiu­mei tenger sima tükrén jár. Halászok ülnek benne s hálóikkal vannak elfoglalva. A levegő tiszta, egészen átlátszó s a láthatár zavartalanul mosolyog alá a víz­felületre, mely kifogástalan távlattal messze hátra nyúlik a rajz papir­lapján. Ama kirándulásokból, melyeket a főhercegi csa­lád egy kis gőzösön a szomszéd helyekre, különösen Castelnuovoba tesz . Margit főhercegnő rendesen több vázlatot hoz haza. Testvére, Mária, nagy olaj festésű másolatokat is készít s közelebb fejezte be Vastagh György ismert genre képét, a »Pipázó cigányasz­­szonyá-t, melylyel Stefánia trónörökösnének kedves­kedik emlékül. A főhercegnők mestere a két heti ritka szives vendéglátás alatt szintén több vázlatot készített. Lefesté a villa kertjének pompás, széles márványlép­csőjét, jobbra balra zöldelő pálmáival, ficusaival; to­vábbá a most munka alatt levő uj kert egy vadregé­nyes pontját, melyen sziklatömbök sötétlenek. E zor­dabb telken is nemsokára a műkertészet fogja diada­lát aratni, hogy a szomszédság is oly szép s meghitt legyen, mint maga a főhercegi villa, mely kitűnő eré­nyeknek s egyúttal a művészetnek is otthona. 432 A bortermelők kongresszusa. Tegnap hosszú ülést tartottak, d. e. 10-től d. u. 3 óráig, de be is fejezték a munkát. A borkivitel ne­hézségeinek elhárítására vonatkozó kérdést Egyesi Géza adta elő s e kérdésnél igen érdekes felszólalások történtek. Kammersperg Jenő sátoralja­ujhelyi tör­vényszéki elnök többi közt helyes érvekkel fejezte ki, hogy borvidéken kint kellene a borszövetkezeteket alakítani, sőt fontosabb pontokon fiók-mintapincéket is állítani. Huszár István azt indítványozta, hogy nem a borkivitelre kell jutalmakat kitűzni, hanem impor­tálni kell szakértő pincemestereket. Az öreg Mezőssy László és Miklós Gyula közt élénk vita támadt, mert az előbbi egészen az ódon pincekezelés híve, a­mivel pedig ma már bajos boldogulni. A regale-jog megváltásának kérdését Boross Bálint adta elő. A többség, gr. Eszterházy István fel­szólalása után, a mellett nyilatkozott, hogy a meg­váltást az állam eszközölje. Igen érdekes előadást tar­tott dr. Gamauf Vilmos, az erdélyi gazdasági egylet titkára, az okszerű szőllőművelés, a vincellérképző intézetek tantervének módosítása s a vándortanitók intézményének célszerűbb rendezése iránt, a­mi hosz­­szas eszmecserére adott alkalmat. Gróf Bethlen Ger­gely az uj ültetésü területek részére adandó kedvez­mények kérdését adta elő, Szalay Károly a szőllő­­hegyi rendszabályok kötelező megalkotását indítvá­nyozta, Szabó Lajos hegyaljai vincellérképző intézeti igazgató pedig a fillokszéra-ügyben fölterjesztendő pontokat formulázta és indokolta. Mind e kérdések­hez számosan szóltak. Voltak, a­kik egy-egy kis felolvasásba is fogtak, de az elnöklő gr. Andrássy Manó nem engedte hosszúra nyúlni, figyelmeztetvén az illetőket, hogy az idő drága. Beil Jenő kassai ipar­kamarai titkár indítványozta, hogy az élelmi­szerek hamisítása ellen hozandó törvényjavaslat benyújtását is kérje a kongresszus. Végre megalakíták a bizottságot, mely a kor­mányhoz intézendő fölterjesztéseket fogja szerkesz­teni. Galgóczy Károly a kongresszus nevében köszö­netet nyilvánított gr. Andrássy Manónak, buzgó elnöki működéséért. Az elnökség pedig Pest megyének kö­szönte meg a terem átengedését. A kongresszus e köz­kiáltással oszott szét: »Éljen az elnök !« Aztán a zöld­asztaltól mentek a fehér asztalhoz. Buscher C. sugárúti pompás földszinti éttermé­ben volt a közlakoma, d. u. 4 órakor. Az Andrássy­­útra néző nagy terem erre kiválóan alkalmas. A be­rendezés, a terem díszítése, a kárpitozás, a felterítés sat. már a belépésnél distingvált benyomást tesznek az emberre. Hát még a pompás konyha. A kilenc fo­gásból álló ebéd menüje oly kitűnő ízléssel volt egy­­beállitva, az egyes ételek oly ízletesen főzve, mely dicséretére vált a vendéglősnek s teljesen illett az al­kalomhoz és a díszes társasághoz. Az egész lakoma rendezéséért méltán hallott Egyesi Géza háznagy sok elismerő nyilatkozatot. A 80—90 főnyi társaság, melyben a kongresz­­szus főbb tagjai voltak képviselve, élénken beszélgető csoportokra oszlott a lakoma előtt. Gróf Andrássy Manó borokat kóstoltatott az asztalon fölállított üve­gekből. Hétféle fehér és négyféle vörös bor, valameny-

Next